Amikor az interneten rábukkantam arra, hogy Cegléden van egy Dobmúzeum, kicsit elbizonytalanodtam, hogy érdemes-e nekem azért egy órát autózni. Nem igazán érdekelnek a dobok, legalábbis eddig nem tudtam róla – de egy magángyűjteményben mindig megvan a lehetőség, hogy érdekes történetbe fut bele az ember. Aztán tovább kutakodva a látnivalók után felbukkant egy öntöttvaskályha-gyűjtemény is a városban, sőt, kiderült, hogy a közeli Nagykőrös a magyar szecesszió egyik fellegvára. Ekkora megszületett a döntés, hogy irány ez a régió, ráadásul még a nagyszerű Blaskovich-múzeumot is sikerült belezsúfolni a napba.
Száz évnyi dobtörténelem
A Dobmúzeumba nem lehet csak úgy betoppanni, előzetes egyeztetés szükség, úgyhogy én is előre telefonáltam. Kármán Sándor tulajdonos várt az ajtóban, hogy megmutassa birodalmát. Kicsit lelkiismeret-furdalásom volt, hogy egyetlen látogató miatt kellett kinyitnia, de kár volt aggódnom: ahogy elmondta, fiatalkorában annyi zárt ajtóba ütközött, hogy ha csak miatta utazik a városba egy zenerajongó fiatal, nem fog neki nemet mondani. De azért ha tudtok, álljatok össze többen, és ne felejtsetek el előre időpontot egyeztetni!
Kármán Sándor a múzeum történetét a kályhától kezdte (nem az öntöttvas-kályháktól, az egy másik sztori lesz:-). 1967-et írunk (már én is megszülettem:-)), amikor ceglédi iskolások megalapították a Kugli és a Fókabácsiék nevű zenekart. Az egyik koncertre nem jött el a dobos, így a zenekar úgy döntött, Kármán Sándor üljön inkább a dobok mögé. Ha a három gitárosból csak kettő van a színpadon, kevésbé tűnik fel, mintha üres a szék a dobok mögött. És ezzel el is dőlt Kármán úr sorsa… A következő évben rendezte meg első alkalommal a Ceglédi Vendéglátó Vállalat a Róna Jazz Randevút, amit a nagy sikeren felbuzdulva minden évben többnapos jazzfesztivál követett. Kármán urat ekkora már teljesen elvarázsolta a jazz világa, különösen a városban megfordult neves zenészek, például Kovács Gyula tudása. Budapestre felkerülve sorra látogatta a zeneboltokat és műhelyeket, és sóvárogva nézte az EMKE-nél üzemelő nagy zeneboltban az első nyugati dobfelszereléseket. Az 1100 forintos fizetéséből nem futotta a 33 ezer forintos szettre, de gondolta, ha dobokat nem is, katalógusokat elkezdhet gyűjteni.
A következő 15 év egy részét a postán töltötte, ahol 17.500 (!) levelet adott fel. Nem kis meglepetésére a gyártók komolyan vették a magyar fiú érdeklődését, és mindannyian szívesen küldtek neki anyagokat. 64 hangszergyár 40 évnyi katalógusa gyűlt lassan össze, minden bizonnyal az egyik legkomolyabb kollekció a témában. Kármán Sándor ekkor már azon morfondírozott, hogy köthetné össze dekoratőri szakmáját a hobbijával, de maga is belátta, hogy katalógusokból nem lehet látványos kiállítást rendezni. Időközben azonban megismerte a Néprajzi Múzeum gazdag ütőshangszer-gyűjteményét, így azokból kért kölcsön néhány darabot 1979-ben az első ceglédi dobkiállításra.
Folyamatosan gondolkodott azon, miképp lehetne minél alaposabban feltérképezni és bemutatni a dobok fejlődését, mígnem eljutott arra a pontra, hogy muszáj valahogy lekorlátozni az időszakot. 1990-ben így került sor a „Száz éves a jazzdob 1890-1990” című kiállításra, amely New Orleans-től máig öleli fel a jazzdobolás történetét. Laikusként nem pontosan értettem, mi változott a dobon ez alatt, de Kármán Sándor már sorolta is: míg a dob korábban testre volt szíjazva, időközben lekerült a földre, kialakult a lábpedál, stb, stb. Az anyaggyűjtésbe sok zenész és bolt is beszállt, így se volt könnyű a feladat, különösen az első 40-50 év bemutatása. Hogy a sok munka ne vesszen kárba a kiállítás végével, Kármán úr a szülei kertjében, a garázsban rendezte be 1992 nyarán első állandó múzeumát.
