Tokió után nekivágtam a vidéknek. Bár én egymás után kerestem fel ezeket a városokat, úgy, hogy ott is aludtam, az alábbi négy célpont mindegyike elérhető akár csillagtúrázva, egynapos kirándulások keretében is.
Yokohama
Yokohamába egyetlen program vezérelt: felkeresni a Cup Noodle múzeumot, ahol a zacskós és poharas leves történetét mutatják be. Az instant ramen-t Momofuku Ando kísérletezte ki és úgy látszik, van benne üzlet, mert pompás négy emeletes múzeumot szenteltek a történetének. A belépő ugyan csak 500 jen, de ahhoz, hogy kiélvezzen mindent a látogató, újra és újra a zsebébe kell nyúlnia. El lehet például készíteni egy saját levest, egyéni összetevőkkel és pohárral (plusz 300 jen) vagy akár tésztát is lehet gyúrni (plusz 500 jen) és kóstolhatunk a világ különféle tésztás leveseiből (kóstolónként 300 jen).
Ha nem lett volna nyomorult idő, még szívesen maradtam volna egy kicsit a városban. Modern, fiatalos hangulata van, főleg a régi kikötői negyednek (Minato Mirai). Itt egy hatalmas vidámpark is működik, árnyas sétányok húzódnak a vízparton, az egykori dokkok helyén pedig bevásárlóközpontok sorakoznak.
Kamakura
Kamakura alig egy óra vonattal Tokiótól. Ha egy szóval kellene jellemeznem, az lenne az első, ami eszembe jut, hogy emberléptékű. Különösen a főváros után kifejezetten kisvárosi, kellemes hangulata van, de ugyanakkor ízig-vérig japán: egyszerre van jelen a tradíció sok-sok gyönyörű buddhista templommal és a fiatalos modernség megannyi jó kávézóval és egyedi ruhákat árusító butikkal.
Sokan jönnek ide olyanok, akiknek nincs idejük meglátogatni Kiotót, mert kis túlzással Kamakura is olyan, csak kicsiben. Nagyon sok templom van, sőt, van pici bambuszliget is, ráadásul nem kell letaposni egymás sarkát a sok turistával, mint a híres nagytestvérnél. Nekem nagyon bejött, úgyhogy örültem, hogy felkerestem, még ha nekem a programban van Kiotó is:-)
A város három leghíresebb a Daibutsu (a nagy Buddha szoborral), a Hase-dera és a Tsurugaoka Hachiman-gu. Én is felkerestem ezt a hármat, de egy ismerős tanácsára egy kevésbé látogatottnál kezdtem: az apró Hokoku-ji zen templomban. Tartozik hozzá egy kis bambuszliget is, ami nem nagy, de annál hangulatosabb. Sőt, aki a 300 jenes belépő mellé nem sajnál 500 jent leperkálni, a ligetre nyíló kis teázóban fogyaszthat el egy csésze zöld teát.
A Tsurugaoka Hachiman-gu messze a leglátogatottabb templom, nekem kicsit túl nagy volt a nyüzsgés, nem is maradtam sokáig.
A következő megálló a Hase-dera volt, melynek fő kincse egy 9 méter magas faragott szobor (nem szabad fotózni), amit a legenda szerint i.e. 736-ban vetett partra itt a víz.
Végül a Daibutsu templomot kerestem fel, a 11.4 méter magas bronz Buddha szoborral, Kamakura jelképével. Hősiesen kivártam a szelfizők véget nem érő sorát. Konkrétan a záróra előtt pár perccel sikerült végre lefotóznom a szobrot erőltetetten mosolygó modellek nélkül.
Logisztika
Tokióból korán reggel indultam, és Yokohamában az állomáson betettem a cuccom csomagmegőrzőbe. Ez nagyszerű ötletnek tűnt, amikor papíron megterveztem az utat, két gond volt csak vele. Az egyik az, hogy meglehetősen borsos ára van a kulcsos automatáknak – amibe belefér a nem túl nagy hátizsákom, 700 jen volt. A másik meglepetés akkor ért, amikor a programmal végezve tovább akartam indulni, mert akkor szembesültem azzal, hogy az állomás nem akkora, mint amit én láttam belőle, hanem óriási, és egy rakás helyen vannak automaták. Eltartott egy darabig, míg sikerült megtalálni a sajátom.
A szállásom aznap és másnap este (amikor is bejártam Kamakurát) egy nagyon helyes kis vendégházban volt Kamakurában. Az Irodori Kamakura Guesthouse mindössze három szobás. A fiatal tulajdonos szamuráj ruhában jár egész nap, és amikor megkérdeztem, hogy az öltözködésen túl miben nyilvánul meg a szamurájsága, azt felelte, hogy a gyengébbek segítésében. Különös figyelmet fordít a mozgássérültekre, és való igaz, a ház úgy lett kialakítva, hogy nekik is kényelmes legyen – nem véletlen, hogy a vendégek 7 százaléka kerekesszékes. Aludni nem igazán lehetett a házban, mert szeles idő volt és csattogtak egész éjjel a fémlemezek meg ablakkeretek, de a srác olyan kedves és segítőkész volt, hogy nem bántam meg, hogy ide jöttem. A két éjszaka 7200 jen volt (közös fürdővel, reggelivel).
Kamakurában a sportosabbak akár gyalog is felkereshetik a templomokat, jó időben célszerű a bicaj, kissé szemerkélő esőben, mint amit én is kifogtam, marad a tömegközlekedés. 570 jenért lehet venni a vasútállomáson vagy a turistahivatalban egy napijegyet, ami jó a buszokra (a fent említett első két templom felkereséséhez) és az Enoden vasútvonal első három megállójára – azaz pont addig, ahol a második két templomhoz kell leszállni. Úgyhogy megéri.
Kawaguchi-ko (Fuji)
Japán legmagasabb, leghíresebb és legszentebb hegye a Fuji-san. Ha nem is akarja valaki megmászni, érdemes a lábánál elterülő öt tó valamelyikét felkeresni, ahonnan elvileg remek kilátás nyílik a hegyre. Elvileg. A Fuji ugyanis arról nevezetes, hogy előszeretettel bújik felhők mögé, mint ahogy én is megtapasztaltam.
Érkezésem délutánján esett az eső, semmit nem lehetett látni belőle. Reggel aztán kinézve az ablakomon, ott ragyogott teljes pompájában (jobb felső kép). Ahogy csak tudtam, siettem a tóhoz, hogy villanyoszlopok nélkül is le tudjam fotózni, de addigra már néhány felhő bekúszott a képbe (bal oldali kép). Kattintottam néhány felvételt, és komolyan mondom, egy perc múlva nyoma nem volt a hegynek (jobb alsó kép). Mintha soha ott se lett volna. Alig hittem a szememnek.
Logisztika
Kis kutakodás után az Öt tó vidékén Kawaguchi-ko településre esett a választásom nézelődés és szállás tekintetében. Ez ugyanis az utolsó szakasz kivételével megközelíthető a JR vonatokkal, és a kilátás is elsőrangú.
Ráadásul ez a térség központja, így itt van a legnagyobb választék szállásokból és éttermekből. Majd minden szállásnál alap, hogy ingyen van a vonatállomásról és oda vissza a transzfer, így volt ez az én kis vendégházam esetén is. Az Umeya Anex nevű kis fogadóban szálltam meg, egy idősebb úr a tulajdonos, két szobát ad ki (közös fürdőszoba van), egy éjszaka 5.800 jen volt, finom japán reggelivel és oda-vissza transzferrel.
A JR Pass nem jó az utolsó szakaszra, Otsuki és Kawaguchiko közt csak privát vasút jár, egy útra 1.140 jen a jegy. Viszont nagyon cuki a cég, a jegypénztárban ez a kis meglepetés várt:
A vasútállomásról több városnéző busz is jár a tavak körül, úgy negyedóránként reggel 9-től. A piros vonal a legérdekesebb, az veszi ugyanis sorra a Kawaguchi-ko tó északi oldalán a legizgalmasabb múzeumokat és legjobb kilátópontokat. A jegy ára távolságfüggő, 150-350 jen között van.
A térségnek van egy gasztronómiai tészta specialitása is, a „hoto”. A legjobb a Hoto Fudo étteremben kóstolni, ahol 1.040 jenért egy hatalmas, tűzforró, hoto tésztával és zöldségekkel teli sűrű miso-levest kapunk. Én kétszer is ettem ott, annyira bejött.
Nikko
Nikko világörökségi színhely, megannyi pompás templom és szentély otthona.
Mindenhol azt olvastam, tömegnyomor van, korán kell érkezni, úgyhogy igyekeztem megelőzni a tömeget. Nem sikerült.
Pedig direkt a legnépszerűbb szentélybe igyekeztem először, Tosho-gu csodálatos együtteséhez. Iskoláscsoportok és sötét öltönyös urak csapatai lepték el a helyszínt, így a varázs nem volt meg, gyönyörködni azért volt miben. (A belépő kissé húzós, 1300 jen).
Itt található a világszerte szobrok, képek millióin ábrázolt három majom – nem lát, nem hall, nem beszél – eredeti faragása.
A másik izgalmas attrakció az a terem, ahol egy óriási sárkányt festettek a falra (itt nem lehet fotózni). Ha a szerzetes a terem bármely pontján összeüt két fadarabot, annak átlagos hangja van. De ha a sárkány szája alatt teszi ezt meg, hosszasan visszhangzik az ütés, mintha üvöltene a sárkány.
Amikor már nem bírtam tovább a tömeget, átmenekültem a szomszédos Futarasan szentélybe. Itt nyugi volt, de nem is volt annyi szépség, inkább a környezet érdekes, hatalmas ciprusfák.
Végül a Taiyuin-byo szentély lett az igazi, amely gyönyörű és itt nincsenek is sokan. Jó volt elidőzni kicsit a gazdagon díszített épületek közt.
A szentélyeken túl a városka nevezetessége egy vörös gyalogos híd is, a Shin-kyo, ami réginek tűnik, de rekonstrukció. Csak azért sikerült emberek nélkül fotózni, mert belépős, és ezt kevesen hajlandóak kifizetni.
Logisztika
Nikkóban két éjszakát airbnb szálláson aludtam egy végtelenül kedves házaspárnál. A szoba közös fürdővel, reggelivel 35 ezer forint volt két éjszakára. Bár kb. másfél sarokra volt a ház a pályaudvartól, a házigazdám érkezéskor értem jött, hogy ne kelljen a csomagokat cipelni és biztos odataláljak:-) Mellesleg a pályaudvart Frank Lloyd Wright tervezte!
Nikkónak is megvan a maga speciális fogása: a yuba. Amikor a szójatejet felforralják, a rajta képződő bőr a yuba. Gyakorlatilag a tofu gyártás mellékterméke, és pont olyan az íze (illetve pont úgy nincs íze:-), mint a tofunak. Bevállaltam, hogy megkóstolom a legelemibb formában, mint sashimit – az égvilágon semmi íze nem volt, de egy kis wasabival és szójaszósszal meg lehetett enni.
A fentik túrák könnyedén elérhetőek, ha valaki nem megy át Oszakába, csak Tokió körül kirándulgat – én mindenképp ajánlom, mozduljatok ki a fővárosból, annyira más világ van vidéken:-)
