Számomra eddig a legjobb utazásom a tibeti körút volt. Az ottani egyik kedves útitársam, Steve, pár hónapja azzal tette a bogarat a fülembe, hogy ő azóta Ladakhban is járt, és szerinte az talán még szebb volt, mint Tibet. Így hát nem nyugodtam, és lefoglaltam egy utat Ladakhba, a már megszokott utazási irodámnál, az angol Explore-nál. Londoni barátaim, Helene és Anthony ide is elkísértek, akárcsak Egyiptomba, így jól bevált társakkal indultam útnak. Ladakh India északnyugati csücske és Tibethez való hasonlósága miatt „Kis Tibet” néven is ismeretes.
2005. június 15, szerda
Frankfurton keresztül, a Lufthansával utaztam Delhibe. Helyi idő szerint hajnali háromkor érkeztem a hotelbe, ahol délben volt a csoport találkozója, addig aludtam egy jót. Első blikkre elég szimpatikus a csapat, 16-an leszünk plusz a helyi idegenvezető, Prem. Az eligazítás után elmentünk ebédelni, remek palak paneert választottam, azt hiszem, a kajára nem sok panasz lesz. Délután pár órás városnézés volt Delhiben: először a Jama Masjid mecsetet néztük meg, ahol a forró kövön csak sziszegve, ugrándozva lehetett közlekedni, majd a Delhi kaput és végül a Humayun síremléket. Ez csak amolyan kis kóstoló volt, Delhit majd egy másik évszakban kell rendesen megnézni. Most ugyanis 43 fok van, és csak a légkondis autóbuszban lehet elviselni a hőséget… holnap indulunk is tovább, észak felé, Ladakhba, ahol viszont csak most lehet utazgatni, ugyanis az utak csak a nyári időszakban, két hónapig vannak nyitva.
2005. június 16, csütörtök
Kezdődik – nyaralás Explore módra. Fél háromkor volt az ébresztő. Még félig lehunyt szemmel majszoltam el egy kis pirítóst teával az étteremben, aztán indultunk a reptérre. A sietség oka az, hogy a belső repülőjáratokon nem garantálja a helyet az, ha jegye van az embernek, és most igencsak sokan igyekeznek Leh felé a közelgő Hemis fesztivál miatt. Mivel a beszállás érkezési sorrendben történik, biztos, ami biztos, időben kimentünk. A Jet Airways-zel utaztunk, nagyon kis kulturált légitársaság. A másfél órás út északra, Lehbe igen kellemes volt, a csodálatos panorámáról már nem is beszélve, hiszen a Himalája csúcsai felett repültünk.
Lehben 11 fok volt, a reggeli hőség után eléggé vacogtam. A meglehetősen egyszerű Bijoo hotelben lakunk, jelenleg se víz, se áram, de állítólag estefele lesz. Pár órát aludtunk, aztán ebéd, majd felsétáltam a Leh palotához. 3500 méter magasan vagyunk, az ember nem szedi olyan szaporán a lépteit. Maga a palota már sajnos csak egy romhalmaz, de a hegytetőről szép kilátás nyílik a városra és a környező vidékre.
Aztán végigsétáltam a „főutcán”‘, majd internetezni próbáltam, de rém lassú a kapcsolat. Estére aztán kegyetlenül lehűlt a levegő, az összes ruhám magamra vettem, mégis majd megfagytam, csak a vacsorára kapott leves tudott egy kicsit felmelegíteni. Este 9-kor már takarodó – egyrészt a hideg miatt (mégiscsak jobb a vastag pokrócok alatt), másrészt holnap megint korai kelés lesz.
2005. június 17, péntek
Hajnali ötkor dörömbölés az ajtómon, ébresztő. Gyors reggeli, aztán elosztottuk magunkat a négy dzsipbe és útnak indultunk. Útközben megálltunk egy kis nézelődésre Shey kolostornál, amely a ladakhi királyok nyári palotája volt. Imazászlókkal teletűzdelt teraszáról csodálatos kilátás nyílt. De nem nézelődhettünk sokáig, siettünk Hemis városába.
Hemis az egyik leglátogatottabb kolostor, különösen most, a nyári fesztivál idején. Én sem véletlenül időzítettem mostanra az utazást, hiszen egy fesztivál maga a paradicsom a magamfajta fotósnak. Hemisben található Ladakh leghosszabb thangka-ja (vallási témájú textilfestménye), amely 12 méter hosszú és csak ilyen ünnepélyes alkalmakkor mutatják be, most is leeresztették a kolostor egyik ablakából. A kolostor udvarán tolongott a tömeg, zömében turisták. Mi, a hajnalban indulók elég jó helyet csíptünk meg, így az első sorból tudtam fotózni, amíg vagy két tucat kis szerzetes fiúka elém nem ült. Őket mégsem zavarhattam el, mint a tolakodó turista-kollégákat. Az ünnepség a szokatlanul hosszú fúvós-hangszerek megszólaltatásával kezdődött, majd lassú, amolyan cammogós táncok következtek. A zenét főleg dobosok, énekesek szolgáltatták, a táncosok pedig rendkívül díszes ruhába és álarcba bújt szerzetesek voltak.
Jó háromórás műsor után ebédszünet következett – a hotelben dobozban kapott ebédemet inkább egy kisfiúnak adtam, és inkább fotózgattam még egy kicsit a tömegben.
A délutáni részt nem vártuk meg, indultunk vissza Leh felé. Útközben a Thiksey Gompában álltunk meg, melynek fő ékessége egy kétemeletes Buddha szobor. Az udvar egyik sarkában nagy csoportosulásra lettem figyelmes: vagy húsz kis szerzetes gyermek állt körül néhány német turistát. Egyikük mindenféle ajándékot osztogatott nekik – lufikat (amikről nem tudták mire jó), ceruzákat (ez még hagyján) és német nyelvű kis mesekönyveket. Elképedt arcomat látván egy fickó elmondta, hogy a hölgy Németországban elmerült a buddhista tanokban és meggyőződésévé vált, hogy ő előző életében ebben a kolostorban élt, ezért eljött ide, hogy a saját hazáját bemutassa a kolostor jelenlegi lakóinak. Szegény szerzetesek ugyan teljesen értetlenül nézték az ajándékokat, de a hölgy nagyon fel volt dobva.
Útközben hazafelé rengeteg katonát láttunk, ami nem is csoda, hiszen közel a pakisztáni határ. Ladakh igencsak sokszínű állam – keleti részén főleg buddhisták élnek (köztük a többszázezer tibeti menekült), a nyugati területeken muzulmánok, míg a déli része a hindu Indiához tartozik. Míg korábban a kínai határon volt feszült a helyzet, most a nyugati határszélen forrongnak az indulatok. Az 1980-as évek vége óta Pakisztánnal felerősödött harcok nagyon visszavetették a turizmust: 2002-ben csak 2500 külföldi járt az államban, a korábbi 80 ezres átlaghoz képest. Egyes területeket mostanában teljesen elzártak a látogatók elől, mi szerencsére csak a biztonságosabb vidékeken utazunk.
2005. június 18, szombat
Végre „sokáig” alhattunk, aztán reggeli után indulás Alchi felé. Útközben megnéztük Phyang kolostort, amely a 16. században épült és jelenleg kb. 45 szerzetesnek ad otthont. Két fiatal fiú épp a hosszú fúvós hangszeren gyakorolt, míg az udvaron egy idősebb mester tánclépéseket tanított egy ifjabbnak – ők is biztosan fesztiválra készülődnek.
Gyönyörű szobrokat, festményeket láttunk, csak az zavart, hogy a jéghideg kőpadlón nagyon fázott a lábam, igyekeztem mindig lábtörlőről lábtörlőre ugrándozni. Az útikönyvek igazán tanácsolhatnák, hogy a hol forró, hol jéghideg kő miatt hordjon az ember magával egy vastag frottír zoknit. Valahogy egész mások itt a kolostorok, mint Tibetben – ott inkább kevesebb, nagyobb terem volt, sok élettel, többször is láttunk szerzeteseket kántálni, meditálni. Itt kihaltak az épületek, és inkább több, kisebb helyiség van. Ugyanakkor a táj mintha szebb, változatosabb lenne. A konyha pedig vitathatatlanul jobb… bár nagy rajongója vagyok a tibeti momónak (húsos vagy zöldséges tésztás batyuknak), azért mégsem lehet két hétig azon élni, itt pedig tobzódhatunk az indiai konyha gyönyörűségeiben. De hiába a szebb táj, és hiába a jobb konyha, Tibet mégiscsak Tibet, a maga összehasonlíthatatlan hangulatával…
Tovább haladtunk Alchi felé, kopár hegycsúcsok között. Érdekes természeti képet láttunk az egyik kanyarban, ahol a smaragdzöld Indus folyó találkozik a csúnya piszkos szürke Zanskarral.
Ebben volt időnk eleget gyönyörködni, ugyanis jó egyórás kényszerpihenőt tartottunk útmunkálatok miatt.
Hasonló munkásokat rengeteget láttunk, szegények mintha csak kizárólag kézi erővel bontanák a hegyoldalt. A már eddig is mérnöki csodának számító egysávos utat ugyanis kétsávosra akarják bővíteni, ami valami hihetetlenül kemény munka errefelé. Maga az út egyébként csak két hónapot van nyitva, a többi időszakra felszedik a hidakat és ez a vidék teljesen megközelíthetetlen. Biztosan ezért van az is, hogy most rengeteg teherautót látunk, hiszen minden szükséges élelmiszert és egyéb holmit ilyenkor juttatnak el a hegyi falvakba. Néha egész konvojok jönnek – mi meg az út legszélére húzódva várjuk ilyenkor, hogy elhaladjanak. Olyan közel állunk a szakadékhoz, hogy időnként levegőt is alig merek venni.
