A vudu talán a legmisztikusabb dolog, amelyről bennünk, európaiakban csak ködös képzetek élnek. Nincs írott bibliája, titkait beavatott papok és papnők őrzik évszázadok óta, így eszméiről kívülállóként csak felszínes tapasztalatokat szerezhetünk. Elmentem hát a nyugat-afrikai Togóba és Beninbe, hogy felfedezzem a rabszolgák közvetítésével Amerikába is eljutott vallás gyökereit.
2007. december 22, szombat
Visszatértem első Explore utam színhelyére, Nyugat-Afrikába. 10 éve Maliban jártam, most pedig Togo, Benin és Burkina Faso a program, a vudu „bölcsője”. Errefelé nincsenek Eiffel torony kvalitású híres látnivalók, inkább a falvak, emberek miatt zarándokolnak ide az utazók.
Párizsból alig hatórás repülőút után érkeztem meg Loméba, Togo fővárosába. Sikeresen eljutottunk a szállodába, ahol először próbáltam ki a Skype-ot, ami nekem – aki nem igazán konyítok a számítógépekhez – már önmagában felért egy varázslattal. Kicsit ugyan lassan ért haza a hang, de ennyi kényelmetlenséget megért, hogy öt dollárért egy órán keresztül beszélgethettünk, szemben a mobillal, amivel ugyanennyiért alig két perc állt volna a rendelkezésünkre.
2007. december 23, vasárnap
Erős felütéssel kezdődött az utazás, első utunk ugyanis a fétispiacra vezetett. Zavarba ejtő kínálat tárult elénk állatkoponyákból, csontokból, szőrmékből, döglött madarakból, agancsokból, szárított aligátorfejekből. De nemcsak a látvány volt sokkoló, a szagokkal is meg kellett küzdenünk, ami nem csoda, ha állati csontok, mancsok és mindenféle egyéb testrészek hevernek szanaszét a kegyetlenül tűző afrikai napon. A kínálat igen széles: macskák, kutyák, kígyók, majmok, teknősbékák, de akár hiénák és antilopok is akadtak részben vagy egészben, szárított formában az eladók asztalain.
A piacon megrendülve vettem észre a gorillamancsokat, de egyébként is nyilvánvaló volt, hogy az árukészletek jelentős része orvvadászoktól származik. Babákból kétféle verziót különböztettünk meg: a szertartásokon dekorációként használt díszesebb fajtát és az áldozatként bemutatandó, elégetésre szánt egyszerűbbeket. A piacon szolgálatban lévő vudu pap bármilyen problémára megfelelő gyógyírt talál ebben a sajátos szabadtéri gyógyszertárban, legyen az szerelmi bánat, gyermekáldás hiánya vagy akár gyenge iskolai előmenetel.
Szerelmi vágy felkeltésére például leginkább a szárított kaméleonból készített parfümöt ajánlották. Lábfájásra két órán keresztül kell főzni a szárított majomfejet, majd a levét a fájó részre kenni, fejfájásra pedig leghatékonyabb a forró vízben áztatott kígyóbőr leve. A fekete mágiára nyitott turistákat szerencsére speciális választékkal várják, így aztán nem kell, teszem azt, élő bébikrokodilt csempészni a repülőre. A külföldi látogatókra szakosodott árusok megszámlálhatatlan csecsebecsét kínálnak: lakásdíszként is remekül mutató vudubabákat, apró, szerencsét hozó köveket, ébenfamagokat.
Délután egy apró faluban alkalmunk volt részt venni egy vudu táncszertartáson. A férfiak zenéltek, doboltak, az asszonyok pedig egyre révültebben táncoltak. Néhányan teljesen transzba estek, össze-vissza vonaglottak, úgy kellett őket lefogni. Pálinkával, vízzel locsolták egymást, amiből ránk is jutott valamennyi, alig tudtam biztonságba helyezni a fényképezőgépet. Egy idő után már annyira elszabadultak az indulatok, hogy jobbnak láttuk továbbállni.
Egy másik faluban gyógyítóval találkoztunk, aki mindenféle lelki és fizikai fájdalmat tradicionális módszerekkel orvosol. Ez leginkább abból áll, hogy meghallgatja a pácienst, majd feláldoz egy kisebb állatot, például elvágja egy csirke nyakát, miközben figyelmesen hallgat a szellemekre. Ők súgják meg neki, pontosan mi a delikvens baja, és mivel lehet gyógyítani, azaz milyen bogyókat, füveket kell készíteni a kezeléshez.
