2009. szeptember 12, szombat
Magam is meglepődtem, hogy itt vagyok, hiszen idénre két nagyon-nagyon régi álom volt megszervezve: Izland és Bhután.
Erre a két országra már vagy 10 éve fájt a fogam, de mivel mindkettő nagyon drága, mindig halasztgattam őket… végül az elmúlt másfél év minden nehézsége után úgy voltam, hadd szóljon, és befizettem mindkettőt. Aztán a sors közbeszólt – anyu váratlan és súlyos betegsége, amivel kapcsolatban július közepén nagyon aggasztó hírek jöttek, arra vezetett, hogy mindkét utat vissza kellett mondani. Mihelyst azonban anyu vérképe és általános állapota rengeteget javult, az én talpacskám is viszketni kezdett. Izland már „bezárt” így szeptemberre, Bhután túl messze van (minimum 3 repülőjárat) és maga az utazás is túl hosszú. 3 hétre nem merek elindulni, főleg nem egy ilyen zárt országba, ahonnan nem tudnék hipp-hopp hazaugrani, ha úgy alakul. Így hát valami olyan utat kellett szervezni, ami kis ország (hogy be tudjam járni bő egy hét alatt és ha bármi baj van, hamar kiérjek a reptérre), ahova megy az Explore (hogy a lemondott izlandi út miatt kapott kupont ki tudjam használni), ahova közvetlen és napi repülőjárat van (a gyors hazajövetel miatt) és ami szerepel a Malév menetrendjében (merthogy szeptember végén lejárnak a törzs-utas pontjaim). No meg persze ahol még nem voltam, és ami nem Európa, mert oda mégsem megyek csoporttal. Ilyen ország mindössze kettő akadt, Szíria és Libanon, az előbbit választottam, de majd valamikor a másik is sorra kerül. Bevallom, az arab országok ugyan a kívánságlista vége felé szerepelnek, de akkor most előrehoztuk az egyiket. Anyu sem bánta, mostanában mar pár napokra hazamehet, így apu gondjaira bíztam.
A Malév járata péntek este 11-kor szállt fel otthonról és hajnali negyed 4-kor érkeztünk meg, nem egy barátságos időpontban. Gyors taxi a szállodába és reggel 10-ig alvás. Addig volt ugyanis reggeli, úgyhogy akkor lementem pár falatot enni és utána durmoltam tovább. Délután azért összeszedtem magam és irány az óváros. Mivel a fő helyeket úgyis megnézzük majd a csoporttal, nem babráltam az útikönyvvel túl sokat, inkább csak úgy hagytam elveszni magam a sikátorok között. Az óvárosban számtalan gyönyörű palota van, például az Azem Palace és egy másik régi ház, melynek kedves kis udvarán egy teknősbékát találtam, melyet azonmód meg is etettem egy kis falevéllel.
Este végre előkerült a csoport, bár ahogy elnézem őket, nagyon nem vesztettem volna, ha mégse.
2009.szeptember 13, vasárnap
Vasárnap még volt egy szabad napom – egyrészt csak így sikerült szabadjegyet szerezni, másrészt jó is így, ugyanis az egyik világörökségi helyszín kiesik az Explore körútjából, én viszont nem szívesen végeznék félmunkát, így elmentem oda egyedül. Bosra jó két órányi buszozás a fővárostól és egy csodaszép római színházzal büszkélkedhet, ami remek állapotban maradt fent, még ma is tartanak itt előadásokat. Turista egy szál se, teljesen enyém volt a terep, így kedvemre fotózhattam.
A szokásosnál többen vagyunk, 22 fő, jó pár náció: új-zélandiak, ausztrálok, angolok, stb. Akivel viszont szerintem nagyon jól fogunk járni, az a helyi idegenvezető, aki talpraesett, okos és remekül beszél angolul.
