Az egyik legkalandosabb utazásom Venezuelában, ahova manapság már elég nehezen jut el az ember… A világ legmagasabb vízesése, indiánok, skorpiócsípés, anakonda, piranja-halászat, kis Németország egy távoli kontinensen, asztal formájú hegyek – megannyi élmény az utazás hőskorából!
Érkezés Caracasba
2005. december 24, szombat
Csak röpke 10 napig kellett dideregni otthon a jó kis laoszi utazás után, és újra nekivágtam a nagyvilágnak, csak most épp a másik irányba. Hajnali ötkor a taxiban a rendeléseket hallgatva úgy tűnt, csak én indultam el otthonról ilyen korán – mindenki más inkább hazafele igyekszik. Egymás után jöttek a rendelések az éjszakai szórakozóhelyekre, csak hallgattam az ismeretlen bárok neveit, hiába, no, sajnos kinőttem már a táncolós-mulatós éjszakázós korból.
Párizson keresztül utaztam Caracasba. A gép teljesen tele volt, így alvásra semmi esély nem volt. Megérkezvén viszont rám mosolygott a szerencse – a londoni csoport ugyanis elvileg jóval korábban érkezett volna meg, de épp annyit késtek, hogy egyszerre szálltunk le. Megláttam a barátaimat, ami nagy megkönnyebbülés volt, mert így a csoporttal együtt buszozhattam be a találkozási pontként megadott szállodába – nem szívesen taxiztam volna egyedül ebben a meglehetősen rossz hírű városban. Az idegenvezetők azt tanácsolták, váltsunk most pénzt, ugyanis a két hét során nem sok bankhoz lesz szerencsénk. Mivel teljes ellátás lesz szinte az egész út során, nem kellett sokat váltani, a reptér egyetlen bankja azonban így sem bírta a rohamot. Csak három emberkének sikerült bolivárt szerezni – mi, a többiek, a helyi autókölcsönzősnél váltottunk feketén (de jobb árfolyammal: egy dollárért úgy 2400 bolivárt kaptunk).
Caracas nem nyűgözött le első látásra. De szerencsére itt épp csak eltöltünk egy éjszakát és holnap reggel már indulunk is tovább. A mi csoportunkban 11-en leszünk – egy új-zélandi fiú, 9 angol (köztük az ex-pasim, Steve) és én. A másik csoportban telt ház van, 14 fő, köztük az angol barátaim, Helene és Anthony. Nem tudtunk megegyezni, hogy melyik út érdekesebb, így külön megyünk, de legalább egy időpontban, így az első és utolsó napot együtt töltjük. Mindkét csoportnak három mini-útból áll össze a két hét – mi az Orinoco deltához, az Angel vízeséshez és a szavannára megyünk, ők pedig a Roraima hegységbe, az Angel vízeséshez és a tengerparthoz. Ma még együtt vacsoráztunk, így átadtam nekik az otthonról hozott csoki-mikulásokat karácsonyi ajándékként.
Az Orinoco-delta, a warao és murako indiánok földje
2005. december 25, vasárnap
Egész éjjel durrogtak a petárdák az utcákon, így nem sok alvás volt. Kettészedtük a csomagokat – egy kisebbet magunkkal viszünk az elkövetkező pár napra, a többit hátrahagyjuk, azt egy busz viszi el a következő szállodába (ahova majd 4 nap múlva érkezünk). Ki a reptérre, aztán egy kis géppel Maturinba repültünk. Onnan 2-2.5 óra buszozás után érkeztünk meg a kikötőbe, ahonnan két hajóra szállva utaztunk tovább.
Hatan egy kisebb hajóra kerültünk, ami ugyan jóval gyorsabb volt a másiknál, de rettentően dobált, egy csontosabb fenekű vékonyka fiú szenvedett is rendesen. Nahát ezért nem kell annyit fogyókúrázni:-)). Hát nem volt az a kellemes kis hajózgatás, mint Laoszban – szinte a víz tetején száguldottunk, a szél majd levitte a fejem és erősen kellett kapaszkodni a hajó peremébe, hogy a „bukkanóknál” ne üssem meg magam. Ráadásul olyan a part, hogy nem nagyon lehet kikötni, így a hétórás út során csak egy „technikai” szünet volt, így inni se nagyon mertem, pedig a tűző nap miatt igencsak kellett volna. Sötétedés után elég félelmetes volt, a hajósunk ugyanis csak néha-néha kapcsolta be az elemlámpát, így a vaksötétben száguldottunk – csak imádkozni tudtunk, hogy ne jöjjön szembe egy hasonló őrült. A szembeszél miatt késő este is magamon hagytam a napszemüveget, a fiúk el is neveztek Bond-lánynak.
Este 9 körül érkeztünk meg végre a szálláshelyünkre, egy warao indián család cölöpökön álló kunyhóihoz. Az első épület amolyan nyitott veranda, páran itt alszanak majd, aztán van néhány kisebb „szoba”, ezekben is függőágyak lógnak. Mivel rendes fapadló van, úgy döntöttem, az elején nem erőltetem a függőágyban alvást, inkább leterítettem a hálózsákot a frissen vásárolt önfelfújós matracomra, de a függőágy alá, így az arra erősített szúnyoghálót is tudtam használni. Remek leves volt vacsorára, aztán egy kevésbé finom második fogás, valami karácsonyi specialitásként felszolgált batyu hússal, zöldségekkel töltve. Nagyjából kirugdostam a bogarakat az „ágyam” környékéről, aztán alvás.
2005. december 26, hétfő
Volt már jobb éjszakám, de legalább eltelt. Reggelire pár szelet kenyér zsíros lapkasajttal, amit otthon nem szívlelek, de itt muszáj volt. Délelőtt pár órás kirándulást tettünk a környéken, fatörzsből kivájt csónakokban. Indián evezőseink jól ismerték a folyót, itt a gyerekek kb. egyszerre tanulnak meg járni és evezni. A népcsoport elnevezése, a warao is azt jelenti, hogy „kenus emberek”. A kenuk sokkal békésebbek voltak, mint a tegnapi motoros csónakok, hangtalanul siklottunk a buja mangrove erdőkben. Rengeteg szép növényt, színes madarat láttunk és egy úgynevezett „vérző fát”, amely ha megvágják, a vérhez hasonló vörös levet ereszt. Az elején kissé félelmetes volt, ahogy minden mozdulatnál imbolyogtak a kis lélekvesztő hajóink, de aztán megnyugodtunk, hogy csak nem borulnak olyan könnyen.
Ebédelni visszatértünk a szállásra, aztán kis szieszta a kora délutáni hőségben. Mivel egyre vastagabb réteget képez rajtam a napolaj, szúnyogriasztó, izzadság és por, kénytelen voltam mosakodni. Más választás nem lévén, a hideg folyóban mártóztam meg, ami úgy ahogy tisztának tűnt – az arcomat azért lelocsoltam a végén egy kis ivóvízzel.
Délután áthajóztunk a folyó túlpartján levő, pár házból álló San Francisco de Guayo misszionárius állomásra. Itt a korábban letelepedett spanyol hittérítők iskolát és kórházat alapítottak, melyekben mostanság kubai vendégmunkások dolgoznak. A kubai szakembereket az ország olajért csereberéli. Apropó, olaj. Egy liter ára 70 bolivár, azaz hazai pénzre átszámolva kb. hat forint. Leginkább ezt lenne érdemes ajándékba vinni… A kubai orvosok nagyon jó fejek voltak, adtak jeget, így a naplementét már jéghideg sörökkel élveztük. Előkerült a rum is, amit helyi szokás szerint kólával, zöld citrommal és pár csepp Augustura-val fogyasztottunk a verandára aggatott karácsonyi égők fényében, a langyos nyári éjszakában.
2005. december 27, kedd
Kissé összetörve, de azért viszonylag kipihenve ébredtem. Reggeli után újra csónakokba szálltunk és egy másik indián törzset, a murako indiánokat látogattuk meg. Ők is cölöpökön álló házakban laknak, melyeket szintén cölöpökre épített, meglehetősen ingatag hidak kötnek össze. Minden családnak két kunyhója van – egy a folyóparton, itt van a konyha és a halászat színhelye, és egy másik a fahíd túlsó oldalán, melyet nappalinak és hálónak használnak. Ebből egy keskenyebb híd vezet egy pici bódéhoz, ahova az asszonyok a menstruáció ideje alatt száműzve vannak. Nem fenyegetett minket az a veszély, hogy lerohanjanak az árusok – az egész faluban mindössze öt kis bogyóból fűzött láncocskát sikerült találnom, így az osztályomnak (akik heten vannak) majd máshol kell ajándékot nézni. A gyerekek imádták, ha fotóztuk őket, így mindenki jól járt. Ez a közösség jóval szegényebbnek tűnt az eddig látott warao falvaknál, az állatok (malacok és kutyák) kifejezetten rossz bőrben voltak.
Ezután kihajóztunk az Atlanti óceánig és végre egy jót pancsoltunk. Ez a pár óra az egész utazás „strandolós” része, úgyhogy kiélveztem a nagy hullámokat. Visszatértünk a szállásra, ebéd, pihenés, majd délután folklórprogram: átjött néhány helybeli asszonyság és uraság bemutatni néhány táncot, amelyhez természetesen idővel mi is csatlakoztunk. Jó mulatság volt, ők is kb. olyan amatőrök voltak, mint mi.
Kalandtúra a Kavac-kanyonban
2005. december 28, szerda
Egész délután, egész este, egész éjjel esett. Reggeli után elbúcsúztunk a szálláshelyünkön tanyázó állatseregtől – a cicától, a két kutyától, a papagájoktól és a furcsa patkányszerű rágcsálótól, amit napközben szerettem, de amelytől éjjel kicsit féltem.
Újra a két motoros hajóra szálltunk és elhagytuk a deltavidéket. A közel hétórás út alatt szinte végig zuhogott az eső – szerencsére volt a hajón egy nagy fekete ponyva, úgy ahogy sikerült befészkelnünk magunkat az alá, de így is elég nyomorult volt az út. Még szerencse, hogy a jókedvünk most sem hagyott el minket.
Kikötöttünk, majd kétórás buszozás Bolivár városába. Kicsit szédelegve néztük a nagyvárost – üzletek, fények, autók. Egész idegenül hatott pedig csak három éjszaka voltunk távol. Azért jólesett az ágy és a forró zuhany, no meg a remek steak-vacsora.
Nem sokáig élvezhettem a jó kis ágyikót, reggel 6-kor csörgött a vekker. Megint háromfelé kellett osztani a cuccokat – egy kisebb táskába került, amit magunkkal viszünk az elkövetkező pár napra, a csomag nagy részét buszon viszik tovább a következő hotelig és külön kis hátizsákba tettük azt, ami mára kellett (fürdőruha, esőkabát, napolaj, stb.). Néha kemény agymunka egy ilyen utazás. A bolivári repülőtéren körbejártuk Jimmy Angel repülőgépét, amit a reptér előtti kis parkban állítottak ki, majd kis Cessna gépekkel elrepültünk Camaratába. Én a második gépbe kerültem és szép, sima utunk volt, gyönyörű napos időben. Alattunk pihe-puha felhők, és olyan sűrű erdő, mintha óriási brokkoli-hegyeket látnánk. Úgy volt, kerülünk a vízesés felé, de arrafelé sajnos összetorlódtak a felhők, így elmaradt a kitérő. Az első gépen utazó csapatnak is jó útja volt, de a harmadik gép igencsak szerencsétlenül járt – a felhők bezárultak előttük. Több irányból is megpróbált áttörni a pilóta, minek következtében jó sokat dobálta az odakerült 4 emberkét a kis gép. Az egyik lány nem is bírta a kiképzést, telepakolt egy zacskót, így a szag a többieknek sem volt kellemes. Egyszer kénytelenek voltak le is szállni, majd újult erővel vágtak neki és végre eljutottak ők is Camaratába. Láttam már pár egyszerű repülőteret, de ez mindegyiken túltett, vagy inkább mindegyiket alulmúlta – egy kis földút jelentette a leszállópályát és egy omladozó üres viskó volt az egyetlen építmény.
Eredetileg egy gyors vízesés-látogatás után még ma délután továbbindultunk volna az első szálláshelyre, de változtatni kellett a terveken, ugyanis Bolivárban nem sikerült jeget szerezni. A négy napos útra beszerzett húst (és sört) mégsem vihetjük magunkkal jég nélkül, így Camaratában maradtunk éjszakára, ahol volt egy jég-generátor. Így viszont az egész délután előttünk volt a kirándulásra, kényelmesen indultunk hát a Kavac kanyonhoz. Az egész pár száz négyzetkilométeres vidéken összesen három dzsip van – ide ugyanis nem vezet út az ország egyik csücskéből sem, a három dzsipet szétszerelve szállították ide repülőgépen. Ezek az itt levő pár falut összekötő földutakon közlekednek és az egyik ilyennel vágunk neki. Egyszer csak megjelent a második dzsip, sőt a harmadik is, azaz a maximális dugó alakult ki, láthatólag egészen megzavarodtak a sofőrök. Csodálatos kis zötyögésben volt részünk, a pálmalevelek ugyanis szinte szikráztak a napsütésben a lapos tetejű hegyek előtt. Kavac afféle skanzen-falu – a környéken levő falvak stílusában húztak itt fel néhány épületet, kifejezetten a turistáknak. Csak egy látogató lézengett itt, mikor megérkeztünk, bár az idegenvezetőnk elmondása szerint a karib-tengeri csoportos utak egyik kedvelt programja, hogy kis gépekkel elrepülnek ide.
Rövid erdei séta után megérkeztünk a folyóhoz. A partján hagytuk a ruháinkat és fürdőruhában haladtunk tovább, át kellet ugyanis úszni a túlpartra, majd tovább néhány medencén keresztül. Elérkeztünk egy magas kanyonhoz, ahol lélegzetelállító látvány fogadott minket – tőlünk úgy 50 méterre ugyanis a kanyon alján levő patak egy lagúnába szélesedett ki, ahova gyönyörű vízesés zubogott a hegytetőről. Oda viszont csak a sodrással ellenben lehetett elúszni, a jéghideg vízben. Én, aki irtózom a hideg víztől… de nem volt sok választás, nekivágtam. Szerencsére a hegy oldalához egy kötelet erősítettek a vízszint magasságában, így amikor nagyon erősen jöttek szembe a hullámok, meg lehetett kapaszkodni a parton. Sikerült elvergődni a lagúnához és kigyönyörködtünk magunkat a látványban. Igaz, nem sokáig, mert mindenki vacogott a hideg víztől, így a fotók elkészülte után gyorsan úsztunk is vissza a ruháink felé. A fényképezőgépeket helyi kísérőink hozták-vitték nejlon-zacskókban, de én inkább a táborban hagytam az enyémet, így viszont nem készültek fotók a nagy kalandról:-((. De nem mertem más kezére bízni az imádott kamerámat, azt pedig még inkább nem mertem bevállalni, hogy egy csomaggal a kezemben úszkálok árral szemben. Azt hiszem, ezt a látványt úgysem lehetett volna egy képpel visszaadni…
A falubeliek remek vacsorát varázsoltak nekünk – sült csirke, fokhagymás krumpli, saláta. Annyiban is jól jártunk azzal, hogy itt ragadtunk, hogy igazi kis kunyhókban alszunk, rendes ágyakon. Igaz, a szobánkban jó néhány jól megtermett svábbogár mászkált a falakon, no de ne legyünk telhetetlenek…
Az Angel-vízesés
2005. december 30, péntek
Hajnali ötkor csengő éneklés verte fel a csapatot. Félálomban előkerestem a füldugót, így sikerült még aludni egy kicsit. Reggelikor aztán kiderült, hogy a fél hetes mise előtt körbejártak a gyerekek a faluban és minden háznál énekeltek egy kicsit, amiért édességet kaptak. Helyi szokás…. De legalább a reggeli isteni volt, hagymás rántotta.
Lesétáltunk a folyóhoz és bepakoltunk a két hajóra, ezekkel indulunk tovább. Hatan kerültünk egy csónakba és én a jóképű új-zélandi srác, Brent mellé kerültem. Szerencsére mi ültünk leghátul, így neki tudtuk vetni a hátunkat a csomagoknak és kényelmesen elnyúlva sütkéreztünk a napon. Egész nap jól cseverésztünk, fotózásról, utazásokról, szerelmekről és az élet nagy dolgairól. Időnként, amikor a folyó túl gyors sodrású volt, ki kellett szállnunk, és a parton gyalogolni egy darabig. De voltak olyan zúgós részek is, ahol a hajósok inkább megkockáztatták a teljes rakománnyal való haladást, itt bizony néha kaptunk a nyakunkba a hideg vízből. De most nem bántuk, hiszen tűzött a nap, még jól is esett egy kis frissítő.
A tájra nem lehetett panasz – a folyó szinte fekete színű volt, a parton sűrű erdők, a háttérben pedig lapos tetejű, óriási hegyek („table-top mountains”).
Ebédidőben kikötöttünk, készítettünk pár hot dog-ot, majd haladtunk tovább. Az Arenal nevű kempingben szálltunk meg, ami két nagy cölöpökön álló tetőből állt. Az egyik fedett területen tudtuk kifeszíteni a cölöpökre a függőágyakat, a másik fedett területen pedig egy óriási asztal állt, itt vacsoráztunk. A földön rengeteg bogár nyüzsög, úgyhogy kénytelen leszek én is a függőágyban aludni. Vacsorára tábortűznél sütöttek csirkét a hajósaink – bár iszonyú sokáig készült, de remek volt. Addig is rumozgattunk a folyóparton, miközben a már-már giccses szépségű naplementében gyönyörködtünk.
Vacsora után egy UNO nevű kártyajátékot játszottunk, amiben én voltam a sztár, hiába, a szűz kéz, ahogy mondani szokták…
2005. december 31, szombat
Az első éjszaka a függőágyban… Eleinte biztos voltam benne, hogy egy perc alvás nem lesz, de pillanatok alatt elaludtam. Sokkal kényelmesebb, mint gondoltam, csak meg kell találni a megfelelő pozíciót.
Reggeli után újra hajóra szálltunk és tovább utaztunk a Carrao folyón, majd a Churun folyón folytattuk utukat az Angel vízesés felé. A folyótorkolatnál lepakoltunk egy nagy hordó üzemanyagot, amit majd visszafele felveszünk. A Churun színe egészen csodálatos, mintha konyakban hajókáznánk; a víz a környező növényzetből kioldott csersavtól kapja a színét.
A folyó partján élénkzöld tüskés bokrok pompáznak és a háttérben óriási sziklák magasodnak – lélegzetelállító a látvány. Legszívesebben állandóan fotóztam volna, de vigyázni kellett a kamerával, itt tajtékosabb a folyó. Hajósaink kitűnően ismertek minden sziklát, kanyart, mesterien navigálták a hajókat. Az idő is csodálatos volt, egy szavunk nem lehet. Csak a szúnyogokkal gyűlik meg a bajunk, úgy nézünk ki, mint bárányhimlős óvodások, csupa piros pöttyös mindenki.
Dél körül érkeztünk meg a szálláshelyünkre, amely közvetlenül az Angel vízeséssel szemben van, szebb kempinget elképzelni sem lehet. Amíg készült az ebéd, összeszorított fogakkal bár, de megmártóztam a jéghideg vízben. Muszáj néha mosakodni és még így déltájt, a tűző napon a legkibírhatóbb. A remek ebéd után aztán felsétáltunk a vízesés előtti kilátóhoz. Elég különös út volt, hiszen végig csúszós fagyökereken lépkedtünk a sűrű erdőben.
Allison, akit csak Gucci-lánynak hívunk egy ideje, most sem hazudtolta meg önmagát – egyszer csak előkapott a hátizsákjából egy hidratáló permetet és azzal fújta le az arcát. Ő az a lány, aki egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy más környezetben van. Míg reggelente mi a szúnyogirtót kenjük magunkra és kb. ugyanabban a két pólóban vagyunk már egy hete, ő mindig tiszta, divatos holmikat húz elő a zsákjából és a rózsaszín kis tükre előtt kisminkeli magát. Egyrészes fekete fürdőruhájához tökéletesen illik a nagyméretű fekete Prada napszemüveg és úgy ül a csónakban is, mintha egy előkelő hotel teraszán kávézna.
A meredek séta után elértük a kilátót és igencsak tátva maradt a szánk. Ott zubogott le előttünk a világ legmagasabb vízesése – a maga 979 méterével 16-szor magasabb, mint a Niagara. De míg az utóbbinál hömpölyög a tömeg, itt rajtunk kívül egy árva lélek sem volt… Nem csoda, hiszen az egyetlen kis település, Canaima 50 km a vízeséstől és oda sem vezet egyetlen út sem, csak Cessna gépekkel lehet eljutni apró repülőterére. Onnan pedig csak hajóval lehet idejutni…
A vízesés Jimmy Angelről kapta a nevét, aki 1937-ben fedezte fel a „függőleges folyót”, ahogy először elnevezte. Véletlenül keveredett erre a vidékre, egy aranyásót hozott a környékbeli hegyekhez. Elbeszéléseit sokáig kevesen hitték, míg 1949-ben a National Geographic Society egy expedíciót szervezett ide megmérni a vízesés hivatalos magasságát. Jimmy Angel, a virtuóz pilóta még jó párszor járt a környéken. Halálát egy rosszul rögzített írógép okozta, mely a fejére esett egy landoláskor.
Az ünnepi vacsora rendkívül sokáig készült, így egy maratoni kártyacsatát vívtunk az elemlámpák fényében – távolról olyanok lehetünk, mint egy rakás szentjánosbogár. Gucci lány ragyogott – nemcsak átvitt, hanem szó szerinti értelemben is, a nagy alkalomra ugyanis flitteres pólót vett fel. A vacsora zseniális volt, ráadásul az egyik köretként lencsét szolgáltak fel. Mivel már a magyar újév után voltam, ez nekem pont jól jött. Ugyan a biztonság kedvéért hoztam magammal otthonról egy lencsefőzelék-konzervet, így legalább friss lencsét is belakmározhattam. Biztosítva lett a jövő évi utazásokra a megfelelő pénzalap. Az idegenvezető és a hajósaink egy tortát is varázsoltak a vadon közepén, hiszen az ikerhölgyek ma ünneplik 46. születésnapjukat. Egyikük magas, vékony szőke, másikuk tömzsibb, alacsony és hosszú vörös hajú – különbözőek már nem is lehetnének külsőre. A természetük viszont hasonló, két csodálatos meleg szívű emberke, imádom őket. Odaadtuk nekik a meglepetés-ajándékot, aztán nótázással vártuk az éjfélt. Helyi idő szerint 12 előtt pár perccel bekapcsoltuk az elemes rádiókat, nehogy elszalasszuk a nagy pillanatot, aztán az angolok saját szokásuk szerint összekapaszkodva elénekelték az ilyenkor szokásos éjféli dalukat. Még mentek a sikamlós poénok egy darabig, aztán beájultunk a függőágyakba.
2006. január 1, vasárnap
Nagyon jó minőségű a rum, amin élünk, mert a legapróbb fejfájás, másnaposság sem fordult elő, frissen ébredtünk. Éjjel megint zuhogott, de reggelre pont elállt – mint az elmúlt napokban mindig.
Visszahajóztunk a konyakszínű folyónkon az elágazásig, ott felvettük az otthagyott üzemanyagot és irány Canaima. Mielőtt odaértünk volna, még megnéztük a közeli Salto El Sapo vízesést. Nagyon különleges itt a túra, ugyanis el lehet sétálni a vízesés mögött. Igaz, csuromvizes lesz az ember, de megéri a látvány, ritkán lehet ugyanis ilyen dübörgő vízfüggöny mögött állni. Csodálatos az élmény.
Canaimába érve körbesétáltuk a falu nevezetességeit – a vegyesboltot, valamint a lagúnát. A lagúnába négy vízesés ömlik, elég fotogén látvány.
A szállásunk egy nagy kőterem, egy légtérben van az összes függőágy, majd megint füldugó kell a fiúk horkolása miatt. A vacsora után a rumos kólánkhoz kértünk az étteremben pár zöld citromot – nem panaszkodhattunk a gyümölcs frissességére, ugyanis az ablakon kinyúlva szedték a lugasból.
Kényszerű megálló Caracasban
2006. január 2, hétfő
Reggel kisétáltunk a reptérre. Ez már komolyabb volt, mint Canaimában, hiszen a hat Cessna egy igazi kőépület körül várakozott. Betuszkoltuk három gépbe az összes csomagot, hűtőládákat, függőágyakat és magunkat, aztán szép, sima, élvezetes repüléssel eljutottunk Puerto Ordazba. Igaz, a kifutópálya végén egy földbe fúródott kis gépet láttunk, de a mienk szerencsére nem pottyant le. Innen gyors átszállással repültünk volna tovább Caracasba, majd Barinasba, azonban a Caracasba induló gépünk nem jött meg a fővárosból, mivel ott óriási vihar volt. Így Puerto Ordazban ragadtunk a reptéren. Kb. 5-6 óra tétlenségre voltunk kárhoztatva. Gucci lány persze kihasználta az időt egy kis szépítkezésre, szorgalmasan reszelgette a körmeit. Annyira karakter, hogy már-már kezdem megkedvelni. Kora este sikerült végre átrepülni Caracasba, de ott már lekéstük az utolsó Barinasba tartó gépet, így a fővárosban ragadtunk éjszakára. Hanneke, az idegenvezetőnk elég stresszes volt a mai eseményektől, de sikeresen talált nekünk pár üres szobát egy közeli szállodában. Elég félelmetes környéken volt a hotel, fegyveres őrrel küldtek elénk egy minibuszt és a két háznyira levő étterembe is jobbnak látták, ha az őr kísér el minket.
Los Llanos, a forró szavanna
2006. január 3, kedd
Ahhoz képest, hogy egész éjjel iszonyatos robajjal húztak el a fejünk felett a gépek és a szomszéd telken valami áramgenerátor dübörgött, remekül aludtam. Hiába, ha az ember elég fáradt… A reggeli forró vizes zuhany aztán maga volt a mennyország. Reggel aztán ki a reptérre és félnapos késéssel bár, de megérkeztünk Barinasba. Egy pizzériában ebédeltünk, ahol szegény Paul volt a viccek céltáblája. Mindig is azzal húzzuk, milyen lányos, de a mai rendelését még sokáig emlegetni fogjuk – míg az asztalánál ülő lányok Superman pizzát és sört rendeltek, Paul a Cindy fantázianevű pizzát kérte ananászlével.
Ebéd után aztán még jó ötórás buszozás várt ránk a szálláshelyig. Unaloműzésként összeszámoltuk Steve-vel, hány országban jártunk. Ezt a „versenyt” még négy éve kezdtük Tibetben, akkor ő vagy egy tucat országgal vezetett. Mostanra viszont alaposan behoztam a hátrányt, mert az én 69 országommal szemben ő csak 63-ban járt, bibibibi. Aztán hallgattam a minidiszk-lejátszón egy kis Robbiet, lassan ideje melegíteni a nyári koncertre. A vendég-fülhallgatót Jacintának adtam, az ikerpár szőke tagjának, őt kedvelem legjobban a csoportban. Néha azért meg-megálltunk fotózni is, gyönyörű skarlátszínű íbiszeket és mozdulatlanul sütkérező krokodilokat láttunk.
Ez már a Los Llanos vidék, a forró szavanna, mely az ország területének egyharmadét teszi ki, kb. 300,000 km2-t. A szállásunk egy kőkunyhó, amelyben egy db ágy van, a többieknek függőágy. Egy kisebb kőépületben zuhanyzó is van, amelynek elsőre nagyon megörültünk, de arcunkra fagyott a mosoly, mikor közelebbről is megláttuk. Itt ugyanis villany is volt, mely ezrével vonzotta a bogarakat. A bogarak viszont az azokkal táplálkozó békákat csalogatták a zuhanyzóba, így borzalmas látvány fogadott. Néhány tenyérnyi béka és több tucat ronda fekete bogár mászkált a padlón és a falakon is hemzsegtek a bogarak. Steve kivételesen úriember volt és látván iszonyomat, kitakarította az egyik kis fülkét. Egész este, ha bármelyik lány WC-re ment, előbb meg kellett kérnünk egy fiút, nézze át a terepet, mert egy alkalommal óriási sikoltozás volt, amikor valamelyikünk egy nagy békát talált a WC kagylóban.
2006. január 4, szerda
Finom reggeli után kis hajókázásra indultunk a lápvidék csatornáin a Cano Quaritico Fauna Reserve nevű parkban. Mintha egy mesebeli tájon lettünk volna, azt se tudtam, hova irányítsam a kamerámat. A parton krokodilok, teknőcök sütkéreztek, a folyóban édesvízi delfinek úszkáltak és felettünk megannyi gyönyörű színes madár repkedett. Kék kócsagok, skarlátszínű íbiszek, héják, gólyák, kanalas gémek, jégmadarak. Láttunk egy egész furcsa kis állatkát is, az itt őshonos capabarit.
Aztán megálltunk halászni is – a folyóban csak úgy nyüzsögtek az éles fogú piranják. Kaptunk egy kis darab damilt, horgot, húsdarabkát és kezdődött a nagy kaland. Nekem is sikerült kifogni egy kisebb példányt, büszkén fotóztattam magam vele, végül is nagyon jó érzés, amikor az ember maga szerzi meg a vacsoráját. Meg majd jó lesz elmesélni évtizedek múlva a kandalló előtt, hogy életem első horgászatán piranját fogtam. Majdnem történt egy kis baleset, ugyanis a mellettem álló Brent pont a lábam mellé ejtette az ő halacskáját, de szerencsére úgy ugrándoztam (meg sikoltoztam), hogy megmenekültek a lábujjaim.