Megkérdeztük a csodadoktort, szereti-e a szakmáját, mire meglepetésünkre meglehetősen rosszkedvűen azt válaszolta, hogy egyáltalán nem. A választás nem az övé volt, ugyanis örökölte a családban ezt a szerepet. Elpanaszolta, hogy rengeteg kötöttséggel jár, például mindig ugyanazt a tógaszerű ruhát kell viselnie, mezítláb kell járnia, és távol kell tartania magát a modern vívmányoktól. Egyik legnagyobb bosszúsága, hogy mobiltelefonja se lehet.
2007. december 24, hétfő
Átkeltünk a határon Beninbe, ahol első megállónk Ouidah volt, a vudu spirituális központja. A világ többi vuduközpontjába, Haitira, Kubába, Brazíliába az innen elhurcolt rabszolgák vitték el a vudu szokásokat. Itt áll a kígyótisztelő hívők fő temploma, amelyben 15-20 piton tekereg a padlón. A hívőket a kívülállók könnyen felismerik, mivel arcukra öt helyre két-két vonalat karcolnak (2-2 pár az arcon, 2-2 pár a halántékon és egy pár a homlokon).
Ouidah a rabszolga-kereskedelem kiemelkedő központja is volt, sok helyütt találunk erre utaló emlékműveket, például a tengerparton egy hatalmas kapu emlékeztet a hajóra hurcolt, soha vissza nem térő foglyok tömegeire. A város közel 200 éves portugál erődjében érdekes kiállításra leltünk. A bemutatott fotók és rajzok között olyan leírásokra bukkanhattunk, amelyektől igencsak elhűltünk. Egy régi benini királynak például négyezer felesége volt, ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy minden magára valamit is adó család felajánlotta legszebb lányát a királynak.
Ebéd és kis szieszta után a Nokone-tó partján hátrahagytuk a dzsipeket, és kis hajókkal keltünk át a földrész legnagyobb tavon épült településére, Ganviébe. A falu 20 ezer lakosa cölöpökre épült kunyhókban él. Mivel a heti piac estéjén érkeztünk, nagy volt a forgalom a csatornákon. Errefelé egyébként is a vízen zajlik az élet, csónakkal járnak az asszonyok bevásárolni, a gyerekek az iskolába, és minden ház, étterem, középület cölöpökön áll. A mi szállásunk is kissé ingatag talajon épült, viszont minden szobához tartozott vízöblítéses vécé.
Vacsora után neves vendég látogatott el hozzánk, a környék híres jósa. Eredetileg vacsora előtt kellett volna érkeznie, de „előre nem látható okok miatt” késett, bár ez a kifogás az ő esetében egy cseppet különösen hangzott. Leült törökülésbe, és megkezdődött a szeánsz. Kéréseinket a tenyerünkbe tett apró köveknek és aprópénzeknek kellett elsuttognunk, majd ezeket letettük a jövendőmondó elé, aki percekig mindenféle hókuszpókuszt csinált felettük, majd közölte a szellemek ítéletét: a kérés elfogadva vagy elutasítva.
A know-how-t nem árulta el, de volt a kezében egy kövekből álló lánc, ezt lebegtette a mi pénzérméink felett, majd lecsapta a földre. Úgy tűnt, hogy a láncon lévő kövek állásától függött a válasza, ami az esetek túlnyomó többségében elutasító volt. Az mindenesetre igencsak meglepett, hogy amikor egy-egy negatív válasz után valaki magyarázatot kért az okokra, a jós mindig találó választ adott: „Ezt megvalósíthattad volna pár éve, de akkor elmulasztottad”, vagy „Sikerülhetne, ha nem akarnád annyira görcsösen”.
Minden útitárs azt mondta, hogy tökéletesen illett a válasz az adott helyzetre. Ezek után igencsak izgultam, mi lesz a jóslásom kimenetele, de amikor rám került a sor, a jós arca egészen felderült, és kijelentette, hogy kérésem fogadtatása „nagyon pozitív”. Ennyire határozottan kedvező választ rajtam kívül senki nem kapott, a baj csak az, hogy azóta már kiderült, egyáltalán nem volt helytálló.
2007. december 25, kedd
Rettenetes egy éjszaka volt, szinte senki nem tudott aludni a cölöpökre épült viskókban. Minden apró mozgás szinte rángatta a házakat, a zajok is felerősödve hallatszottak. De legalább jó kaland…
A délelőtti program Benin egyetlen világörökségi helyszínének, az Abomey palotának meglátogatása lett volna, de azt sajnos zárva találtunk. Nem a karácsony, hanem törzsi villongások miatt. Az országban a franciák érkezése előtt helyi királyi dinasztiák uralkodtak és bizonyos családok a mai napig az ő leszármazottaiknak tartják magukat. Két környékbeli kiskirály között egyre élesebbé vált a feszültség. Mindkettő élő templomként használta a palotát, ott gyakran került sor vallási szertartásokra, és időnként nem tudtak megegyezni, ki mutasson be áldozatokat. A kormány megelégelte az állandó konfliktust és pár napja bezáratta az ország első számú látványosságát. Így csak a falu néhány fétis-templomát tudtuk megnézni, köztük egy pöttyös épületet, ami a himlő szentek kegyhelye.
Délután egy temetési szertartásba is belefutottunk. Számunkra furcsa módon nyoma sem volt szomorúságnak, ehelyett álarcos táncmulatságot rendeztek több környékbeli falu lakosságának részvételével. Az álarcokat itt a férfiak hordják, a fejük tetején, de az arcukat is teljesen eltakarják, ki sem látnak a jelmez alól, segítők vezetik őket a táncosok közé. Az álarcok mind valamit szimbolizálnak, némelyik hétköznapi dolgokat (egy-egy fürt banán, errefelé honos állat, apát gyászoló testvérpár), mások pedig valamilyen bölcsességre, közmondásra utalnak. Az egyik táncos fején például egy tigris és egy sün nézett farkasszemet, egy itteni népi mondást megjelenítve, miszerint a harcban nem mindig az erősebb győz.
2007. december 26, szerda
Togóba visszaérve megálltunk egy ütött-kopott kórházban. Kicsit elbeszélgettünk a doktorral, aki elmondta, hogy az országban a malária az első számú halálozási ok. Elég szomorú, hogy olyan betegségben halnak meg a legtöbben, amelynek megelőzése és gyógyítása tulajdonképpen csak pénzkérdés. A rákot, magas vérnyomást, cukorbetegséget csak hallomásból ismerik, ebből is látszik, hogy ezek valóban civilizációs ártalmak.
Délután felértünk a „hegyekbe”, a kb. 700 méter magasan fekvő Kiotóba, ahol egy kicsit érezhetően hűvösebb van. Ez az ország legtermékenyebb vidéke, láttunk avokádófát és kávé ültetvényeket. Egy helyi biológussal sétáltunk egy nagyot az erdőben, fantasztikus pillangókat láttunk.
Este részt vettünk egy helyi karácsonyi partin, egy egészen őrületes bulizáson, ugyancsak több falu együttes részvételével. Szenzációs fúvószenekar szolgáltatta a hangulatot, és féktelen táncmulatság zajlott a mezőn. Nem kérettük sokáig magunkat, beálltunk vonatozni, akár egy itthoni falusi lagziban.
2007. december 27, csütörtök
Ma rengeteget autóztunk, csak egyszer álltunk meg hosszabb időre, de az felejthetetlen élmény volt. Egy katolikus árvaházat ejtettünk útba. Szegény országokban utazva az ember mindig szinte szükségét érzi az adakozásnak, de ezt jobb szervezett formában tenni. Leginkább a német és a francia turistacsoportokra jellemző, hogy úton-útfélen tollat, aprópénzt és cukorkát osztogatnak a gyerekeknek, nem is tudván, mekkora kárt okoznak. A kicsik ugyanis hozzászoknak a kéregetéshez, kerülni fogják az iskolát, és a turistalátványosságok mellett várják majd a turistabuszokat. Egy idő után egyre követelőzőbbek lesznek, pokollá téve a későbbi utazók életét. A legjobb az, ha az otthonról hozott vagy egy nagyobb városban vett játékokat, iskolaszereket, élelmiszert egy iskolában vagy árvaházban adjuk le, ahol a tanítók, nevelők okosan szét tudják osztani a legrászorultabb gyerekek között.
Kicsit összeszorult gyomorral léptünk be, lelki szemeim előtt a tévében látott lepusztult román árvaházak lebegtek, de itt mintha egy mesevilágba csöppentünk volna. Egyszerű, szegényes, de nagyon takaros házikóban laktak a gyerekek, akik most az udvaron játszottak, mindannyian példásan rendes, tiszta ruhában. Néhány fiatalasszony vigyázott rájuk, egy csupa mosoly apáca vezetésével. Szétosztottuk a fővárosban pár nappal korábban vásárolt ajándékainkat. A kicsik először csak óvatosan nézegették a játékokat, aztán lassan kibontogatták őket, fél óra múlva meg úgy nézett ki a terep, mint egy csatatér. Hatalmas volt az öröm.
Sokode, Togo második legnagyobb városa mellett található kis faluban élnek a tem törzs tagjai, aki messze földön híres tűznyelők. Láttam már ilyet cirkuszban meg tévében, na de élőben, egyméteres távolságból összehasonlíthatatlanul sokkolóbb az élmény. Egyszerűen nem hittem a szememnek, ahogy a férfiak kiragadtak egy-egy husángot a tűzből, végigsimogatták karjukat, lábukat, majd a szájukkal oltották el a parazsat. Úgy nyalogatták az égő fahasábokat, mintha fagyi lenne. Alig bírtam odanézni. A végére úgy belemelegedtek a táncosok, hogy egyenesen a tűzben hemperegtek. Elképesztő volt.
2007. december 28, péntek
Kara felé továbbutazva alkalmunk volt találkozni a bassar népcsoport vezetőjével. Elvileg itt király uralkodik, de mivel ő nemrég meghalt, a helyi szokás szerint három évig a régens a vezető. A régens kifejezetten unottan, mintha félálomban ült volna a székén, körülötte szimpatikus öregurak ücsörögtek, a vének tanácsa. A kérdéseinket a legenergikusabb tag válaszolta meg, egy kifejezetten intelligens, művelt úr, tökéletes angol- és franciatudással.
2007. december 29, szombat
Indulás a Kabyé Massif-hoz, az ország hegyvidékes területére.
A togói Batammariba vidék a világörökségi része, mert igen különleges falvak találhatók itt. A tambera népcsoport erődítményszerű, tornyos házakban él, mintha valami mese elevenedne meg előttünk. A házikók alsó szintjén élnek az állatok, a középső szint a konyha, a tetőteraszról pedig kis alvókuckók nyílnak, ahová pici lukakon kell bemászni. A tornyok gabonatárolók, melyeknek a tetőteraszról van a nyílásuk. Kíváncsian leskelődtünk a házakban, míg az ott lakók ugyanolyan érdeklődve mustrálgattak minket.
Ezután visszatértünk Beninbe és rövid utazás után megérkeztünk első kempinghelyünkre. A sátrakat, matracokat az utazási iroda biztosítja, fent utaztak velünk eddig is a terepjárók tetején. Nagyon praktikus, két perc alatt felállítható könnyű sátraink vannak, és a szintén végig velünk utazó szakács remek vacsorát ütött össze a tábortűznél. Még egy zuhanyozót is rögtönöztek a fiúk, az egyik terepjáróról lelógatott vizes zacskót paravánnal vették körbe. Csak arra kell vigyázni, hogy minél kevesebb vizet használjunk – pár csepp vízzel megnedvesíti az ember magát, gyors szappanozás, aztán minimális vízzel leöblítés.
2007. december 30, vasárnap
Ma végre nem a dzsipekben töltöttük a napot, hanem egy jó nagyot sétáltunk a környéken. Bár csak kb. 10 kilométert mentünk, de azt a tűnő napon, úgyhogy sikerült kellemesen elfáradni. Vacsora után átjöttek a közeli falu lakói és bemutatták a tipikus táncaikat. Rávettem az angolokat, hogy ők is produkáljanak már valamit, úgyhogy a helyiek nagy örömére ők is eltáncoltak valami idétlen angol gyerekes táncot (hokey-pokey).
2007. december 31, hétfő
Éjjel szinte senki nem aludt – akkora szélvihar volt, hogy majd elvitte a sátrakat. A szakácsunk remek hagymás rántottával dobta fel a hangulatot, aztán kora délutánig megállás nélkül utaztunk, a Pendjari nemzeti parkba. Nyugat-Afrika nemzeti parkjai korántsem olyan gazdagok élővilágban, mint Kelet- vagy Dél-Afrikában, mi is csak néhány vízilovat láttunk a távolban. Kerek bungalókban lakunk a park közepén, kellemes táborban. Vacsora után nagyon küzdött a társaság, hogy fent tudunk-e maradni éjfélig, de elég hamar feladtuk, ki voltunk purcanva.
Az új évben pedig újabb országba indultunk – de erről majd mesélek a következő részben!
Ez az útleírás két részből áll:
Érdekel még egy hasonló erről a vidékről? Íme: