2006. március 11, szombat
Mivel idén március 15 szerdára esik, ez a hét már úgyis csonka, így sikerült kiügyeskedni egy tíznapos utazást – pedig általában május közepéig nagy az év végi zárással járó hajtás, így ilyenkor nem nagyon szokott összejönni az utazás.
De annyira jól tud esni kiszakadni a napi rutinból akár csak egy hétre is… Lufthansával repültem Ammanba, aminek az a nagy előnye is megvolt, hogy Frankfurtban szálltam át és így tudtam találkozni egy rég látott kedves ismerőssel. Német fiúcska, aki ugyan Bonnban él, de átugrott a frankfurti reptérre egy kávéra.
Amman
Ammanban könnyen és gyorsan ment a vízumügyintézés és a pénzváltás még így az éjszaka közepén is, a csomag is meglett és a taxis is pont azt az árat mondta, amit a hotellel pár napja megbeszéltem. Egyelőre minden klappol, csak sokkal hidegebb van, mint amire számítottam. A szálloda, a Star Plaza Hotel egy igen előkelő negyedben van, azért így is elég túlzás a kb. 60 dolláros ár egy lepukkant szobáért. De legalább kaptam gratisz egy üveg palackos vizet fogmosáshoz. Lefekvés előtt rutinosan kiiktattam minden zajforrást (ventilátor, hűtőszekrény, ketyegő falióra) és hajnali 3-kor végre ágyba kerültem.
A reggelikor teljesen egyedül voltam az étteremben, így megkülönböztetett kiszolgálásban volt részem. A pincér egy hatfős nagy kerek asztalt pakolt tele roskadásig mindenféle finomsággal, mondván, hogy olyan kis soványka vagyok. Ezen ugyan vitatkozhattam volna vele, de inkább nekiláttam a remek sajtoknak, zöldségeknek, joghurtoknak. Aztán programszervezés. Bő fél napom volt itt, az útikönyv alapján Amman nem túl izgalmas, a sivatagi várakat körbejáró túrához viszont kevés ez az idő, így egy rövidebb kirándulás mellett döntöttem. Jordániában három világörökségi helyszín van – Petrába majd megyünk a csoporttal, a sivatagi várakat a túra utáni egész szabadnapomon tervezem körbejárni, de van itt nem messze egy harmadik Unesco helyszín, Um er-Rasas. Odasétáltam a recepcióshoz, hogy segítsen taxit bérelni és igencsak meglepődtem, amikor a fickó már messziről köszöntött – magyarul. Látta ugyanis az útlevelem és korábban Aqababan élt, amit évekig elárasztottak a magyar turistacsoportok. A jordánok pedig, mivel főleg az idegenforgalomból élnek, megtanultak arrafelé egy kicsit magyarul.
Um er-Rasas
Amikor előadtam, hova készülök, csak pislogott. Sem ő, sem a megkérdezett taxisok nem hallottak még soha Um er-Rasas-ról. Megmutattam a térképet, de elég borsos árat kértek. A recepciós felhívta a bátyját, aki ugyan még aludt, de az anyjuk felébresztette és kiverte az ágyból. Jött is és el is vitt olcsóbban. Az utat ugyan nekem kellett mutogatni a térképen, aztán a kisebb utakon meg kérdezgettük a helybelieket. Én nem tudom, itt járt-e már valaha turista, de mindenki úgy nézett ránk, mint valami csodabogárra. És hát utólag meg is értem… a világörökségi helyszín két „tételből” áll: van egy düledező torony és teljesen romjaira hullott templom. Ez utóbbi igen nagy lehetett, mert a térdig érő kőhalom óriási területet foglal el, de valóban nem túl látványos az egész. No sebaj, néha én is melléfoghatok.
A taxisom viszont a városban is körbevitt – megnéztem a római színházat, aztán kirakott a citadellánál. Itt fotóztam néhány látképet a városról, aztán bekukkantottam az apró, de igen érdekes múzeumba. Megbabonázva néztem a 8500 (!) éves csodálatos gipsz szobrokat – elképesztő, hogy milyen régiek. A másik attrakció a holt tengeri tekercsek néhány darabja – ilyet sem lát minden nap az ember.
Visszagyalogoltam a városba, pénzváltás, internet, majd vacsora az LP által ajánlott Jabri étteremben. Szenzációs volt az édesség, jó méteres átmérőjű tálcán kínálta magát egy finom sajtos-diós-mézes csoda. Egy jó nagy szeletet kanyarított belőle a pincér, ide még visszajövök, az biztos.
