2018. május 8. (kék vonal a lenti térképen)
Másfél órás kompozás után érkeztem meg a Külső Hebridák szigetcsoportban található Harris-szigetre, csúnya, szemerkélő esőben. A retúr kompjegy egy autónak és egy utasnak 74.40 font. Mondhatnám, pontosabban Harris és Lewis szigetekre, mert a kettő tulajdonképpen egy sziget két része (hogy miért van az északi és déli rész külön néven, rejtély maradt).
A déli, hegyesebb rész Harris, az északi, laposabb pedig Lewis és mindig jókat kuncogtam magamban, hogy a lakók úgy beszélnek az apró sziget másik részéről, mintha legalábbis egy másik bolygó lenne.
Isle of Harris Distillery
Nagyjából dél körül futott be a kompunk és ahogy legördültem róla, az első épület, amit megláttam, a whisky-lepárló volt. Na, ezt pont jó program ilyen esőben, gondoltam. Be is mentem megkérdezni, mikor indul a következő túra, délután háromra tudtak felírni. Sebaj, addig megkeresem a szállást és becsekkolok.
Mondanom se kell, délután háromra hétágra sütött a nap, de azért csak végigcsináltam a vezetett túrát. Különösebben nem izgatnak az italok, mert nem igazán iszom, de hát ez mégis annyira skót specialitás, nem hagyhatom ki. Az Isle of Harris Distillery vadonatúj intézmény, 2016-ban nyitott meg, és még javában hordókban van az első adag whisky – addig gint gyártanak és árulnak, no meg fogadják a turistákat.
Homokos strandok Skóciában
A túra után körbevezettem Harris déli csücskében, ami messze a legváltozatosabb, legfestőibb része a szigetnek. A nyugati parton csodálatos, hosszú homokos strandok vannak, pedig ha ilyenre gondolok, egész biztos nem Skócia jut eszembe.
A keleti part gyökeresen más hangulatú: komor csipkés sziklaszirtek és apró kobaltkék tavak sorakoznak a part mellett. Köztük kanyarog az egysávos út, igencsak észnél kell lenni vezetés közben.
Harris tweed
Egy gyapjútermékeket árusító bemutatóterem is van errefelé, mert a sziget híres a magas minőségű gyapjúról (Harris tweed). Az anyagot itt szövik kézzel, de a késztermékeket külföldön (például Olaszországban) szabják. Az árak pedig tükrözik a munkaigényes eljárást, egy női zakó például 500 fontba kerül.
A boltban rákérdeztem, tudok-e találkozni olyan családdal, akik még a régi, hagyományos módon szövik az anyagot és elmagyarázták, hogy jutok el Donald John-hoz a tengerparton. Fel is kerestem az urat, aki nagyon barátságosan fogadott, megmutatta a szövőszéket és mesélt egy picit magáról.
Este elég szép naplementében vezettem vissza a szállásra.
Szállás
Egy kis B+B-ben béreltem szobát (Tighnabruaich Bed and Breakfast), az egyetlent, amit kiadnak. Egy kissé hippis, különc nyugdíjas házaspár a házigazda, ők laknak a földszinten, míg az emelet – háló, étkező, fürdő – teljesen a vendégé. Kedves, tiszta, csendes hely, 50 font egy éjszaka, reggelivel.
A házigazda, Debbie, nemcsak vendéglátásból igyekszik megélni, hanem festmények árusításából is, meg is mutatta a műtermét.
2018. május 9. (zöld vonal) Ma az északi résznek veselkedtem neki, ami talán picit kevésbé izgalmas természeti látnivalók tekintetében, annál gazdagabb viszont történelmi emlékekben.
Callanishi állókövek
Ezek közül is messze a legfontosabbak az ötezer éves Callanishi állókövek, ami amolyan mini-Stonehenge, töredék számú látogatóval. A legjobb az volt, hogy itt még simán oda lehet menni a kövek közé és simogatni, átölelni őket, ha valaki ezoterikusabb beállítottságú és így akar energiával töltekezni.
A másik ősi látványosság egy kétezer éves őrtorony, meglepően jó állapotban és ázsiai szelfitömegek nélkül. Itt konkrétan egyedül voltam.
Vannak még vaskori kőházak is, melyek teljesen eredetiek, csak a szalmatetejüket újították fel és nagyszerűen üzemelnek a mai napig bicajosoknak hostelként.
Találtam még egy szövő családot, itt is beszélgettem egy kicsit a háziakkal, olyan érdekes ez a téma, gondoltam, majd írok cikket belőle.
Nagyjából ezzel be is jártam a szigetek fő látnivalóit, úgyhogy jól lőttem be, hogy két nap pont megfelelő a felfedezésükre. Ha nem lenne ilyen cudar hideg, persze lehetne még bőven túrázni és strandolni, de ezekre nyáron sem igazán tökéletes a klíma. Most 5-10 fok között volt a hőmérséklet és csak percekre állt el az eső, de nyáron se nagyon lehet 15 foknál többre számítani. Persze ez csak engem rettent el, a meredek hegyoldalakon süvítő szélben, vízszintes esőben felfele tekerő bicajosok nem voltak ilyen puhányok, ők tolták rendesen:-)
Kicsit belekóstolni mindenesetre jó volt, milyen is az élet itt a világ végén, és ha nem is pezseg az élet, az kétségtelen, hogy gyönyörű.