Ebédidőben visszatértünk a táborba, bőséges ebédet kaptunk, majd szieszta. Délután aztán két dzsippel indultunk újabb szafarira. Felülhettünk az autók tetejére, onnan tökéletes volt a kilátás.
Az első nagy kaland az óriáskígyó vadászat volt. Helyi kísérőink egy lápos vidéken nagy gumicsizmákban belegázoltak a mocsárba és hosszú botokkal keresgélték a kígyót. Az egyikük talált is egyet, nagy kiabálás, futkosás, és már húzták is ki szegényt a farkánál fogva. Odahozták nekünk, csodálkozó turistáknak és kedvünkre fotózhattuk magunkat vele. Ez egy kisebb anakonda volt, úgy 2-3 méter, de a szállásunkon láttunk egy fotót egy 10-11 méteres példányról is. Az egyik srác rosszul fogta meg a kissé már ideges állatot, az rá is tekeredett a karjára, szegény fiúról igencsak csurgott a verejték, mire a helyiek lefejtették róla. Gucci lány olyan elegánsan pózolt a kígyóval, mintha a Vogue címlapján szerepelne egy szőrme-boával.
A délután másik izgalmas eseménye az óriás-hangyász becserkészése volt. Nyugodtan zötyögtünk a dzsippel, amikor a sofőrünk kiugrott az autóból és bevetette magát a bozótosba. El nem tudtam képzelni, mi baja, de egy idő után én is hallottam a furcsa zörgést a bokrokból. A másik autó is megállt és többen próbálták körbekeríteni a titokzatos állatot és kiterelni az útra, hogy mindenki meglássa. Egyszercsak elő is bukkant az édes kis hosszú ormánya az óriási hangyásznak. Nekem a még a nagy orránál is jobban tetszett a hosszú lompos farka, nem is láttam még ilyet furcsa állatkát.
Az izgalmas nap után jött a megérdemelt vacsora. Még szerencse, hogy a kísérőink nemcsak a piranjákat sütötték meg, hanem csirkét is kaptunk. A halacskák ugyan ízletesek voltak, de tele szálkával, nem sok türelmünk volt hozzájuk. Vacsi után aztán a szokásos rum-kóla-Augustura-lime összeállítás következett, szinte már hagyományszerűen.
Skorpiócsípést dohánnyal
2005. január 5, csütörtök
Délelőtt fakultatív programként a legtöbben kilovagoltak a pusztába, de én ugye allergiás vagyok a szőrös állatokra, úgyhogy csak pihengettem. Aztán ebéd, pakolás. Már minden készen volt, utolsókat lengtünk a függőágyakban, amikor eszembe jutott, valahogy meg kellene mérni, mi egy függőágy helyigénye, azaz milyen messze vannak a cölöpök egymástól. Centi nem lévén nálam, az a zseniális (vagy majdnem végzetes) ötletem támadt, hogy lekapom a lepedőt az egyetlen ágyról, hozzámérem magamhoz, mennyi a 158 cm és azzal majd le tudom mérni a cölöpök távolságát. Odanyúltam az ágyhoz, majd a következő pillanatban nagy sikoltás, irtó fájós szúrást/csípést éreztem a kisujjamban. Az egyik útitárs meglátta és reflexszerűen el is taposta a menekülő kis skorpiót. Pedig én hagytam volna futni, annak ellenére, hogy nagyon fájt a csípés. Orvos nem lévén többnapi járásra sem, Hanneke megkérdezte a helyieket, mitévők legyünk és egy széles karimájú kalapos emberke jött egy óriási késsel az oldalán, helyi cowboyféle. Szerencsére nem nyisszantotta le az ujjamat, hanem elővett egy kis tégelyt a zsebéből és bekente az ujjam valami dohány-pasztával, ami állítólag kiszívja a mérget. Megkérdezték, nem vagyok-e allergiás, de a fene se tudta, skorpiót nem szoktak nézni az SZTK-ban az allergia-teszten. Biztos, ami biztos, az ikrek a csoportból (mindkettő nővér) belém diktáltak egy antihisztamin tablettát. Nem is lett semmi bajom.
Délután jó hétórás buszozás volt a program, Calaboro városáig, itt szálltunk meg. Egy közeli olasz étteremben vacsoráztunk, aztán forró zuhany (békák nélkül!) és alvás rendes tiszta ágyban.
Egy darabka Németország Venezuelában
2006. január 6, péntek
7-kor ébresztő, gyors reggeli, aztán délután 3-ig újra buszozás, majd megérkeztünk a hegyvidékre, Colonia Tovarba. Gyönyörű tájakon haladtunk, szerpentines utakon, zöldellő hegyekben.
Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Először is szokatlanul hűvös volt, hiszen 2000 méterig emelkedtünk. Colonia Tovar egy darabka Németország Venezuela partjainál, igazi fagerendás házakkal, sült virslivel, süteményboltokkal, népviseletes lányokkal.
