2006. szeptember 9, szombat
A hongkongi reptéren az első meglepetés az volt, amikor hőmérsékletmérő kamerával pásztázták az érkező utasokat, kiszűrve a magas lázzal érkezőket.
Aztán az iránytaxis pultnál elég volt a nevemet mondani, tudták, hova tartok – a szállodák ugyanis naponta leadják a névsort, hogy kiket várnak. Hamar megértettem, hogy nem egy elmaradott porfészekbe érkeztem, hanem valami elképesztő ütemben fejlődő világba. Meleg, párás idő fogadott, mire a városba értünk, zuhogott az eső. Így csak a szálloda melletti bevásárlóközpontig merészkedtem, ahol újra és újra tátva maradt a szám, hiszen olyan luxusboltokat láttam, amiket eddig még sosem. Amikor elállt az eső, fel-alá sétáltam a főutcán, a Nathan street-en és első pillanatban beleszerettem a városba. Kicsit New York, kicsit Tokió, izgalmas, lüktető, különleges.
Makaó
2006. szeptember 10, vasárnap
12 órát aludtam, épp csak összekaptam magam a déli kicsekkolásig. Át kellett hurcolkodnom ugyanis egy másik YMCA-be, ahol a csoport találkozik, én véletlenül nem oda foglaltam az első éjszakám. A csoport csak este jön, így a délután még szabad volt, irány Makaó. Vannak helyek, ahova már csak a nevük miatt is muszáj elmenni, mint Montevideo vagy Timbuktu és valahogy ilyen Makaó is.
A félszigetet Hongkongból egy óra alatt lehet elérni hajóval és itt egészen más hangulat fogadja az embert. Nincs annyi felhőkarcoló, van viszont remek portugál gyarmati építészet, hangulatos terek, szép katedrálisok.
Lantau
2006. szeptember 11, hétfő
Megérkezett a csoport, egyből felismertem őket a reggeliző teremben. Összetéveszthetetlen, csupa angolból álló tipikus Explore társaság. Meghallgattam a szokásos eligazítást, és ahogy végigpásztáztam az arcokat, egyből tudtam, hogy amint lehet, lelépek. Így már első nap kihagytam a közös programot, inkább elhajóztam Lantau szigetére, ahol a világ legnagyobb szabadtéri bronz ülő Buddha szobra áll (ül). Megmásztam a 200 lépcsőfokot, kigyönyörködtem magam a hegyekben, lefotóztam a szobrot minden szögből, aztán elfogyasztottam jól megérdemelt ebédemet a kikötő egyik halvendéglőjében. Friss királyrák, gyömbértea, tengeri szellő, napsütés. No, ez az igazi nyaralás.
Hongkong
Hongkongba visszatérve újabb „leg” következett, a leghosszabb mozgólépcső, 800 méter hosszan vezet fel a partról a magasabban fekvő városrészekbe. Trendi ruhaboltok, hangulatos kávézók, olasz éttermek mellett haladtunk el, és nagyon sajnáltam, hogy ezeket a városrészeket nem lesz idő alaposabban bejárni. Innen átkavartam a Viktória csúcsra felkaptató villamos alsó megállójához – ez a pár perces utazás a város talán leghíresebb látványossága. A villamosút dőlésszöge 4 és 27 (!) fok között van, fából készült eredeti változatát még 1888-ban állították üzembe. A sok tudatlan turista mind a villamos elejében taposta egymást, pedig az igazi buli leghátul utazni – egyrészt innen lehet a legjobban fotózni, másrészt itt tényleg úgy érzi az ember, hogy mindjárt visszacsúszik a síneken. A hegycsúcson úgy döntöttem, hogy egy remek áfonyás sajttortával és forró kakaóval teszem még tökéletesebbé az estét, majd irány a „munka”, a fotózás. Láttam már néhány várost éjszaka felülről, de Hongkong azért elég lélegzetelállító.
Este aztán siettem vissza a túlpartra, mert 8-kor kezdődött a lézershow. Ez egy mindennapos látványosság, az öböl mentén kb. 30 felhőkarcolót lézerekkel, fényekkel világítanak meg, persze ütemre, zenére. Rettentő giccses, mégis lenyűgöző, az épületek szinte táncoltak.
2006. szeptember 12, kedd
Csepergő esőre ébredtem (jóval 10 után), de mára úgyis már csak egy templomlátogatás maradt: a Wong Tai Sin a város legnépszerűbb temploma, mivel az ország mindhárom fő vallását – a buddhizmust, taoizmust és konfucianizmust – is gyakorolják itt. Én azonban az árkádok alatt gyakorló jósok miatt jöttem – kíváncsi voltam, mit árulnak el a jövőmről. Találtam egy angolul tudó hölgyet, aki borsos díjért ugyan, de jó híreket jövendölt: jövőre megtalálom az Igazit és még 45 éves korom előtt férjhez megyek. Gyerekről nem volt szó, de izgalmas, „forró” életem lesz, anyagilag mindig jól fogok állni, és csak 67 évesen kell majd aggódnom egy cseppet, enyhe szívproblémák miatt. Így legyen.
Guilin
Késő délután csatlakoztam a csoporthoz, indultunk ugyanis a reptérre, egy rövid járatra Guilin városába. Már sötét volt, mikor elszállásoltak minket egy nagy, ronda, modern szállodában, így csak a környéken jártam egyet. Na, ha eddig azt hittem, hogy nálunk rengeteg olcsó kínai ruha van, hát most megtapasztaltam, milyen az IGAZÁN rengeteg olcsó kínai ruha. Hegyekben áll több kilométer sugárútnyi üzletekben. Találtam egy internetezőt, ahol nem kevés mutogatás, magyarázkodás után sikerült használnom az egyik gépet, széles-sávú, gyors a kapcsolat és fillérekbe kerül. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy csak én internetezek – a több tucat gép mindegyikénél lövöldözős játékokkal szórakoztak a helyi ifjak.
Li folyó
2006. szeptember 13, szerda
A reggelivel nincs gond – gyümölcsök, müzlik, bundáskenyér, sült szalonna, párolt zöldségek, bármi. Degeszre ettük magunkat, de ma úgysincs megerőltető program, csak kellemes hajókázás a Li folyón. A 437 km hosszú folyónak a Guilin és Yangshou közti szakasza a leglátványosabb, így ez az egyik legnépszerűbb kínai turistacélpont, különösen a belföldi turistacsoportok körében. A parton most is vagy egy tucat közepes méretű hajó sorakozott, az egyikbe beterelték a mi csapatunkat is, aztán nekivágtunk. Leszámítva a turistahajók végeláthatatlan sorát, a táj lenyűgöző volt: érdekes formájú karszthegyek, mintha a könyvekben látott kínai festmények keltek volna életre.
Yangshou
A célállomás, Yangshou is csodálatos hegyek között fekszik, és amolyan igazi hátizsákos turistaközpont remek éttermekkel, internet-kávézókkal, batikolt ruhákat árusító üzletekkel és az elmaradhatatlan plazmatévés bárokkal.
Este gyors vacsi, méregerős mogyorós csirke, aztán egy különleges programra indultunk páran, a folyóparti fényjátékra. Hasonló lézershow több városban is van, de itt a leglátványosabb, egy neves filmrendező (Zhang Yimou) komponálta a látványt. A 700 statiszta a vízen mozog, részben csónakban, részben láthatatlan mólókon, nekünk mindenesetre úgy tűnt, hogy a vízen sétálnak. Háttérben a kivilágított hegyek és persze csodálatos zene szolgáltatta a hangulati aláfestést, remek esti program volt.