Alchi egy nagyon helyes kis álmos falu a hegyek között. Barátságos vendégházban lakunk, olyan új, hogy még a festékszagot is érezni. Meglátogattuk a helyi kolostort, amely az egyetlen Ladakhban, amely nem egy hegycsúcsra, hanem a falu szívébe épült. A stílusa is elüt a többitől, ugyanis a festmények nem tibeti, hanem inkább hindu indiai stílusban készültek. Kis séta, vacsora, vihogás és alvás.
2005. június 19, vasárnap
Itt szerencsére nincs olyan hideg, mint Lehben, úgyhogy kellemesen aludtam és az ébredés is jó volt, hiszen az ablakomból egyenesen a Himalája havas hegycsúcsait látom.
Jól bereggeliztünk, aztán a négy dzsippel indulás a Rizong Gompa felé. Fantasztikus a táj – ameddig a szem ellát, barna kopár hegyek, csak egy éles zöld csíkban él meg a növényzet, az Indus mentén. Megnéztük a csodálatos fekvésű kolostort, és a közeli apácazárdát is, ahol pár napja kiscicák születtek, így főleg azokban gyönyörködtünk. A 27 itt élő apácanövendék épp nem volt otthon, de bekukkanthattunk a szobáikba. A pici helységekben csak egy ágy és egy polc fér el, de mindegyikük igyekezett azt otthonossá tenni plakátokkal, virágokkal, füstölőkkel. Hát igen, ennyi is elég, én meg alig férek el a 72 m2-en…
Alchiban remek ebédet kaptunk, majd átsétáltam a falu egyik üzletébe, ahol tegnap egy szép tibeti nyakláncot vettem. Volt ott ugyanis egy barátságos gyerkőc, ezért hát előtúrtam a hátizsák mélyéről az ilyen alkalmakra hozott kis ajándékokat és átvittem neki egy pár játékot. Alchi az a fajta kis település, ahol két nap alatt mindenki megismeri az embert és barátságosan biccentenek az utcán, nagyon jól érezzük magunkat.
Délután kis sétát tettünk a környéken, amolyan bemelegítés a holnapi komolyabb túra előtt. Megnéztük a közeli Saspol barlangokat, ahol 800 éves, remek állapotban fennmaradt sziklafestmények vannak, majd egy családot is meglátogattunk. Akik még nem ittak jakvajból készült teát, most megkóstolhatták (bennem még élénk az „élmény” Tibetből, így nem tettem), pogácsát és házi sört is kaptunk hozzá. Szerencsére van itt egy szó, kb. úgy hangzik: dzsúli, ami szinte minden társas helyzetre jó: szia, köszönöm, viszlát, bocsánat, egészségedre. Így csak ezt kell ismételgetni.
A szállóban remek forró zuhany, aztán vacsorakor Helene születésnapját ünnepeltük. Prem szerzett tortát is, én meg átadtam az otthonról hozott szülinapi ajándékokat, jó kis este volt.
2005. június 20, hétfő
Megint a kakasokkal keltünk volna (ha lennének itt ilyenek), hajnali ötkor dörömbölés az ajtón. Ma visszautazunk Lehbe és erre két opció van: vagy kelni ilyen korán és az út egy részét gyalog tenni meg, vagy aludni sokáig és kényelmesen utazni a dzsippel. Mivel a kéthetes út során ez az egyetlen túralehetőség, összeszedtem magam és a korán kelést választottam. Egyébként annyira nem hiányzik a sok gyaloglás, hiszen ilyen magasságban alig kapunk levegőt, de azért legalább egy fél napot muszáj mozogni, hogy ne tunyuljunk el teljesen. Tízen indultunk útnak, a kora reggeli fantasztikus fényben. 3600 méterről 4000-re másztunk fel, majd egy kis ereszkedés, aztán megint fel és megint le, álomszép tájakon. Szerencsére gyönyörű tiszta idő volt, így remek fotók készültek a reggeli szikrázó napsütésben. Furcsa, de semmi bajom nem volt. Ezen mindig nagyon meglepődöm, mert otthon a Gellért hegyet nem tudom úgy megmászni, hogy ne sípoljon a tüdőm, de itt a 4000 méter sem jelent akadályt. Sőt, végig elől trappoltunk Helene-nel és nagyon jólesett a ki mozgás.