Az utcán állandóan leszólítják az embert. Jordánia is olyan egy kicsit, mint Kuba, ahol mindenki potenciális taxis, idegenvezető, csak pénz kérdése, és bárki elvisz bárhova. Félni nem kell, az emberek nagyon jól tudják, hogy ők a turistákból élnek és nem bántják, nem vágják át őket.
Jerash
2006. március 12, vasárnap
Elindult a csoportos túra – kicsit ugyan nehézkesen, de összeállt a csapat. Reggel 8-kor, amikor elvileg a találkozó lett volna, még sehol senki nem volt a recepción, kiderült, hogy áttették az indulást 11-re. Kár, hogy nekem erről nem szóltak és korán keltem – tudtam volna még aludni. 11-kor aztán előbukkant pár nyugdíjas korú emberke – kiderült, hogy a csapat nagy része még Szíriában van, majd ebéd után érnek át hozzánk. Így még egy végtelenül elnyújtott ebéd várt ránk, pedig én már nagyon indultam volna Jerash romjaihoz, ami a mai program. Ez ugyanis Petra után a másik nagy látványosság és igencsak aggódtam, hogy nem lesz elég időnk megnézni. Így amikor végül fél 3 körül végre beléptünk a romvárosba, rögtön lepattantam a csoportról, hogy kedvemre fotózhassak – semmi kedvem nem volt az idegenvezetőt hallgatni és húsz bámészkodót kerülgetni a kamerával. Gyönyörű Jerash, csodálatos állapotban fennmaradt oszlopokkal, színházzal. Az időre sem lehetett panasz, ragyogott a nap.
Aztán vissza a 40 fős, légkondis buszunkhoz – ilyennel utoljára 18 éves koromban utaztam, még életem első csoportos útján, Isztrián. Az amolyan érettségi ajándék volt és akkor is egyedül kuksoltam egy csoportban, mivel a középiskolás barátnőm, a Szilvi az utolsó pillanatban lemondta az utat. Azóta igencsak elszoktam az ilyen kényelmes járműtől, kicsit furcsa is. Pár perces utazás után megérkeztünk a szálláshelyre, az Olive Branch Resortba. Az épület nem nagy szám, de a környék lenyűgöző, teraszos dombokon rengeteg olívafa. Svédasztalos vacsora volt, igazi terülj-terülj asztalka. Ez nekem nem túl jó hír, főleg így vacsorára, mert ilyenkor addig eszem, amíg le nem fordulok a székről. Ráadásul itt minden finom, eteti magát a sok ízletes fogás.
Nebo hegy, Madaba
2006. március 13, hétfő
Nem kellett korán kelni, így végre kicsit kialudtam magam. Kiadós reggeli után elnyújtóztunk a nagy buszban, aztán irány délnek. Első megálló a Nebo hegy volt (808 méter), fontos keresztény zarándokhely, mivel Mózes e hegy tetejéről látta meg az ígéret földjét. A szép kilátás mellett a hegytetőn épült templom remek mozaikjai miatt is érdemes idejönni, melyek még a római időkből, 530-ből származnak.
A következő megálló Madaba volt, a Szent György templom térkép-mozaikja. Ez 560-ban készült és az eredetileg 6×25 méteres térkép 2 millió kis mozaik kockából állt. Mára csak kb. egyharmada maradt fenn, de így is nagyon érdekes volt böngészni, milyen helyeket ismerünk fel. Ebédre humusz, falafel és remek friss narancslé, majd indulás tovább. Délután Karnak váránál álltunk meg, ahol egy 1132-ben épült vár romjait jártuk be. Közvetlenül a vár mellett volt a szállásunk, ahol a fűtés ellenére majd megfagytam, olyan hideg van.
2006. március 14, kedd
Korai ébresztő után már fél hatkor úton voltunk Petra felé. Megérkezés után gyorsan elfoglaltuk a szobákat és aztán siettünk a romvároshoz. Ez az ország első számú látványossága, nagy volt hát a várakozás.
Petra
Már a kanyonig vezető közel 800 méteres út is fantasztikus fotótémákat adott a vöröslő sziklákkal, barlangokkal. Maga a kanyon – ami nem is kanyon, mivel nem folyó vájta ki, hanem inkább sziklahasadék – pedig egyenesen lélegzetelállító. 1.2 km hosszú hasadék, néhol alig 2 méter széles és két oldalt 80 méterig is magasodnak a sziklafalak. Fantasztikus geológiai formák és elképesztő színkavalkád – alig bírtam tartani a lépést a csoporttal, állandóan meg kellett állnom fotózni. A lehető legjobb időben jöttünk, hiszen a napfény csak ilyenkor, a déli órákban tud bekúszni a meredek sziklafalak közé.
