Kenya és Tanzánia – overland, 1996

Utólag gyakran a legnyomorultabb történések azok az élmények, melyek leginkább megmaradnak és melyekről még sokáig mesél az ember… Sokan így vannak a katonasággal, amit senki se élvezett, de életre szóló barátságok születtek és az ott töltött időszakról évtizedekig lehetett anekdotázni. Nekem ez az utazás a „katonaélmény”, ahol a sok fantasztikus újdonság mellett azért akadtak kemény pillanatok…  de ezt az utat sem cserélném el semmi pénzért egy all-inclusive felhőtlen nyaralásra, és az ott szerzett cimborával, James-szel a mai napig jó barátok vagyunk.

1996. október 19., szombat

Hogy mik nem történnek velem. Itt ülök Nairobi mellett egy kempingben, a teherautóra várva, amivel 3 hétig fogok utazgatni. Már itt kellene lenni az autónak és az útitársaknak is, de egyelőre mindenki késik. Az utazási irodát – Africa Explored – az előző utamon ajánlotta két ausztrál lány, kértem prospektust tőlük, és szimpatikusnak tűnt a dolog. Nem is gond, hogy késnek, mert így lett egy napom Nairobiban is. A repülőgépen az utolsó pillanatig úgy tűnt, egyedül ülök majd a hármas ülésen, és gondolatban már jólesően elnyújtóztam rajtuk. De az utolsó felszálló pont mellém ült le. A csalódottságomat kissé enyhítette, hogy egy jóképű fiatalember volt az illető. És mint kiderült, ő is Africa Explored utas, csak nem az én utamra jön, hanem egy másikra. Jó volt, hogy találkoztunk, mert ő már tudta, hogy törölték a járatot, amivel a két csoport nagy része jön, így nem szobroztam a nairobi repülőtéren feleslegesen, hanem eljöttünk ide a kempingbe. Délután aztán bebuszoztunk a városba. Előtte egypáran nagyon riogattak minket, hogy ne menjünk be a városba, mert mindenkit kirabolnak, de ilyen alapon otthon is maradhattam volna videón nézni Afrikát. Nem lett semmi gond, és jót beszélgettem egy asszonnyal, aki miután meghallotta, hogy Magyarországról jöttem, lelkesen mesélte, hogy járt ott. Nővérként dolgozik, és gyógyszereket vásároltak Pesten. Este aztán összehaverkodtunk a bárban dolgozó Chris nevű pincérrel, jót játszottunk (darts). Chris meghívott minket holnapra magával, a stadionban lesz valami nagy hepaj, Kenya nemzeti ünnepe, a Kenyatta-day.

1996. október 20., vasárnap

Kenyatta Kenya első elnöke volt a függetlenség után, és október 20. a bebörtönzésének évfordulója. Nem értem, miért nem inkább a szabadon engedését ünneplik, de hát ez az ő dolguk. A 11 órás kezdés előtt már másfél órával elsétáltunk a stadionba jó helyet foglalni. A kb. 30-40 ezres tömegben rajtunk kívül egy fehér arcot sem láttam, csak a gépen megismert ausztrál srác (John) és én ríttunk ki a tömegből.

Kenya, Tanzánia

Amíg vártunk, Chris mesélt magáról. Ő is a kamba törzshöz tartozik, mint az a Tito nevű taxis, aki tegnap a reptérről a szállásra vitt minket. Kérdeztem, hogyhogy nincs semmi törzsi feszültség Kenyában. Miért lenne – kérdezett vissza – semmi értelme harcolni. Egyszer csak megláttam egy piros ruhás társaságot. A maszájok – mutatott rajuk Chris. Megbabonázva néztem őket. Annyira gyönyörűek voltak. Fogtam a fényképezőgépet és becserkésztem őket. De nem kellett félni, mosolyogva pózolgattak, csak kérték, hogy küldjek majd nekik a fotókból, így felírtam a címüket. Egyikük tudott angolul, így jó egy órát beszélgettünk, irtó érdekes volt. Frankfurtban tanult menedzsmentet, és most főállású táncosként él, mindenhol nagy sikerük van a nagyvilágban. Bejárta a fél világot, egyik kedvence Lengyelország, ahol nagyon tetszett neki a néptánc, szeretné megtanulni. Valahogy azért furcsa volt: egyrészt nagy tisztelettel mesélt az öregek tanácsáról, másrészt meg odavolt a nyugati kultúráért is. A karján pedig az üveggyöngyből készült tucatnyi karkötő mellett két kvarcóra is díszelgett.

Kenya, Tanzánia

Megkezdődött az ünnepség, így gyorsan visszamentem a helyemre. Katonai parádéval indult a műsor, majd a különböző törzsek táncosai léptek fel. Végül pedig Moi, az elnök beszélt majd egy órán keresztül.

Kenya, Tanzánia

Teljesen leégett a tarkóm, a karom és a lábfejem, a napolajról elfeledkeztem reggel. A műsor végére kopogott a szemem az éhségtől. Chris azt javasolta, menjünk egy helyi étterembe, mert a szállásunkon túl drága az ebéd. Nem túl lojális a munkaadójához, de mi persze örültünk a javaslatnak. Az „étterem” egy rozoga fakunyhó volt, tele léggyel és 3-4 rozoga asztallal. Pörköltet és chapatit (kenyérszerűséget) ettünk. És boldogan fedeztem fel, hogy van Coca Cola. Hát igen – mindig szidják a céget, hogy a világ legeldugottabb zugaiba is befurakodik. De vannak helyzetek, amikor az ember hálás ezért. Nem szívesen ittam volna vizet az ebédhez.

Estére befutott a csoport. A sofőrünk egy 32 éves angol fiú, szőke és szelíd, Marti. A túravezető egy 24 éves leányzó, Fi, aki pár éve egy kontinenst átszelő 8 hónapos túrára jött Afrikába, és azóta nem tud elszakadni innen, különböző utazási cégeknek dolgozik. A csapat összeállítása 2 német, egy hongkongi, 2 amcsi, egy kanadai, 4 ausztrál, 5 angol és én. Elég jó fejnek tűnnek, nagyjából az én korosztályom, csak egy idősebb van, az 50 körüli német orvos, Gerhardt. Este újra célbadobóst játszottunk, John tegnap óta rászokott a vörösboros kólára, így azt ittunk. Éjfélig beszélgettünk, kiderült, hogy fiatal hajadon mamája pár hetes korában árvaházba adta, így nevelőszülőknél nőtt fel. Mesélt a gyerekkoráról, és arról, milyen volt találkozni az igazi anyjával pár éve, immáron felnőtten. Úgy szeretem az ilyen utazásokban ezeket az estéket, amikor érdekes sorsokat ismer meg az ember. A mi csapatunk holnap reggel 6-kor indul, John közölte, hogy akkor ő még javában alszik, így elbúcsúztunk. Az ő csoportja Zairéba megy megnézni a gorillákat, mi meg Tanzániába vesszük holnap az irányt.

1996. október 21., hétfő

Hajnalban hideg zuhany, sátorbontás, tea. John persze ott integetett álmos szemekkel a busz mellett, mikor kifordultunk az útra. Még el sem indultunk, de már változott az eredeti program. Mégse megyünk át Tanzániába, mert tegnap este a sofőrünk megismerkedett egy Paul nevű fickóval, aki egy maszáj falu vezetője és meghívott minket. És ilyet ugye nem lehet kihagyni. Paul külföldön tanult, tud angolul és az a rögeszméje, hogy milyen jó az, ha a népek megismerik egymást. Megérkeztünk a faluba, felvertük a sátrakat. Mosdási lehetőség nem nagyon volt, de jó, ha szokjuk, hogy belep minket a por.

Kenya, Tanzánia

Főztünk ebédet, és hallgattuk Paul rendkívül érdekes kiselőadását. A maszáj az egyik legkisebb törzs Kenyában, úgy 400 éve érkeztek Etiópiából. Az ősüknek 46 felesége volt, ebből származik a 46 csoport. Mindegyiknek van egy jele, ami pl. a teheneken is rajta van, hogy tudják, kihez tartoznak.

A gyerekek úgy 5 éves koruktól a tehenekre vigyáznak, majd a lányok 9-10 éves koruktól a háztartásban segítenek. A fiúknál 15-17 éves korban kerül sor a harcossá avatásra. A ceremónia része a körülmetélés, és az ünnepségre nagy tömeg gyűlik össze. Ilyen csak 7 évente van, mert ennyi időnként cserélődnek a harcosok. A harcosok fő feladata a tehenek őrzése, és más törzsektől tehenek zsákmányolása. Paul nevetve mesélte, hogy a múltkor véletlenül az elnöktől loptak el pár tehenet – aztán 200 kilométert futottak az üldözők elől. Vadállatokra is vadásznak, de nem esznek vadhúst, csak a bőrét használják fel. A táplálékuk a tehéntejjel kevert vér, amit egy kalabasz nevű tökformában kevernek össze. Ezt egészítik ki időnként gyümölccsel, zöldséggel, de soha nem keverik hússal. Húst csak a nagyobb ünnepeken esznek.

A férfiak a harcosidejük „leszolgálása” után nősülhetnek. A feleségért tehénnel kell fizetni, így sokszor csak idősebb korukban tehetik meg, hogy megházasodjanak. Az ő apja pl. nemrég, 79 éves korában vett el egy 20 éves lányt. Ilyenkor viszont gyakran már nem tudnak sokat nyújtani szexuálisan, így a fiatal lányok a fiatal harcos fiúkkal kacérkodnak. A fiúk az ünnepek alatt táncokkal hívják fel magukra a figyelmet, és akkor alakulnak ki a párok. Az este beálltával a fiú meglátogatja a lányt. Ha az idős férj rajtakapja őket, 2 tehenet kell fizetni a fiúnak vagy a családjának. A lányokat is körülmetéléssel avatják asszonyokká kamaszkorukban. A férfiaknak több feleségük is lehet. Ha az egyiknek gyereke születik, 24 teleholdat kell várni, míg újra együtt alhat azzal az asszonnyal. Válás nincs, a házastársak közti konfliktusokat végső esetben az öregek tanácsa elé viszik, amely megbünteti a hibás felet. Iskolába csak mostanában kezdenek járni a gyerekek, és egy családból csak egy. Semmilyen orvosságot nem hajlandók használni, csak gyógynövényeket. Paul ezután részletesen elmesélte, hogy zajlik egy ünnepség, és különösen részletesen magyarázta a körülmetélés menetét – szegény fiúk a csoportunkban halálsápadtan figyeltek… Paul azt is elmondta, hogy nagyon megvetik azokat, akik nem tartják be a tradíciókat. Elrettentő példaként említette a fiúkat, akik az előző napi ünnepségen táncoltak Nairobiban. Mivel már nem voltak harcosok, nem lett volna szabad nekik azokban a ruhákban táncolni.

Kenya, Tanzánia

Délután aztán megjöttek az „echte” harcosok. Lenyűgözve néztem őket: vagy 2 m magasak, rendkívül vékonyak, erősek, és valahogy olyan kecses mozdulattal támaszkodnak a botjukra. Elvittek minket egy hegyre „sétálni”. Őrült tempót diktáltak, most már el tudtam képzelni róluk, hogy 200 kilométert lazán lefutnak. Útközben egy nagy tövis a szandálomat átfúrva beleállt a talpamba, de nyavalyogni nem volt idő, csak kihúzni. A seb egyből tele lett a vörös homokkal, és csak reménykedni tudtam, nem fertőződik el. Rohanás tovább. Végre megérkeztünk a dombtetőre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környékre. A harcos fiúkkal egy szót sem tudtunk beszélni, csak kölcsönösen kíváncsian méregettük egymást.

Este vacsorafőzés, aztán újra jöttek a fiúk, ezúttal kipingálva, ünneplő ruhában. Nagy tüzet raktunk, és a fiúk táncbemutatót tartottak. Két fő táncuk van: az egyikben csak egy helyben toporognak, és miközben egyikük fennhangon meséli történeteiket, a többiek meg csak zümmögnek. A másik tánc pedig az ugrálós, amikor mindannyian énekelnek hőstettekről, amik Paul szerint mindig egy kicsit túlzottak. Ez az a tánc, amivel a lányokat bűvölik. Az ének közben egyesével vagy párosával egy helyben magasra ugranak, és persze az a lényeg, hogy minél magasabbra. A hosszú, erős lábukkal félelmetes magasra ugrottak, csak bámultunk.

Kenya, Tanzánia

Borzongott a hátam, ahogy a tűz körül ugráló piros ruhás gyönyörű fiúkat néztük – annyira varázslatos volt az egész. Jó egy óra múlva Paul kitalálta, próbáljuk meg mi is az ugrálást, de persze irtó bénák voltunk a maszájok mellett. Mindenesetre ők is, mi is jól mulattunk. Búcsúzáskor Paul megjegyezte, hogy ha éjszaka furcsa zajokat hallunk, az lehet, hogy oroszlán. Elég sok van a környéken, így ne nagyon mászkáljunk el messzire. A sátraknál viszont éjjel őrt álltak a fiúk, így nyugodtan aludtam el: Afrika legrettegettebb harcosai vigyázták álmomat.

1996. október 22., kedd

Reggel megint korai kelés, a fiúk vadászni tanítottak minket. Paul fordított, melyik harceszköz mire jó, és megpróbálkoztunk a lándzsadobálással. Eléggé vigyázni kell, mert mindkét vége éles, így ha túl közel tartja az ember a kezét a fejéhez, akkor az elszálló penge könnyen lenyisszantja a fülét. A fiúk megint jót szerencsétlenkedtek, mi lányok meg csak mosolyogtunk rajtuk, nem is mertük kézbe venni a veszélyes szerszámokat.

Kenya, Tanzánia

Paul aztán a saját „házába” is meghívott minket, ami alig egy méter magas viskó, tehéntrágyából. Kétrét görnyedve néztünk körül a „nappaliban”, amiben a tűzhely is volt, és a 3 kis hálókuckóban.

