2023. január 1., vasárnap
Röpke 11 óra alvás után végre valóban kipihenten ébredtem. Első dolgom volt bedugni a hőmérőt, de közben már biztos voltam benne – és így is lett –, hogy végre se lázam, se hőemelkedésem.
A reggeli alatt mindenki lelkesen mesélt az előző éjszakáról: a kapitány mondta az éjféli köszöntőt, a személyzet tagjai remek zenekart alkottak, többen is mikrofont ragadtak az expedíciós csapatból, de a legjobb énekesnek az étteremvezető hölgy bizonyult. Egy német idő nő kezdte a táncot, egy darabig egyedül illegette magát a parketten, de megunva, hogy senki nem kéri fel, ő húzta be magához a kapitányt. Ezután viszont egyre többen csatlakoztak és hajnali egyig tartott a mulatság. Sajnáltam egy kicsit, hogy mindebből kimaradtam, de nekem most a prioritás az alvás volt, az sokkal inkább gyógyít, mint a buli.
Az ablakokból kitekintve egyre több jéghegyet látunk, át is suhant az agyamon, hogy baromi hideg lehet kint – mégis inkább karibi hajóútra kellett volna menni:-) De ez persze csak vicc, eszembe nem jutna cserélni.
Egy hét után végre ismét elhagytuk a hajót, ölthettem magamra a sok réteg ruhát. Délelőtt csak a gumicsónakokkal mentünk ki, mert olyan parton vagyunk, ahol nem lehet kiszállni (Antarctic Sound). Az én csoportom volt ma az utolsó, aki szólítottak – akik visszatértek, mind riogattak, hogy rettenetesen hideg van, de annyira azért nem volt vészes.
Egész közel hajóztunk a kis tízfős csónakokkal a jéghegyekhez, no és parthoz is, ahol Adélie-pingvinek ezrei élnek. Nagyon helyesek, ahogy ide-oda mászkálnak a sziklákon és vidáman ugrálgatnak a vízbe. Kivételesen a showt mégsem a pingvinek lopták el, hanem a jéghegyek: voltak egészen szürreálisan kék színűek is, egészen megbabonázva bámultam őket. Fotózni rettentően nehéz egy ilyen hajón: ide-oda billeg, mire az ember megkomponál egy képet, már el is fordul más irányba, valaki belenyúl a képbe kézzel vagy egy nagy telefotólencsével, az embernek elgémberedik a keze a hidegből… és még sorolhatnám. Nem is erőltettem nagyon, inkább élveztem a látványt.
Ebéd idején rendkívül boldog voltam, hogy felfedeztem a büféasztalon a lencsét. Ha már az imádott mákos bejgliről lemaradtam, legalább a 2023-as utak anyagi fedezete legyen biztosítva!
Délután aztán partra is szálltunk, a Brown Bluff nevű helyen. Na, ilyen kegyetlen időjárásban eddig nem volt eddig részünk – de hát ez illett az első antarktiszi lépéseinkhez. Vízszintesen vert arcunkba a hóvihar és bár nem volt vészes a hőmérséklet, kb. fagypont, az erős szél miatt jóval hidegebbnek tűnt. Mintha szegény pingvinek is vacogtak volna, fázósan húzták össze magukat, minél inkább védve a kis fiókákat.
Itt Adelie és Gentoo pingvinek élnek békésen egymás mellett, hatalmas csapatokban, mind a parton, mind a hegyoldalban.
Az Adelie pingvinek a legkisebbek az Antarktiszon élő pingvinfajok közül és első blikkre kis lomhának és cukinak látszanak. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, mert igencsak harcos kis jószágok – képesek a náluk jóval nagyobb fókákat és ragadozómadarakat is megtámadni.
Nevüket egy francia felfedezőnek, Jules Dumont d’Urville-nek köszönhetik, aki imádott feleségéről, Adelie-ről nevezte el őket, miután 1840-ben azonosította az új fajt. A 18 pingvinfaj közül kettő van, amely csak itt, az Antarktiszon él: a legnagyobb, a császárpingvin (ilyenhez sajnos nem volt szerencsénk), valamint az Adelie.
A fészekrakás a hímek feladata, akik kiválogatják a számukra szimpatikus köveket a strandról, hogy a legnagyobb, legszebb fészekkel hívják fel magukra a nőstények figyelmét. Ha épp egy olyan kavics tetszik meg nekik, amit már egy másik pingvin kiválasztott, képesek azt a már épülő fészekről ellopni. Sok ilyet láttunk és órákig el tudtam volna nézni ezt a fajta csetepatét.
Egy emberként kaptunk a szívünkhöz és kiáltottunk fel, amikor a szemünk előtt csapott le egy kis pingvinbabára egy skua – szívszorító volt látni, de hát ez a természet rendje, nem avatkozhattunk volna be, meg hát tehetetlenek voltunk.
Este jól esett a szokásos forró leves, a finom vacsora, aztán jól elvihogtunk a közös csizmapucolgatás során – komolyan, olyan a takarító sarok, mint régen a házibulikban a konyha, mindig ott tanyázik a legjobb csapat.
2023. január 2., hétfő
Mintha csak egy rossz álom lett volna a tegnapi hóvihar, akvamarin színű égre és ragyogó napsütésre ébredtünk.
Ilyen időben nem tartunk titeket a hajón – jelentette be a crew és már indult is a partra szállás Aitcho Island-ra.
Itt Chinstrap és Gentoo pingvinek élnek, úgyhogy egy újabb fajtát pipálhattunk ki.
Konkrétan melegünk volt a tűző napsütésben, de örömmel fotóztunk a kicsiket – rengeteg kispingvin volt a területen, imádtam őket. Most is volt egy kis dráma, ezúttal egy tojást ragadott el egy skua – ezt se volt jó látni, de a tegnapi nagyon durva volt.
Délután újabb partra szállás, ezúttal a Whalers Bay öbölben. Már az is óriási volt, ahogy eljutottunk ide, ugyanis a hajónk szépen besiklott egy kaldérába, itt ugyanis korábban egy vulkán volt. Kitartott a jó idő, így a crew kijelentette, megnyitják az MS Fram strandot a parton.
A tengerjáró hajókon hagyomány a „polar plunge”, de ez általában úgy megy, hogy a hajó lépcsőjéről beugranak a bátrak a jeges vízbe, egy mentőövvel a derekukon, amivel azonnal ki is halásszák őket. Itt most más volt a módszer: levittek a strandra törülközőket és újraélesztő berendezést, ha netán megállna valakinek a szíve, nekünk csak fürdőruháról kellett gondoskodni. A víz 5 fokos volt, a levegő pedig 3 – lehetett volna rosszabb is:-)
Én még messze nem vagyok teljesen jól, így eszembe se jutott, de elég sokan belementek a jéghideg vízbe. Mindenki arról számolt be, hogy kb. olyan volt, mintha égetett volna a víz, de igazi hősök voltak, kapott is mindenki oklevelet erről. Én csak az ujjamat dugtam a vízbe, az is bőven elég volt!
2023. január 3., kedd
Reggel 7-kor csörgött a vekker és kicsit morfondíroztam, aludjak-e még egy órácskát, ma csak 9-kor szállunk partra. De aztán kinéztem az ablakon és rögtön felébredtem: ezüstösen csillogó, havakkal borított hegyek ölelésében hajóztunk. Pont ez a kép élt bennem az Antarktiszról, de eddig még nem láttunk ilyet. Elképesztő, hogy már 17. napja vagyunk úton és minden áldott reggel egy teljesen új látványra ébredünk.
Csak fogmosás volt, azonnal bújtam meleg ruhába, és irány ki a dekkre. Ott állt a fél utazóközönség és a máskor vidáman csivitelő társaság megrendülten, szótlanul nézte a tájat. Egy keskeny szoroson haladt méltóságteljes lassú tempóban a hajónk, szinte magunkhoz tudtuk volna ölelni a hegyeket, egészen lenyűgöző volt.
Nézd, Éva, milyen csodásan tükröződnek a hegyek a vízben – súgta mellettem egy idős angol hölgy, nem mintha nem pont ugyanazt láttam volna mellette állva. Rámosolyogtam és bámultuk tovább a csodát.
Nehezen hagytam ott a látványt, de menni kellett gyorsan reggelizni, aztán magunkra ölteni a sok réteg ruhát, mert ma reggel az első csoporttal mentem ki. Egy strandon (Neko Harbour) szálltunk partra, ahol pingvinek is tanyáztak és kicsit felmásztunk a havas hegyoldalon, hogy felülről is szemügyre vehessük a tájat. A sok pingvin közt lustán feküdt egy fóka is, amely így szárazföldön nem veszélyes rájuk, maximum a vízben (egyrészt csak ott vadászik, másrészt itt a havas tájon nem is érné utol a jóval fürgébb pingvineket).