2009. szeptember 14, hétfő
A városnézést a Nemzeti Múzeumban kezdtük, itt van összegyűjtve, amit majd az eredeti helyszíneken nem találunk. Ugyancsak itt található a világ első írott ABC-je, Ugaritból. Bár korábban is voltak ABC kezdemények, azok a szimbólumok egész szavakat jelöltek (hieroglifák), nem pedig betűket, mint ez a lelet. A múzeum hangulatos kertjében levő kávéházban rendeltem egy capuccinót. Hamar kijózanodtam, hogy nem Olaszországban vagyok, ugyanis valami rettenetesen édes sűrített tejes löttyöt kaptam. Látván elborzadt arcomat, a pincérrel nem győzött érdeklődni, hogy mi a baj. Felvázoltam neki, mit szeretnék, azaz hogy szerintem mi is az a capuccino. Tejgőzölőjük nem volt, de sikerült kiegyezni egy pohár forró tejben és egy zacskó Nescaféban.
Aztán megnéztünk pár régi palotát és kószáltunk a sikátorokban megbúvó piacokon. Fűszerek, magvak, méteráruk, faragott dobozkák, édességek, parfümök, megannyi egzotikus áruféleség és alkudozó, hömpölygő tömeg. Igazi ezeregy-éjszaka hangulat.
Később elsétáltunk az óvárosba, ahol a város fő attrakciója, az Umayyad mecset található. Ez az arab világ egyik legfontosabb mecsete és tényleg gyönyörű. Szerencsére lányok is látogathatják, bár jól be kellett bugyolálni magunkat kapucnis köpenyekbe (amit adtak a helyszínen).
2009. szeptember 15, kedd
Reggel megrökönyödve láttam, hogy egy 40 fős légkondis busszal fogunk utazni. Ez duplán nem környezetbarát – a szükségesnél nagyobb méret és a légkondi miatt. Ez, valamint a szokásosnál nagyobb csoport és a meglehetősen kényelmes szálloda mind arra utal, hogy az Explore igencsak eltolódik a piac felsőbb szegmense felé. Gondolom, bizonyos útjaik még mindig igazi kalandtúrák (Venezuelában például nyilván még mindig csak ladikkal lehet közlekedni és függőágyban aludni), de az utak többsége egyre kényelmesebb, komfortosabb lesz. Azt hiszem, körül kell néznem majd a piacon, ha szeretnék megint amolyan igazi fapados módon utazgatni.
Jó három órás buszozás után az első megállónk Krak des Chevaliers volt, egy 800 éves vár a keresztes lovagok idejéből. Várárok, vaskos tornyok, hatalmas boltíves termek, kápolna, gótikus csarnok, lőrések – volt itt minden, amit az ember egy ilyen vártól elvár. Irigykedve néztem a 60-80 cm-es falakat; itt biztos nem zavarna a szomszédoktól átszűrődő zaj. A vár egy hegytetőn fekszik, festői környezetben, sokak szerint a világ legszebb fekvésű lovagvára.
Az ebéd a közeli „Kerekasztal” étteremben volt. A tulajdonos roskadásig rakta az asztalokat a különböző előételekkel (mezze): humusz, padlizsánsaláta, joghurt, sült padlizsán, aprított petrezselyem, ezeket falatoztuk pitával. És amikor már degeszre ettük magunkat, akkor jött meg a főétel, a fokhagymás sült csirke. Isteni volt. Még jó, hogy ezután újabb két órányi buszozás következett, ahol kipiheghettük magunkat.
Délután Ugarit volt a program, ahova pár perccel az elvi záróra után értünk. Még szerencse, hogy az idegenvezetőnk odatelefonált és megvártak minket – hiába, a csoportos útnak is vannak előnyei. És az is szerencse, hogy velünk volt Ahmed, az idegenvezetők gyöngye, az ő magyarázata nélkül ugyanis csak egy rakás törmeléket láttunk volna a 4000 éves város helyett – így viszont életre keltek a leomlott falak.
2009.szeptember 16, szerda
Ma reggel az első megállónk Saladin volt, ami a tegnapi vár után nem volt akkora durranás, de azért elég látványos.
Majd Apameába utaztunk, az i.e. 2. században alapított római városba. A közel 2 km-es sétányán lélegzetelállítóan sorakoznak a több ezer éves oszlopok. Furcsa belegondolni, de alig 50 éve ebből semmit nem láthattak az utazók – a leomlott, összetört és növényekkel benőtt oszlopokat ugyanis csak az utóbbi évtizedekben állította fel újra egy belga régész csapat..
A szállásunk felé utazva még egy megállónk volt, Hama, ahol a 13. századból maradt fenn néhány óriási vízimalom. Ezek átmérője 20 méter, azaz az ősi faszerkezetek magassága egy 4-5 emeletes háznak felel meg. Az év bizonyos szakaszaiban még ma is működnek, kiegészítésképpen a modernebb öntözőrendszereknek.
Este aztán megérkeztünk Aleppoba, ahol megint hasra estünk, olyan jó szállodában lakunk. Frakkos hordárok, zene a liftben, plazma TV a szobákban – nem éppen egy Explore színvonal. Eddig nem vacsoráztam a csoporttal, ugyanis i) uncsik (két mondatnál többet senkivel nem tudok beszélgetni), ii) nagyon jó könyvet olvasok, iii) nem akarom késő este teletömni a hasamat, és iv) az átlagnál több alvásra van szükségem – de ma kivételt tettem. Alepponak ugyanis híres a konyhája és nem akartam semmi esélyt kihagyni, hogy ezt kipróbáljam. A szobámban levő mérleg 49.8 kg-ot mutatott, épp az 50 kg-os pszichológiai határ alatt, így megadtam magamnak az engedélyt. A közeli étterembe mentünk, ahol a helyi specialitást, a cseresznye szószós bárány saslikot kóstoltam meg, és nem is csalódtam, szenzációs volt.
2009. szeptember 17, csütörtök
Reggel kihajtottunk a városból, a közeli St. Simeon kolostorhoz. Ez a különc alak közel 40 évet élt egy oszlop tetején. Fiatal éveiben szerzetes volt, majd a kolostort túl zsúfoltnak érezve egy barlangba vonult. Még itt sem érezte, hogy eléggé elvonult volna az emberektől, ezért épített magának egy tornyot, és annak a tetejére költözött. Minél inkább el akart szakadni az emberektől, annál több hívet vonzott – és ő annál bogarasabb lett és annál magasabbra építette a tornyát. A végén már egy 18 méter magas oszlop tetején éldegélt, ahova a hívek létrán vitték fel neki az elemózsiát. Halála után kereszt alakban 4 bazilikát emeltek az oszlop köré, amelyek így, még mai romos formájukban is igen impozánsak.
Visszabuszoztunk a városba és meglátogattuk a citadellát, amelynek a tetejéről remek körpanoráma tárult elénk. Ezután szétszéledt a csoportunk, és én bevetettem magam az óvárosba. Ebédeltem egy nyugodalmas kis belső udvaron, bekukkantottam a város legnagyobb mecsetébe és hagytam magam elveszni a bazár szűk sikátoraiban.
2009.szeptember 18, péntek
Az ország belseje felé vettük az irányt, a kietlen sivatagon keresztül. Első megállónk Rasafa volt, egy 5 században épült bazilika romjai, majd az Eufrátesz folyó partján fekvő egykori város, Halabiye. Hihetetlen, hogy így a semmi közepén ilyen elképesztő romok maradtak fent.