Aztán egyszer csak feltárult előttünk a képekről már oly jól ismert épület, a kincstár. Így „élőben” még inkább lenyűgöző, mint a fotókon. A 30 méter széles és 43 méter magas homlokzatot i.e. 1. században faragták a sziklába az építészek.
Kigyönyörködtük, kifotóztuk magunkat, aztán sétáltunk tovább. Egy széles völgyhöz érkeztünk, ahol rengeteg sírhely van vésve a sziklafalakba. Ugyancsak itt áll a római színház, amelynek üléseit szintén a vöröslő sziklába faragták.
Elsétáltunk a régi városközpontba, aztán ebéd. Kis szieszta után pedig irány az Ad-Deir, a kolostor. Ez az épület nagyon hasonlít a kincstárhoz, de mivel egy hegytetőn áll, közel sem látogatják annyian. Amikor mi felértünk, speciel egy turista sem volt ott rajtunk kívül és hát így egészen más a hangulat. A lenyugvó nap fényében tökéletes volt a megvilágítás és olyan csend volt, hogy szinte levegőt sem mertünk venni.
Szürkült már, amikor visszatrappoltunk a szállóba. A két fiatal skót sráccal vacsoráztam, jó fejek, kellemesen elröhögcséltünk néhány pizza-szelet elmajszolása közben.
2006. március 15, szerda
Nem elég, hogy nemzeti ünnep van, vakációzom, sőt, most a programban is szabadnap van, mégis vekkerre keltem. Pedig De hajtott a vágy, hogy turisták nélkül készítsek egy képet a kincstár épületéről és ahhoz időben kellett indulnom. A sziklahasadékba nem jutott reggel fénysugár, így szerencsére nem kellett percenként megállni fotózni, zavartalanul igyekezhettem a célom felé. Sikerült is szinte elsőként odaérni és pár fotót készíteni emberalakok nélkül. Aztán elsétáltam a színházhoz, amely most kapta a tökéletes megvilágítást, majd nekiduráltam magam a nagy túrának, hogy felmásszak az Áldozatok Magas Helyére. Már útközben is csodálatos volt a panoráma, de felülről aztán végképp, hiszen teljesen körbe lehetett látni a völgyet.
Összefutottam a két skót fiúval, velük másztam le a hegy túloldalán, persze gyakori fotó-megállókkal. Errefelé nincs nagy tömeg, pedig látványosság akad bőven, leginkább csodálatos faragott sírkamrák.
A völgyben ebédeltem, aztán délután felkaptattam a legszebb sírokhoz: Urna-sír, Palota-sír, csupa gyönyörű homlokzatú kőbe faragott remekmű.
Miután minden lényeges látnivalót megcsodáltam, visszasétáltam a hotelbe. Rövid pihenés, aztán este a törökfürdőben lazítottam gőz és masszázs segítségével.
Wadi Rum
2006. március 16, csütörtök
Reggel 4WD dzsipekbe szálltunk és elhagyván a jó kis aszfaltos utakat bevetettük magunkat a Wadi Rum homokdűnéi közé. A sofőrök nagyokat versenyeztek a sziklaalakzatok között, aztán ebéd, majd jó három órás séta következett. Már el is felejtettem, milyen nehéz homokban gyalogolni. A társaság nagy része tevén utazott, de nekem ugye allergiám van, így kénytelen voltam gyalogosan baktatni utánuk.
A két kedvenc útitársammal, a 25 éves skót Darren-nel és a 60 éves kanadai Tony-val beszélgettem – két csodálatos emberke, jó lenne összegyúrni őket egy 40 éves pasivá, tökéletes lenne. Késő délután érkeztünk meg a táborhelyre, ahol remek vacsorát készítettek a vezetőink. Estére rettentően lehűlt a levegő, szorosan egymás mellé bújva aludtunk a vastag pokrócok alatt az egy nagy sátrunkban.
Aqaba
2006. március 17, péntek
Reggel hatkor, amikor kikecmeregtünk a sok réteg ruhahalmaz alól, 9 fokot mutatott Tony hőmérője. Pár forró tea után már nem volt olyan vészes a helyzet. Összepakoltunk és indultunk a megérdemelt strandolás, Aqaba felé. Itt egészen más világba csöppentünk – csodaszép kék tenger, elegáns szállodák, pálmafák, ezernyi turista, gyorséttermek. Mivel a városi strand kicsi és piszkos, a 20 km-re levő Royal Dive Resort-ba mentünk.
