Már régóta izgatott a chilei Atacama-sivatag, valamint a bolíviai Uyuni-sómező, néhány éve pedig egy harmadik régióval is bővült a lista, az argentin Salta környékén levő kanyonokkal. Ez a három különlegesen szép táj viszonylag „közel” fekszik egymáshoz, legalábbis a földrész nagyságához mérten, 5-10 órányi vezetésre. Nem volt tehát kérdés, hogy különösen az egyre növekvő repjegyárak mellett ezt a három különleges tájat egymással összekötve fedezem fel.
Argentína: Salta és környéke
Az utazásomat Saltából indítottam, ahova meglehetősen kacskaringósan és rettenetes átszállási időkkel jutottam el, úgyhogy ezt nem is részletezem, igyekszem gyorsan elfelejteni (de még ez volt árban a legelviselhetőbb). Itt egyetlen napot töltöttem, részben kipihenni a hosszú utazást, részben pedig a szokásos intéznivalókkal: SIM-kártya, pénzváltás, stb. Szeretek ilyen tengerentúli utazás után egy nap tartalékot hagyni az út elején, hogy ha késik a gép, elvész a poggyász, stb., akkor ne boruljon minden, mint a dominó.
Saltában igazán nem izgatott semmi, bár kellemes kis város, inkább csak egy bázis az innen délre és északra induló kirándulásokhoz. Mindkét irányban csodálatos völgy húzódik, ahova egynapos buszos túrákkal is el lehet jutni. A netes fotókat nézegetve azonban már előre éreztem, hogy én annyira frusztrált lennék egy buszon, hogy nem állhatok meg 2 percenként fotózni, hogy inkább a drágább megoldás, az autóbérlés mellett döntöttem.
A Hertz belvárosi irodájára esett a választásom, és milyen jó volt, hogy mellettük tettem le a voksot – én még ilyen kedves és barátságos autóbérlő ügyintézővel még életben nem találkoztam, mint amilyen Jorge volt. Maximálisan azt nézte, hogy a legkényelmesebb nekem az autó visszavitele, segített összeállítani az útitervet, még éttermeket is ajánlott. Imádtam.
Ha már Salta és gasztronómia, nem mehetünk el a fantasztikus steakek mellett – nem tréfálnak az adagokkal!
Quebrada de las Conchas (Salta és Cafayate között)
Az első nap dél felé indultam, Cafayate felé a 68-as úton. Ez végig aszfaltozott, könnyű rajta haladni, az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy kb. tíz méterenként kellett megállni fotózni. Legalábbis az út második felében, az első másfél óra elég eseménytelen. Utána aztán egyik izgalmas sziklaalakzat jön a másik után – a Garganta del Diablo, az Amfiteatro, az Obelisco, a Los Castillos…
Némelyik simán látszik az útról is, másokhoz pár percet kell sétálni, de van egy kevésbé népszerű, de rendkívül festői egyórás túralehetőség is: a Los Estratos (más néven La Yesera, maps.me így ismeri). Itt csak egyetlen pár volt rajtam kívül, ami tökéletes volt: nem zavartak be a fotókba, de megnyugtatónak éreztem, hogy ha eltévednék, kificamodna a bokám, akármi történne, akkor hallótávolságba van valaki (merthogy telefon térerő nem volt).
De még a legfelkapottabb helyeken, mint az Amfiteátrumban sincs igazán tömeg, egy-két perces várakozással ki lehet bekkelni, hogy más ne legyen a képeken. Míg a valóban csodás Patagóniában akkora a tömeg, hogy kb. évekre előre kell szállást foglalni, itt Salta környékén nincs szinte senki – így ha el akarja valaki kerülni a tömegturizmust, itt jó helyen van!
Quebrada de Humahuaca
Cafayatében töltöttem az éjszakát, másnap pedig visszavezettem Saltába, illetve azon túl, egészen Tilcaráig. Kicsit bizonytalankodtam, hogy bevállaljam-e a Cachi felé vezető kerülőutat (ez a 40-es), de mivel ez nem aszfaltozott, jóval tovább tart és féltettem az autót.
A Saltától északra húzódó kanyon annyira egyedien szép, hogy még a világörökségi listára is felkerült. Itt ugyan nincsenek olyan változatos sziklaalakzatok, mint Saltától délre, azonban a hegyek szivárványszínben ragyognak.
Közülük is kettő híresült el az utazók körében. Purmamarca mellett emelkedik a Cerro de Siete Colores (a „Hétszínű hegy”), egészen szürreális hátteret adva az aprócska településnek. Ez is gyakorlatilag a főút mellett van, úgyhogy nem igényel különlegesebb szervezést a megtekintése.
A másik színes hegyhez, a 4200 méter magasan fekvő El Hornocalhoz viszont már nem tud feljutni a legtöbb személyautó, ide érdemes benevezni egy terepjárós túrára. Humahuaca központjáig kell elmenni, ott le lehet tenni a bérautót (vagy ide lehet buszozni Saltából) és naponta többször indulnak fel a „Tizennégy színű hegyhez” a terepjárók. Az internetes fotók végtelenségig fel vannak turbózva erről a hegyről, ráadásul mi pont egy viharban érkeztünk. Így a vibráló színeket nem lehetett látni, a valóság nagyon elmaradt az instától – de azért a természet a maga valójában, filter nélkül is szép…
A szállásom itt északon Tilcara településen volt, ahol egy nevezetességet is találtam: egy kaktuszokkal benőtt régi erődöt.
Salta – Atacama busz
A leglogikusabb az lett volna, hogy Purmamarcaból továbbautózzak egészen az Uyuni sómezőkig – ehelyett visszavittem az autót Saltába, hogy másnap aztán busszal még egyszer megtegyem ezt az utat. Ennek az volt az oka, hogy Purmamarcaból nem visz végig aszfaltút Uyuniig és képtelen voltam a netről megítélni, milyen állapotok vannak arrafelé. Úgyhogy óvatos duhajként inkább leadtam a bérautót Saltában és onnan Atacamába buszoztam (Uyuniba nem megy járat, úgyhogy oda majd Atacamából mentem fel és vissza – remélem, még tudjátok követni:-))
Saltából Atacamába nem indul minden nap busz, de hetente többször megy és vannak nappali, valamint éjszakai járatok. Az út papírforma szerint 10 óra, gyakorlatban sokszor 12-15.
A következő döntéshelyzet az volt, hogy nappal vagy éjszaka buszozzak. Az éjszakai egyetlen előnye, hogy megspórolhat az ember egy éjszakai hotelköltséget, de ahogy magamat ismerem, úgyse tudtam volna rendesen aludni, bármily kényelmes is a busz (mert tényleg az) és a másnap kb. kuka lett volna. Így többet nyomott a latba az, hogy inkább lássam a tájat, mert arról több helyen is olvastam, hogy varázslatos egész úton. No és bevallom, picit attól is tartottam, nem leszek-e rosszul, mert ilyenekről is szóltak a híradások – és úgy voltam vele, ha bármi gond van, az inkább nappal legyen, ne sötétben, éjszaka.
A világ egyik legmagasabban fekvő közúti határátkelőjén vezet át az út, 4.320 méteren, ahol alapfelszereltség az oxigénpalack, mert elég gyakran lesznek rosszul utasok már ezen a szinten. A mi csapatunk remekül bírta az utat, nekünk bőven elég volt egy-két oxigénmolekula – futkosni vagy lépcsőzni mondjuk nem tudtam volna, de a busztól elsétálni a határőrbódéig és vissza sima ügy volt:-). A táj rendkívül változatos, így egy percig se unatkoztam, csak azt sajnáltam, hogy nem autóval vagyok – bár akkor annyiszor megálltam volna fotózni, hogy hetekig tartott volna az út…
A busz reggel 6-kor indult és végül alig félórás késéssel, délután fél 5-kor befutott San Pedro de Atacama buszpályaudvarára. Egész napra vinni kell ételt-italt, mert nincs éttermes megálló (sőt, mosdós se, van két WC a buszon).
Chile: Atacama-sivatag
A nyúlánk Chile északi részén, ahol Argentínával és Bolíviával határos az ország, különlegesen szép sivatagos a táj. De a sivatagot nem úgy kell elképzelni, hogy ameddig csak ellát az ember, egyhangú homokdűnék sorakoznak a végtelenségig, hanem pont fordítva: elképesztően változatos a vidék. A bájos kis faluból, San Pedro de Atacamából túracégek tucatja szervez jellemzően félnapos kirándulásokat a legszebb helyekre. A kínálat többé-kevésbé sztenderd, az árak sem különböznek nagyon, így fogalmam nincs, mi alapján lehet dönteni. Az utazók általában az első napot akklimatizációval és a kirándulási lehetőségek feltérképezésével, árak és cégek összehasonlításával kezdik, nekem viszont most úgy jött ki a lépes, hogy erre nem volt időm.
Tudtam, hogy az érkezésem után két teljes napom lesz itt, és ezt maximálisan ki akartam használni, azaz nem akartam az első itt töltött első napot lötyögéssel tölteni. Ugyanígy bizonytalan voltam az elején, melyik céggel menjek majd a bolíviai Uyuniba és nem láttam, ennek kiokoskodására mikor lesz majd itt időm.
A megoldás az lett, hogy minden bizodalmamat egyetlen cégbe tettem, persze nem vakon, hanem internetes értékelések alapján. Ez a Denomades lett, akik ugyan maguk nem visznek túrákat, hanem amolyan közvetítő cégek – és én bíztam abban, hogy a legjobb szolgáltatókat választják, hiszen azokból élnek.
Náluk az egyes túrákra is be lehet fizetni, de kínálnak többnapos csomagokat is. Én a teljes chilei és bolíviai programomat náluk fizettem be, azaz a következőket sakkoztam össze (illetve nem is nagyon kellett ezt kiokoskodni, hiszen van ilyen kész programjuk). A chilei két napos tartózkodásra négy túra (két délelőtti és két délutáni), ezt követően egy komplett négynapos kirándulás Bolíviába, majd egy transzferszolgáltatás Calamába (ahonnan visszarepültem Santiagóba). Mindez összesen 146.000 chilei peso és 249 USD volt, azaz összesen úgy 75 ezer Ft.
A négy túrából végül három lett, mert a csillagnézés elmaradt a felhős, viharos idő miatt.
Napfelkelte a Tatio-gejzírmezőn
Normális emberek ezt a kirándulást az utolsó napjukra időzítik, ugyanis az összes, San Pedroból induló túra közül ez megy a legmagasabbra, így ajánlott az akklimatizáció. Nekem viszont úgy jött ki a lépés, hogy az érkezést követő napom rögtön hajnali vekkerrel és ezzel a kirándulással indult, de hála Istennek nem lett semmi bajom.
A Denomades által kiválasztott cég, a Layana Travel kisbusza a megbeszélt időben felvett a szállásom előtt és miután összeszedtünk minden utast, nekivágtunk. Ez is, és a további túrák is kiscsoportosak, azaz egy minibusszal (jellemzően kb. 12-16 fővel indulnak).
A gejzírmező nemcsak forrongó, gőzölgő és rotyogó mini-vulkánokkal volt tele, de kirándulókkal is, ugyanis pont belecsöppentem egy négynapos hétvégébe, így csúcsra járt most a belföldi turizmus. Szerencsére itt most ez nem volt nagy katasztrófa, mert jó nagy a tér, elfértünk mindannyian.
A Tatio-gejzírmező a harmadik legnagyobb a világon. Amikor ilyet olvasok egy útikönyvben, azonnal felmerül bennem a kérdés, hogy akkor melyik vajon az első és a második. Nem tudom, miért nem írják szinte soha oda, de szerencsére már feltalálták a google-t: Yellowstone és Kamcsatka a csúcstartók. Bár Tatio „csak” a bronzérmes, ez van a legmagasabban: 4.320 méteren.
A gejzírek több mint 80 fokosak, de persze ez néhány instagram-huszárt nem rettent el, így sajnos pár éve egy belga hölgy áldozatul esett annak, hogy túlságosan közel ment az egyikhez.
Amikor megérkeztünk, még vacogós hideg volt, elkelt a polár felett a pufidzseki is. Két-három óra múlva, amikor egy magaslaton reggelit szolgáltak fel nekünk, már ujjatlan trikóban süttettem magam a napon – úgyhogy itt jelszó a réteges öltözködés!
Baltinache rejtett lagúnái
Bár mindhárom kirándulásom kifejezetten festői tájakra vitt, talán a lagúnákhoz szervezett túra volt a legkülönlegesebb. Évmilliókkal ezelőtt itt egy hatalmas tenger volt, amely kiszáradt és ma már csak hét kristálytiszta lagúna őrzi ennek a kornak az emlékét. Sótartalmuk még a Holt-tengernél is sűrűbb, így végképp kényelmesen lehet lebegni a víz felszínén, miközben ameddig a szem ellát, vakító sómezők ölelik körbe a kis „medencét”…. .
Elmondhatatlanul szép a látvány, ahogy a hét lagúna zöldes-azúrkék víztükre szinte világít a hófehér környezetben. Egy pallósor köti őket össze, amely kerekesszékkel is járható.
Ezen a túrán is kaptunk reggelit, kifejezetten finomat és persze most is gondosan kiválasztott helyszínen, panorámás kilátással.
A Hold-völgy
Az egyik legnépszerűbb túra a környéken a Hold-völgybe vezet, ahova érdemes délután érkezni, naplementére. A zord táj elnevezését a képeket látva talán nem kell magyarázni – tényleg olyan, mintha egy másik bolygón sétálna az ember… A hangulatot tovább fokozta, hogy a Layana Travelnél dolgozó sofőrünk tökéletes választással egy Pink Floyd albumot játszott nekünk a rádión, természetesen a „Dark side of the Moon”-t.
Bolívia: Uyuni-sósivatag
Szintén a Denomades csomagjában szerepelt a négynapos Uyuni-túra is, amit a White Travel Chile nevű helyi cég szervezésében tettem meg. Míg a korábbi kirándulásokon mindig kétnyelvű idegenvezetőnk volt, az Uyuni túráknál ez nagyon ritka, nálunk is csak spanyolul tudott a kísérő. Ettől azért nem kell megijedni, két okból sem. Egyrészt persze jó lenne érteni a magyarázatokat, de nincs úgyse sok és ez a túra inkább a látványról szól. Másrészt pedig szinte garantált, hogy lesz a csoportban valaki, aki spanyolul és angolul is tud, így ami fontos (hogy például mikor indulunk másnap reggel) le tudja fordítani.
Pont egy tucatnyian voltunk a csapatban, akik útra keltünk Bolíviába. A határig kisbusszal mentünk, itt szálltunk át két dzsipbe (hatan-hatan ültünk mindkettőben). A határátkelő egy meglehetősen egyszerű bódé, de csodálatos környezetben – és jó magasan, úgyhogy itt is picikét azért néha megszédültem, ha túl gyors mozdulatot tettem. A társaság főleg fiatalokból állt, 20-35 év közt (kivéve én:-), nyolc fiú és négy lány alkotta a csapatot és szerencsére halál jó fej volt mindenki.
Lagúnák és sziklák
Bár az Uyuniról mindenkinek a sómező jut eszébe, első két nap egész más tájakat láttunk – és hát egyik ámultból estünk a másikba. A legelső napon a lagúnáké volt a főszerep (Laguna Blanca, Laguna Verde, Laguna Colorada), melyek közül a leglátványosabb a „színes lagúna” lett volna, ha épp nem jön a vihar. Ez ugyanis tűző napsütésben élénk rózsaszínben ragyog, mesés hátteret adva az ott élő flamingóknak. Amikor mi kora este odaértünk, épp hogy nem szakadt le a vihar, csúnya haragos szürke ég fogadott minket. De a látvány így is megkapó volt.
Ugyancsak ezen a napon látogattuk meg a „Sol de la Manana” gejzírmezőt, ahol mintha a pokolra jutottunk volna.
A második napon a különleges sziklaalakzatok, kanyonok kerültek sorra, itt is egész nap dolgozott a fényképezőgép. Találkoztunk cuki lámákkal is, akik boldogan hagyták magukat fotózni.
Salar de Uyuni
A harmadik napon került sor a leginkább várt attrakcióra, a végtelen sómezőre.
Az Andok hegyvonulatai között terül el a Salar de Uyuni, a világ legnagyobb és legmagasabban fekvő sósivataga. A 3656 méter magasan fekvő csodavilág 10 582 km²-en, majdnem 18 Balatonnyi területen húzódik végig. Felszínét mintegy 10 milliárd tonna só borítja, amely helyenként 130 méter vastag.
A sómező különlegessége esős időben a leglátványosabb, hiszen a felszíne rendkívül sima, így a csapadék teljesen egyenletesen tud elterülni rajta. Ilyenkor a sósivatag egy óriási, tiszta tükörré válik és szinte elkülöníthetetlen, hol ér véget a föld és hol kezdődik az ég…
A csapadékos időszak decembertől áprilisig tart, de januárban és februárban olyan sok a csapadék, hogy akkor a tükör nem olyan szép, ráadásul a szigeteket ilyenkor nem is lehet felkeresni, a dzsipeknek túl mély a víz (elérheti az 50 centit). Májustól novemberig pedig száraz az egész mező, ilyenkor is izgalmas, hiszen ekkor készülhetnek a játékos, perspektívával játszó fotók. A legszuperebb azonban a december, valamint a március és április – ekkor ugyanis mindenből a legjobbat kapja a látogató. Egyes részeken pont ideális, 1-2 cm vastag vízréteg van a tükröződős fotókhoz, de találni száraz részeket is, ahol elkészülhet a már-már ikonikus dinós fotó.
Kevésbé közismert, de itt található a világ lítium raktárának mintegy fele (ami többek között az akkumulátorok fő összetevője), hozzávetőleg 5.4 millió tonna.
Órákat töltöttünk a sómezőn – és külön ajándék volt a sorstól a játékos, jó fej csapat, akikkel együtt utaztam, így aztán rengeteg fotó készült a világ legnagyobb tükrén…
A túra negyedik napján aztán visszatértünk Atacamába. A hajnali 4 órás indulás kicsit kemény és hideg volt, de a látvány minden nehézségért kárpótolt. A felkelő nap fényében hajtottunk át havas mezőkön, ködfoltokba burkolózott óriási hegyek között. Már nem is voltam álmos, csak ámultam a természet elképesztő erején….
A négynapos kirándulás során az első és harmadik éjszakát a Villa Mar nevű egyszerű vendégházban töltöttük, ahol kétágyas, saját fürdőszobás privát szobák és hostel jellegű, közös fürdős nagyobb termek vannak. A köztes második éjszakán pedig egy sóhotelben szálltunk meg, ahol minden szoba fürdős és kétágyas, és itt is wifi is van. A négynapos túra all-inclusive, azaz magába foglalja az utazást, idegenvezetést, szállást és étkezést is. Külön csak a parkbelépőért kell fizetni, illetve ha valaki pluszban bármit szeretne vásárolni.
Praktikus tanácsok
Mindhárom országban igen magasan vannak a látnivalók, így érdemes valamilyen gyógyszerrel készülni. Nekem Huma-Zolemide tablattekat írt fel a háziorvos, de szerencsére nem volt rá szükség. Van néhány praktika, amivel meg lehet könnyíteni az alkalmazkodást a magas hegyekhez: nem tanácsos nehéz, fűszeres ételeket enni és sok vizet kell inni. Hacsak lehet, szép lassan, fokozatosan kell az egyre magasabb csúcsokat bevenni, és estére érdemes kicsit lejjebb ereszkedve aludni.
A szállások meglehetősen egyszerűek errefelé. Alapvetően tiszták, de nálam mindig van ilyen helyeken egy selyem-hálózsák és ebbe bújok bele, majd arra teszem a takarót.
Szinte majdnem minden szálláson csak egy konnektor volt, úgyhogy ha úgy utazol, mint én, hogy egy rakás dolgot kell tölteni (számítógép, fényképező, mobil, külső akku, ebook-olvasó), akkor legyen nálad elosztó.
Nagyon erős a nap, még akkor is, amikor nem érzed. Kötelező a naptej, plusz állandóan kenni kellett a számat is szőlőzsírral, mert mindig kiszáradt. Ugyanezen okokból kell napi 1.5-2 liter víz is, és akkor is kell kortyolgatni, ha nem érzel szomjúságot. WC mondjuk nincs sok, úgyhogy érdemes barátkozni a gondolattal, hogy néha egy bokor mögé kell elbújni.
Hatalmas a hőmérséklet-ingadozás napközben. Sokszor kabátban, sapkában indult a nap és néhány óra múlva már elég volt egy póló. Rétegesen kell öltözködni és csupa olyan ruhát hozni, amit nem sajnáltok (elég koszos lesz, garantálom). Cipőből ajánlott a zárt és vízálló bakancs vagy félcipő, ez is rendesen igénybe lesz véve (ne fehér legyen…).
Vízum egyik országban se kell rövidebb turistacélú látogatáshoz. Az oltást csak Bolíviában nézik – nagyon nem foglalkoznak vele, milyen fajta, de azt rendesen megnézik, megvan-e minimum kettő. Chilébe háromszor léptem be és mindháromszor nagyon alaposan megnézték a csomagokat. Elvileg semmi élelmiszert nem lehet behozni, de csomagolt kekszek, konzervek nem érdekelték őket, csak a gyümölcsöt, zöldséget, magokat, szendvicset veszik el.
Salta környékén egyaránt opció a befizetett kirándulás és az autóbérlés. Utóbbinál figyelni kell, hogy nincs túl sok benzinkút, például Salta és Cafayate közt egy se, fontos tele tankkal indulni Saltából (fél tankkal meg lehet járni oda-vissza). Atacamánál is még szóba jöhet a bérelt autó, főleg 3-4 főnek, jobban megéri, mint a befizetett túrák. Igaz, a túravezetők jobban ismerik a terepet és sok érdekesek mesélnek. Uyuni viszont csak szervezett keretek közt járható meg – annyira nincsenek utak, hogy ide nagyon komoly helyismeret és terepjárós vezetési gyakorlat kell.
Chiléről van több blogbejegyzésem is
Milyen a húsvét a Húsvét-szigeten?
Húsvét-sziget: komplett útikalauz
Utószó
Hasznosak voltak a fentiek? Szívesen olvasol ilyen útleírásokat, tippeket? Ha igen, és nem lenne ellenedre valamivel viszonozni a blogba fektetett munkámat, könnyen megteheted úgy, hogy neked ne kerüljön semmibe! Ha itt a weblap jobb sávjában (mobilos verzióban a lap alján) levő booking.com kockában keresel szállást, azaz itt ütöd be, hova és mikor utaznál, a rendszer ugyanoda navigál, mintha közvetlenül írtad volna be az adatokat ezen a lapon. A szállás neked ugyanannyiba kerül majd, booking-on a genius kedvezményed is megmarad, de a rendszer érzékeli, hogy tőlem indult a foglalás, így kapok egy pici jutalékot. Minden nap több órát töltök gép előtt, hogy ilyen ingyenes tartalmat írjak nektek és nem állnak mögöttem szponzorok, azaz ez amolyan lelkes “közszolgálat”:-). A számodra költségmentes támogatásod nekem további utakat tesz lehetővé és ígérem, azokról is hasznos beszámolók készülnek majd!:-)