2009.szeptember 19, szombat
Buszoztunk tovább, az egyre forróbb sivatagon keresztül. Első úti célunk Dura Europos volt. Az itt feltárt egykori zsinagógát még a damaszkuszi múzeumban csodálhattunk meg az első napon (ez legalább belföldön maradt, nem úgy, mint a leletek többsége, amely a világ nagyvárosainak múzeumait gazdagítja). Az egykori város igencsak szimpatikus vallási toleranciájáról tanúskodik, hogy a zsinagóga mellett római, görög és mezopotámiai templomok romjait is feltárták itt.
A másik megállónk a közeli Mari volt, egy 5000 (igen, ötezer!) éves mezopotámiai város. Ezeket a neveket, hogy Mezopotámia, Eufrátesz folyó, babiloniaiak, Hammuraibi még a történelemkönyvek első fejezeteiben olvastuk – elképesztő, hogy ezek még ma is itt vannak, léteznek.
Délután továbbutaztunk és kora este érkeztünk meg Palmyrába, az ország első számú turisztikai célpontjába. Itt is a létező legjobb helyen lakunk, a rommező közvetlen szomszédságában épült Zenobia Hotelben. Ezt ma már biztos nem engedné a UNESCO ide építeni, hiszen világörökségi helyszínről van szó, de a szálloda már közel 100 éve itt áll. Igazi patinás intézmény, ami néhány éve teljes felújításon ment keresztül, úgyhogy szerencsésen egyesíti a régi korok báját a mai kényelemmel. Naplementekor csak pár lépést kellett tenni a remek fotókért és a teraszon elfogyasztott vacsora közben is pazar kilátás nyílt a kivilágított római oszlopsorra.
2009. szeptember 20, vasárnap
Még reggeli előtt kisétáltam a rommezőre néhány fotót készíteni – csodálatos kék volt az ég, és sehol egy turista. Mindannyian ott reggeliztek tőlem alig 100 méterre és szerencsére senkinek nem jutott eszébe belemászni a képeimbe. A sok kis szolgalélek megvárta a 9 órát, amikor csoportokba terelték őket és megkezdődött az idegenvezetés – és persze ekkor már nem lehetett volna ugyanezeket a fotókat elkattintani.
Természetesen a reggelit sem hagytam ki egy ilyen szállodában, ahol terülj-terülj asztalkán roskadoztak a finomságok. Gyorsan teletömtem a bendőmet, aztán felsorakoztunk Ahmed mögé, aki megkezdte maratoni idegenvezetését – jó négy órán keresztül barangoltunk a területen. Mivel a fotózáson már túl voltam, így nyugodtan tudtam figyelni a magyarázataira, nagyon élveztem.
Ebéd után aztán szépen visszabuszoztunk Damaszkuszba – szűk egy hét alatt sikerült körbeutazni az egész országot.
A fővárosban kis pihenés, aztán este egy elegáns étteremben költöttük el a búcsúvacsoránkat.
2009.szeptember 21, hétfő
Ma reggel újra elsétáltam a Nemzeti Múzeumba – így egészen más volt újra megnézni azokat a leleteket, amelynek a lelőhelyein jártunk az elmúlt héten. A múzeum kertjében összefutottam két volt kollégámmal az Arthur Andersentől, akiket nem láttam úgy 15 éve. Judit azóta Bécsben él, Trevor pedig Bulgáriában. Ha már ilyen szépen összetalálkoztunk, ittunk egy üdítőt, és megbeszéltük, hogy késő délután az óvárosban együtt ebédelünk majd. Addig még kószálgattam egy kicsit a bazársoron. Nagyon pöpec kis étteremben sikerült ebédelni, egyike a felújított régi házaknak.
Ezután csak bolyongtunk és bolyongtunk az óvárosban egész késő estig, amikor lassan indulnom kellett a reptérre, elérni az éjszakai járatot… végül is egész jól sikerült ez a hirtelen megszervezett út, de remélem, az eredeti úti célok, Izland és Bhután is hamarosan sorra kerülnek.
Útleírások a régióból:
Tunézia – filmforgatási és világörökségi helyszínek
Egyiptom – a piramisoktól a tenger mélyéig