Ide ugyan 7 dínár a belépő, de csodálatos a környezet és búvárkodni is lehet. Ezt én most kihagytam, mert ahhoz nekem hideg volt a víz, és már alig vártam, hogy csak úgy gondtalanul elnyúlhassak a napon. Olvasgattam, képeslapokat írogattam és élveztem a semmittevést.
Este végre jöhetett a régóta várt zuhany, majd remek vacsorát ettünk, én például carpacciot és királyrákot. A városi élet felpezsdített és szívesen belevetettem volna magam az éjszakába, de a többiek lusták voltak, így elmaradt a dorbézolás. Gyenge csapat.
Holt tenger
2006. március 18, szombat
Bár még szívesen maradtam volna 1-2 napot, csak ennyi jutott a strandolásból és indultunk vissza Amman felé. Útközben megálltunk a Holt tengernél, hogy megmártózzunk a legendás sós vízben. Tényleg úgy van, mint ahogy az ember már hallotta – az ember csak ráfekszik a vízre és nyugodtan lebeg rajta. Az élvezetet csak az rontja le, hogy a rettentően sós víztől hamar viszket minden, így sokáig nem lehet bírni. Bekentem magam jó vastagon iszappal, hátha megszépülök ettől a csodatevő masszától. Megszárítottam magam a napon, elég röhejesen néztem ki, aztán jól lezuhanyoztam az egészet. Nem nagyon látom a változást, de legalább jól elszórakoztam. Az ebéd megint büfé jellegű volt, mint mindig, és megint betegre ettem magam. 21 fajta sütemény volt!
Délután visszaérkeztünk Ammanba. Lepakoltunk, aztán kisebb-nagyobb csoportokban vacsorázni mentünk, majd rövid internetezés. A szálloda bárjában még ittunk pár búcsúitalt, aztán viszonylag korán nyugovóra tértünk, meg a többség holnap hajnali 4-kor indul haza.
2006. március 19, vasárnap
Nekem volt még egy teljes napom, mivel csak éjszaka indulok, így szerveztem egy egész napos túrát az Amman környéki sivatagi várakhoz. Szerencsére a két kanadai, Tony és Janet is maradtak még, őket is rábeszéltem, így hármunknak megérte kibérelni egy taxit sofőrrel. 25 dínár volt fejenként egy légkondis autó angolul beszelő idegenvezetővel egész napra, nem rossz üzlet.
Qasr Kharana, Qusayr Amra, Qasr Al-Azraq
Három várat látogattunk meg – a Qasr Kharana kétemeletes épületével kezdtük, ahol sok hangulatos, árkádos szoba van.
A következő a világörökségi helyszín, Qusayr Amra volt, ahol csak néhány kisebb helység van, azok viszont tele csodás mozaikdíszítéssel. Ezek azért különösen érdekesek, mert félmeztelen nőket is ábrázolnak, ami az iszlámban nem igazán engedélyezett.
Végül a Qasr Al-Azraq fekete tömbje volt az utolsó megálló, Lawrence egykori téli főhadiszállása.
A fővárosba visszatérve kicsit körbefurikázott még minket a vezetőnk pár mecsethez, aztán elvitettem még magam 1-2 ajándéküzletbe is.
Majd elbúcsúztunk az útitársaktól és a jóképű vezetőnktől, kis vacsora, internet, majd pár óra alvás az éjféli indulás előtt. Otthon nagyon jó ötletnek tűnt ez az éjszakai járat, hiszen az utolsó percig lehet élvezni Jordániát, és hétfő reggel már az irodában leszek – most azonban elég húzós volt 3 órányi alvás után kimenni a reptérre. A becsekkolásnál kikönyörögtem, hogy ha van rá lehetőség, hadd legyen az enyém egy egész sor, így is lett, így legalább tudtam hazafele aludni pár órát. Ha csak egy hétre is, érdemes volt utazgatni egy kicsit, kizökkenve az otthoni kerékvágásból. Fél év múlva pedig egy igazi nagy kaland következik, egy egyhónapos kínai utazás!
Útleírások a régióból:
Tunézia – filmforgatási és világörökségi helyszínek
Egyiptom – a piramisoktól a tenger mélyéig