Zenészek, zenetanulók, a város vendégei adták egymásnak a kilincset a kertben, ami hamar kinőtte a helyét. A várostól Kármán úr egy 200 m2-es épületet kapott, ami ugyan rettentő lepusztult volt, de jóval nagyobb teret adott bemutatni a kincseket. A 2000-ben megnyílt új Dobmúzeum azóta bőven kinőtte már ezt a teret is, és a tulajdonos tízszer nagyobbról álmodik. A nyitáskor 28 dobfelszerelést számoló kollekció ma már 128-ra nőtt, de csak 38 fér el – cipős kanállal bezsúfolva – a mostani helyen. Csak lábgépből 410 darabot sikerült begyűjteni, de az erre kialakított tárlóban most csak 50 fér el. A gyűjtő elhivatottságát – jó értelemben vett dobmániáját – jól tükrözi, hogy 12 évig kutatta a Moulin Rouge egykori dobosának, Weisz Apinak életét, de életmű kiállításnak is helyet ad a tárlat, méghozzá Peter Erskine amerikai jazzdobos, tanár és zeneszerző pályafutásának. Olyan kuriózumok is akadnak a gyűjteményben, mint Leonardo da Vinci mechanikus dobgép tervének működő modellje, de komoly felhozatal van cintányérokból is.
Szóval dobból már van elég, úgyhogy most inkább egy szép nagy tér kellene, no és izgalmas, multimédiás technika, na meg egy-két alkalmazott sem ártana. Egyedül igazgatva mindent nem oldható meg az állandó nyitvatartás, hiszen a múzeum nem hozza, inkább csak viszi a pénzt, azt dekoratőrként közben meg is kell keresni.
A múzeumban van egy 30 főt befogadni képes nézőtér is, de komolyabb koncertekre itt nem vállalkozik az alapító. A tárlatvezetésnek azonban része az, hogy egy kis örömzenét is bemutat a lelkes tulajdonos, két dobfelszerelést is használva.
A múzeum elvileg minden nap nyitva van, de előzetes egyeztetés szükséges, az elérhetőségeket a weblapon találni.
Öntöttvaskályhák a történelmi Magyarországról
Akad még egy különleges gyűjtemény a városban: a Mózes Öntöttvaskályha-gyűjtemény. Mózes Józsefet sokáig egyáltalán nem érdekelték a kályhák, annál inkább vonzódott a szép órákhoz. Eredetileg csak egy faliórát vett a család a nappaliba, de amikor megláttak egy másikat, aminek még szebb, gazdagabb volt faragása, már megalapozták a gyűjteményüket.
Egyszer épp egy további óra megvásárlása miatt utaztak Erdélybe, ahol egy gyönyörű, két méter, magas áttört mintázatú, öntöttvasból készült kályhával találkoztak. Nem volt szívük otthagyni, így ez is hazajött velük, és miután rendbe tették, beállították a nappaliba. Ezt látta meg egy véletlen ismeretség során egy kályhagyűjtő, aki régóta foglalkozott az öntöttvasból készült tárgyak gyűjtésével és nem győzött lelkendezni, milyen különleges darabra bukkantak. A ritka kályhának híre ment, így sorba jöttek a gyűjtők megnézni, akiknek álma pont egy ilyen kályha megszerzése volt. Mózes úr ezután már az órák mellett a kályhákat is figyelni és gyűjteni kezdte, mindent megvásárolt, ami valamiben eltért a már korábban beszerzettektől. Egyik kályha jött a másik után, így néhány év alatt sikerült egy olyan szép sorozatot összegyűjteni a régi idők öntöttvas ipari emlékeiből, hogy egy kiállítást tudott berendezni.
A csodás kályhák a történelmi Magyarország ma már jórészt határainkon kívül eső területén működő egykori vasöntödéiben készültek. A 154 öntödéből mindössze két olyan üzem volt, ami a mai Magyarország területén belül működött (a Ganz-gyár és a Diósgyőri Öntöde). Akkoriban ezek az öntödék igen vegyes termékeket gyártottak: a kimondottan ipari öntvényeken kívül ún. kereskedelmi öntvényeket is. Ezek közé tartoztak a háztartási eszközök, így a vasalók, a különféle mérlegek, súlyok, mozsarak, lábasok, tarkedlisütők, a takaréktűzhelyek és a kályhák.
Az öntöttvas kályhák a XVIII. század végén kezdték felváltani az addig használatos cserépkályhákat. A kisnemesi és polgári lakások, később pedig a paraszti szobák fűtésére alkalmas kályhák egyre több öntöde terméklistájára kerülnek föl. A csak fával fűthető egyszerűbb szerkezetek mellett megjelentek a szénnel, majd koksszal fűthető kályhák. A domborművek, a bordázatok növelik a hűsugárzó felületet, és a mintakészítő mestereknek módot adtak arra is, hogy a kor ízlésvilágának megfelelő klasszicizáló, romantikus vagy barokkos, majd később, a XX. század elején szecessziós motívumokkal díszített kályhákat gyártsanak. A választék bőségét jól mutatja, hogy a Mózes úr gyűjteményében megtalálható egy katalóguslap, amely a 121. oldalszámot viseli.
A Mózes-féle gyűjtemény szinte minden jelentős kályhagyártó öntöde termékét felvonultatja, legyenek azok hátulról megrakható „kastélykályhák”, és elölről feltölthető polgári darabok. Bár van az országban még néhány kályhagyűjtemény (például Vácott és Hajdúsámsonban), Mózes úr véleménye szerint az ő kollekciója a legváltozatosabb. Az mindenesetre biztos, hogy kevés ember rajonghat ennyire a kályhákért, hiszen minden egyes darabnak szívesen mesélte el a történetét. Fontos, hogy ide is csak bejelentkezés után lehet látogatni, hiszen a Mózes úrnak is van polgári foglalkozása, a kályhákkal csak a szabadidejében foglalkozik!
Egy testneveléstanár régi kamerái
Mit nézzek még meg a környéken? – tettem fel a kérdést előző vendéglátóimnak, így jutottam el Csemőre, a Ceglédtől alig negyedóra vezetésre levő virágos, takaros faluba. Első látásra lenyűgözött, milyen jó hangulata van a településnek, és utánanézve helyeslően bólogattam, hogy Csemő 1997-ben a „Virágos Magyarországért” verseny első helyezettje lett.
Már meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy Dr. Leitner József nyugalmazott egyetemi tanár, a súlyemelő válogatott egykori edzője is kanyarokkal jutott el a régi kamerák gyűjtéséig. Eredetileg a Jawa motorokért rajong, és ennek is megvan a maga története. A most 82 éves úr még az 50-es években Esztergomban dolgozott, ahol a főnökének Jawa motorja volt. Akkoriban az olyan státusz-szimbólum volt, mint ma egy Bentley, úgyhogy a fiatalember megfogadta, neki is lesz egy ilyen. Sőt, ha tudja, megvásárolja az összeset! Bár az utóbbira nem került sor, azért 70 darabot sikerült összeszednie az elkövetkező évtizedek során. Amikor már nem fért tőlük, egyben megvált az egész gyűjteménytől, de szerencsére az Cegléden maradt és jövő tavasszal, egy kifejezetten e célból vásárolt malomban majd kiállítást rendeznek belőlük.
Leitner úrnak azonban a motoroktól megválva hiányérzete támadt, és mivel mindig is szeretett fényképezni, nekiállt felkutatni régi szovjet fényképezőgépeket. Ez nem annyira bonyolult, hiszen sokaknak van otthon a fiókban használaton kívüli régi kamerája, például nekem is megvan még az első gépem, egy Szmena 8M (amiből van Leitner úr kollekciójában is). Mivel az egykori tornatanár mintegy ötezer diákot tanított, akikkel kiváló kapcsolatot ápolt („egy tornatanárt mégis csak jobban szeretnek a diákok, mint más tárgyak oktatóit” – vallja), elég volt elterjeszteni a hírt az új hobbiról és már hozták is az egykori tanítványok a régi gépeket. A pár száz tételt számoló gyűjtemény mind régi, de már fénymérős, távmérős szerkezet, aminek kereskedelmi értéke már nincs, de Leitner úr sajnálná, ha a szemétdombra kerülnének.
Akad pár kuriózum is a vitrinekben, például egy aprócska kémkamera vagy egy régi, dagerrotípia készítésére alkalmas kamera – ez még az a gép, ami olyan lassan exponált, hogy ki kellett kötözni a modelleket, nehogy bemozduljanak:-)
De akadnak itt órák is, meg mindenféle egyéb tárgy, Leitner úr az a fajta ember, aki ki nem dobna semmit, hiszen számára mindennek értéke van, amit ember alkotott. Így a szemem se rebbent, amikor a garázs egyik polcára rögzítve 30 húsdarálót is felfedeztem. Talán mondanom se kell már, ide is előzetes bejelentkezés szükséges- weblap nincs, de telefonszámot tudok adni: +36-30-568-0015.
Szecessziós paloták Nagykőrösön
És hála a hosszú júniusi napoknak, még mindig nem sötétedett rám, így elgurultam Nagykőrösre is, Arany János városába. A neki emléket állító múzeumot nagy meglepetésemre zárva találtam, ugyanis nemcsak hétfőn, de vasárnap is szabadnapot tartanak.
Azt Bede Béla nagyszerű könyvéből, a „Magyar Szecessziós Építészet” kötetből lestem ki, hogy Nagykőrösön több csodás palotára is bukkanhatok. Van három a városban: mindenekelőtt a Postapalota, melyet 1905-ben emeltek Jeney Ernő tervei alapján. De különleges az Arany János Református Gimnázium (Hősök tere 6) homlokzata és a Jakabházy-Eötvös kúria is (Szilágyi utca és Arany János utca sarok).
De a kedvencem a város szélén álló önálló villa, a Gaál-kúria (Bokros dűlő 109) lett. Ahogy leállítottam a kocsit és bámészkodtam a kerítés mellett, észrevett a kertben napozó tulajdonos. Szerencsére nem haragudott a kissé pofátlan nézelődés miatt, sőt, behívott, hogy nyugodtan járjam körbe a házat. Kiderült, hogy mindenféle zenei érdekeltségei vannak, úgyhogy gyorsan el is mondtam neki, hogy feltétlen látogassa meg a Dobmúzeumot, hátha tud a kapcsolataival ő is valamit segíteni. Ha már arra jártam, összekapcsoltam új barátaimat:-)
Szumma-szummárum, bár egyetlen instagram-kompatibilis fotó nem készült ezen a napsütötte vasárnapon, én remekül éreztem magam néhány megszállott gyűjtővel beszélgetve. A természeti szépségek és építészeti remekművek felkeresése mellett ez is fontos része a világ megismerésének, úgyhogy járjatok mindig ne csak nyitott szemmel, de nyitott szívvel is:-))
A blogon található írások Pest megyéről
Kirándulóhelyek Budapest környékén
Pest megyei kastélyok – romhalmaztól palotáig
Pest megye – látnivalók esős napokra
Különleges magángyűjtemények, szecessziós paloták – Cegléd és környéke
Gödöllő: élménydús hétvége királyi díszletek közt
Utószó
Hasznosak voltak a fentiek? Szívesen olvasol ilyen útleírásokat, tippeket? Ha igen, és nem lenne ellenedre valamivel viszonozni a blogba fektetett munkámat, könnyen megteheted úgy, hogy neked ne kerüljön semmibe! Ha itt a weblap jobb sávjában (mobilos verzióban a lap alján) levő booking.com kockában keresel szállást, azaz itt ütöd be, hova és mikor utaznál, a rendszer ugyanoda navigál, mintha közvetlenül írtad volna be az adatokat ezen a lapon. A szállás neked ugyanannyiba kerül majd, booking-on a genius kedvezményed is megmarad, de a rendszer érzékeli, hogy tőlem indult a foglalás, így kapok egy pici jutalékot. Minden nap több órát töltök gép előtt, hogy ilyen ingyenes tartalmat írjak nektek és nem állnak mögöttem szponzorok, azaz ez amolyan lelkes „közszolgálat”:-). A számodra költségmentes támogatásod nekem további utakat tesz lehetővé és ígérem, azokról is hasznos beszámolók készülnek majd!:-)