1843-ban német telepeseket hívtak az országba a mezőgazdaság fellendítésére és az ő utódaik élnek itt még ma is. Közel egy évszázadig csak német leszármazottak laktak a városban, tilos volt számukra házasságot kötni a helyiekkel, szinte teljes elszigeteltségben éltek. Az utóbbi évtizedekben azonban oldódott a szigor, keveredtek a népek és ma már a városka a környék kedvelt piaca, hiszen nagyon jó minőségű zöldséget, gyümölcsöt termelnek ezen a vidéken. Az utcán szinte hömpölyögtek a látogatók, főleg Caracasból kirándulnak sokan ide, a hűvös hegyvidéki városkába. Hanneke már korábban is említette, hogy mennyi üzlet van itt, és mivel eddig nemigen volt alkalom vásárolni, izgatottan vetettem be magam a forgatagba. Sajnos hamar rá kellett jönnöm, ez a világ leggiccsesebb helye, minden boltban ugyanazok a borzasztó kis kütyük vannak, rendkívül ízléstelen szuvenír-tárgyak. Úgyhogy inkább bevettem magam egy internet-kávéházba, és végre megírtam az első (és utolsó) itteni híradást a hazaiaknak.
Este Hanneke születésnapját ünnepeltük, tortával, sok rummal, ahogy kell. A szállodában volt rendes bár, mindenféle zenével, amit ki is használtunk, jót táncolt végre a csapat.
2006. január 7, szombat
Délelőtt kirándultunk páran a környéken egy terepjáróval, úttalan utakon. A környékbeli esőerdőben zötyögtünk, és megnéztünk egy óriási öreg fát meg egy közeli sörfőzdét. Ebéd a városban, kis lötyögés, aztán visszasétáltam a hotelbe. Délután csak pihentünk, olvasgattunk, beszélgettünk a világ dolgairól.
Este aztán vacsoránál kiderült, ugrik az előre eltervezett holnapi programom. A csoport holnap ugyanis hazamegy, és a busz kiviszi őket a reptérre (úgy 2.5 óra innen). Azt terveztem, én is velük tartok, aztán a reptérről betaxizom a fővárosba és ott töltöm az utolsó éjszakát, én ugyanis csak hétfő este repülök haza. Hétfőre már ki is néztem a programot, van egy világörökségi helyszín Caracasban, az egyetemi város. Hanneke azonban megmutatta az újságban, hogy néz ki az a felüljáró, ami a reptérről a városba vezet – megroggyant és részben leszakadt a pár nappal ezelőtti özönvíz-szerű viharban. Aznap, amikor mi Puerto Ordazban rostokoltunk, olyan égszakadás volt errefelé, hogy hárman meghaltak és az az ominózus felüljáró beroggyant. Mivel azt az utat emiatt le is zárták, csak hosszú kerülő úton lehet bejutni a fővárosba és a taxisok ki is használják a rendkívüli helyzetet, csillagászati összegeket kérve az utazásért. Ehhez jön még a főváros rendkívül veszélyes híre, amit részben mi is megtapasztaltunk és a vezetőnk azt tanácsolta, inkább töltsem még itt az utolsó éjszakát a német városban. Nem sok kedvem volt hozzá, ugyanis már eléggé untam itt magam, de nem sok választásom volt.
2006. január 8, vasárnap
Hát igen, megfutamodtam, hallgattam a vezetőre és nem kockáztattam meg a caracasi éjszakát. De mivel Tovarban nagyon untam volna magam, elmentem a csoporttal a reptérre és este vissza. A közel ötórás buszozás végülis megérte, mert a reptéren találkoztam a másik csoporttal utazó régi barátaimmal, hiszen Helene és Anthony is ugyanazzal a járattal repült vissza Londonba, mint az én útitársaim. Mivel jó három órát vártak szegények a becsekkolásra, volt időnk elmesélni egymásnak az utazások minden apró részletét.Ők is nagyon élvezték a saját útjukat – az Angel vízesésnél ugyanaz volt a programjuk, mint nekünk, de ők előtte egy hétig a hegyekben túráztak és a végén a tengerparton pihentek. Úgy láttam, ők még jobban össze voltak csipkedve, mint mi, de hasonlóan jókedvű csapatuk volt.
2006. január 9, hétfő
11 órát aludtam. Végre ágyban és végre egyedül és végre nem szólt reggel a vekker sem. Aztán harmadszor is megtettem a reptérre vezető utat, a hoteltulajdonos unokaöccse vitt el 50 dollárért, ami a 2.5 órás kocsikázásért baráti ár. A reptéren én is végigálltam a maratoni sort, bő két órán keresztül. A vámmentes üzletek egyikében találtam egy pálmafából készült függőágyat – ilyet csak az út elején, az Orinoco vidéken láttunk (azóta sima szőtt anyagból készült függőágyakban aludtunk). Bár közel ötször annyiba került, mint a deltavidéken, nem bírtam ellenállni és megvettem. Már csak egy tágas teraszt kell szereznem hozzá.
10 óra repülés Párizsba, majd még kettő Budapestig. Nem tudtam aludni, de így minden könyvvel, újsággal végeztem, amit magammal cipeltem az egész út során. Itthon rettenetes hideg fogadott, de szerencsére most annyira tele vagyok élményekkel, hogy egy darabig nyugtom lesz. Aztán majd megint útnak indulok:-))
Itt egy másik útibeszámoló Dél-Amerikából: