2008. december 28, vasárnap
Még alig hevertem ki az egy héttel ezelőtti New York-i út okozta jetleg-et, már repültem is a másik irányba, Chennai (Madras) fele. Sajnos tömve volt a gép, alvásra semmi esély. Egy apró gyerkőc végigbömbölte az utat, még a sokat tapasztalt utaskísérők idegei is kötélen táncoltak. Két rosszullét is tarkította az utat, az egyik esetben még valami masinát is be kellett vetni az utastárs újraélesztésére.
Ha épp nem volt esemény, akkor meg elmerültem a filmekben, szerencsére mindenkinek volt saját monitora, így kedvemre válogathattam. Újranéztem a Csokoládét, aztán találtam egy régi krimit, majd – hogy ráhangoljam magam a nyaralásra – a Mamma Mia zárta a sort. Mellettem egy régi hippi ült, talán még a 60-as években maradhatott Goán. Feje tetején már kopasz, de a tarkójánál a göndör, csigás ősz haj copfba kötve. Mezítláb, mackónadrágban egész úton a Donald kacsát nézte. És végre landoltunk.
Chennai
Chennaiban aztán kezdődhetett a szokásos küzdelem a taxisokkal. Az ember kilép a terminálról, megrohamozza több tucat taxis és egy idegen kezébe kell adni a sorsom – nem tudok vele szót érteni, nem vagyok benne biztos, hogy érti-e, hova kell vinnie, nem világos, hogy sikerült-e rendesen megalkudnunk az árban, üvölt a helyi zene a rádióból, majd kiviszi a fejem a huzat… a történet mindig ugyanaz. És szerencsére most is, mint mindig, sértetlenül megérkeztem.
Szerencsére a szállás teljesen rendben van. Az Explore mindig ügyel arra, hogy az első éjszakán normális helyen aludjunk, mérsékelve a kulturális sokkot. Arról nem ők tehetnek, hogy pont a kazánház melletti szobát kaptam, így rögtön költözködhettem is. Hajnali 3 körül, amikor végre már jól bevackoltam magam, megérkezett mellém egy család, egy toporzékoló kisgyerekkel, de szerencsére egy idő után csönd lett és délig alhattam. Akkor érkezett meg és vert ki az ágyból a csoport. Eligazítás. Első blikkre rendben van a társaság, 18-an leszünk, plusz a helyi idegenvezető, tökéletes angolsággal. Jó vegyes a társaság: UNICEF-nél dolgozó lobbista, thaichi oktató, elvált ügyvéd Bécsből, tanárnő Bostonból, mikrobiológus, belső auditor, egy iráni kertészmérnök, stb.
Az eligazítás után gyors ebéd és egy röpke városnézés. Megnéztük Szent Tamás állítólagos sírja felé emelt templomot, aminek a különlegessége, hogy a 12 apostol közül csak háromnak emeltek hasonlót (a másik kettő a Szent Péter bazilika Rómában, illetve a Szent Jakab sír Santiago de Compostelában). Láttunk még hindu templomot, egy erődöt, de a legérdekesebb a tengerpart volt, ahol szépen felöltözve korzóztak a helyiek. A strandolás itt nem bikinis fürdőzést jelent, hanem tengerparti sétát szép száriban, maximum térdig mártózva a vízben.
Este büféasztal várt minket vacsorára és jó magyar szokás szerint addig ettem, amíg le nem fordultam a székről. Éhen halni nem fogok ezen az úton, az már biztos.
Tiruchirapalli
2008. december 29, hétfő
Nem kellett korán kelni, de 9-kor is alig bírtam kikászálódni az ágyból. Pakolás, reggeli, aztán irány a pályaudvar, már utazunk is tovább Tiruchirapalli (azaz Trichy) felé. Az ötórás vonatúr hétre sikeredett, de semmi baj, jól eldumáltunk. Becsekkoltunk, aztán a csoport fiatalabb fele bevette magát egy helyi vegetáriánus étterembe. No, itt jó nagy fennakadást okoztunk, nem tudtak megbirkózni egyszerre ennyi vendéggel. Bő két óra alatt érkeztek meg a fogások, de teljesen kiszámíthatatlan sorrendben. Hol egy főétel jött, aztán valaki másnak egy adag rizs, aztán egy kenyér, de a végén senki nem azt kapta, amit rendelt. Hogy ne hidegen együk meg ezeket, abban a sorrendben fogyasztottuk, ahogy elénk tették. Senki nem panaszkodott egy kukkot sem – na, hát ezért szoktam az angol irodával utazni, egy magyar csoportot már így első nap megütött volna a guta.
2008. december 30, kedd
Kiadós reggeli kávézgatás után beszálltunk öt régimódi, fehér taxiba és kezdődött a városnézés. A város egyik fő látványossága a Rock Fort Temple, amely egy 83 méter magas kőszikla tetején épült hindu templom. Megmásztuk a 437 lépcsőt és a sziklatetőn csodálatos hangulat várt minket, mivel az apró templomban épp énekelt, táncolt néhány hívő.
Hallgattuk őket egy darabig, aztán lesétáltunk a hegyről, és elautókáztunk a folyópartra megnézni a rituális tisztálkodás színhelyét.
Végül a Sri Ranganthaswamy templom volt a cél, az ország legnagyobb templomkomplexuma (60 hektáron terül el). A legbelső szentélyt 7 fal veszi körül, mindegyik gyönyörű, piramis-szerű kapuval. Ezek a kapuk (gopuram) az indiai templomok legfőbb díszei, telis-tele csodálatos faragott szobrokkal.
Jól kitikkadtunk a napon, úgyhogy ebéd után szieszta. A csoport számomra kissé érthetetlen módon ezt az időt a szálloda sötét, dohos éttermében töltötte, én viszont először úszkáltam egy jót a szálloda medencéjében, aztán odarendeltem az ebédet a nyugágyamba. Miért is ülnék bent, ha napozni is lehet így december végén? Annyira belejöttem a lustálkodásba, hogy a délutáni programot (egy duzzasztógát látogatás) kihagytam és inkább csak olvasgattam a szálló udvarán. Az egész út során csak három helyen lesz alkalmunk úszkálni és mivel ez így tél közepén igen jól esik, ki akartam élvezni a lehetőséget.
Este a helyi idegenvezetőnk hívott meg vacsorázni minket a tetőteraszukra, aztán a családtagok beöltöztettek minket indiai hölgyeknek és uraknak. Nem könnyű az 5-6 méteres anyagot száriként magunkra tekerni, kész művészet a redők tökéletes elrendezése. Kaptunk vörös pöttyöt a homlokunkra, jázmint a hajunkba, jól szórakoztunk.
Thanjavur
2008. december 31, szerda
Reggeli után egy világörökségi helyszínen kezdtük a napot, Thanjavurban a Brahadeswara templomban. Az udvarra csodálatos kapukon keresztül jutottunk be és mivel épp zarándokszezon van, tarka öltözetű vidám csoportokat láttunk mindenfele. Itt igazán nem nehéz a fotós dolga – csak véletlenszerűen el kell sütni a kamerát, és biztos lesz néhány gyönyörű száris hölgy a faragott szobrokkal tűzdelt templomok előtt. Az a művészet, ha nem sikerül egy fotó.
A templomlátogatás után megnéztünk egy múzeumot, ahol régi kéziratok, könyvek, térképek és rajzok voltak, majd egy másikat, ahol bronzszobrokat láthattunk. Isteni ebédet kaptunk, az úgynevezett „thali”-t, amikor egy kör alakú tálcán kis edényekben sok-sok finomság van, melyeket a remek indiai kenyérrel lehet tunkolgatni.
Délután indultunk tovább Madurai felé, de még útközben megálltunk egy kis településen, ahol több száz lovacskát állítottak fel a helyiek. Már vagy 400-450 éve az a szokás, hogy ha valaki jó termést szeretne, akkor agyagból elkészít egy lovat a helyi isteneknek, és elhelyezi a szentélyhez vezető ösvényen. Egymás mellett álltak a régi törött, kopott lovak és a láthatóan vadonatúj, frissen festett alkotások, ameddig csak a szem ellátott.
Madurai
Maduraiban köszöntött ránk az este. A szilveszter eltöltésére három választás volt: büfé a szálloda éttermében (400 rúpia), gálavacsora a kertben élő zenekarral (800 rúpia) vagy csak úgy találomra valami a városban. Ez utóbbira négyen szavaztunk, akik egyébként is állandóan együtt lógunk: Allison, egy non-profit szervezetnél dolgozó leányzó, a fiúja, Kurosh, aki iráni származású kertészmérnök, de egyébként festő és zenész is (no meg csodaszép), és a haverjuk, Lawrence, akinek otthon egy kertészete van. Fogtunk egy tuk-tukot, nagy röhögések közepette begyömöszöltük mindannyian magunkat egybe, és irány egy vegetáriánus étterem (újdonsült barátaim ugyanis nem esznek húst). Lepusztult, egyszerű, de vidám hely volt, óriási palacsintaszerű kenyerekkel, amikhez isteni mártásokat adtak (dosai). Utána még végigkóstoltuk az édességes pultot, és bármennyire kitömtük a hasunkat, nem sikerült fejenként 2 dollárnál többet költeni. Visszamentünk a szállodába és a szálloda medencéje mellett borozgatva búcsúztattuk el az évet.
2009. január 1, csütörtök
Reggel egy víztoronynál kezdtük a napot, ami a maga nemében egy különlegesen szép példány volt, egy tavacska közepén.
Majd a város fő nevezetessége következett, a Sri Meenakshi templom, amelyről már annyi csodálatos fotót láttam. Ezeket a képeket sajnos élőben nem sikerült viszontlátni, mert a templomot épp restaurálják, így a díszes faragott külsőt állványok fedték, de a templomon belüli hangulat azért megvigasztalt. Hatalmas tömeg volt, de mivel nagyon nagy területen fekszik a templom, eloszlottak a népek, így a félhomályban mi is csak sodródtunk teremről teremre, folyosóról folyosóra. Átlag napi 10,000 látogató jár itt, de most zarándokidőben még nagyobb a kavalkád. A sötét csarnokokban szinte világítottak a mennyezeti freskók, még jó, hogy nálam volt a kis digitális gép, a filmes kamera ilyen gyenge fénynél csődöt mond. Kicsit meglepő volt, hogy az óriási látogatótömeg szinte kizárólag helyiekből állt, külföldi turistákat szinte csak elvétve látunk – a pár nappal ezelőtti bombay-i támadás miatt igencsak megcsappant az idegenforgalom.
Késő délután kavarodtunk ki a hömpölygő tömegből – hogy kitisztuljon a fejünk, sétáltunk egy nagyot. Aztán vacsora után újra eljöttünk, az esti ceremóniát megnézni. A hindu templomokban az isteneket reprezentáló szobroknak számtalan szertartást rendeznek, ezek egyike az esti lefekvés. Ebben a templomban a fő istennő Meenaksi (Parvati megtestesítője), a fő isten pedig Sundareshwa (Siva megtestesítője) és a napi rutinjuk az alábbiakból áll: ébresztő, reggeli, ebéd, délutáni tea, vacsora, hintázás és lefekvés – ez utóbbi során az istennőt díszes kísérettel átviszik az isten mellé. A szobrokat szépen felöltöztetik, virágokkal, ételekkel kedveskednek nekik – bocsássa meg a hindu mitológia mind a 330 millió istene, de nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha felnőttek babáznának. Este is jó nagy tömeg volt a templomban, és számtalan hívő mosolyogva megszólított minket, kezet ráztak velünk és boldog új évet kívántak. Ez annyira kedves volt. Egyébként hasonlót tapasztaltunk az éttermekben és a szállodában is, a portás, a takarító, a pincér mind kezet nyújtott és kifejezte jókívánságait.
2009. január 2, péntek
Ma korai ébresztő után az utazás leghosszabb buszozása várt ránk – 320 km bő 12 óra alatt. Átértünk Kerala megyébe. Míg országos szinten Indiában több a férfi, mint a nő, itt Keralában az arány épp a fordítottja, ugyanis a tartomány férfilakosainak jó része arab országokba szegődik el vendégmunkára. Kerala az ország egyik leglazább, legfejlettebb vidéke és a turisták nagy része hajókázni jön ide – mint mi is.
2009. január 3, szombat
Ma is egész nap utaztunk, de ezúttal hajón, ami azért jóval kellemesebb volt. Saját járművünk volt, nem túl díszes, különösen néhány meseszép luxushajóval összehasonlítva, amit tehetősebb turisták béreltek ki. Kurosh mellém telepedett és szinte egész nap folyamatosan csacsogtunk, nagyon egy hullámhosszon vagyunk.
Kochi
A tájra nem lehetett panasz: pálmafák, egzotikus madarak, csodaszép környezet. Este érkeztünk meg Kochiba, ami egy igazi kozmopolita város: itt van India legrégebbi keresztény temploma, de találunk itt 500 éves portugál házakat, mecseteket vagy például zsidónegyedet is. A vízparton levő szállodánk szabadtéri éttermében remek rákokat vacsoráztunk a kellemes nyári estén.
2009. január 4, vasárnap
Éjjel arra ébredtem, hogy rettenetesen viszket a jobb kezem. Csak ennyi lógott ki belőlem a lepedő alól, de azok a fránya szúnyogok megtalálták és rojtosra csipkedték.
Délelőtt a félsziget csücskéhez mentünk, itt sorakoznak a parton az igencsak fotogén kínai halászhálók. Meglátogattuk az 1503-ban épített Szent Ferenc templomot is, aminek hamisíthatatlan gyarmati hangulata van: régi mozaikok, ódon ventilátorok, csillárok – az ember rögtön a múltban érezte magát.
A zsinagógában büszkén mesélték, hogy nemrég esküvő volt. A mindössze 12 fős helyi közösségnél ritka az efféle alkalom, utoljára 21 éve történt, így ez minden helyi lapban címoldalra került. A zsidók még 72-ben érkeztek ide, amikor a római hadsereg megtámadta a jeruzsálemi templomukat. India függetlenné válása után azonban gyorsan megcsappant a számuk, mert visszatelepültek az Ígéret Földjére.
Délután egy kis pihenő, aztán este kis hajókázás, hogy a vízről is megcsodálhassuk a halászhálókat.
Végül egy indiai táncelőadást néztünk meg (Kathakali). Indiában hét klasszikus tánc van, ezek közül ez az egyik, de korántsem a legrégebbi, „csak” 600 éves. Érdekes volt, de szerencsére csak egy félórás zanzásított változatot kaptunk, de ennyi kóstolónak épp elég is volt.
A többiek bent maradtak utána a városban vacsorázni, de én visszamentem a szállodába egy ajurvedikus masszázsra. Meglehetősen szokatlan volt, hogy rengeteg olajt használtak, csak úgy tocsogtam benne.
2009. január 5, hétfő
Reggeli után továbbindultunk északkelet felé, Metupalayamba, a Nilgir hegy lábához. Útközben megálltunk egy banánpiacon, ahol valami eszméletlen mennyiségű banán volt, majd egy gumiültetvényt látogattunk meg.
Egy virágpiacot is útba ejtettünk, ahol szemkápráztató kínálat volt csodaszép virágszirmokból.
Délután érkeztünk meg a szállásunkra, még volt egy kis idő vacsora előtt egy sétára. A négyes-fogatunk neki is indult, de nem jutottunk messzire, mert pár száz méter után egy kertészetbe botlottunk. Mivel mindkét fiú szakmabeli, rögtön be is mentünk és a tulajdonos örömmel kalauzolt minket körbe. Elég más volt a felhozatal, mint az otthoni kedvenc Oázisomban: mangó, lime, koriander, szegfűszeg, kardamon és megannyi ismeretlen virág.
Otty
2009. január 6, kedd
Fél 6-os ébresztő után indulás a pályaudvarra, ahol nem mindennapi utazás várt ránk. Néhány ütött-kopott kocsiból álló vagont egy gőzmozdony tolt fel Metupalayamból Ooty-ba, 400 méterről 2240 méter magasságba. A 46 km-t bő 6 óra alatt tettük meg (nem egy TGV…), de egy pillanatra sem unatkoztunk. Csodálatos volt a táj, és nagyon élveztünk az utazást a „játékvonaton”. Az alagutakban sikongattunk, mintha csak vidámparkban lennénk, a megállókban – ahol újratöltötték vízzel a mozdonyt – pedig lelkesen fotóztunk.
Még a papír kávépoharak is jópofák voltak, amikben a megállókban kibírhatatlanul édes kávét lehetett venni: oldalukon mindenféle bölcsességeket idéztek, pl.
„Keep in mind that neither success nor failure is ever final.”
„Your work is to discover the world and then with all your heart give yourself to it.”
A vasutat még az angolok építették 1886-1899 között, és fent van az UNESCO világörökségi listáján.
Az úton a két idős házaspárral beszélgettem, akik 12 éve utazgatnak együtt, hihetetlen aranyos nyugdíjasok. Két nagy szenvedélyük van: a madár-les és a vonatok. Most, hogy ilyen különleges vonaton utaztunk és közben mindenféle egzotikus madarat láttunk, alig bírtak magukkal izgalmukban. Egyikük folyamatosan a telefonkönyvnyi India vasúti menetrendet bújta, a felesége közben buzgón jegyzetelte, hány alagúton mentünk át. A másik házaspár pedig azt „könyvelte”, melyik madárból hányat láttak. Mindeközben zsörtölődtek, ugratták egymást, viccelődtek és rengeteg jó sztorit meséltek az utazásaikról, nagyon élveztem a társaságukat.
Ooty-ban jó hűvös klíma fogadott minket. Meglátogattam a botanikus kertet, aztán már csak egy kis internetezésre és vacsorára volt idő.
2009. január 7, szerda
Indultunk tovább. Ma is jó sokat buszoztunk, de mivel egy nemzeti park területén hajtottunk át, akadt itt is bőven látnivaló: majmok, őzikék, sikló, sas, elefántok, vaddisznók. Az egyik elefánt épp letépte egy fa kérgét – tátva maradt a szánk, milyen hihetetlen játszi könnyedséggel pusztította a fát, elképesztő erő van benne.
Mysore
Mysorébe érkezvén nem is fecséreltük az időt szállodai bejelentkezésre, egyből indultunk megnézni a város büszkeségét, a maharadzsa palotáját. Bár az útikönyv előre figyelmeztetett, hogy a palotában a tömeg mérete néhány forgalmasabb repülőtéri váróval vetekszik, így is elámultam – honnan került elő ennyi turista, hiszen eddig még mutatóban is alig láttunk párat… bár köztük sem nagyon voltak külföldiek, inkább csak helyi családok, iskoláscsoportok. A palotai termei valahol a bámulatos és a giccses határán vannak, de az biztos, hogy több tucat európai palotától elfásult szemem itt érdeklődve nézelődött: az biztos, hogy ilyet még nem láttam.
A hindu, mogul, angol és iszlám építészet összegyúrásából egy igen eklektikus, de kellemes stílus alakult ki. Türkiz-bordó-arany vasoszlopok, elefántcsont-berakásokkal díszített faragott rózsafa ablakok, festett üvegkupolák, káprázatos csillárok. A palota a korábbi, tűzvészben leégett elődje helyén épült 1912-ben. A városba alig néhány évvel korábban, 1906-ban vezették be az áramot, és itt a modern technikát minden szempontból kihasználták: 93.000 lámpa van, sőt egy liftet is építettek. A király trónszékén pedig elemmel működő zöld és piros lámpácskák díszelegnek, aminek a segítségével a király jelezni tudta kísérőinek, hogy gyorsabban vagy lassabban haladjanak. Az utolsó király fia még a mai napig az épületben lakik, annak egy hátsó traktusában. A palotán belül sajnos nem lehetett fotózni, elkobozták a kamerákat, úgyhogy csak az épületet tudtam megörökíteni.
Este vacsora után irány a mozi – egy indiai utazás nem is lehet teljes anélkül, hogy megnéznék egy Bollywood filmet. Megaplex méretű, de igen lepattant mozi volt, pattogatott kukorica és kóla nélkül, amolyan fapados hodály. Egy tinifilmet játszottak, a Rocky-t. Bandaharc, szerelem, jó és rossz figurák, rengeteg zene és tánc. A képek irtó gyorsan villogtak, mint néhány zenei klipben, csak épp most három órán keresztül és a zene rettenetesen hangos volt. Nem is bírtam sokáig, úgy egy óra múlva kimenekültem.
2009. január 8, csütörtök
Ma a városka egyéb nevezetességeit jártuk be, először is a Chamundi hegy tetején épült szentélyt. Mivel a templomhoz óriási sor állt, én nem is mentem be, inkább a környéken tolvajkodó majmokat és lustán heverésző szent teheneket fotózgattam.
Srirangapatnam
Srirangapatnamba buszoztunk tovább, a nyári palotába, amely csodálatos falfestményekkel van tele, majd egyszép hófehér márvány mauzóleumot.
Délután bóklásztam még egyet a piacon, este pedig ki a pályaudvarra és az éjszakai vonattal utaztunk a végállomásunkra, Chennaiba.
Mammallapuram
2009. január 9, péntek
A meglehetősen erős légkondit leszámítva egész rendben volt az éjszakai vonatozás, jól aludtam. Reggelre aztán megtette a huzat a hatását, fújdogáltam az orrom és jó nagy gombóc nőtt a torkomban. Chennai-ba érve rögtön átszálltunk egy buszba és irány a tengerpart, Mammallapuram. Ott gyors reggeli után megkaptuk a szállást – csak pislogtam nagyokat, hiszen valami álomszerű házikóban lakom. A tengerparttól mindössze pár lépésre elbűvölő kétszintes házikók állnak, az egyiknek a felső szintjét kaptam meg. Jó nagy hűvös hálószoba, hangulatos terasszal. A fürdőszobából is nyílik egy kisebb, részben fedett terasz, itt van a kád és – a nyitott részen – a zuhanyozó. A házikók egy gyönyörű kertben állnak, hófehér hindu szobrokkal, buja növényzettel, úszómedencével, nyugágyakkal körülvéve. Sajnos nem tudtam teljesen átadni magam a hurrá-hangulatnak, mert egyre ramatyabbul lettem. No sebaj, ha ezen az úton is kell egy-két nap betegség, soha rosszabbkor, mint itt. Beszédültem az ágyba és rettenetesen gyenge voltam. Este a csoport bement a városba, ahol valami táncfesztivált zajlik, de én csak pihegtem a nyugágyamban.
Chennai
2009. január 10, szombat
Reggel viszonylag korán keltünk, hogy még időben el tudjunk indulni a városba megnézni a fő nevezetességeket. Előtte még büféreggel, igazi terülj-terülj asztalkám. Sajnos én csak egy fél pirítós kenyeret tudtam elmajszolni, és a látnivalókat is kínlódva néztem végig. A fene se érti, se láz, se hasmenés, csak bágyadtság, gyengeség. Pedig látnivaló, az akadt bőven: a városban számos, 7. században épült monolitikus templom van, gyönyörű faragott szobrokkal, falfaragványokkal. Összességük felkerült a világörökségi listára is, így újabb pipa kerülhet a táblázatba.
A séta után visszabuszoztam a hotelbe, eldőltem az ágyba. Most már tombol a láz, 38.5 fok és egy falat nem megy le a torkomon. Egy kis időre kiheveredtem az úszómedence mellé, azért hadd érjen egy kicsit a napocska. Beszélgettünk Kurosh-sal, aki rendületlenül festi a tájakat.
Este búcsúvacsora volt, amin ugyan enni nem tudtam, de illedelmesen végigültem. Igazán megadták a módját – a medence mellett várt minket a terített asztal, élő zene volt, tánc és remek lakoma. Az egyetlen aggodalmunk, hogy a helyi újságok tele vannak az üzemanyaghiányról szóló cikkekkel, ami miatt komoly forgalmi korlátozásokat vezettek be. Na persze, elkeseredésre semmi ok, a legrosszabb, ami történhet, hogy még egy pár napot itt kell nyaralnunk, ha nem szállnak fel a gépek. Este életemben először a saját kis kezemmel bekapcsoltam a légkondit – a csoportban van ugyanis egy orvos, aki ezt tanácsolta, szerinte a tünetek alapján egyszerűen kiütött a hőség.
2009. január 11, vasárnap
A lázcsillapító és a maratoni alvás megtette hatását, reggelre kutya bajom nem volt. Végre kiélveztem a büféreggelit, aztán ugrándoztam egy kicsit a tengerben.
Még egy masszázst is belezsúfoltam a napi programba, hadd szóljon a kényeztetés. Délután újabb úszkálás, csomagolás, és este sajnos már menni kellett a reptérre.
2009. január 12, hétfő
A repülőút Frakfurtig rettenetes volt, a gép megint tele volt bőgőmasina gyerekekkel. Frankfurtban 5 órányi idő volt a csatlakozásra, de szerencsére itt van bejárásom az elit váróba, ahol ettem, ittam, interneteztem, így gyorsan eltelt az idő. Már csak a szokásos borzalom volt hátra, a nyaralás után leszállni a fogcsikorgató hidegbe. Összességében ez volt eddig az egyik legkényelmesebb utazásom, kicsit talán túl kényelmes is, úgyhogy legközelebb biztos valami komolyabb kihívást nézek ki magamnak – ilyen utakra ráérek majd, ha nyugdíjas leszek.
Olvasnál India más részéről is?