1997 február elsején kezdtem el dolgozni a Matávnál és kis túlzással november közepéig nem is mentem haza onnan:-). Akkor ment a cég a New York-i tőzsdére és éjjel-nappal ezen dolgoztunk – hétvégén is. Amikor aztán mindennel kész lettünk, a sikeres részvénybevezetést ünneplő parti után zúgó fejjel, halálos fáradtan felszálltam egy repülőre, és életemben először elindultam Ázsiába, bő három hétre…
1997. november 17, hétfő
10 órás repülőút után, teljesen kimerülten érkeztem meg Bangkokba. Ott egy kedves régi ismerős várt, Zoli, akivel még New Yorkban barátkoztunk össze. Egyből hazamentünk, ahol megismerkedtem ifjú helyi feleségével és meglehetősen virgonc Bigfoot nevű kutyájával.
Elmentünk egy közeli étterembe, ahol szinte magunk főztük a vacsorát – az asztal közepén levő nagy lábosban forrt a víz, és egy képeskönyvből lehetett válogatni, mit tegyenek bele: csirke, hal, máj, zöldségek. Megtudtam, hogy itt kb. olyan illetlenség villával enni, mint otthon lenyalni a kést. A villa csak arra való, hogy azzal ügyeskedjük fel a kanálra a falatokat. Este aztán nem kellett altatás, eldőltem, mint egy zsák.
1997. november 18, kedd
Hajnali 5-kor ébresztő, mert vendéglátóim a város szélén laknak, és órákig tart beérni a városba a kora reggeli dugóban. Ez a nap csak lötyögéssel és ügyintézéssel telt, még nem tértem magamhoz annyira, hogy nekiessek a városnézésnek.
1997. november 19, szerda
No, ma már megkezdődött az igazi turistáskodás. Reggel a barátaim kitettek egy templom mellett, a Wat Saket (Temple of Golden Mount) tövében. Megmásztam a bejárathoz vezető 318 lépcsőt, majd fent kiderült, hogy még minden zárva. Sürgős dolgom nem lévén, leültem a csúcson, bámultam a kora reggeli várost és a dombra kocogókat.
Aztán elsétáltam a királyi palotához, és egyből megcéloztam a Wat Phra Kaewt, a királyi kápolnát. A pagoda ékessége az Emerald Buddha, no meg a falakon levő festmények Buddha életéről. Csupa arany, csupa csillogás, gyönyörű egy építmény. Következő kötelező látványosság a Wat Po, a Fekvő Buddha Temploma, amely a legrégebbi a városban és a legnagyobb az egész országban: 46 m hosszú és 15 m magas, csak a gyöngyökkel díszített talpa 3 m hosszú. Nem egy könnyű gyakorlat lefotózni (de persze megoldottam:-)).
E templomból indult el a thai masszázs tanítása, így hát kiváló alkalom volt, hogy életemben először én is kipróbáljak egy kis professzionális masszázst. A teremben kb. 20 ágy volt, és teljes nagyüzem, várnom kellett. Egy 50 év körüli fickóhoz kerültem, aki igencsak kezelésbe vett, összevissza hajlítgatott. Andalító zene, ventilátor-zümmögés, majd hirtelen egy ismerős ciripelő hang: mobiltelefon. Mind a 20 masszőr egy irányba nézett, én is a hang fele fordultam: egy rácsra akasztva vagy 10-12 mobiltelefon, egymás mellett és mindenki feszülten nézi, vajon melyik szól. Borzasztó népszerű itt a maroktelefon, talán jobban, mint otthon.
Délután elsétáltam a Khaosan Road-ra, a helyi hátizsákos centrumba, ahol a város legolcsóbb éttermei, szállásai, utazási irodai tömörültek. Egy hihetetlenül lerobbant helyen ettem, de nagyon finom kaját, a pad thai-t: sült tészta, csíra, tojás, hagyma, fűszerek. A másik asztalnál két hű-de-laza-vagyok álruhás utazó ismerkedett épp össze. A szokásos úti élmények kicserélését komoly üzleti beszélgetés követte, mert kiderült, egy üzletágban dolgoznak. A hátizsákokból előkerültek a névjegykártyák is – hát ilyenek a mai hippik.
Besötétedett, ideje volt hazaindulni, csakhogy sehol nem találtam a buszmegállót. Több száz motor között kellett átvergődni az utcákon és egyre kevésbé tudtam, merre járok. Találtam viszont egy rendőrt, akivel jó fél órát szerencsétlenkedtünk közös nyelvtudás híján. Egy idő után megunta, hogy nem tudja elmagyarázni, amit akar, rámutatott a motorja hátsó ülésére, és elfurikázott a buszig. Nem semmi élmény a bangkoki esti dugóban. Amikor a megállóhoz értünk, a busz épp indult – a kis rendőrfiú sem volt rest, elé vágott, és intett a vezetőnek, álljon meg, mert lenne egy utas. Ekkor jött a következő gond, mert fogalmam sem volt, hol kell leszállni. Vaksötét volt, mutogattam a barátomtól kapott kis cetlit a kalauznak, ő meg bólogatott, ok, majd szól. Szólt is, leszálltam, és ekkor már csak egy hatsávos úton kellett volna átmenni. Megláttam egy gyalogos felüljárót, no végre, gondoltam. Csak azzal nem számoltam, hogy ez meg építkezési terület és a felüljáró korlátja nem készült még el – úgy éreztem magam a sötétben a száguldó autók fölött, mint valami kötéltáncos.
1997. november 20, csütörtök
Ma kirándulás, a helyi Vista Travelnél fizettem be egy útra. Minibusszal mentünk, 10 turista 10 különböző országból. Első megállónk az úszó piac lett volna, de előtte még át kellett esni egy bevásárló-centrum meglátogatásán – a szervezett utak sajnálatos velejárója. Az úszó piac, Damnoen Saduok viszont igazán jó fotótémának bizonyult, kis csónakokban eveznek a csatornán az árusok és mindenféle portékát árulnak a szárított haltól a szalmakalapig.
Utána újabb bevásárlóközpont, majd a Kwai folyó híres hídja, ahol tolongtak a turisták, pedig nem is itt forgattak a hídról szóló filmet. Azért én is átsétáltam rajta, fotó, miegymás, ne érje szó a ház elejét. Aztán haza, vacsora otthon, alvás, mint a bunda.
1997, november 21, péntek
Utolsó 5 órás kelés, ezúttal az ifjú feleség, Phee vitt be a városközpontba, az irodájához. Megnéztem Bangkok üzleti negyedét – érdekes, ahogy a nagy vállalati székházak, üzletek előtt ott a kis szentély. A hölgyek itt kosztümben és papucsban rohangálnak, a papucs itt olyan, mint Amerikában a tornacipő, hogy majd lecserélik az irodában, de az utcán nem tipegnek magas sarkú cipőkben. Phee irodájától nem messze van a Lumpini Park, ahol kora reggel rójak a köröket a kocogók és kis csoportban táncórát tartanak az idősebbek. De az igazán érdekes látvány a thaichi-t művelő csoportok, akik a reggeli gyakorlat után kicsit pihennek a füvön, teáznak, cseverésznek. Mennyivel nyugisabb így kezdeni a napot, mint kávéval és stresszel.
Aztán hajókáztam egy kicsit a folyón, majd elvegyültem a kínai negyed tömegében, ahol félelmetes a nyüzsgés. Délután meg meglátogattam az Erawan Hotel kis szentélyét, amelynek csodatevő hatalmat tulajdonítanak – az áldozatokat, ajándékokat jó szerencse kíséri majd. Szörnyű kommersz az egész, sok pénzért lehet virágot és füstölőt venni, de biztos, ami biztos, én is gyújtottam egy párat, soha nem lehet tudni…
Este aztán búcsúvacsi, ahol Zoli és Phee rendeltek. Én csak ettem, amit elém tettek. A vacsora végén amúgy mellékesen megkérdezte Zoli, ettem-e már békát. „Dehogy ettem” – feleltem határozottan. „De igen” – vigyorgott rám…
1997. november 22, szombat
Ajándék vásárlások, utolsó padthai ebédre, majd irány Hanoi. A repülőtéren kedves barátom, János felesége és két lánya várt, majd otthon csatlakozott hozzánk János is, és egyből bevetettük magunkat a városba. Hanoi első látásra sokkal jobban megtetszett, mint Bangkok, sokkal nyugisabb, barátságosabb város. A Daewo Hotel tetejéről néztem először körbe – ameddig a szem ellátott, biciklisek hada tekert az utakon. Sétáltunk az esti utcákon, ahol a megszokott családi élet zajlott. Az asszonyok a járdán főzik és fogyasztják a vacsorájukat, a férfiak félmeztelenül, a nők könnyű nadrágban és ingben, mintha az egész város pizsamában lenne.
Besétáltunk egy kávéházba, ahol János pár szót szólt vietnámiul – hatalmas üdvrivalgás követte. Kb. olyan volt, amikor egy osztályba belép a rég nem látott kedvenc tanár. De kiderült, nem ismerik, csak attól voltak úgy oda, hogy egy ilyen nagy és fehér ember tud vietnámiul. Betértünk egy pagodába is, ahol János pillanatok alatt összeismerkedett az épp macskáját cirógató szerzetessel. Nemhiába nagykövet, igazi diplomata, aki mindenkivel megtalálja a hangot: legyen az öreg néni, kisgyerek, szerzetes, bárki, János mindenkivel szót ért. Róttuk az utcákat, és hallgattam a történeteket vallásról, politikáról, mindennapi életről. Időnként át kellett menni egy kereszteződésen, amitől az elején tartottam egy kicsit a motor- és biciklifolyam miatt, de János lányai megtanítottak: lassan, de határozottan kell haladni, nem nézve semerre. Működik.
1997. november 23, vasárnap
Reggel korán keltem, mert a követségtől alig egy saroknyira levő nagy téren, a Lenin szobor előtt gyülekeznek a sportszerető vietnámiak, hogy kedvenc sportjuknak hódoljanak. A kora reggeli fényben több csoportban zajlik a thaichi, a foci, de mindenekelőtt a tollaslabda. Vannak, akik munkába menet leszállnak a bicajról, kifeszítenek egy hálót, fél órát ütögetik a tollast, majd folytatják útjukat. 7 körül szinte egy csapásra kihalt a tér, én is hazaballagtam.
Jánossal és feleségével, Mártával elmentünk a francia elnök által alig pár napja megnyitott etnológiai múzeumba, ahol az ország 54 törzsének népviselet, szokásait ismerhettük meg. Egy tündéri étteremben ebédeltünk, a Dragon-ban, ahol az asztalok között kis tavacska, egzotikus növények, és sok-sok színes madárka van – az egyik, egy fekete madár kis sárga tollakkal visszaénekelte a neki énekelt dallamot, nem győztünk ámulni és bámulni. Délután városnézés, megnéztük az Irodalom Templomát, ahol az ország első egyetemét alapították, majd a Nagykövetek Pagodáját, amely a buddhizmus hivatalos központja – ezt az udvaron lengő hatalmas nemzeti lobogó is érzékelteti.
Este Mártával és az egyik kislánnyal, Fruzsival elmentünk a vízi-bábszínházba, amely spéci vietnámi találmány. A színpad egy kis tó (eredetileg a vízzel elöntött rizsföldeken adták elő a darabokat) és a vízből kilógó bábukat a víz alatt drótokkal mozgatják az ügyes bábosok, akik combközépig maguk is vízben állnak. A kis történetek a mindennapokról szóltak, rizsszedés, esküvő, horgászás, stb., bájos humorral és csodálatos vietnámi zenével fűszerezve.
1997. november 24, hétfő
Nagy alvás, aztán a követségen dolgozó titkárnővel, Mai kisasszonnyal indultam a városba, aki a motorján furikázott pénzt váltani, vonatjegyet venni, stb. Délután meg csak róttam az utcákat a régi városrészben, ahol minden mesterség egy-egy utcában tömörül. Így megtálalható itt a selyemkészítők, a sírkövesek, a papírkészítők, stb. utcája. Nehéz Hanoit fényképezni, hiszen annyira él a város, úgy éreztem, inkább egy régi filmfelvevővel lehetne igazán megörökíteni ezt a nyüzsgést, ami az utcákon van.
Este aztán elindultunk Mai-jal egy kétnapos kirándulásra, első körben vonattal Haiphongig. A 3 órás vonatút igazán hangulatos volt, hangos zenével és még hangosabb utasokkal, bár a fenekem egyre nehezebben bírta a fapadot. Rajtam kívül csak egy fehér bőrű ember volt a vonaton, rögtön össze is ismerkedtünk, egy finn srác, Mikka, rakodóként dolgozik a helsinki repülőtéren. Haiphongban gyorsan lepakoltunk a szállodában, ahol finn barátunk jóval többet fizetett a szobáért, mint mi – itt a külföldieknek a szállás, vonatjegy, stb. több mint a duplájába kerül – aztán elmentünk vacsizni. Az „étterem” egy ház udvara volt, ahol a család pizsamában nézte a TV-t, egy kínai szappanoperát, én meg sült karfiolt ettem rizzsel, fincsi volt.
1997. november 25, kedd
Reggel irány a hajóállomás, át kell hajóznunk Halong Citybe, mert onnan a legjobb egy kis hajóval felfedezni Halong Bay csodálatos világát. Fapados hajó, rajtam kívül csupa vietnámi és mindenki Mait kérdezgetni, én meg kicsoda-micsoda vagyok. Óriásinak éreztem magam a 158 cm-mel, furcsa érzés. Feltűntek a kősziklák, az elvarázsolt táj. Halong Bayban mintegy 3000 szikla van szétszórva a tengerben. A legenda szerint a szárazföldről a tengerbe futó hatalmas sárkány a farkával csapdosott, így alakult ki ez a táj, melyet magyarul a Leszálló Sárkány Öblének hívnak.
Halong Cityben kikötve mintha mindenki nekem akarna eladni valamit: képeslapot, hajóutat, szállást, üdítőt. Tanácstalanul álldogáltam, amikor Mai hirtelen sikoltozni kellett: ott a követségi dzsip. És valóban, a parkolóban állt a magyar zászlós autó, és a sofőr, Hoa is előkerült. Mint megtudtuk, tegnap a követségre érkezett fontos magyar vendégek is épp ide kívántak látogatni, nemrég érkeztek a dzsippel és most indulnak hajókirándulásra. Hoa és a követségi titkár, Cuong bemutatta a vendégeket, és közösen meghívtak Mait és engem, tartsunk velük. Percek alatt összebarátkoztunk a két magyar vendéggel, és remek hangulatban vágtunk neki az útnak. Külön kellemes meglepetés volt, hogy ebédet is kaptunk a hajon, igazi terülj- terülj asztalkám volt, mindenféle finom tengeri herkentyűvel. Mire tele lett a pocakunk, már a szirtek közelében jártunk, nem győztem kattogtatni a fényképezőgépet. Egy sziklánál kikötöttünk, egészen új látványosság, meg az útikönyvemben sincs benne, ’95-ben fedezték fel. Két nagyobb barlang van benne, melyek közt kis átjárón, kétrét görnyedve kell átkúszni, majd a felszínen, egy lépcsőn felkaptatva elragadó kis tavat pillanthattunk meg.
A tavat minden oldalról sziklafalak vették körül, a vízen csillogott a késő délutáni napfény – fantasztikus, miket produkál a természet.
Aztán hajóztunk tovább, a naplemente bíbor fényében, majd kikötöttünk, és az előzőknél jóval prózaibb körülmények között zötyögés haza a buckás utakon Hanoiba.
1997. november 27, csütörtök
Ma János titkára, Cuong elvitt szülőföldjére, Ninh Binhbe. Cuong ’85 és ’90 között Magyarországon tanult híradástechnikát ösztöndíjasként, így tökéletesen beszél magyarul. Otthon megmutatta a pesti évekről készült fotókat – a kollégiumi szobát a meztelen nőket ábrázoló plakátokkal, a diáktársakat farmerben, tépőzáras fehér tornacipőben, a kölcsönkért Ladát, stb. Imádott kirándulni és moziba járni; megvan még a Szikra és a Vörös Csillag? – kérdezte.
Aztán elautóztunk Hoa Lu-ba, amely „száraz Halong Bay” néven ismeretes. Hasonló táj, csak épp itt nem a tengerben, hanem a rizsföldeken vannak szétszórva a hatalmas sziklatömbök. 1000 körül itt volt Vietnám fővárosa, a hegyek nyújtotta természetes védelem és Kína közelsége miatt. A sziklák közt egy kis csatorna kanyarog, így csónakot, azaz kátrányozott teknőszerűséget béreltünk, és azzal indultunk a 3 barlang, a Tam Coc felé. Csönd, tűző napsütés, csodálatos táj, kék szitakötők a víz felett. A barlangokon keresztül lehetett evezni, a cseppkövek sokszorozva tükröződtek vissza a vízen. Feltűnt, hogy minden csónakot nők eveznek, a férfiak csak egy hosszú rúddal kormányoznak, ami láthatólag jóval könnyebb feladat. Itt sok kemény munkát végeznek a nők, láttam például már női útépítőket is – úgy tűnik, ide meg nem tört be a feminizmus.
Hazamentünk, Coung felesége, Mai szenzációs ebédet főzött, órákig csak tömtük a hasunkat. A családi oltáron – ami itt minden lakásban van – a fotók és füstölők mellett egy üveg whisky is díszelgett. Besötétedett, ideje volt hazaindulni. A dzsip rádiójában ABBA, Beatles és vadnyugati zene szólt, miközben Cuong kedvenc Neoton számainak szövegét idézte fel – meglehetősen eklektikus élmény volt a rizsföldek mellett elsuhanva.
1997. november 28, péntek
Fájdalmasan korai kelés, fél ötkor, de fél hatkor már a Green Bamboo utazási iroda előtt kellett lennem, akikkel négy napra kirándultam északra, a kínai határ mellé, ahol a csodálatos hegyi törzsek élnek. Nyolcan utaztunk a minibuszban, egy svájci pár, három szóló lány (új-zélandi, hongkongi és én) és három szóló fiú (amcsi, ausztrál és egy koreai). Pár órás zötykölődés után megálltunk reggelizni, én egy tükörtojást kértem, de nem volt egy okos választás: az egy db tojást egy olyan ici-pici tányéron hoztak, ami csészealátétként ismeretes. Az amcsi fiú jót derült rajtam, amíg meg nem látta a saját gyümölcssalátáját, ami banán és paradicsom volt.
A sofőrjeink bizonyára nem fotósok voltak másodállásban, mert elszáguldottunk a szebbnél-szebb tájak mellett és mindig valami szörnyű helyen álltunk meg pihenni. Csak zötykölődtünk egész nap, meleg volt, éhes voltam – de minden gond elszállt, ahogy megláttam az első nemzetiségi falut. Festői hegyoldalban néhány faház és valami elképesztően gyönyörű hímzett ruhás kislányok – ők is legalább olyan nagy szemekkel méregettek minket, mint mi őket.
Megérkeztünk Sapa-ba, a szállásunkra. Jó magasan vagyunk, így eléggé lehűlt az idő estére, kell a pulcsi és a dzseki. A főtéren egyszer csak magyar szót hallottam, és emlékeztem, hogy a János említette, 3 magyar lepkész is erre a környékre indult. Mivel errefelé nem tolonganak a magyar turistacsoportok, sejtettem, ezek csak ők lehetnek. Megszólítottam hát őket: „Jó napot kívánok! Mi járatban errefelé? Csak nem lepkéket gyűjtenek?” Volt egy kis döbbenet az arcukon 🙂
1997. november 29, szombat
Reggel korai kelés, már csak azért is, mert 6-kor indult a Voice of Vietnam adása. A főtéren álló hatalmas hangszóróból áradt a monoton szöveg a város felett. Aludni úgysem lehetett, felkaptam hát a kamerát, irány az ébredező város. Remek fotótémának bizonyultak az iskolába szállingózó gyerekek, meg a piacra igyekvő öreg nénikék, a szép hímzett ruhájukban.
Vietnámban 54 kisebbségi csoport él, és mindegyiknek más-más a népviselete, szokásai, nyelve. Itt, az északi hegyvidéken több népcsoport is él, és a hétvégeken a nagyobb városokban gyűlnek össze a piacon. Sajnos Sapa már kissé kommersz turistaközpont lett, több utazási iroda is indít ide csoportokat Hanoiból, így a látogatókat szinte megrohanják a hímzett ingeket, ékszereket, kendőket árusító asszonyok és gyerekek. Egy idő után ez kezdett nyomasztóvá válni, így elindultunk egy páran a környező hegyekbe túrázni.
Hát nem volt egy könnyű sétafika, az biztos, jó meredeken fel-le, fel-le, de így láthattunk eldugottabb kis falvakat, és találkoztunk sok érdekes ruházatú emberkével. Este jól felöltöztünk és lementünk a főtérre, ahova évente egyszer ellátogat egy katonazenekar, és ez pont ma volt. Óriási tömeg gyűlt össze, édeskés táncdalok, népi táncok, kabarétréfák követték egymást – ez utóbbiakat nyelvi korlátok miatt kevésbé élveztem, de azért érdekes egy éjszaka volt.
1997. november 30, vasárnap
Újra hajnali ébresztő, indulás Bac Ha-ba. A 3,5 órás út alatt kis ízelítő a vietnámi időjárásból: hajnalban fogcsikorgató hideg, aztán eső, köd, majd tűző napsütés. Elfoglaltuk a szállást, aztán irány a piac. Sapa után maga a megkönnyebbülés: itt senki nem akart eladni nekünk semmit, meg nem indult be a turista biznisz. Bac Ha-ba jóval kevesebb látogató jön, pedig sokkal színesebb, nagyobb a piac.
Az 54 törzsből 14 található a környéken és a piacon összekeverednek a piros, a kék, a zöld, a fekete népviseletű emberek – micsoda Kodak moment. A legszínesebb fotót a piac egyik sarkában készítettem, ahol a nagyon tarka ruhás asszonyok nagyon színes kelmék és fonalak között válogattak.
Mikor megéheztem, kipróbáltam a cukornád-rágást: a kb. félméteres botból leharapunk egy darabot, kiszívjuk a levet és kiköpjük a maradékot. Nem is rossz.
Délután újra túráztunk egyet, valami festőien szép tájakon. Lépcsőzetes rizsföldek, kis falvak, elragadó természet.
Egy hmong család házába beinvitáltak minket és a ház ura, Ho bácsi rizspálinkát kínált. A hmongok nagyon szeretnek inni, ugyanakkor nagyon nem szeretik, ha visszautasítja valaki a felkínált poharat. Nem volt hát mit tenni, legyűrtük a 75 (!) %-os itókát és nyelvi korlátok miatt csak vigyorogtunk egymásra. A házi oltár felett a névrokon, Ho Chi Minh képe, nagyon népszerű még mindig. Egy amerikai étteremlánc Uncle Ho’s Hamburgers néven próbált éttermet nyitni, de Ho bácsi nevét semmi pénzért nem bocsátják áruba. A kissé magas alkoholtartalom megtette hatását – fél óra alatt teljesen becsípett mindenki, így alig bírtunk visszadülöngélni a faluba.
1997, december 3, szerda
A Reunification Express Hanoit és Saigont köti össze, remek kis vasútvonal. Tegnap este 9-kor indultam és ma délben érkeztünk meg Hue-be. Itt általam még soha nem tapasztalt mértékű zuhé fogadott, mintha dézsából öntenék. A városnézés reménytelen, semmit nem látni az esőfüggönytől.
Délután csak gubbasztottam a szobában, aztán este elmentem vacsorázni a Lac Thien étterembe, ami legenda az utazók körében. Egy süketnéma emberke a tulajdonos, így mutogatni kell, és fantasztikus jó a kaja. A tulaj leült az asztalomhoz, kérdezte a szemével, hogy ízlik, én meg tele szájjal mutogattam, hogy isteni. A dübörgő esőben cyclo-val (biciklis taxival) vissza a szállóba, forró zuhany. Ilyen viharban csak egy dolgot jó csinálni :-)), de akivel igazán jó lenne, nincs velem, úgyhogy este csak olvasgattam.
1997, december 4, csütörtök
Reggel már 4-kor fent voltam az eső dübörgésétől és félálomban annak örültem, hogy az emeleten kaptam szobát – biztos voltam benne, hogy a földszintet már elöntötte a víz. 7-kor aztán öltözés, a csúnyán nyirkos ruhákba, melyekről először le kellett rázogatni a hangyákat, rengeteg van a szobában. Semmi másra nem vágytam, csak száraz, tiszta ruhákra…
Isteni reggeli után indultam busszal Hoi Anba az Open Tours irodával. A 7 órás út néhány nevezetességet is beiktatva 3 dollár, baráti ár. Hoi An pici hely, de rendkívül barátságos. A Le Loi utca egyik házában meg lehet nézni, hogy készül a selyem – a selyemhernyóktól a szövésig mindent megmutatnak egy helyen.
Amikor besötétedett, kinéztem egy szimpatikus éttermet vacsizni, ahol gyorsan összeismerkedtem pár turistával. Az egyik egy kanadai nyugdíjas hölgy volt, Pat, nagyon szimpatikus teremtés.
1997, december 5, péntek
Reggel korán keltem, kisétáltam a piacra. Hoi An engem is elbűvölt, mint minden utazót, aki erre járt. Nyugodt, barátságos kisváros, ahol pár óra alatt szinte mindenki ismerős.
A fő vonzerő a ruhavarratás – többen is figyelmeztettek, hogy be fogok indulni és nekiállok mindent varratni, de én legyintettem, hogy ugyan már, én bizony nem. De lehetetlen ellenállni. Szinte minden második ház egy szabászműhely. Az ember besétál, kiválaszt egy anyagot a szebbnél szebb selymek közül, kinéz egy fazont valami divatlapból és pár óra alatt próba nélkül kész is a ruha – potom árakon. Először csak egy blúzt rendeltem, aztán egy kosztümöt, de egyre inkább vérszemet kapva, egymás után adtam le a rendeléseket.
Később találkoztam Pat-tel, béreltünk két bicajt és irány a tengerpart. Rajtunk kívül sehol senki, csak pár ananászárus kisgyerek, bársonyos meleg víz és hosszú-hosszú homokos part. Mint a mesében.
Úszni ugyan nem lehetett, mert nagyon erősek a hullámok, de mint egy gyerek, csak ugrándoztam a hullámok közt, nagyon élveztem. Mikor megéheztünk, visszatekertünk a városba és a hely specialitását, a Cao Lao-t rendeltük az erre szakosodott Cao Lao Café-ban. Kulináris mennyország. Aztán délután újra bicajozás, ezúttal egyedül, a kamerával, a városon kissé kívül.
Egy idő után elfogyott a köves út, és a homokban rájöttem, ez a kölcsön jármű bizony nem olyan, mint az otthoni mountain bike-om, vissza kellett fordulni. Este elmentem a kész ruhákért, és újabbakat rendeltem holnap reggelre, már megszűnt bennem a tiltakozó hang – ahogy Pat mondja: „You just get sucked in”.
1997, december 6, szombat
Búcsú Hoi Antol. A mérleg: egy fekete kasmírkosztüm, egy selyemnadrág, egy vászonnadrág, négy blúz, egy nyári szoknya és két nyári selyemruha. Mindez 96 dollárért és tökéletesen megvarrva, mintha rám öntötték volna. Félelmetes.
Dél körül taxi Danangba, és onnan rövid repülőút Saigonba. Kb. ilyen lehet, mikor a mennyországból leküldik az embert a pokolba. A barátságos, kedves, csendes Hoi An után Saigon. Eső, a forróságtól párolgó aszfalt, szmog, dudálás, motorosok ezrei, kosz mindenütt.
A Hoi An-i szállodában dolgozó egyik lány megadta a saigoni nénikéjének a címét, az ő szállodájában lakom most. Mint az első magyar vendéget, különös szeretettel vesz körül az egész család. 10 dollár volt a sima szoba és 15 a légkondis. Világéletemben utáltam a légkondit, nehogy már fizessek érte, így az olcsóbb szobát kértem. Pár perc múlva csuromvizesen kértem őket, hadd cseréljem el a légkondisra – elviselhetetlen a hőség és a páratartalom. A 4. emeleten lakom, lift persze nincs, így a kimaradt stepaerobics órákat ezúttal pótolom. Két napom lesz itt, de mivel a város maga nem ragadott meg, mind a két napra befizettem egy-egy kirándulásra. A kis kávéházak szerveznek túrákat, közülük a legismertebb a Sinh Cafe, én is velük megyek majd.
1997, december 7, vasárnap
Reggel friss cipó, szamócalekvár, forró kávé a családtól, aztán elballagtam a Sinh Caféhoz, indul a túra.
Első állomás a Caodai vallás központja volt Tay Ninh-ben. Ez egy elég furcsa, viszonylag új vallás, a 20-as években alapították. A kereszténység, a buddhizmus, a taoizmus, a konfucianizmus és világi eszmék ötvözete. Szentjeik között megtalálható Descartes, Victor Hugo, Shakespeare, Pasteur és Lenin. Ahogy elnéztem őket, Mickey Mouse is hamarosan felkerül a listára. Már elnézést. Hat óránként összegyűlnek, és mi épp kifogtuk a déli imát. A rendkívül színes, díszes templomban katonás rendben sorakoznak fel a fehér ruhába öltözött hívek, baloldalt az asszonyok, jobb oldalon a férfiak. A szertartás csupán éneklésből áll, fél órán keresztül ugyanaz a dallam. Fotogén látvány, de tényleg show jellegű.
Délután egy egészen más jellegű program – a vietkongok által épített alagútrendszert néztük meg. 200 km-es hosszúságban, több szinten ásták alá – a szó szoros értelmében -a dél-vietnámi rendszert. Az egyik kis szakaszt a turisták kedvéért négyszeresére bővítettek, oda mászhattunk le, de így is szörnyű klausztrofóbiás lett mindenki. Alig 100 métert kúsztunk a föld alatt, de csuromvizesen, koszosan, rémülten jöttünk a felszínre, brrr, szörnyű volt.
Egy óriási kókuszdió tejével oltottam a szomjam, aztán vissza Saigonba. Cuc asszony fenséges csirkelevest főzött nekem. A fiaival néztem egy darabig a spanyol-brazil kispályás focimeccset, aztán beszédültem az ágyba.
1997. december 8, hétfő
Még egy kirándulás Saigonból, ezúttal a Mekong Deltához. Két szuper idegenvezetőt fogtunk ki, sok érdekeset meséltek útközben. Pl. hogy Saigonban 2 millió motor van. Muszáj egy motor, ha az ember barátnőt akar – mondta Thong – tudjatok: „no money, no honey”. Kb. 3 órás buszozás után megérkeztünk Mytho-ba, ahol kis hajókra szálltunk, és eveztünk a csatornákon. Igazán romantikus hely, összehajolnak a kókuszpálmák a keskeny csatornák felett, gyönyörű növények, csend mindenütt. Kikötöttünk egy méhfarm mellett, ahol megkóstoltuk a mézbort és az ujjunkat a kaptárba nyomva egészen friss mézet nyalogattunk. Majd meglátogattunk egy családi vállalkozást, ahol kókuszdióból készülnek mindenféle édességek, itt is kóstoló, megint ivás (banánfából készült bor), majd vissza Saigonba.
1997. december 9, kedd
Pakolás, búcsúzás Cuc asszonytól és fiaitól, majd repülővel Phnom Penhbe. Itt János egy ismerőse várt, aki körbevitt a városban, megnéztük az Ezüst Pagodát. Épp ebédszünet volt, de manapság oly ritka vendég a turista Kambodzsában, hogy rögtön kinyitottak a kedvemért. Végre senki nem mászott bele a fotókba. De nem volt sok idő bámészkodni, indultam tovább egy másik kis repülővel Siem Reapba. Találtam egy jó kis szállót és az elkövetkező két napra felbéreltem egy idegenvezetőt, egy helyi srácot motorral, aki körbevisz majd Angkor templomai körül. Megbeszéltük a programot, kialkudtuk az árat, aztán elvitt a srác vacsizni a piacra. Minden más turista az éttermekben volt, de a fiú közölte, hogy az nagyon drága, akár 2 dollár is lehet egy vacsi, egyek inkább a piacon. Nem mertem tiltakozni, nehogy megbántsam, hogy azért az nekem nem olyan sok pénz, így lesz, ami lesz, betoltam egy kofánál egy húsos-babos-csilis valamit, nem is volt rossz.
1997. december 10, szerda
Hajnali 5-kor felpattantam Samady mögé a motorra és indulás. A város még aludt, a hűvös hajnalon csupa libabőr lettem, fázósan húztam össze magamon a széldzsekit. Időnként magányos kocogókat előztünk meg. Egyre inkább a torkomban dobogott a szívem, jól eső izgalommal vártam a csodát. Már egy cseppet sem voltam álmos.
Elhagytuk az ellenőrzőpontot, megvettem a jegyet, majd megérkeztünk Angkor Wat kőhídjának lábához. Kísérőm kezembe nyomott egy könyvet, amiben remek térképek és leírások vannak a templomokról, majd elbúcsúzott egy időre, ő kint vár meg.
Elővettem az elemlámpát, átbotorkáltam a hídon a kapuig. Denevérek verték fel a csendet, óvatosan átlépkedtem a lépcsőkön és leültem a kapu túloldalán. Ekkor már egy icipicit ki lehetett venni a három torony körvonalát a derengésben. Lassan feljött a nap és csodálatos kép bontakozott ki előttem – Angkor Wat lélegzetelállító épületegyüttese. Csak ültem és bámultam. Szerencsére vittem egy kis állványt, így tudtam fotózni a kevéske fényben.
Sajnos hamarosan megtört a varázs, képeslapárus gyerekek hada érkezett, egymást túlkiabálva kínálták portékájukat a pár korán kelő turistának. Fogtam a cókmókom és elindultam az épületegyüttes felé. Teraszosan helyezkednek el a galériák, keskeny, magas lépcsőkön kell felkapaszkodni rájuk. Újabb és újabb gyönyörű kőfaragások tárultak a szemem elé, nem győztem fotózni őket a gyönyörű kora reggeli fényben. De most csak ízlelgettem a látványt, mert ide majd délután érdemes visszatérni, mert Angkor Wat nyugatra tájolt templom.
Kimentem Samadyhoz, gyors reggeli, és már indultunk is Banteay Srei-ba. János mondta, hogy ez lesz az én kedvenc templomom, mert abszolút az én méretem, a khmer nőknek épült. És valóban, már az első pillanatban megragadott ez a pici ékszerdoboz, egy kicsiny templom-együttes, telistele faragásokkal.
„Banteay Srei, the „citadel of women” is an exquisite miniature; a fairy palace in the heart of an immense and mysterious forest; the very thing that Grimm delighted to imagine, and that every child’s heart has yearned after, but which maturer years has sadly proved too lovely to be true. And here it is, in the Cambodian forest at Banteay Srei, carved not out of the stuff that dreams are made of, but solid sandstone”.
A 10. század második feléből származik, hindu templom, a khmer művészet gyöngyszeme. Milyen érzés lehetett ezt felfedezni annak idején? 1914-ben franciák találtak rá. Talán minden négyzetcentiméteren faragások vannak, kedves, élénk jelenetek.
Lassan indulni kellett, így újra felültem a motorra. Megvolt az ára ennek a látványnak is, 30 km motorozás a földúton, szótlanul nyeltük a port jó egy órán keresztül. A bőröm a motorüléshez tapadt és minden egyes huppanónál mintha letépték volna. Legalább azt is megtanultam, ne induljak sortban motorozni. De a táj gyönyörű, rizsmezők, apró falvak, mosolygó, integető gyerekek.
Samadyről kiderült, nem is annyira fiatal, amennyire látszik, 34 éves. Elmondta, idén én voltam az első vendége, hiszen alig jár most turista errefelé. No, majd én szerencsét hozok neked – ígértem mosolyogva neki. Még megnéztünk egy templomot (Banteay Samre), aztán irány újra a piac ebédre, majd egy órácska ejtőzés a szállodában.
Délután Samady értem jött, visszamotoroztunk Angkor Watba és most ráérősen körbejártam a galériákat és megcsodáltam a kőfaragásokat. Az égi táncosok, az apszarák mintha táncoltak volna a délutáni fényben.
„Those millions of gracious figures, filling you with such emotion that the eye is never wearied, the soul is renewed, and the heart never sated! They were never carved by the hands of men! They were carved by Gods – living, lovely, breathing women!”
Aztán 5-kor újra indulni kellett, hátra volt még egy program. Angkor nem kegyelmez a turistáknak. A fél 5-ös ébresztő és az egész napos lépcsőmászás után még fel kell kapaszkodni egy hegyre, a Phnom Bakheng tetejére, mert innen a legszebb a naplemente. Félórás sziklamászás, majd a rendkívül keskeny, magas lépcsők – az 5. lépcsőfok már magasabban volt, mint a fejem búbja – úgy kellett oldalazva araszolni. De persze megérte – felkapaszkodtam a legmagasabb romra és onnan csodáltam, ahogy a hatalmas vörös napkorong eltűnik a horizont mögött.
Hogy a gyomrom kissé megpihenjen a fűszeres ételek után, egy hatalmas görögdinnyét vettem vacsira.
Este még ki kellett szedegetni a bogarakat a fürdőkádból – romantikus dolog az együtt fürdés, de nem velük -, mielőtt lemostam az út porát. Teljesen vörös lett a víz.
1997. december 11, csütörtök
Ma a Bayon templomnál ért a hajnal. Tegnap Angkor Wat-nal bosszús voltam, hogy nem voltam teljesen egyedül, volt még egy pár vállalkozó szellemű turista ott reggel – na, ma megkaptam a magányt. Sehol senki, meg Samady is visszahajtott a városba, mert 6 és 7 között angolt tanít. Fázósan kuporogtam a sötétben a kövön és vártam a hajnalt. Az erdőből ismeretlen madárhangok szűrődtek ki, a távolból kakaskukorékolás hallatszott. Egy picit megborzongtam, talán mégiscsak jöhetne még egyetlenegy turista… Lassan feljött a nap és aranyló színnel öntötte el Bayon tornyait, melyekre több mint 200 óriási arc van faragva. Ugyanaz az arc, lehunyt szemmel, gyengéden mosolyogva – Angkor híres mosolya.
Talán az építtető, Jayavarman VII. szent oltalmazójának az arca. A buddhista templom kb. 100 évvel Angkor Wat után épült, pontosan a 3×3 km2-és templomváros, Angkor Thom közepén. A külső és belső galériafalakon körben kőfaragások, ezúttal nemcsak történelmi eseményekről, hanem a mindennapi élet apró történéseiről.
Nyolc körül kisétáltam Samadyhoz, elmotoroztunk Ta Prohm-hoz, az őserdő mélyén rejlő templomhoz. Elképesztő látvány. A galériák tetejéről fák nyúlnak az égbe, óriási gyökereik, mint hatalmas kígyók, körbefonják az oszlopokat.
„So the temple is held in a strangehold of trees. Stone and wood clasp each other in grim hostility, yet all is silent and still, without any visible movement to indicate their struggle – as if they were wrestlers suddenly petrified, stuck motionless in the middle of a fight. The rounds of this battle were not measured by minutes, but by centuries”.
Bóklásztam a romok között, térképpel és elemlámpával, ezek nélkül könnyen eltéved az ember. Egyedül voltam és nagyon megindult. Kimentem Samadyhoz, látta, hogy szólni nem tudok, csak a szemével kérdezte: Szép volt, ugye? Bólintottam, és felültem mögé a motorra.
Útközben a családjáról mesélt – édesapját megöltek a katonák, a családot szétszórtak szerte az országban. Évekig senkivel sem találkozott, a nincstelen gyereket egy buddhista kolostor fogadta be, ott élt 28 éves koráig. Aztán felkerekedett, elment szülőfalujába, és megtalálta édesanyját. 4 testvéréről semmi hír, valószínűleg őket is megölték, különben azóta biztos ők is elmentek volna a szülői házba. Gyerekkora óta ez volt az első és eddig utolsó találkozása a mamájával. Nincs pénze újra hazamenni. Siem Reapba utazott, hiszen megtanult magától angolul, érdekelte a történelem, és gondolta, itt tud leginkább pénzt keresni idegenvezetéssel. Amíg összegyűjtötte a motorra valót, egy szállodában dolgozott szinte éjjel-nappal a recepción. Aztán meglett a Honda Dream, de kitört a puccs, és idén csak szállingóznak a turisták. Nem keserűen mondta el az életét, csak tényszerűen, én meg csak szótlanul gubbasztottam mögötte a motoron. Ezer és ezer család élhet így szétszórva az országban…
Megérkeztünk a Phimeanakas templomhoz, egy picike, helyes piramishoz. Mind a négy oldalán egy-egy lépcsősor vezet fel a szentélybe. Samady könyve szerint a nyugati oldalon levő a legegyszerűbben megmászható – pont oda érkeztünk, így neki is vágtam. Irtó magas, de annál keskenyebb lépcsőkön araszoltam felfelé. Óriási dongó zümmögött a fülem mellett, de nem volt helye hirtelen mozdulatoknak, így tűrnöm kellett. Csuromvizesen értem fel, ahol döbbentem láttam, hogy a 3 japán turista, akik az előbb még lent itták a kólát, már javában fényképezgetik egymást. Hogy a francba jutottak fel ilyen hamar? Akkor láttam, hogy az északi oldalon, szépen kiépített lépcsőkön, korlátok segítségével lehet felsétálni. Ezúton üdvözlöm a könyv íróját, Dawn Rooneyt.
Kifújtam magam, pár fotó, aztán lementem, megkerestem Samadyt. Ebéd, szieszta, majd délután újabb templomok: Preah Khan és Neak Pean. Bár János mást „írt elő” a második napi naplemente színhelyéül, Samady ragaszkodott hozzá, hogy menjünk vissza Angkor Wathoz. Minden aranyszínű lesz, majd meglátod – ígéri lelkes szemekkel. Hát jó. Rövid motorozás, és már kaptattam is fel a már ismerős köveken. Nem hittem a szememnek – egészen mások voltak a naplementében a kőbe faragott égi táncosok.
Mint az őrült, rohangáltam össze-vissza, kattogtattam a gépet, tudtam, hogy kevés időm van. 5.20-kor lebukott a nap, én meg ott ültem, csapzottan és kimerülten Angkor Wat tetején. Nagyokat nyeltem, és rágyújtottam egy cigire, hogy ne bőgjem el magam, annyira gyönyörű volt. A nap már alig látszott, szürkék voltak a falak, de a templom belsejében még táncot járt egy-egy fénynyaláb. Ezt ép ésszel nem tudtam megmagyarázni, de az apszarák is mintha cinkosan kacsintottak volna. Csak ültem szótlanul és hálát adtam a sorsnak, hogy ide is eljutottam. Lebaktattam a lépcsőn, Samady mosolygott, látod, milyen szép volt.
Irány a hotel. Lepakoltam a kamerát, aztán kimentünk a piacra vacsizni. Samady, mint mindig, külön asztalhoz ült, ez itt beidegződött szokásuk az idegenvezetőknek, de szelíd erőszakkal magam mellé ültettem, ne viselkedjen már úgy, mintha szolga lenne. Vacsi után meg körbefurikázott a városban, aztán még megígérte, holnap kivisz a reptérre.
1997. december 12, péntek
Pakolás, búcsú, irány a reptér. Samady minden áldott reggel kimegy reggel 7.10-re, amikor bejön a gép, hátha akad neki egy turista, de idén meg senkit sem tudott elcsípni. A napi 10-15 látogatóra több tucat motoros fiú vadászik, és a többiek jóval erőszakosabbak nála. Gyorsan becsekkoltam, hogy 7.10-kor lesben álljak, majd én szerzek neki kuncsaftot. Hiszen megígértem neki, hogy majd szerencsét hozok.
Bejött a gép, leszálltak az érkezők, az üvegfalon túl a motoros fiúk próbálták túlkiabálni egymást, hogy szerezzenek valakit. De én privilegizált utas lévén a teremben voltam, így el tudtam csípni valakit, mielőtt meg kiér a tömegbe. Megláttam egy gyönyörű lányt, hosszú hajú, szelíd arcú, magányos utazót. Ő lesz az – döntöttem el. Odamentem hozza, elmondtam neki, hogy ismerek egy jó túravezetőt, biztos szüksége lesz rá, stb., stb. Nagyon megörült neki, szegény elég tanácstalan volt. Kimentem Samady-ért, az őrök tiltakozása ellenére bevonszoltam a váróba, bemutattam őket egymásnak, mindkettő hálásan nézett rám. Elbúcsúztam tőlük. Samadynak az előre kialkudott díjnál jóval többet adtam. Tisztelettel meghajolt itteni szokás szerint, aztán megragadta mind a két kezem, meleg tekintettel kívánt jó utat. Rohannom kellett, indult a gépem. Minden utazáson találkozik az ember valakivel, aki megérinti a szívét – és már csak ezekért a találkozásokért is érdemes útra kelni…
Rövid repülőút Phnom Penh-be, aztán egy másik Bangkokba, aztán egy hosszabb Budapestre… és véget ért ez a kaland is. Csak a 26 tekercs film, és a sok emlék marad…
Szívesen olvasol régi beszámolókat a 80-as, 90-es évekből? Ajánlom ezeket is:
Hogy utaztunk az Internet előtt? 1987, irány a nyugat!
Görögország, az első önálló külföldi nyaralás (1989)
Kenya és Tanzánia – overland, 1996