2006. szeptember 14, csütörtök
Mint minden rendes kínai, én is korán keltem, hogy thaichi-val kezdjem a napot. Yangshouban szinte mindenből van egy-két órás gyorstalpaló a kíváncsi külföldieknek: kalligráfia, kínai főzéstudomány, mandarin, helyi társasjátékok vagy például a thaichi. A „mesterem”, Mai a szállodába jött értem és egy templom verandáján mutatta meg a gyakorlatsort. Jó időben a folyópartra járnak a helyiek, de most szemerkélt az eső, így mások is a templom fedett folyosóira menekültek. Ez az egy óra persze csak egy kis kóstoló volt, de nekem nagyon tetszett a gyakorlatsor, remek egészségmegőrző, preventív sportnak tartom, érdemes lenne otthon is nekidurálni magam. Sport után reggeli, aztán aludtam még egy pár órát, hogy behozzam a lemaradást. Délután kis fotózás, aztán masszázs Dr. Lily klinikáján, ahova Mai protezsált be. Jól meggyúrtak, úgyhogy kellően ellazulva vetettem be magam az üzletek közé. Mangós kacsát vacsoráztam, próbálok maradni az ismerős alapanyagoknál, de azért újszerű kombinációkban, mégsem ehetek állandóan sült krumplit, mint a gyomorbajtól rettegő angol útitársak.
Este újra érdekes program volt, kormoránok segítségével halászat – elég undorító, ha belegondolunk. A kormoránok torkát elkötik, hogy ne tudja teljesen lenyelni a halakat, viszont három-négy kisebb halat is el tud raktározni a torkában. A gazdája időnként kihúzza lábukra erősített kötél segítségével a madarakat a tutajára és kiböfögteti belőlük a halakat – majd visszaküldi őket halászni. A munka végeztével kiszedik a torkukból a kampót és végre kapnak ők is egy kis kóstolót a zsákmányból. A kormoránokkal komoly kereskedés folyik – a jó szemű halászok a családfa és külső jegyek alapján biztos kézzel kiválasztják a legjobb madarakat, melyek ára akár több száz dollárt is elérhet.
Longji
2006. szeptember 15, péntek
Jó pár óra buszozással indítottuk a napot Longjiba, a 800 méter magasan fekvő faluba. Mesebeli a táj – a zöld ezer árnyalatában pompázó rizsteraszok, cölöpös faházak piros lampionokkal és népviseletbe öltözött, mosolygós falubeliek.
Ebéd után sétáltunk egy nagyot a környéken, jólesett végre egy kis mozgás. A vacsora, mint minden étkezés, kommunális volt, azaz kihozták a kerek, körben forgatható asztalokhoz a 8-10 fogást és mindenki abból evett, ami jólesett. Imádom ezt a rendszert, mert éttermekben mindig nehezen döntök, mit kóstoljak meg, és itt végre kedvemre torkoskodhatok. Desszertben viszont elég szegényesek, a helyiek sült méhecskét csemegéztek és bár közülünk is megkóstolták egy páran, én valahogy nem kívántam meg. Este szókirakóst játszottunk, én persze hátrányban voltam egy kissé az angolokkal szemben, de azért időtöltésnek jó volt.
Guilin
2006. szeptember 16, szombat
Visszabuszoztunk Guilinbe és a délutánt a környéken töltöttük, mindenféle kis programokkal. Először egy teaültetvényt látogattunk meg, ahol meglepődve hallottam, hogy a zöldteában több a koffein, mint a feketében – itthon mindig azt hallom, hogy a zöld tea koffeinmentes, ezért egészségesebb. Nemcsak én tudtam így, az angolok is hüledeztek, pedig ők mégiscsak teaszakértők. De nem annyira, mint a teaültetvény idegenvezetője, aki 4 évig tanulta egyetemi szinten a teakészítés fortélyait. Megkóstoltunk különféle teákat és megtanultunk néhány alapvető szabályt – például hogy ha ízlik a tea, akkor ezt úgy kell jelezni, hogy az ujjainkkal finoman ütögetjük az asztal szélét. Ha szinglik vagyunk, egy ujjal, ha elkeltünk már, két ujjal és ha ez titok, akkor öt ujjal. Aztán megnéztünk egy festőműhelyt, ahol kipróbálhattuk az ecsettel festést, majd egy gyógy-központba mentünk, ahol remek lábmasszázst kaptunk.
Este kibuszoztunk a reptérre (irány Chengdu), becsekkolás után itt vacsoráztunk. Kis hezitálás után kihagytam a malacpéniszt és a csirkevesét, és megint csak valami hagyományos sült tésztát ettem. Az egyik csaj a csoportból ma is egész nap nyafogott, mint indulás óta minden nap, bár nehezen tudom követni, hogy mikor mi a baja. Ha közösen étkezünk, akkor az, hogy miért eszünk mindig nyugatiasan elkészített kínai kajákat, ő inkább kutyát és macskát szeretne. Ha viszont nincs közös étkezés, akkor visítva menekül a piacról az első Kentucky Fried Chicken-be és elfúlt hangon szidja a csoportkísérőt, hogy miért nem biztosít rendes kaját. Elképesztő egy nőszemély.
Chengdu
2006. szeptember 17, vasárnap
Reggel izgatottan ébredtem – és gondolom, a pandák is, hiszen ma találkoztunk először. A chengdui pandaközpont előtt vagy 50 turistabusz sorakozott, ráadásul zuhogott az eső, nem indult jól a nap. De amikor megláttam az első pandamacit, akkor felőlem eshetett rám az eső – szólni nem tudtam a meghatottságtól. Mindig is tudtam, hogy irtó aranyosak, de élőben ezerszer aranyosabbak, mint képeken. Csak ülnek a kis szőrmókok, rágcsálják a bambuszt, időnként kicsit odébb gurulnak, áthelyezik a testsúlyt a másik oldalukra és ott majszolnak tovább. Hihetetlen édesek, ahogy ide-oda hemperegnek vagy ahogy csak elnyújtózva ejtőznek egy-egy faágon.
A kutatóközpont területén kb. 40 panda él, jó nagy területen, úgyhogy nem kell őket sajnálni, nincsenek kis ketreces zugok. Rengeteg bambuszt kapnak, jó dolguk van – az egész területről lerí, hogy itt aztán nem számít a pénz, megkapnak mindent. Mázlink volt, mert az elmúlt hónapban két ikerpár is született, úgyhogy láttunk négy pici panda-bébit, még inkubátorban voltak. Imádom őket.
A játékbolt telis-tele volt persze plüss pandamacival, de nem volt aranyos a képük, úgyhogy nem vettem, majd talán később. Ebédelni a Wenshu templomba mentünk, ahol igen különleges fogásokat kaptunk – mind vegetáriánus volt, de látszatra csupa húsétel. Az összes fogás híres kínai húsételeket mintázott – pekingi kacsa, rákok, stb. – és az ízük is tökéletesen megtévesztő volt, pedig mind kizárólag növényi alapanyagokból készült.
Dazu
Délután öt óra buszozás Dazuba, ahol kihagytam a csoport közös vacsoráját (nem bírom tovább hallgatni az állandó nyafogást). Inkább sétáltam a helyi főutcán, fotóztam a járókelőket, befeküdtem egy masszázsra és írtam pár levelet haza.
2006. szeptember 18, hétfő
A helyi idegenvezető nagyon boldog, hogy két hónap szárazság után már napok óta esik az eső, de mi kevésbé voltunk lelkesek. Dazu sziklába faragott templomát, ezt a csodálatos világörökségi helyszínt is csepergő esőben, ronda szürke időben néztük meg, így ma sem tudtam rendesen fotózni. A sziklafal faragványai 1179 és 1249 között készültek, rendkívül változatos, színes, érdekes szoborcsoportok. Itt található egy 31 méter hosszú fekvő Buddha, valamint egy óriási, 1007 karú aranyszobor is. Jót szórakoztunk azon, hogy a 3-4 fős kínai csoportokkal sétáló idegenvezetők óriási hangszórókba beszéltek, itt ez nagyon menő.
Chongquing
Délután buszozás Chongquingba, ahol megnéztünk egy érdekes múzeumot a Jangce folyón épülő óriási vízi-erőműről. A terem három falán végigfutó több tíz méter festmény bemutatta a duzzasztásban érintett vidéket, a majd elérendő maximális és a jelenlegi vízállást. A múzeumi idegenvezető szenvtelen hangon sorolta, hány várost, hány embert (1.2 millió!) érint a kitelepítés, melynek során még az sem biztosított, hogy családok együtt maradhatnak. Ez lesz a világ legnagyobb vízi-erőműve, melynek a hangoztatott előnyös hatásai az áramtermelésen túl a hajózás megkönnyítés, az árvízvédelem (folyószabályozás), illetve az elmaradottabb területek bekapcsolása a gazdaság vérkeringésébe. Az áldozatok viszont a kitelepített emberek, a lerombolt környezet, egy esetleges földmozgás során a megnövekedett árvízveszély az óriásira duzzasztott víztömeg miatt, az elárasztott templomok, stb., stb. A híres „három szurdok” is jóval alacsonyabb lesz – mi az utolsó pillanatban jöttünk, hogy még úgy-ahogy az eredeti szépségében lássuk. Elég ironikus volt, hogy a kínai nép nagy dicső beruházását bemutató múzeum egyik sarka beázott, és itt piros műanyag vödrökbe csurgott alá a mennyezetről a víz.
Innen indul majd holnap a „cruise”, de behajózás előtt még egy érdekes vacsora várt ránk, az úgynevezett „forró fazék”. Az asztalok közepére helyezett fazekakban forrt a víz, és mindenki olyan nyersanyagot dobált a vízbe, amit éppen megkívánt (zöldségek, tojás, húsok), majd azt kihalászva és finom szószokba mártogatva falatozgattunk.
Hajózás a három szurdok vidékén
A következő három éjjel egy 160 fős sétahajón alszunk majd – itt sajnos nincs saját szobám, hanem egy kis kabinon kell osztozkodnom Theresával, pont a nyafka útitárssal. Ma is pampog valamiért, de meguntam hallgatni és inkább betettem a minidiszk lejátszóm fülhallgatóját, majd teljes hangerőre csavartam Robbiet. Még soha nem utaztam olyan hajón, ahol csillár van és egyenruhás pincérek – és azt hiszem, ebből elég is lesz ez a három nap. A hajónk a Titanic-ot próbálja utánozni a grandiózus lobbival, és a kapitány is olyan peckesen jár-kel, mintha egy óceánjárón lennénk. Ráadásul az utasok sem különbek, kiöltöznek a vacsorához és izgatottan készülnek az ismerkedési estre. Van masszázsszalon, fodrász, 110 fős személyzet és programfüzet. 193 km-t fogunk megtenni a három szurdokon keresztül és ha a látvány nem kötne le minket, akkor sem fogunk unatkozni, mert a szóróanyag szerint egymást érik majd a programok – előadás a kínai hímzésről, az akupunktúráról, az üvegfestésről és hasonló izgalmas kalandok. Még jó, hogy hoztam pár könyvet.
2006. szeptember 19, kedd
Nekivágtunk az útnak. A táj bizonyára szép, de nem sokat látunk belőle, egész nap szürke az idő, mintha kora este lenne. Most, hogy belegondolok, még egyáltalán nem láttunk kék eget Kínában. Talán nincs is. Az élvezeteket tovább rontja, hogy rettenetesen fáj a torkom. Le is mentem a hajóorvoshoz, aki egyből a lábszáramat kezdte nézni, hogy vizesedik-e. Magamban jót kuncogtam, mert eszembe jutott a régi otthoni kabarétréfa a lecsúszott kötésről. Nem értettem, miért a vádlimat nézi, de a kínai orvoslás biztos úgy egyben nézi az embert. Kaptam sok színes bogyót.
A hajófedélzeten sikerült lecsapnom az egyetlen puha fotelágyra és belemerültem a könyveimbe. Elég idegesítő volt, ahogy óránként vagy négy nyelven bemondták, épp milyen program kezdődik – pedig épp elég jó volt csak elnyújtózni, olvasni és nézni a tájat. Nagyon furcsa az idő – minden bizonnyal ragyog a nap, mert van árnyék és lehet fürdőruhában napozni, de az ég mégis szürke. Elég lett volna fekete-fehér filmet hozni, úgy sincsenek színek. Ma kezdődik a duzzasztás második szakasza – először 2003-ban emelték meg a folyó szintjét 135 m magasra, mától egy hónapon keresztül folyik az árasztás 156 méterig, majd 2009-ben lesz az utolsó fázis, 175 méterre. A folyó ekkor 650 kilométernyi duzzasztott tó lesz, vagy ahogy a rossz nyelvek mondják, duzzasztott szennyvízcsatorna, mivel a folyó mozgása úgy lelassul, hogy nem tud majd tisztulni.
2006. szeptember 20, szerda
A reggelihez nem volt erőm kikelni az ágyból, elég ramatyul vagyok, de szerencsére a kabintársam hozott pár szelet kenyeret és teát. Kora délelőtt értük el az első szurdokot, akkor azért erőt vettem magamon, és kattintottam pár képet a fedélzeten. Korai ebéd után kis kirándulás következett, átpakoltak minket pár kisebb hajóra és felvittek a folyó egyik látványos ágán. Megmutatták, hogy régen, a duzzasztás előtt milyen nehéz is volt itt a halászok élete, amikor a sekély vízben sétálva kötélen kellett húzniuk a hajót. Ehhez nekünk is be kellett ülni kis halászhajókba és mentőmellényben (!!) végignézni, ahogy a helyi legények húznak minket a 10 centis vízben. Rettenetes volt. Ami viszont jó, hogy a kínai bogyók csodát tettek, még ilyen gyorsan soha nem múlt el torokfájásom, egész jól vagyok. És bár csak tegnapelőtt volt az ismerkedési est, ma már búcsúest volt a hajón, ahol a kapitány a könnyeivel küszködve meghatottan vett búcsút tőlünk elmerengve azon, hogy micsoda szoros kötődés alakult itt ki köztünk. Nem értettem miről beszél, a különböző csoportok egy szót nem váltottak egymással, az Explore-os csapaton kívül én is csak a hajóorvossal beszéltem.
Wuhan
2006. szeptember 21, csütörtök
Sajnos nem tudtunk elhajózni a gátig, a duzzasztás miatt most nem engedik odáig a hajókat, így Yichang előtt szálltunk ki és onnan busszal mentünk a gátig. Itt egy szupermodern épületben ecsetelik lelkesen az erőmű csodálatos előnyeit és egy kilátótoronyból lehetne megtekinteni a grandiózus építkezést, ha nem lenne megint szürkeség. Eredetileg innen repültünk volna Sanghajba, de törölték a járatot, így tovább kellett buszozni a következő reptérig, Wuhan városáig. Ez is egy olyan 8 milliós városka, amiről az életben nem hallottam. Kínában tucatjával nőnek ki a földből 10-15 év alatt 3, 5, 10 milliós városok, végeláthatatlan lakótelepekkel. A reptéren végre rám mosolygott egy csodálatos arcú panda, úgyhogy most már nekem is van plüss játékom. Theresa persze ebbe is belekötött, hogy miért nem a pandaközpontban vettem pandát, de hát mit tudja ő.
Eddig is ámultunk-bámultunk a kínai fejlődésen, de ez mind semmi volt Sanghajhoz képest. Vadonatúj, fantáziadús, remek felhőkarcolók tömkelege, ötemeletnyi autópálya-kereszteződések, szinte a szemünk előtt nőtt a város. Ahogy elfoglaltuk a szobákat, egyből irány az internetező, mert az útitársak furcsa híreket láttak a TV-ben (én lemaradtam róla, ki néz TV-t egy hajón?). Azt mondták, „csapatokat” mutattak Budapest utcáin. Először azt gondoltam, valami 56-os emlékműsort láthattak, de a szálloda portáján az angol nyelvű kínai napilapban Gyurcsányról és rendőrosztagokról virítottak képek. Elég csúnya összecsapások történtek otthon, míg én békésen hajókáztam.
No, de nincs most idő azon aggódni, mi van otthon – holnap irány felfedezni Sanghajt!
Kínai útleírások a blogon:
Kína 1: Hongkong, Makaó, pandák, hajózás a Li és a Jangce-folyón
Kina 2: Sanghaj, Xian, Peking és a kínai nagy fal