Kenya, Tanzánia

Megismerkedtünk a családjával is, aztán érzékeny búcsú, most már tényleg irány Tanzánia. Egy szuper sátorhelyen szálltunk meg, van zuhany (persze jéghideg). A csapat legszimpatikusabb figurájával beszélgettem egész este, James, 30 éves fickó Cambridge-ből. Zenéről, könyvekről, és a kedvenc hobbijáról, ami egy táncfajta – 5 ritmus a neve (flowing, staccato, chaos, lyrical, still). Gyakorlati bemutatót is tartott, aztán alvás.

1996. október 24., csütörtök

Tegnap egész nap utazás volt, csak Arushában álltunk meg egy kicsit zöldségeket, palackos vizet, sört stb. venni, aztán este megérkeztünk a Jambo Campsite-ra, Mtowambu mellé. Ma buszozás tovább, szörnyű poros utakon, és este végre elértük a Ngorongoro-krátert. Közvetlenül a kráter peremén ütöttünk tanyát, lélegzetelállítóan szép környék, csak kegyetlen hideg van. Pulóverben, dzsekiben gubbasztottunk a tűz körül este, és megint nagyon jót beszélgettünk Jamesszel, ezúttal filmekről. Egy világ omlott össze bennem, mert az egyik kedvence „A szakács, a tolvaj, …”, amitől én teljesen kibuktam. Éjjel szerencsére nem fáztam, remekül debütált az új hálózsákom, egy szál pólóban is jó meleg volt.

Kenya, Tanzánia

1996. október 25., péntek

Na végre, láttunk egy csomó állatot. És micsoda környezetben! Nem véletlenül hívják ezt a nemzeti parkot Noé bárkájának vagy az Édenkertnek. Talán itt van Afrikában a legtöbb állatfajta ilyen koncentrációban. Egyik ámulatból a másikba estünk… Reggel 6-kor megjött értünk a 3 Landlover, mert a mi teherautónk túl nagy, nem mehet le a kráterbe. Ahogy ereszkedtünk lefelé, hatfős kis csapatunk kívánságlistát állított össze, mit szeretnénk látni. És megkezdődött a csoda: először egy nagy zebracsapatot fedeztünk fel, egész közel mentünk hozzájuk. Aztán a többiek: vízilovak, oroszlánok, elefántok, sasok, gazellák, bölények, zsiráfok, majmok stb., stb. No és a varacskos disznó – teherautónk névadója (Warthog). Mintha egy képeskönyvet lapoznánk…

Kenya, Tanzánia

Kenya, Tanzánia

Kenya, Tanzánia

Kenya, Tanzánia

És a fényt mintha egy profi fotós rendelte volna: vihar előtti fény (bár vihar végül is nem volt), mélykék ég, gyönyörű tiszta levegő. A kívánságlistánkon szereplő állatok közül csak a párducot és az orrszarvút nem sikerült becserkészni, de a kráterben töltött pár óra felejthetetlen élmény volt. Csak ujjongtunk végig, nem győztünk betelni a látvánnyal.

Aztán vissza a sátorokhoz, Fi közben csinált nekünk ebédet, és indulás. Heaven után hell: 2,5 óránk volt, hogy kiérjünk a parkból, mert ha 24 óránál tovább tartózkodunk, még egy napi belépőt ki kell fizetni (fejenként 50 $). Így Marti őrült tempóban hajtott, mi meg csak nyeltük a port hátul. Ujjnyi vastagon volt mindenkin a por, láttam magam, milyen leszek öreg koromban szürke hajjal és ráncosan. Fél négyre kellett a kapuhoz érni – 3.25-kor gördültünk át rajta. Prüszkölve, a port lerázva kászálódtunk le a buszról. A bejáratnál ácsorgó jól öltözött, gazdagabb turisták megütközve bámultak minket, többen elővették a videokamerát, újfajta vadállatot fedezve fel… Innen aztán áthajtottunk a Serengeti parkba, jó sötét volt, mire a táborhelyre érkeztünk, de sebaj: már vaksötétben is fel tudom verni 2 perc alatt a sátram.

Kenya, Tanzánia

Kenya, Tanzánia

1996. október 26., szombat

Reggel 6-kor újra indulás, hiába, korán jó ugyebár állatokat nézni. A parkban csak egész lassan lehet hajtani, így Marti megengedte, hogy öten felüljünk a sofőrfülke felett levő szafari ülésekre. Ragyogó napsütés volt, és igazán remek volt fentről a kilátás. Egy kicsit ugyan bonyolult volt ott az élet, mert egyszerre kellett a legyeket zavargatni, a tövises gallyakat egy bottal elhárítani, állatokat kémlelni és fotózni… Láttunk megint egy csomó zebrát, ők mindig a gazellákkal és a gnúkkal vannak együtt, úgy látszik, jól kijönnek. És összetalálkoztunk egy helyes majomcsaláddal, a picik épp egy fára másztak, aranyos képek készültek. Egy elefántcsorda épp előttünk ment át az úton, biztattuk Martit, menjen közelebb. Egyre jobban megközelítettük őket, és egyszer csak az egyiknek elege lett belőlünk: meglengette hatalmas füleit és az ormányát felénk nyújtva hatalmasat visított – a frász jött ránk.

Aztán megláttunk egy gyönyörű oroszlánt a hátán napozva. Marti lehajtott az útról (amit ugye nem lenne szabad), hogy közelebb menjünk. Az oroszlán észrevett minket, felállt és ivott a patakból – annyira gyönyörű, békés volt a kép. Szép lassan hajtottunk felé, az oroszlán leült és csak nézett minket. Egészen mellé kerültünk, úgy két méterre lehetett tőlünk, amikor megunta a pofátlanságunkat, és morgott egyet. Akkor már lent voltam én is a teherautó hátulján, és mind a 16-an hátrahőköltünk, és üvöltöttünk a sofőrnek: Marti, menj gyorsan! Meg percek múlva is a hideg futkosott a hátamon. Mivel a járművünknek teljesen nyitott a hátulja, simán közénk ugorhatott volna.

Kenya, Tanzánia

Később láttunk még két oroszlánt, kb. 20 kis szafari-autóval körülvéve, de azok sokkal unalmasabbak voltak, nem olyan fenségesek, mint a „mienk”. Délután elindultunk kifelé a parkból, amikor megláttunk egy sárba ragadt teherautót. Hasonló cég, mint a mienk, Truck Africa. Bár sietnünk kellett megint, szolidaritás is van a világon, megálltunk segíteni nekik. A tegnapi por után (zuhany azóta sajnos nem volt) most nyakig sárosak lettünk, ahogy birkóztunk az iszappal. De érdekes a csapat: minél mostohábbak a körülmények, annál jobb kedvű mindenki.

Kenya, Tanzánia

Minden előrehaladott centimétert hatalmas örömujjongással üdvözöltünk. A mi járművünk egyetlen nekifutással keresztülgázolt a kritikus szakaszon, visításunktól és ugrálásunktól kísérve. Gyorsan hajtottunk hát tovább, és olyan volt, mintha egy filmet néznék: ragyogó nap, hatalmas bárányfelhők, mögöttünk nagy porfelhő, szólt a zene, időnként néhány zebra vagy zsiráf húzott el mellettünk, máskor meg csillogó zöld madárcsapat kísért minket egy darabon. Sikerült megint időben kijutni a parkból, és egyszer csak megláttunk egy táblát: „Camping with pool – 18 km”. Hatalmas örömujjongás, irány arra. Forró zuhany, hideg sör – erre vágytunk.

1996. október 27., vasárnap

Ma a mi járművünket is utolérte a végzet, de így másodszorra kevésbé volt mulatságos a sárdagasztás.

Kenya, Tanzánia

A kenyai határ előtt megálltunk megmosakodni egy kicsit – errefelé a határőrök hozzáállása a dolgokhoz nagymértékben függ attól, hogy néz ki az utas. Egy kis falu határában elővettük a műanyag lavórokat és pár palackos vizet, nagyjából lemosni a sarat kezünkről és lábunkról – mit ne mondjak, volt egy kis feltűnés.

Este 6-kor értünk a határra, és mivel nagyon lógott az eső lába, leeresztettük a teherautónk oldalán a fóliát. Alig fejeztük be, hatalmas robajjal kitört a vihar. Egész sötét lett, az esőt pedig mintha dézsából öntenék. Ráadásul úgy nézett ki, hogy ott ragadunk éjszakára: a határőrök közölték, hogy 6-kor bezárt a határ (!). A fólia helyenként lukas volt, így csöpögött rám az eső, régi kínzómódszerek jutottak eszembe. Minden utazásnak megvannak a maga nyomorúságos pillanatai: hát most ez volt az, ahogy ültem a csöpögő fólia alatt a vaksötétben, koszosan és éhesen. De a jókedv töretlen volt, tele torokból énekelte a társaság a U2 kazetta számait – „Even better than the real thing!”. Egy kis kenőpénz fejében aztán csak sikerült átjutni a határon, és Kenyában rögtön megálltunk az első nagyvárosban, Migoriban megkérdezni, hol verhetnénk sátrat. De az eső csak nem akart elállni, így egyszer élünk felkiáltással inkább kivettünk néhány szobát egy hotelben, ma igazi ágyban fogok aludni. Zuhanyoztunk, vacsoráztunk – a tökéletes jó érzést csak az rontja el, hogy a sötétben lecsúsztam a teherautó csúszós lépcsőjén, és tele lett zúzódással a lábam. A tövisek okozta sebek és a leégett hámló foltok mellé most pár kék-zöld folt is került, no de sebaj: ezek majd elmúlnak, az élmények meg megmaradnak, nem igaz?

1996. október 28., hétfő

Egész nap utazás – és szárnyaló beszélgetés Jamesszel vallásokról (ő buddhista), háborúkról, népekről, az angol királyi családról, emberi értékekről, zenéről, feminizmusról, politikai korrektségről, viccekről, japán haikukról stb., stb. Még talán soha nem találkoztam ilyen emberkével, akivel ennyire jókat beszélgettem napokon keresztül. Este egy gyönyörű kempingben álltunk meg a Naivashai-tó mellett. Ma én főzök… A 16 fős csoportot felosztottuk 4 fős főzőcsapatokra. Az egész csoportban három ember van (a két német és a hongkongi), akik nem nagyon törődnek másokkal, és nekem sikerült pont velük kerülni egy csapatba, így mindent nekem kell csinálni. Még soha nem főztem 16 emberre, de remekül sikerült a vacsi: zöldségeket pároltam, és mivel a rizsből és a tésztából már mindenkinek elege van, krumplipürét csináltam hozzá. Feltettem hozzá az Out of Africa zenéjét, amit még itthon vettem fel egy kazettára – nagy siker volt.

1996. október 30., szerda

Ma beütött a krach. Pedig olyan szépen indult a nap. Szép napsütéses reggelre ébredtünk, és öten kitaláltuk, hogy átmegyünk hajóval egy közeli szigetre, a Crescent Islandra. Béreltünk egy motorcsónakot, és alig félórás út után oda is értünk. A béke szigete várt minket – sehol egy ember, sehol egy jármű. Azon ritka helyek egyike, ahol sétálni lehet az állatok közt. Szinte betolakodónak érezte magát az ember, ahogy megközelítette az állatokat. Egész közel mehettünk hozzájuk – zsiráfok, zebrák, gazellák, és egy irtó helyes vízilovat is láttunk.

Kenya, Tanzánia

Kenya, Tanzánia

No meg néhány rókát, de ők nagyon félénkek voltak. Aztán a csónak elvitt minket a tónak arra a részére, ahol a vízilovak tanyáznak. Nagy csapat vízilovat találtunk, és megint elkövettük azt a hibát, hogy egyre közelebb és közelebb mentünk. Egyszer csak nagy rohammal megindultak felénk. Itt a vég – suttogta James, de szerencsére gyors volt a csónakunk. Mosolyogva fotózgattam az állatokat, amikor James egyszer csak megszólalt, hogy nagyon rosszul van. Gyorsan kihajtottunk a partra, és ott találtuk Davidet, az ausztrál srácot, aki szintén alig vonszolta magát. Megmértük a lázukat, mindkettőnek 39 fok felett volt, rohanás a kórházba. Mire odaértünk, David már nem tudta mozgatni a bal karját és a bal lábát, és beszélni is alig tudott. Sokkoló volt, hogy mindez egy-két óra alatt történt. A fiúk rögtön infúziót kaptak, elrohantam nekik palackos vízért az esőben.

Mindkettőnek maláriája van, Jamesnek még pluszban valami amőbája is. Bent kellett maradniuk éjszakára; Martival, a sofőrrel szótlanul hajtottunk vissza a szállásra.

1996. október 31., csütörtök

Hosszú éjszaka volt a szúnyogháló alatt… reggel persze elsőként ébredtem és igyekeztem jó nagy zajt csapni a reggeli készítésével, hogy végre felébredjenek a többiek is. Marti előbújt a sátorból és rögtön hívta a kórházat: jól vannak a fiúk, és délután kijöhetnek. Gyors reggeli és sátorbontás, irány a városi kórház, hadd lássuk már őket. Tényleg jól néztek ki, kissé ugyan megviselten, de mosolyogva.

Kenya, Tanzánia

Kenya, Tanzánia

Angela viszont nagyon elcsigázott volt. Ő egy ausztrál útitársnő, aki nővér, és bent maradt éjszakára a srácokkal. A rosszullétet annak tudta be, hogy biztos fáradt. De egyszer csak összeesett, hányt, így gyorsan rajta is megcsináltattuk a tesztet, úgyis helyben voltunk :-(. Malária. Injekció, jég, sok vizet inni – már kezdtük ismerni a kezelést. A többiek szétszéledtek a városban, én bent maradtam Angelával a kórházban.

Csak szorította a kezem, kortyolgatta a vizet. Törölgettem az arcát egy szivaccsal és ötpercenként kitámogattam a WC-re szegényt. Pár óra múlva kicsit jobban lett, így az orvosok elengedték, irány Nairobi. Előtte még egypáran megcsináltuk a tesztet, van még 3 maláriásunk (Marti, Fi és a német kiscsaj), de ők nagyon kezdeti stádiumban, így pár gyógyszerrel megússzák. Útközben Angela egyre rosszabbul lett, nem lett volna szabad kihoznunk a kórházból. Szerencsére megláttunk egy rendőrautót, megállítottuk, és az szirénázva, őrült tempóban bevitte a leányzót a nairobi kórházba, már nem jártunk messze. Ez sajnos nem olyan helyes, barátságos kis kórház, mint a Naivashaban levő, de nincs választás… Úgy tűnik, itt dekkolunk Nairobiban pár napot.

Kenya, Tanzánia

1996. november 1., péntek

Tegnap éjjel David is rosszul lett megint, így őt is bevittük Angela kórházába. Meghatóak voltak: Angela infúzióval, félig ájultan feküdt az ágyán, és mikor meglátott minket, egyből azt kérdezte: hogy van David és James? Davidet ott tolták el a folyosón a tolókocsiban, reszketett a láztól, de egyfolytában azt kérdezte: Mi van Angelával? A csoport, amely eddig elég unalmasnak tűnt, most valahogy összekovácsolódott. Hiába, közösségformáló erő, ha az emberek egymást ápolgatják. James sokkal jobban van, kivettünk egy négyfős szobát neki, David barátnőjének (aki a tegnap éjjeli virrasztástól eléggé kimerült), Martinak (aki szintén lázas), meg nekem, aki felajánlottam, hogy éjjel őrködök felettük. James elég jól átvészelte az éjszakát, bár legalább százszor kiment WC-re.

Ma aztán meglátogattuk Angelát és Davidet a kórházban, jobban vannak. Gerhardt – orvos létére… – nem vesz tudomást a beteg útitársakról, és azért nyaggatta Martit, hogy mikor megyünk már Karen Blixen, az Out of Africa szerzőjének szülőházába. De a sofőrünknek volt elég dolga a kis betegekkel: biztosítókkal tárgyalt (egy éjszaka a nairobi kórházban 220 angol font a gyógyszerek nélkül), meg repülőjegyeket intézett. Idefelé 3 átszállással, 24 órás utazással jött a csapat Londonból, és Marti igyekezett elintézni, hogy visszafelé közvetlen járattal mehessenek legalább a gyengélkedők. Gerhardt végül is elment a múzeumba egyedül valami helyi utazási irodával, amíg mi a kórházban voltunk. Este amolyan búcsúest volt, mert a társaság nagy része hazautazik holnap. Az út úgy volt meghirdetve, hogy két hét körutazás és utána egy hét tengerpart, és választhatott mindenki, hogy a 2 vagy 3 hetes alternatívára fizet be. A 16 utasból csak heten maradunk a harmadik hétre, a többiek holnap repülnek haza. Egy nagyon elegáns helyen vacsiztunk, Safari Cats az étterem neve, engem Las Vegasra emlékeztetett. Nagy teraszon volt a vacsi, körülöttünk revüműsor és játékautomaták. A menü: marha, birka, csirke, zebra, krokodil, impala és strucc. Valahogy annyira morbidnak tartottam, hogy azokat az állatokat kóstolgassam, amelyeket oly nagy örömmel fotózgattam eddig.

Nem tudtam enni – kezdem megérteni a vegetáriánusokat… Éjjel aztán folytatódott a rémálom a betegekkel: Angela lelépett a kórházból, mert elege lett belőle, de estére megint rosszul lett. Ezúttal Marti virrasztott vele. Ilyen sofőr sincs több: ő maga is lázas, de egész éjjel csak kuporgott Angela ágya mellett, és ezerszer kicipelte a WC-re, itatta, fogta a kezét.

Kenya, Tanzánia

1996. november 2., szombat

Marti közölte, elég ebből, hogy mindenki önmaga dönti el, mikor gyógyult meg – visszavitte Angelát a kórházba, és közölte, csak akkor jöhet ki, ha az orvos megesküszik, hogy teljesen rendben van. John, James, David, April, és még egypáran ma hazarepültek – kivittük őket a reptérre, szomorú ölelések… Délután vissza a normális kerékvágásba, turistaprogram: megnéztük a nemzeti múzeumot meg a kígyóparkot, ez utóbbiban nagyon helyes óriásteknősök voltak. Az egyik mellett vagy félórát guggoltam, egészen összebarátkoztunk.

1996. november 3., vasárnap

Az elmúlt éjszakák virrasztásai után most 12 órát aludtam, mint akit fejbe vertek. Fi, a túravezető Angelával maradt Nairobiban, Marti meg elindult velünk Mombasa felé. Irány az Indiai-óceán!

1996. november 4., hétfő

Megérkeztünk Mombasába és egy álomszép helyen sátoroztunk le: a Tiwi Beach-en. Pálmafák, homokos tengerpart, és közvetlenül a víz mellé verhettük le a sátrakat. Zuhany, étterem, bár… micsoda luxus.

Kenya, Tanzánia

1996. november 5., kedd

Reggel sokáig alvás, majd belevetettem magam a vízbe. Sokkal melegebb és bársonyosabb, mint a másik két óceán – csodálatos volt. Aztán megismerkedtünk helyi kis srácokkal, akik elvittek minket búvárkodni. Hoztak szemüveget és pipát, nagy izgalom volt, még soha nem csináltam. Jó félórát sétáltunk a parton, bokáig-térdig vízben, mellettünk kiugró sziklafal, amelyen tucatjával mászkáltak a kis rákok. Aztán megérkeztünk egy kis medenceszerűséghez, ott merültünk le. Először elég szerencsétlen voltam, telement sós vízzel a maszkom, prüszköltem összevissza. De aztán ráéreztem a dologra, és teljesen elvarázsolt a víz alatti világ. Tökéletes csend volt, csak a saját lélegzetemet hallottam. A buja növényzet ragyogott a beszűrődő napfényben, és narancssárga-fekete csíkos, türkizkék, pöttyös, szebbnél szebb halacskák úszkáltak körülöttem. Csak ujjongtam magamban minden egyes hal láttán. Aztán elindultunk vissza a strandra. Útközben Zimba, aki a felszerelést hozta, kikérdezett mindenről, és magáról is mesélt. 25 éves, dj-ként dolgozik, meg búvárkodni, hajókázni visz turistákat. Megkérdeztem tőle egy-két növény és állat nevét, jókat vigyorgott, hogy még életemben nem láttam tengeri csillagot, tengeri csigát. Aztán jött a visszavágás: de te meg nem láttál havat! Igaz, ismerte el Zimba. Nagyon szeretne egyszer havas tájat látni.

Este hatalmas lerészegedés volt a bárban. 3 csoport utasai gyülekeznek most itt, és az Africa Explored kedvenc játékát, a „100 Club”-ot volt szerencsém megismerni. Nagy edényeket megtöltöttek sörrel, és mindenki kapott egy fotófilmes dobozkát. 100 percen keresztül kell inni egy-egy kaniszter sört. Nem szabad felállni, WC-re menni, hányni, ilyesmi. Ha valakinek sikerül a 100 (kb. 7 üvegnyi sör), tagja lesz a 100-asok klubjának. Mivel ki nem állhatom a sört, én maradtam egyedül józan, így én voltam az időmérő. Percenként megkongattam a nagy edényeket. A győztes egy ausztrál lett 152 filmdoboznyi sörrel, közülünk Rachel vitte el a pálmát 120-szal. A versenyzők aztán beszédültek ruhátlanul az úszómedencébe – hiába, no, ezek a mai fiatalok..

1996. november 6., szerda

Sajgó tagokkal ébredtem, minden porcikám fájt, lázasnak éreztem magam. Marti az elmúlt napok tapasztalata után rögtön közölte, csináljunk maláriatesztet, így a közeli klinikán megcsináltuk, de negatív. Megérték a lázam is, semmi. Mire visszaértünk a kempingbe, egyre gyengébb lettem. Újra lázmérés, 38,5. Ki érti ezt. Nem tudtam felállni, csak feküdtem a teherautón, Marti és a többiek adtak lázcsillapítót, jegelték a homlokom. 3 Fansidart is belém nyomtak, biztos, ami biztos, hátha mégis malária. Délutánra jobban lettem, de este kezdődött megint elölről. És Marti is megint rosszul volt. Con, egy másik sofőr megelégelte az agonizálást, mindkettőnket bevitt Mombasaba, a kórházba. Újra vérvizsgálat – egy hét alatt harmadszor, kezdett elegem lenni belőle. De végre kimutattak valamit. Tífusz – közölte az orvos, aki egy fiatal török fiú volt. Martinak semmit nem tudtak kimutatni, őt hazaküldték, belém meg rögtön szúrták a tűt, infúzió. Irtó kimerült voltam, csak aludni akartam – de nem volt könnyű madzagokra kötve…

Kenya, Tanzánia

1996. november 7., csütörtök

Az ember ritkán rajong egy kórházért, de ez az Aga Khan Hospital maga a csoda. Leszámítva, hogy nem tudom, mi a bajom. Tífusz nem lehet, az ellen be vagyok oltva, és a láz is hamar lement. A doki szerint egy másik bacilus lehet, a tífusznál sokkal hangzatosabb nevű Salmonella Gastroenterities, ami közönséges gyomorrontás, de a hasammal nincs igazán gond. Mindenesetre reggel-este nyomnak belém egy üveg Ciproxint, a közbeeső időben meg kiszáradás ellen folyadékot. De ezt leszámítva mintha egy luxus szállodában lennek: privát szobám van fürdőszobával.

Reggel az ápolóm, Benedikt forró fürdőt készített, és amíg a fürdőszobában voltam, egy kisebb hadseregnyi ember kitakarította a szobám, tiszta ágyneműt és tiszta ruhát kaptam, irtó helyes kis pepita hálóruhát. Van színes TV-m, megtudtam, hogy Clintont újraválasztották és Jelcinen sikeres műtétet hajtottak végre. Választhatok több menüből reggelit, ebédet és vacsorát, és közben is hoznak teát, sütiket. és mindenki irtó kedves, egy nővérke még énekelt is nekem kenyai népdalokat. A kórház igazgatója is bejött bemutatkozni, meg beszélgetni egy kicsit. Legalább 30 ember járt ma nálam, mindenki mosolyog, barátkozik, elképesztően kedves társaság. Hoztak újságot is, és sajnálkoztak, hogy nincs videókazettájuk (videó lejátszó ugyanis van). Épp behozták egy hatalmas tálcán az ebédem, amikor beállítottak az útitársak. Többen fontolóra vették, ne maradjanak-e ők is itt egypár napra… És velem volt a könyv, amit Jamestől kaptam búcsúzáskor. Én, a magyar református lány egy angol fiútól kapott buddhista könyvet olvastam egy kenyai muszlim kórházban… érdekes helyzeteket produkál az élet. Már egész jól megszoktam az állvánnyal való közlekedést. Először próbáltam csak a palackot hurcolni a mosdóba, meg a hűtőhöz menet, de akkor visszafelé folyt minden, nem volt nyerő. 4 óránként megvizsgálnak, és egyébként is mindig rám néz valaki, hogy vagyok. Azon jót mosolyogtam, hogy a kórlapomon „freelance photojournalist” vagyok… Marti diktálta be az adataimat, és ő a fotóstáskámból erre következtetett.

Kenya, Tanzánia

1996. november 8., péntek

A fél 6-os ébresztő emlékeztetett arra, hogy mégsem szállodában vagyok. Láz-, vérnyomás- és pulzusmérés, de már minden rendben. Az utolsó üveg antibiotikum, és végre kivették a tűt a kézfejemből, nagyon untam már. Ali Mohamed, kis orvos közli, hogy szabad vagyok. Kifizettem a potom 800 dollárt a két éjszakáért – mire jó a hitelkártya. A biztosítót felhívtam, majd otthon megtérítik. Búcsúzáskor a kórház egész személyzete felvonult, ölelések, címcserék, mindenki mosolyog. Még a telefonközpontos is odacsörög, aki tegnap kapcsolta nekem a biztosítót, hogy reméli, minden rendben lesz otthon a pénzzel, és hogy jól sikerül majd az utazás további része. És NEM, nem a 800$ miatt voltak ilyen kedvesek – a többi beteg is ilyen ellátást kapott; egyszerűen itt ilyenek az emberek. Este nagy mulatság volt a kempingben – halat sütöttünk, és ajándékokat adtunk Finek és Martinak. Az út hivatalosan holnap ér véget, Jennifer kivételével mindenki hazarepül. Ő marad még, mert a következő útra is megy, ami néhány nap múlva indul a Viktória-vízeséshez. És én is maradok még pár napot pihenni. Nagy búcsúzkodás volt, Rachel megígérte, karácsonyra mindenkinek csináltat egy pólót, „Shits and drips tour” felirattal, és felsoroljuk rajta a kórházakat, amiket a hat maláriás útitárs miatt meglátogattunk útközben.

1996. november 9., szombat

Pihenés, úszkálás, beszélgetés újdonsült kis helyi barátommal, Zimbával, aki aggódott értem, hová tűntem, képeslapírás, stb.

Kenya, Tanzánia

1996. november 10., vasárnap

Ma sétáltam egy nagyot Mombasában, még nem is láttam a várost. Van egy helyes óváros része, sok régi kőházzal és mecsettel. Kenyának ezen a részén az iszlám az uralkodó vallás. Egész nap nem láttam egy fehér bőrű embert sem, csak színes kendős feketéket és fehér ruhás muzulmánokat. Fejedelmi ebédet ettem egy vegetáriánus indiai étteremben. Kb. 3 dollárért „all you can eat” ebéd volt, degeszre tömtem magam.

1996. november 11., hétfő

Ma újra Mombasában császkáltam – vettem a piacon olyan helyes színes kendőket, amit itt ruhának hordanak, én viszont az étkezőmbe szánom terítőnek. Nagy okosan ma már nem hoztam az útikönyvet, hanem egy kis papírra átmásoltam a térképet, így nem voltam ANNYIRA turista kinézetű. Ebéd a tegnapi étteremben, már mosolyogva üdvözöltek. Mint ahogy a cigarettaárus fiú is, aki a hiánycikknek számító Embassy Mildot varázsolta elő nekem a pult alól. A kórházba is ellátogattam, a főkönyvelő írt egy részletes levelet a biztosítómnak, nehogy bele tudjanak kötni valamibe. Mindenki régi barátként, nagy lelkesen köszöntött. A dokim megkért, próbáljam majd megérdeklődni neki Magyarországon, lehetne-e itt PhD-zni, szeretne Európába jönni továbbtanulni. Lehet, hogy ráfér, mert meg mindig nem tudom, mi bajom volt :-). De sebaj, már jól vagyok, és olyan aranyos volt mindenki… és holnap irány Zanzibár!

1996. november 12., kedd

Ma úgy volt, hogy repülök Zanzibárra, de a Tanzania Air másképp gondolta… Délelőtt elbúcsúztam Martitól, Fitől, Jennifertől, és Zimbától, aki egy nagy marék kagylót adott ajándékba. Vége a háromhetes szervezett útnak, de én még elrepülök egy hétre Zanzibárra. Olyan ígéretekkel teli neve van, muszáj megnézni. A repülőtérre vezető út elég sajátos időjárási viszonyok közt telt: egyszerre ragyogott a nap és esett az eső. Mivel a taxi 4 ablaka közül kettőt nem lehetett felhúzni, elég szépen eláztam. És még ez a száraz évszak… A reptéren aztán kiderült, hogy törölték a járatot, és a Tanzania Airtől sehol senki. A Kenya Airwaystől volt csak egypár emberke, ők segítettek telefonálgatni. Ma már nincs járat, így vissza a városba, ki kellett vennem egy hotelszobát. Ez olcsóbb, mint kitaxizni a kempingbe… Elmentem a légitársaság irodájába, ott egy röpke másfél órás vitatkozás után kifizették a szobám árát, és megígérték, hogy a taxit is kifizetik, ha szerzek számlát.

1996. november 13., szerda

Reggel nagy ügyintézés: egy szimpatikus asszonyságot cserkésztem be a taxisok közül, és elmagyaráztam neki a helyzetet. 500 schillinget adok, ha kivisz a reptérre, de kellene ezerről számla, mert tegnap, mikor visszajöttem a reptérről a városba, nem kaptam számlát. És a reptér előtt el kellene ezt vinni a Tanzania Air irodájába. A nénike csak mosolygott, élvezte a kalandot, így már indultunk is. Megkaptam a pénzt, gyors kitérő a szállodába a csomagokért, és már mentünk is a reptérre. A taxisom Florence-nek hívták, ő is nagyon kedves volt. A kocsija a reptérig bírta csak, ott lerobbant, három rendőr tologatta neki, hogy beinduljon. A Kenya Airways várólistáján voltam, mert a Tanzania Airnek ma nem volt járata, de átírták a jegyem. Egy csomó várólistás volt, de szerencsére a tegnapi segítő emberkék ma is ott voltak, és felvarázsoltak a gépre. Sokszor ijesztő egy szem fehér embernek lenni egy idegen városban, de időnként van előnye is a dolognak, hogy mindenki emlékszik rám, és mindenhol kis kedvencként kezelnek.

A kis gép 40 perc alatt tette meg az utat, alig ocsúdtam fel, már szálltunk is le. Szerencsére volt még egy magányos csellengő turista a reptéren, így megosztottuk a taxiköltséget a városba. A Lail Noor Guesthouse-ba mentem, amit Fi ajánlott. Elragadó kis fogadó, patyolattiszta szobákkal, szúnyoghálóval, ventilátorral, meleg vizes fürdőszobával. Mindez reggelivel 7$. És persze nagyon barátságos mindenki. Lepakoltam, és már indultam is felfedezni a várost. Az útikönyv figyelmeztetett, hogy nem könnyű kiigazodni az óvárosban, de én, az öreg róka turista ezt persze nem vettem komolyan. Vettem egy térképet, ami az út leghaszontalanabb befektetése volt, mivel se a térképen, se a valóságban nincsenek utcanevek. No de nem siettem sehová, csak hagytam, vezessen a lábam, órákig bolyongtam a kis zegzugos sikátorokban. Elvarázsolt egy hely; gyönyörű régi faragott ajtók és erkélyek díszítik a házakat, mindenfelé színes öltözetű iskolás gyerekek futkosnak az utcákon, és mindenhol érezni a szegfűszeg illatát.

Kenya, Tanzánia

Eddig a szicíliaiakat tartottam a világ legbarátságosabb népének, de Zanzibár átvette az első helyet: minden egyes emberke az utcán leáll, megkérdezi, hogy hívnak, hány éves vagy, hogy tetszik Zanzibár, mikor jössz vissza, aztán mosolyogva elbúcsúzik: Karibu, azaz Isten hozott. Nem tolakodóan, hanem kedvesen, barátságosan, és ami a lényeg, tényleg őszintén érdeklődnek. Ez nem az amerikai felületesség… többször elismétlik az ember nevét, megjegyzik, és láthatólag őszintén örülnek, hogy meglátogatta őket a távoli országból érkező turista. Este a mozgássérült recepciós fiúval, Dullával beszélgettünk egy jót, aztán zuhany és alvás.

1996. november 14., csütörtök

Az érzékek ünnepe: fűszertúra Zanzibáron. Több cég is csinál ilyet, de az eredeti és a legjobb az, amit Mitu, az öreg indiai tart.

Kenya, Tanzánia

Két nyitott kis busznyi ember gyűlt össze reggel a mozi előtti téren, ahol a gyülekező volt. Először egy szultán palotájának a romjait néztük meg (Maruhubi Palace), ahol Mitu elmesélte Zanzibár történetét és mindenféle pletykákat a szultánról. Aztán meglátogattunk egypár ültetvényt, ahol rengeteg fűszert, zöldséget és gyümölcsöt mutatott: mindent megnéztünk, megszagoltunk, megízleltünk. Csak kapkodtam a fejem; kenyérfa, kaucsukfa, szegfűszegfa, szerecsendiófa, menta, borsmenta, medvecukor, tapióka, papayafa, kakaóbab, fahéj, kávébab, feketeborsfa, avokádófa stb., stb.

Mindenről megtudtuk, mire jó, pl. a papaya leveléből főzött tea jó maláriára, a szegfűszeg megfőzve a legjobb hasmenés ellen, a szerecsendió burkából kábítószer készül stb. Volt egy piros kis bogyó, a „soap-berry”, amit összenyomva fehér habot kaptunk, kezet mostunk vele – nagyon tiszta és illatos lett a kezünk. És volt egy „wild aubergine” nevű gyümölcs, aminek a levétől mindenki nagyokat tüsszögött – de aztán kaptunk mentalevelet, hogy ez elálljon. A fűszerkóstolásokat érdekes sütemények és gyümölcslevek egészítették ki, aztán egy hatalmas ebédet is kaptunk – életem legjobban elköltött 10 dollárja…

Kenya, Tanzánia

1996. november 15., péntek

Ma befutott két Africa Explored csapat Zanzibárra. Az a két csoport, akik Mombasából indultak a Viktória-vízeséshez, köztük Jennifer. Kimentem eléjük a kikötőbe, egymás nyakába borultunk, boldog viszontlátás.

Egész nap csak bóklásztunk, este pedig egy egész különleges helyen vacsoráztunk: The Two Tables Restaurant – ahol valóban két asztal van egy idős bácsi nappalijában. Valami egészen fenséges menü volt. A tulajnak előtte egy 3 szobás szállodája volt, úgy látszik, kis méretű vendéglátóipari egységekben utazik.

1996. november 16., szombat

Ma hajókirándulás a közeli Prison Islandra. Reggel Dullával mentünk ki a kikötőbe, ami jó ötlet volt, mert ismerte a hajósokat. A haverja már elindult, de Dulla kiabálására visszafordult, és Jenniferrel mi is bemásztunk a csónakba. Félórás csónakút után megérkeztünk a szigetre, ahol a börtön romjai mellett az óriásteknősök jelentik az attrakciót. Nagyon szeretem őket, annyira érdekes teremtmények.

Kenya, Tanzánia

Kenya, Tanzánia

Miután kigyönyörködtük magunkat, a kis hajó kivitt minket a korallzátonyhoz, és merülés: újra elvarázsolt a víz alatti világ…

Aztán csak napozgattam a parton, figyeltem a homokban futó kis rákocskákat, és csodálattal bámultam a vizet: még soha nem láttam ennyire gyönyörű kéket… Visszahajóztunk a partra, zuhanyozás otthon, aztán sétálgatás a városban. Azért egy idő után kezd fárasztó lenni, hogy mindenki kikérdez mindenről. Estefelé mi is elmentünk az Africa Hotel teraszára, ahol a városba látogató minden turista megiszik ilyenkor egy sört, és letaglózva bámulja a gyönyörű naplementét.

1996. november 17., vasárnap

Reggeli, búcsúfotók, búcsúkézfogások zanzibári módra. 10-kor indult a Sea Express, ami röpke 70 perc alatt átvitt Dar es-Salaamba. Olyan volt a hajó belül, mint egy kiszuperált repülő. Szörnyen éreztem magam. Még soha nem voltam rosszul hajón, igaz, még ilyen gyors hajóval sem mentem. Alig vártam, hogy partot érjünk. Rögtön megrohantak a taxisok, de én csak leültem az útpadkára pihegni egy kicsit.

Kenya, Tanzánia

És egyébként is közel volt a szállás, amit kinéztem magamnak az útikönyvből, oda akár el is gyalogolok. A 14 kilós hátizsákkal nem volt egy vidám séta a 35 fokos melegben, de végre beestem a YMCA-be. Sikerült megcsípni az utolsó egyágyas szobát. Felvánszorogtam a szobába és elnyúltam az ágyon, pihi. Aztán a korgó gyomrom csak elindított a városba. Órákig kóvályogtam, de sehol egy étterem. Dar es-Salaam kétségtelenül a világ legunalmasabb városa. Na jó, vasárnap délután van, de azért mégiscsak túlzás, hogy minden zárva. Végre találtam egy gyorséttermet, ahol 2 másodperc alatt magamba tömtem egy pizzát. Mivel semmi, de semmi érdekeset nem láttam, visszamentem a szállóba, ahol az étteremben ücsörgő egy szem vendéggel beszélgetve ütöttem agyon az időt. Egy 23 éves szlovén lány volt, aki 4 éve minden évben 2-3 hónapot Afrikában utazgat. Valami cégtulajdonos mamája van, annak segít időnként, de a teleket mindig itt tölti. A mázlista.

1996. november 18., hétfő

Reggel korán kelés, mert csak 8-ig van reggeli, meg egyébként is jó meleg van. És a két legutálatosabb dolog reggel: a hideg zuhany és a tejes tea. Ezeket egy hónap alatt sem tudtam megszokni. De nincs más. Este indul a repülő Londonba, addig sétálgattam és fotózgattam.

Felébredt a lelkiismeretem, lefényképeztem egy csomó középületet és céget a HVG-nek, ha már adtak egy rakás ajándékfilmet. Ahhoz képest, hogy egy hónap alatt semmi gyanús nem történt velem, ma háromszor próbálták meg kinyitni a hátizsákom. De résen voltam, és az első sikertelen próbálkozás után ráraktam a kis lakatot arra a rekeszre, ahol a pénz és az iratok voltak. Így a tolvajok csak a kis zsebet tudták kinyitni, ahol csak a WC papír volt – bár az is igen értékes errefelé… Aztán vissza a hotelbe, csomagrendezgetés. A kis hátizsákba kerültek a kincsek, amiket nem adok fel: a naplók, a 29 tekercs film, a vagyont érő kórházi számlák, stb. A YMCA recepciósa, egy szigorú tekintetű hölgy közölte, nem engedi, hogy idegen taxissal menjek, majd ő hív valakit. Ez jó ötlet volt, valahogy nem éreztem én sem biztonságosnak ezt a várost.

A repülőtér nagyon modern, minden kapható a butikokban. A mosdóban ugyan nincs folyó víz, egy kancsóból öntögetett nekem vizet egy fiatalember, mikor kezet akartam mosni. A repülőn egy jó kövér nő ült mellettem, és állandóan ropogtatta az ujjait, nem volt egy nyugis éjszaka. Előttem meg egy fiatal pár, jó magas teremtések, és állandóan összebújtak. Szép dolog a szerelem, csak így nem láttam semmit a filmből.

Nairobiban leszálltunk felvenni még utasokat, jól földhöz csapta a pilóta a gépet. A drámai hatást csak fokozta, hogy egy nő felsikoltott, a szívbaj jött rám. Londonban viszont szép simán ment már a dolog, úgy tűnik, belejött a pilóta, mint kiskutya az ugatásba. Mikor bemondták, hogy mínusz 5 fok van, legszívesebben visszatérítettem volna a gépet. Átbuszoztam a másik reptérre, a maradék angol aprópénzemből teletömtem magam csokival és bámultam a hóesést… amiről annyit kellett mesélni kis afrikai barátaimnak. Még jó, hogy most volt annyi eszem, hogy a kis hátizsákba tettem meleg ruhát – tavaly kékre-zöldre fagytam a JFK-n a feladott csomagokra várva, mikor megérkeztem Mexikóból a nagy New York-i hóviharba. A többi utas is jól nézett ki: TEVA szandálok alá gyömöszölt British Airways sötétkék frottírzoknik, sort és póló fölé felvett télikabátok szalmakalappal… Aztán másfél órás késéssel indulás Pestre, túl jeges volt a szárny, várni kellett. Otthon anyu megkönnyebbülve ölel magához, és az első mondata, hogy soha többé nem enged ilyen helyekre. Én meg hullafáradtan, de csokibarnán és boldogan vigyorgok: mihelyst lesz megint időm és pénzem, megyek vissza Afrikába…

Szívesen olvasol régi beszámolókat a 80-as, 90-es évekből? Ajánlom ezeket is:

Hogy utaztunk az Internet előtt? 1987, irány a nyugat!

Görögország, az első önálló külföldi nyaralás (1989)

Bangkok, Vietnám és Angkor – első út Ázsiába (1997)