Ebédidőben fantasztikus meglepetést szervezett a konyhai csapat, a fedélzeten volt barbecue. A hatalmas havas hegyek ölelésében, verőfényes napsütésben fogyasztottuk el a hamburgert és pálcikára tűzött haldarabokat, ennél már tényleg nem tudtam volt elképzelni boldogabb ebédet. A vegetáriánusok és fázósak kedvéért azért a büféasztalt is megterítették, nagyon keményen dolgoznak, nem irigylem őket.
Délután ismét partra szállás, ezúttal Danco Island nevű helyen. Itt is felmásztunk kicsit a havas hegyoldalon, no nem messze, jó ha 100-200 métert tudtunk a térdig érő hóban haladni. Még botokkal is nehézkes volt, csúszott a jeges talaj rendesen. De legalább ráláttunk az öbölre, a pingvinekre, a vízen ringatózó hajónkra. Itt alig voltak kis pingvinek, néhány tojást láttunk, és mintha csak most kezdtek volna fészket rakni a madarak. Mint megtudtuk, nagyon sok hó volt az idén, talán már a klímaváltozás hatása, hogy csapadékosabb az idő. Szegény állatok nem tudnak fészket rakni a havon, úgyhogy türelmetlenül várták, hogy az alól kibukkanjon a kő. Még most sem volt elég köves hely, így eléggé összezsúfolódtak szerencsétlenek, egymás hegyén-hátán próbálták kialakítani a fészkeket. Volt is ebből veszekedés és verekedés, láttunk jó pár sérült pingvint.
A havas részeken a legnagyobb újdonság a „pingvin-országutak” megfigyelése volt. Ezeket az ösvényeket a pingvinek alakítják ki a magasabban levő fészekrakó helyek és a vízpart közt. Annyira cukik voltak, ahogy a szokásos sietős tempójukban ide-oda mászkáltak és csak a fejük búbja látszott ki.
Este aztán elhajóztunk egy védett öbölbe, ahol partra tettük a kempingezésre vállalkozó társaságot. Nem volt hosszú éjszakájuk, mert már vagy 10 óra volt, mire ki tudtak szállni és hajnali 4-kor ébresztő volt. Azért ez is épp elég volt, hogy majd megfagyjanak:-), mert bár a hajón kapott hálózsák jó meleg volt, azért hajnalban abból ki kellett bújni sátort bontani.
2023. január 4., szerda
Kora reggel felszedtük a sátorozókat, bár akkor én még mélyen aludtam. Szerencsére szuper jól alszom a hajón, sokkal jobban mint a legtöbb szállodában, nem szűrődik be ugyanis a kabinba semmilyen külső hang.
Kora délelőtt megérkeztünk Port Lockroy kikötőjébe, az Antarktisz talán legismertebb pontjára. Ez a kutatóállomás több mint egy évszázada ad otthont tudósoknak, kutatóknak, hajósoknak. A nyári hónapokban négyfős csapat él itt, vezetékes víz és egyéb komfort nélkül. Erre az állásra több ezer jelentkezőből választják ki a szerencséseket több körös interjúk és szerepjátékok során. Négy fiatal nő van itt, akik üzemeltetik a múzeumot, ajándékboltot, postát, de ha kell, szerelnek, festenek is. Kéthetente egy szabadnapjuk van, aztán jön 13 nap, amikor napi 2 hajó köt itt ki és egy szezonban 18 ezer látogató mintegy 70 ezer postai küldeményt ad fel. Van dolguk a lányoknak rendesen!
Míg a kis sziget felén az alkalmazottak élnek és itt nyüzsögnek a turisták, a sziget másik fele fenn van tartva a pingvineknek. Ők egy amolyan tesztcsoport, mert folyamatosan figyelik, hogy az emberek által is lakott oldalon mennyire tér el a pingvinek szaporodása, élete, stb. a turisták hatására. Szerencsére nem nagyon, mert ha kiderülne, hogy rossz hatással vagyunk a pingvinekre, az alapjaiban kérdőjelezné meg, hogy egyáltalán lehessen-e látogatni ezt a kontinenst.
Megnéztük a kis múzeumot, vettünk képeslapot, aztán vissza a hajóra. Délután a szokásos mederben zajlottak az események, voltak előadások, lehetett festegetni vagy csak bámulni ki a nagy ablakokon, csodálva a kékes jéghegyeket.
2023. január 5., csütörtök
Ma is csak utaztunk a tengeren, miközben több előadás is volt – például az Antarktiszt érintő összeesküvés-elméletekről vagy Fridtjof Nansen életútjáról.
De a legérdekesebb bemutató kora este jött el, amikor átismételtük, mi mindent láttunk az Antarktiszon, majd az expedíciós csapat megmutatta, miket tartalmaz az a rengeteg csomag, amiket kicipeltek minden partra szálláskor.
A fehér műanyag hordókban sok-sok adag tartós élelmiszer és zacskós víz van, illetve az egyikben jeladásra szolgáló eszközöket tárolnak. Vannak komolyabbak, például amivel éjszaka fényjelzést lehet adni, de sima tükör is, mellyel egyszerűen lehet villogtatni.
A zsákokban meleg takarók és olyan hálózsákok rejlenek, amiket viselni lehet (azaz járkálni is lehet bennük). Felkészültek olyan esetre is, hogy valaki vízbe esik: egyrészt olyan eszközök is kéznél vannak, amelyekkel a pórul járt utast ki lehet halásznia vízből, másrészt az ilyeneknek egy komoly „ruhatár” is készen áll: nagyon meleg kezeslábas, sapka, kesztyű, izolációs fólia.
Ekkor már, estefelé elég durván himbált a hajó – ma már a Drake-átjárón jártunk. Délelőtt még nyugodt hangulatában fogtuk ki a rettegett szakaszt. Itt, Dél-Amerika déli csücske, a Horn fok és Antarktisz északi partjai közt két kontinens és két óceán találkozik. Ezért van az, hogy az egész világon itt a legháborgóbb a tenger, minden tengerész rémálma ez. Időnként ki lehet fogni, hogy nagyon nyugis a víz, akkor csúfosan Drake-tónak hívják ezt a részt, de ez azért elég ritka. A kapitányunk elmondta, mi félig leszünk szerencsések: délelőtt szélcsendes, nyugodt vízen haladunk, de a délután és az éjszaka durva lesz. Azt tanácsolta, pakoljunk el mindent a kabinokban az asztalokról zárt szekrénybe és aki rosszul bírja általában a tengeribetegséget, az ebédeljen bővebben, mert lehet, hogy a vacsora kimarad.
Én már reggel bevettem egy Daedalont, mert annak az a titka, hogy még rosszullét előtt kell bevenni – ha már émelyeg az ember, rég késő. Mellékhatása viszont, hogy rettentően álmosít, úgyhogy reggeli és ebéd közt szunyókáltam egyet:-) Így viszont délután kipihent és friss voltam, vidáman hallgattam az előadásokat és nem is volt semmi bajom. Még meg is vacsoráztam, de akkor már úgy himbált a hajó, hogy lehetetlen volt mászkálni, így este nyolckor már ágyban voltam.
2023. január 6., péntek
Elég érdekesen telt az éjszaka – hála a gyógyszernek nem voltam rosszul, de nagyon sokszor felébredtem, mert ide-oda dobált a hajó. Az oldalfekvés lehetetlennek bizonyult, mert akkor legurultam volna az ágyról. Csak úgy lehetett stabilan feküdni, ha hason fekve, szétvetett végtagokkal stabilizáltam magam az ágyon. Fel-felébredtem, de más gond nem volt, nem lettem rosszul és egyáltalán nem féltem: bíztam a hajónkban, bármennyire recsegett-ropogott is körülöttem minden.
Mire eljött a reggeli ideje, gyönyörű békés volt a víz. „Gratulálok, mindenki túlélte a Drake-átjárót” – szólalt meg a kapitány hangja a hangszórókban és vigyorogva mentünk reggelizni. Aránylag simán megúsztuk.
Jó sűrű nap volt ma is. Délelőtt a tengereket fenyegető problémákról, leginkább a vizekben úszó műanyag szemétről volt előadás. Az expedíciós vezető is tartott egy kis bemutatót, amiből kiderült, hogy éjszaka igencsak beletapostak a parancsnoki hídon a gázba – egy nagy vihar volt ugyanis a nyomunkban, és ha az elkap minket a Drake-átjárón, nem ússzuk meg ilyen könnyen.
Így viszont egy pár órával a tervezett program előtt jártunk és meglepetésként kaptunk egy plusz programot: kiszállhattunk este Puerto Williams kikötőjében.
De addig még volt délután egy Q+A program, amikor a hajón kulcsfiguráit – a kapitány, a séfet, a hotelvezetőt és a technikai főnököt – kérdezhettük bármiről. Imádom a humorukat, mindegyik nagy arc. A kapitány például megkérdeztük, milyen volt átnavigálni éjszaka a Drake-átjárón, nem volt-e necces a helyzet. Értetlenül nézett ránk: Miért, mi történt éjszaka? Én aludtam, mint egy kisbaba!
Faggattuk a séfet is, miért jó hajón dolgozni. Egykedvűen felelte: a szárazföldön előfordult, hogy egyes szakácsaim vagy a pincérek egyszerűen nem jöttek be dolgozni. Itt ilyen nem fordulhat elő!
Amikor megérkeztünk Puerto Williamsbe, feljött a hajóra egy helyi turisztikai szakember és mesélt a régi őslakosokról, a Yaghan népcsoportról. Sőt, jött néhány kislány is, akik bemutatót tartottak az ősi táncokból.
Aztán végre ismét előkerültek a gumicsónakok, és utoljára felvehettük a mentőmellényeket is – irány a part! Este 8 körül szálltunk ki és fél 11-ig kaptunk kimenőt, de nem igazán volt szükség ennyi időre, Puerto Williams nem egy világváros. Egy szélfútta, lehangoló hely, a kontinens legdélebbi települése – el nem tudom képzelni, milyen lehet itt élni…
2023. január 7., szombat
Micsoda érzelmi hullámvasút volt ez a nap – az utolsó a hajón. Három hetet együtt élni ilyen szoros közelségben másik 143 utassal és a 98 személyzettel, no és megélni ennyi élményt közösen, igazi csapattá kovácsoló erő. Én, aki általában egyedül szeretek utazni, teljesen depis lettem, hogy meg kell válnom a hajótól és a társaságtól, legszívesebben tíz körömmel kapaszkodtam volna a kabinomba, hogy nem megyek innen el…
Történésekből ma se volt hiány. Megnézhettünk egy kisfilmet, mi zajlik a színfalak mögött a hajón – a konyhában, a raktárakban, a személyzet kabinjaiban. Juri, a hivatalos fotós összeállított az elmúlt három hét legjobb fotóiból egy slide-showt, de azt egyszerűen nem tudtam nézni, mert a képek láttán folyamatosan elpityeredtem:-(
A hetedik emeleti loungbe-ban izgalmas licitálás zajlott. A kínai művészlány, aki a kézműves foglalkozások nagy részét vezette, gyönyörűen kidekorált egy térképet. Nemcsak az útvonalunkat tüntette fel rajta, de az egyes megállókban látott állatokat is megfestette. Erre a térképre lehetett délután licitálni és a nyertes összeget (1.170 euró) jótékony célra fordítják.
A benti programokkal a kinti kilátás versengett, ugyanis a chilei fjordvidéken haladtunk ma, elképesztően szép partszakaszok közt. Rohangáltam egész nap a termek és a dekkek közt, nem akartam semmiről se lemaradni.
Délután búcsúbeszédet mondott a kapitány, és pezsgővel koccintottunk az utazás sikeres teljesítésére – felvonult a személyzet majd minden tagja és hatalmas vastapsot kaptak.
A vacsora fantasztikus tengeri herkentyűs büfé volt – kagylók, rákok, homár, minden finomság.
Este még egy rövid vetélkedőt is tartottak nekünk. Csapatokat alakítottunk és az utazás során tanult információkra próbáltunk emlékezni. Többek közt olyanokra, melyik a leggyorsabban úszó madár a világon (gentoo pingvin) vagy hogy ki alapította Grytvikent (Carl Anton Larsen).
A mi csapatunk és két másik holtversenyben végzett az élen, de a mindent eldöntő utolsó kérdésben elbuktunk (azt kellett megtippelni, hány üveg ingyenes bor fogyott el ebéd- és vacsoraidőben a hajón: 973). A nyertesek kaptak egy kör ingyen italt a bárban, de mindannyian remekül szórakoztunk.
2023. január 8., vasárnap
Bármennyire is kapálóztam ellene, csak megérkeztünk reggel Punta Arenasba. Amikor ki kellett szállni a hajóról, természetesen megint bőgtem. Úgy éreztem magam, mint akit felébresztenek egy mély álomból és húzod a fejedre a takarót, hogy ne, ne, hagyjatok még aludni. Vagy úgy, mint egy meleg, puha fészekben, bármilyen képzavar is ez az Antarktisz esetében.
Voltak már utazásaim szép tájakon, és voltak olyanok, amikor egy „flow” élményem volt – ezek nincsenek feltétlenül összefüggésben, van, amikor kicsit unalmasak a szép tájak és van, amikor elvarázsolva érzem magam kevésbé izgi helyeken. De még soha nem volt olyan érzésem, mint most, hogy egyszerűen minden tökéletes és nem akarok kiszakadni belőle.
Nagyon megszerettem a hajót, amit idén újítottak fel, kis art deco beütése van, de semmi kirívó luxus – pont annyira kényelmes, amennyire kell. Nincs óriási ablakom és erkélyem, de van minden a kabinomban, ami kell. Nincsenek itt olyan szórakoztató programok, mint a Földközi-tengeren vagy a Karib-térségben futó hajókon (színház, kaszinó, csúszda, ilyesmi), de nagyon sok előadás van híres hajósokról, bálnákról, tengeri moszatokról, felhőkről, azaz ide illő témákról. Nincs sok étterem, de abban az egyben, ahol étkezünk, mindig bőséges és finom a kaja.
Még az utolsó reggel gyorsan körbementem a hajón és elbúcsúztam minden egyes porcikájától…
Imádom a személyzetet, akik pont annyira közvetlenek, hogy az ne legyen túl bizalmaskodó, mindig mosolyognak és láthatóan imádják a munkájukat – és meg is becsülik őket. Fantasztikusan jó fejek az utasok – mivel ez nem egy luxushajó, nincs semmi sznobizmus, tök hétköznapi és normális mindenki, meg abszolút közvetlen és barátságos. Szeretem, ahogy minden létező módon vigyázunk a természetre és azt is, ahogy a személyzet vigyáz ránk – mindent elkövetnek, hogy minél több és változatosabb programunk legyen, de soha nem kockáztatnak, ha épp nem kedvező az idő.
Tényleg úgy éreztem magam az elmúlt három hétben, mint egy buborékban, ahol védve vagyok minden rossztól. Nem gondoltam politikára, euró árfolyamra, gázszámlára, és az otthoni mindennapos ezer bosszúságra – csak totyogó pingvineket, méltóságteljesen úszó bálnákat, csillogó jéghegyeket láttam magam körül, egy egészen más világot.
Visszarepültünk Punta Arenasba, és ismét ott voltam abban a szállodában, ahol három hete minden elkezdődött. Mint aki gyászol egy szétment kapcsolatot, úgy éreztem magam… felmentem az emeletre ahhoz a teremhez, ahol az indulás előtt koronatesztet csináltak és a negatív eredmény láttán eldőlt, hogy elhárult az utolsó akadály is, mehetek az útra. Az akkor izgatott utasoktól nyüzsgő folyosó most teljesen kihalt volt, a terem pedig kulcsra zárva. Csak álltam ott és ismét elpityeredtem, amikor megszólított egy ott dolgozó munkatárs, mit segíthet. Semmit – szipogtam, mint egy gyerek, és szegény hoteles értetlenül nézett, miért állok egy kihalt folyosó bezárt terme előtt sírva… persze nem érthette.
Egyszerre vagyok szomorú és megrendült, de közben végtelenül boldog és hálás is, hogy részem lehetett egy ilyen utazásban, melyre már húsz éve vágytam. Nem tudom, milyen lesz ezután utazgatni, de az biztos, hogy ezt az élményt már nem veszi el tőlem senki…
A sorozat írásai:
Antarktisz – praktikus információk
Utazás az Antarktiszra – részletes napló – 1/3: Falkland
Utazás az Antarktiszra – részletes napló – 2/3: Dél-Georgia
Utazás az Antarktiszra – részletes napló – 3/3: Antarktisz