Úgy 11 körül érkeztünk meg a találkahelyre, ahova a többiek kocsival érkeztek, és ebéd előtt még egy kolostorlátogatásra is jutott idő. A Likir Gompát néztük meg, melyet a 14. században alapítottak és az első, tibetiek által épített kolostor Ladakhban. Különlegessége a kolostorépületen kívül álló 25 méter magas aranyszínű Buddha szobor. Itt is, mint az eddig meglátogatott kolostorokban, napelemeket használnak, olyan furcsa a régi falak között a töltésre kitett napelemeket kerülgetni. De hát mi mást tudnának használni errefelé…
Ebéd, aztán Leh felé visszaúton még egy megálló, a Basgo palotánál. Ide csak a mi dzsipünk fordult el, a többiek igyekeztek Lehbe, de Helene, Anthony és én mindent látni akarunk, így kikönyörögtünk a sofőrünktől egy kis kerülőt. Megérte, mert nagyon hangulatos hely, bár borzasztó siralmas állapotban van. Basgo egykor Ladakh fővárosa volt, a kb. 500 éves palota sártéglából épült és az utolsó pillanatban, nemrég kezdték meg a felújítását. Aztán már mi is nagyon vártuk, hogy Lehbe érjünk, különösen a szállónktól két sarokra levő fantasztikus süteménybolt miatt. Érkezés után egyből oda siettünk, szinte futólépésben, és elégedetten majszoltuk a remek tortaszeleteket.
2005. június 21, kedd
Nem volt vidám a fél ötös ébresztő, de hihetetlen utazás várt ma ránk. A Leh-Manali útvonal a világ 2. legmagasabban fekvő útja, jó három napig tart majd, közben egy sátras éjszakával (pont a leghidegebb ponton). Kevesen jutnak el errefelé, úgyhogy ritka élményben lesz részünk. Bár ma több, mint 12 órát ültünk a buszban, egy pillanatig nem unatkoztam, olyan változatos és lenyűgöző volt a táj. Már nem a négy dzsippel, hanem egy busszal utazunk. Reggel rutinosan lecsaptam a bal első ülésre, mert ott fel tudom tenni a lábam a lépcsőkorlátra, így nem fárad el a derekam az egész napos zötykölődéstől. Betettem a Robbie minidiszket a lejátszóba és csodáltam a végtelenül kopár, de gyönyörű tájat.
Felkapaszkodtunk az út legmagasabb pontjára, a Taglangla hágóhoz, 5300 méter magasra. Ezzel én is egyéni csúcsot döntöttem és mit ne mondjak, alig kaptam levegőt. Egyik útitársunk nem is nagyon bírta, így szegényt egy oxigénpalackkal tartottuk életben. Elkészültek az obligát fotók és már ereszkedtünk is lefele.
Mivel a hóhatár felett jártunk, az út mentén óriási hófalak emelkedtek – furcsa volt belegondolni, hogy nyár van és Indiában járunk. Időnként le kellett húzódni, amikor teherautó konvojok jöttek – bár nem félek a mélységtől, ilyenkor bizony kezem-lábam izzadt. Az út ugyanis egysávos, így a lehúzódás azt jelentette, hogy pár centiméterre 5 ezres mélység tátongott mellettünk. Az sem volt túl biztató, hogy a völgyben számtalan autó-és buszroncsot láttunk. De legalább a teherautó konvojok fotógének voltak, hiszen itt is, mint a világ oly sok tájékán, igencsak csicsásra festik őket. Időnként kiszálltunk, hogy lefényképezzük a szemben jövő forgalmat. Az egyik lány félve kérdezte a férjétől: szerinted milyen közel engedhetem magamhoz az autókat? A férj egykedvűen válaszolta: Amíg nem látod a sofőr szemében az ijedtséget… A fotózáson kívül az út menti figyelmeztető táblák is különös színfoltot vittek az utazásba: „Life is short, don’t make it shorter”, „I love you darling, but not that fast” vagy „Rather by Mr. Late than Late Mr.”
Volt azonban pár torokszorító pillanat is – pl. amikor egy fennsíkon haladtunk át, elhaladtunk pár nomád család sátra mellett. A családtagok kis edényekkel az úthoz szaladtak és vízért könyörögtek. Szerencsére a sofőrünk tudta, hogy ilyenekkel találkozunk és jó pár kannával készült. Milyen kemény élet lehet itt, nem is értem, ivóvíz híján hogy oldják meg a főzést. Egy folyóparton viszont komplett sátortábor várt minket, éttermekkel, üzletekkel. Az ilyen pihenőhelyek a nyári hónapokra épülnek fel, hogy teát, ebédet biztosítsanak a teherautó sofőröknek és a néhány idevetődő turistának. A menü nem hosszú, általában csak rizs van lencsepürével vagy maximum tojásrántotta, de a célnak épp megfelel.
A fennsík után újabb emelkedő következett, ahol különleges természeti jelenséget láttunk: megfagyott vízeséseket. Ilyennel még soha nem találkoztam és nem győztem csodálni a hatalmas jégcsapokat. Nem is értem, hogy fagyhatott meg a lezúduló víz, mindenesetre igen fotógén látvány. Az sem világos, hogy ha most nyáron meg van fagyva, akkor egyáltalán mikor zubog a vízesés. De sajnos nem volt senki kéznél, aki megmagyarázta volna. Az is nagyon jópofa volt, ahol a hófoltok csak cikkcakkos darabokban maradtak meg – mintha valaki tejszínhabot pancsolt volna szét a folyóvölgyben.
Késő délután érkeztünk meg a sátortáborba. Ezek a szállást nyújtó táborok is csak a nyári hónapokban üzemelnek, aztán összepakolják és elköltöztetik őket. A sátrak „összkomfortosak”, hiszen nemcsak ágy, de vízöblítéses WC is volt bennük. Idegenvezetőnk izgatott hangon sürgetett minket, hogy gyorsan kezdjük öltözködni. Nem értettük, hiszen a tűző napsütésben egy póló elégségesnek bizonyult. De igaza volt – ahogy a nap lebukott a horizonton, egyszerűen lezuhant a hőmérséklet. Pár perc alatt fagyos hideg lett és tényleg kapkodhattuk magunkra az összes ruhánkat. Már három réteg nadrág és hét réteg felső volt rajtam, amikor még mindig vacogtam – szerencsére Prem megszánt és kölcsönadta estére a tolldzsekijét. Ebben, plusz sapkában, kesztyűben vacsoráztunk, majd teljes menetfelszerelésben bújtam ágyba, mint valami Michelin-baba, két paplan és három takaró alá.
2005. június 22, szerda
Közel 12 órát aludtam a dunsztban. Mire felkeltem, szerencsére már melegített a napocska, de azért még elég didergős volt a reggel. Ennek ellenére a szabadban reggeliztünk, hiszen a panoráma kihagyhatatlan volt. A helyiek csodálatos gyömbéres teával melegítették fel elgémberedett tagjainkat, majd pirítóst, zabpelyhet szolgáltak fel. Soha rosszabb reggelit.
Ma újra egész nap buszozás, Jespa városáig. A tájra ma sem lehetett panasz. Még a tegnapinál is több havat láttunk, sőt volt, hogy hókotró állta utunkat. Máskor durrdefektes teherautó, útmunkák, megcsúszott buszok miatt kényszerültünk pihenőre. Ilyenkor kiszálltunk, fotózgattunk, hógolyóztunk – soha nem gondoltam, hogy ezt teszem majd a nyári indiai utamon…
Jespa kb. 5 házból álló falu, egy szállodával. Nagyon nem volt hova menni, így a szállóban múlattuk az időt este, majd remek vacsora volt. Annyira a semmi közepén érzem magam…
2005. június 23, csütörtök
Hajnali ötkor ébresztő. A személyzet sem kelt korábban – amikor lementünk reggelizni, mind ott aludtak az étkező közepén, egy kupacban. Idegenvezetőnk őket is felverte, hogy gyorsan főzzenek kávét, teát, készítsenek pár pirítóst, hogy mihamarabb indulhassunk. Szegények eléggé félálomban voltak, így a rántottasütés Premre maradt…
Nekilódultunk a Rohtang hágó felé. Elég lassan haladtunk a rendkívül rossz, kátyús utakon. A hágón a látványtól azonban igencsak tátva maradt a szánk: indiaiak ezrei látogatnak ugyanis ide, hogy havat lássanak. Míg az ország túlnyomó részén tombol a kánikula, sokan a hegyi városokba utaznak nyaralni és a vakációjuk fénypontja a hónézés. Ameddig a szem ellátott, óriási dugó, parkolót ugyanis nem építettek e célból a hegy tetejére.
Szőrmekölcsönzők tucatjaitól lehetett bérelni a szivárvány minden színében pompázó kabátot, hozzá nagy fekete gumicsizmákkal. A borzasztó minőségű műszőrme-kabátok inkább régi, foszlott frottír-köntösöknek tűntek. Meglett felnőtt emberek gyerekes kacagással gurultak, csúszkáltak a havon, dobálták a hógolyót, próbálgatták a szánkókat. Volt, aki sílécet is hozott, bár az óriási tömegben, a köves, koszos havon síelésre semmi esély nem volt. Mások szamárháton élvezték a vurstli-hangulatot, melyről rengeteg árus is gondoskodott. Sült kukorica, bóvli minden mennyiségben. Az egyik gyerkőcnél Rubik kockát fedeztem fel – hiába, ezt a világ minden pontján ismerik. Amikor már azt hittem, nem ér több meglepetés, egy sárkányrepülő húzott el felettünk. Óriási hangulat volt.
A dugó… mint délután ötkor a Lánchídon. A különbség csak annyi, hogy itt senki nem furakszik, senki nem ideges, senki nem szól be a másiknak. Mindenki vár, araszolgat és segít irányítani a káoszt. De ezt már tudtam korábban is, hogy a vezetési kultúra, az bizony a mi kis hazánkban a legdurvább.
Végre túljutottunk a nehezén és hajtottunk tovább Manali felé. A hajtűkanyarok, keskeny utakon való előzés mellett itt a kőomlások is komoly veszélyt jelentenek. De mi szerencsésen megérkeztünk Manaliba, igaz, rém fáradtan. Nagy-nagy köszönetet mondtunk a fantasztikus sofőrünknek, hogy épségben elhozott ide minket.
Manaliban a Highland Hotelben lakunk, nagy szálloda a város peremén. Rózsakert, TV, telefonos szobák, nagy erejű zuhany – de mintha hiányoznának az elmúlt éjszakák nomád viszonyai. Furcsa a tömeg, a civilizáció a hegy csendes nyugalma után…
2005. június 24, péntek
Egész nap lötyögés Manaliban. Kényelmes reggeli, aztán elsétáltunk a város fő attrakciójához, a Hadimba templomhoz. A négyemeletes fatemplomot 1553-ban építették, egy árnyas park közepén áll. Üde, színes ruhás hinduk tömege fogadott minket, akik legalább olyan kíváncsiak voltak ránk, mint mi rájuk. Így miután mi lefényképezgettük őket, ők is elővették a kamerát. Érdekes, hogy míg mi inkább csak őket magukban fotózgattuk, a helyiek mindig saját magukkal akartak egy képet megörökíteni rólunk, így családi fotók közepébe kellett beállnunk. A templomlátogatás után szétszéledtünk a városban és egész nap a bazársoron csaptuk agyon az időt. Vettem rengeteg ajándékot, szülőknek, barátoknak, kollégáknak. Varrattam két nadrágot (imádom Ázsiában, hogy a piacon fillérekért 1-2 óra alatt bármit meg lehet varratni), írtam pár képeslapot, internetezgettem és persze jókat lakmároztam. Ebédkor és vacsoraidőben is Helenékkel futottunk össze a Chopsticks tibeti étteremben, ahol momot ettünk, egyszerűen imádom.
2005. június 25, szombat
Továbbutaztunk Mandi felé. Sofőrünk, mint minden reggel, először meggyújtott egy füstölőt a busz műszerfalára állított házi oltáron. Eddig megsegített minket. Útközben megálltunk a Kullu völgy egykori fővárosában, Naggarban. 500 éves várának közepén egy nagyon díszes kis templom áll, melynek közepén egy méretes kődarab fekszik. A helyi legenda szerint ezt méhecskék cipelték ide. A vár teraszáról megcsodáltuk a remek panorámát, aztán elsétáltunk egy közeli múzeumba, ahol Roerich festményeit nézhettük meg, az orosz festő egykori otthonában. Kora délután érkeztünk meg Mandiba, ahol már csak 800 méter magasan vagyunk, így végre jó meleg van. A Munish Resort Hotelben lakunk, nagyon nyugodt hely. Lepakoltunk és rögtön nekivágtunk felfedezni a várost, de az itt található 81 templomból csak egyet sikerült megnézni a hirtelen lezúduló zápor miatt. A ragadós, nyálkás időben jól összecsipkedtek a szúnyogok, de szerencsére itt mostanában nincs maláriaveszély. Prem, az idegenvezető megosztotta velünk a lányától SMS-en érkezett viccet. 19 szikh moziba megy. Miért mennek együtt ennyien? Mert a poszteren látták, hogy „Over 18”. Míg nálunk a rendőrök, az angoloknál az írek, Indiában a szikh népcsoport minden vicc céltáblája…
2005. június 26, vasárnap
Dharmasalaba haladtunk tovább, ahova kora délután érkeztünk, elképesztő csúcsforgalomban. A város a száműzetésben élő tibeti kormány székhelye és a nyugati turisták egyik kedvelt célpontja. Az óriási tömeg miatt a busz nem is tudott felmenni a szállodánkhoz, ezért kiszálltunk és kényelmesen megebédeltünk. A McLlo étteremre esett a választásunk, ahol az étlapon levő fotók tanúsága szerint Pierce Brosnan is megfordult. Közben a város szélén veszteglő buszból a csomagokat kis tuk-tuk járművekkel felvitték a szállodába és a késői ebéd után a csoport is felgyalogolt a városközponttól jó három kilométerre levő hotelbe.
Én nem tartottam velük, mivel mindenképpen meg akartam nézni a Tibet Múzeumot, ami holnap zárva lesz és ma is csak hatig volt nyitva, igyekeznem kellett hát. A múzeum két termében tablókon mutatják be Tibet 1949-es megszállását, melynek során 1.2 millió tibeti halt meg éhínségtől, kínzásoktól, munkatáborokban. Az ország kolostorainak 90%-át lerombolták. Őszentsége, a 14. Dalai Láma 1959-ben úgy látta, hogy saját és népe élete veszélyben forog, így száműzetésbe vonult Indiába. A múzeumban láttam néhány fotót az akkor még igen fiatal láma útjáról a Himaláján át. Ő szerencsésen, épségben megérkezett, de nem így sok honfitársa, akik megfagytak a több hónapos gyalogút során. Néhány személyes vallomást olvasva csak nyeltem a könnyeimet… különösen akkor, amikor a fagyási sérülések miatt amputált lábú tibetiek hálálkodtak a sorsuknak, hogy még így is boldogok, mivel sikerült megmenekülniük Kínából. A megszállás után több százezer tibeti menekült el, többségük itt, Ladakhban él. Soha nem tudom ezt felfogni, hogyan történhetnek ilyen szörnyűségek…
2005. június 27, hétfő
Utazóangyalkám:-)) ma is velem volt – találkoztunk a Dalai Lámával! Idegenvezetőnk 1974 óta dolgozik csoportokkal, de még egyszer sem tudták Őszentségét megpillantani. Nekem ilyenekben általában mázlim van, ami most is bejött. Az egyébként gyakran utazó Dalai Láma most épp a városban van, mivel tíz napon keresztül tanítást tart híveinek a város főtemplomában, a Tsuglagkhang komplexumban. Előzetes regisztráció híján a templomba ugyan nem jutottunk be, de annak udvarára igen, a több száz zarándokkal, turistával együtt. Komoly biztonsági ellenőrzésen estünk át, a fényképezőgépeket nem lehetett bevinni. Épp amikor besétáltam az udvarra és lekuporodtam egy lépcsőre, átsietett az udvaron a Dalai Láma a templom felé igyekezvén. Pont előttünk haladt el, így közvetlen közelről láttuk – valami hihetetlen kisugárzása van. Óriási élmény volt megtapasztalni egy ilyen karizmatikus ember közelségét. Keresztény létem ellenére sokkal euforikusabb pillanat volt, mint amikor a pápát láttam 1988-ban Vatikánban. A tanítást az udvaron összegyűltek részére kis TV képernyőn és hangszórókon közvetítették. Bár egy kukkot nem értettem a beszédből, három órán keresztül lenyűgözve hallgattam, néztem a Dalai Lámát és az egybegyűlt híveket. Újra és újra elszorult a torkom, ahogy az egyszerű kis tibeti nénik és bácsikák tömegét néztem. Belegondoltam, milyen nehéz lehetett nekik elhagyni a hazájukat, otthagyni kis földjüket és teljesen új életet kezdeni. Meglepve láttam, hogy sok nyugati fiatal hátizsákos előveszi kis MP3-as lejátszóját és azt hallgatja, nem tudtam mire vélni. Utólag tudtuk meg, hogy a tanítást több nyelvre is fordították szinkrontolmácsok a helyi rádióállomásokon, így a nyugati utazók azt hallgatták. Az előadás végén újra előttünk haladt el Őszentsége és még egy mosolyt is küldött kis csapatunknak.
Délután elvegyültem a bordó ruhás szerzetesek tömegében és együtt falatoztam velük az utcán frissen készített momót. Megkerestem azt a cukrászdát, amely az útikönyv szerint Richard Gere kedvence (ő gyakran jár errefeleé) és jót torkoskodtam. Hihetetlenül olcsó minden, így folytatódott a vásárolgatás is. Délután eleredt az eső, ami nem jött túl jól, mivel a zseblámpa, ébresztőóra, utazópárna és öngyújtó után az esernyőm is elromlott. De ez legyen a legnagyobb baj.
2005. június 28, kedd
Jót aludtam, csak keveset, mert megint hajnali ötkor indultunk, hosszú út várt ránk. Amritsarba délután 2 körül érkeztünk, elegáns, légkondicionált szállodánkba. Búcsút mondtunk remek sofőrünknek és segítőjének, akiknek a csoport által összedobott borravaló mellett csúsztattam még egy kis baksist, mert nagyon hálás voltam a biztonságos vezetésért a kanyargós hegyi utakon. Amritsar egészen más, mint amit eddig láttunk – mások az emberek, a város, a szagok, a hangulat. Szikh területen járunk.
Óriási feltűnést keltettünk, ahogy a tuk-tuk taxikkal nekivágtunk a városnak. Szó szerint tátott szájjal bámultak minket a helyiek, mi meg nem győztük kattintgatni a fényképezőgépeket. Először a Jallianwala Bagh-nál, egy kis emlékparknál álltunk meg, ahol az angolok 1919-ben több száz békésen tüntető indiait mészároltak le. Megőriztek egy faldarabkát, ahol még látszanak a puskagolyók nyomai, emellett kis múzeumot alakítottak ki. A helyiek leplezetlen kíváncsisággal méregettek minket, de mi is őket: a felnőtt férfiak hosszú haját turbán fedte, a fiatal fiúké pedig kis kontyban volt a fejkendőjük alá gyűrve, mintha minden gyerek fején egy alma lenne. Nagyon mókásnak tűnt. Több család megkért minket, álljunk be a családi fotóba, így rengeteg képen szerepelek majd.
Később átsétáltunk az Aranytemplomhoz, a szikhek legfontosabb vallási központjához. Mindenki csak mezítláb és kendővel fedett fejjel léphetett csak be. Először óriási káosz fogadott minket, mivel a bejárat előtti márványpadlót épp akkor tisztították. Ahogy beléptünk az óriási, árkádokkal fedett udvarra, nem győztünk ugrálni a vizet locsoló fiatalok elől, akik az udvar közepén levő medencéből gyors mozdulatokkal merték a vizet a vödrökbe és zúdították a forró márványlapokra. De amikor odébb sétáltunk és elhagytuk a nyüzsgést, valami csodálatos nyugalmat tapasztaltunk az egész komplex területén. Talán a gyönyörű színes ruhában sétáló zarándokok ezrei, talán a fenséges aranyló templom a medence közepén, talán az onnan kiszűrődő meditatív zene – nem tudom… de ilyen fenséges érzést rég nem tapasztaltam. Csak sétáltam körbe-körbe az udvaron, ámultam és bámultam. No meg rengeteg portré készült, fotóalanyból nem volt hiány és a szikhek boldogan pózoltak a kamerának. Néhány gyerkőc egyenesen könyörgött, hogy őket fényképezzem. De jómagam is legalább annyiszor álltam a lencse előtt, mint a kamera mögött, hiszen itt is rengetegen kérték, hogy álljak melléjük egy-egy kocka erejéig.
A medence közepén álló Aranytemplomhoz kis hídon kellett átkelni. A templomban található szent könyvük, valamint a csodálatos, fülbemászó zenét kántáló muzsikosok. A templom valóban ragyogott a napfényben, hiszen 750 kg tiszta arany díszíti. Az udvar egyik oldalán ingyen-konyha működik. Fantasztikusan szervezett rendben egy nap 30.000 adag ingyen ebédet osztanak itt. Asszonyok tucatjai pucolják a krumplit, hagymát, mások méretes vályúkban mossák az edényeket. Az óriási teremben hosszú szőnyegekre telepedhettek a vendégek, majd valaki gyors mozdulatokkal kenyeret dobált az előttük levő tálcákra, a következő kiszolgáló egy vödörből merőkanállal rizst osztott, egy másik dhalt (lencsepürét), és így tovább. Pikk-pakk ment az egész. Egyik ajtón sorjáztak befelé a vendégek a fémtálcákkal, másik ajtón pedig elhagyták a termet és leadták a használt edényt a mosogató brigádnak.
Nagyon élveztem a templom területén töltött órákat, de indultunk tovább. A csoport vissza a szállodába, Helene, Anthony és én pedig még egy kis városnézésre. Hárman felkapaszkodtunk az eredetileg két utasra tervezett bicajos taxira, borzasztó kényelmetlen volt, de így legalább még nagyobb feltűnést keltettünk. A lepusztult, sikátoros belvárosban felfedeztünk néhány gyönyörű viktoriánus házat, melyek az omladozó falaik ellenére is lenyűgözők voltak. Bekukkantottunk az óvárosi Shri Durgiana templomba, amely az Aranytemplom hindu változata. Ugyanúgy medence, hidacska, csak jóval kisebb léptékben. Végül az útikönyv által ajánlott Kwality (sic!) étteremben vacsoráztunk, ami sajnos igencsak rácáfolt a nevére. Ízetlen fogások, jéggel felszolgált lassi után a mélypontot egy egér felbukkanása jelentette. Brrr.
2005. június 29, szerda
Tudtam volna még aludni, de 6-kor ébresztő volt, indulás vissza Delhibe. A saját busz kényelme után utolsó nap kaptunk egy kis ízelítőt az indiai közlekedés valós élményeiből, mivel vonattal tértünk vissza a fővárosba. Igaz, első osztályú, légkondicionált fülkében utaztunk, így azért nem volt olyan szörnyű. A jó nyolcórás úton olvasással és persze kajálással ütöttük el az időt. Eddig szinte minden ismerősöm, aki Indiában járt, lefogyva tért haza, én bezzeg biztos felszedtem pár kilót. De imádom az indiai konyhát. A szállodában a vonatos gyorsételek után fenséges svédasztalos búcsúvacsora volt, több már tényleg nem fér belém…
2005. június 30, csütörtök
A hazaút… A csoport londoni járatával nagyjából egy időben indult az én gépem is, így velük együtt mehettem ki a reptérre, nem kellett taxira költeni. Búcsúzkodások, aztán indulás. Csodálatos út volt, de a tibeti utazáson azért nem tett túl. És annyira, de annyira pici részét láttuk Indiának, hogy ide még többször vissza kell térni…
Olvasnál India déli csücskéről is? Íme: