Zsebemben a diploma, ez az utolsó szabad nyár, mielőtt megkezdődnek a dolgos évek. Irány Görögország. Régóta dédelgetett álmom eljutni ide, kisiskolás korom óta mindig lenyűgöztek a görög istenek világáról szóló történetek, no meg a görög olimpikonokról készült rajzok. Útitársam, szerelmem, Bertram ehhez képest német, de göndör sötétbarna fürjei vannak, így nekem ő is lehet görög isten.
1989. július 27, csütörtök
Szerdán korai indulás a Nyugatiból, kellemes útitársak a fülkében, vidám fiatalok. A román és a bolgár szakaszon halálra szekáltak Bertramot, mit keres egy nyugatnémet errefelé a vonaton, állandóan elvették az útlevelét, kinyitogatták a csomagjait, faggatták, nézegették. A magyar-román határon eltartott egy darabig, amíg minden utas nevét megnézték a határőrök egy kiskönyvben, amiben a kitiltottak neve volt felsorolva. A K betűből legalább 5 oldalnyi név volt, így amikor hozzám értek, azt böngészték végig.
Szófiában megvettük a Thesszalonikibe szóló jegyet, majd leültünk kenyeret és joghurtot falatozni a váróteremben. Szemben velünk idős házaspár, ők is ugyanezt ették, ami nem volt véletlen, hiszen a büfé választéka adott volt. A bácsikának joghurtos lett az orra, így mosolyogva incselkedtem Bertrammal: látod, ötven év múlva te is majd ilyen ügyetlen leszel. Közben a nénike kiment a mosdóba és egy csinos negyvenes nő környékezte meg a bácsit egy kérdéssel. Bertram jólesően nyugtázta: igen, de látod, ötven év múlva is milyen sikeres leszek a nőknél. Egy-egy.
Utazás tovább, a bolgár-török határon jó három órát várakozott a vonat, minden lengyelt tüzetesen megvizsgáltak, sok mostanság a csencselés. Fordult a kocka: míg eddig Bertram volt a csodabogár, most engem méregettek gyanakvóan. Vámáru-nyilatkozat nem lévén, a fényképezőgépem típusát és gyártási számát egyszerűen az útlevelem utolsó oldalára jegyezték fel.
Hosszú vonatozás után végre megérkeztünk, és elindultunk szállást keresni. Cipeltük a nehéz hátizsákokat végig a főutcán, de boldogan vigyorogtunk, hogy végre itt lehetünk. A Hotel Atlantisban találtunk egy olcsó szobát, egyszerű, de tiszta.
1989. július 28, péntek
Jó kis reggelivel kezdtük a napot, pénzváltás, telefon haza, majd letudván a kötelességeket, kezdődhet a felfedező körút. A tengerparti sétányon kezdtük, hogy érezzük a tenger illatát. Ott áll a Fehér Torony, ami régen börtön volt, no meg Galerius diadalíve. Aztán néhány bizánci templomba kukkantottunk be, majd felmásztunk a városfalakhoz a felsővárosba, ahonnan az egész környék látszik. És csak beszélünk, beszélünk folyamatosan Bertrammal, már három napja megállás nélkül, hiába, egy éve nem találkoztunk, annyi mindent el kell mondani, és annyira boldogok vagyunk, hogy újra együtt lehetünk.
1989. július 29, szombat
Éjjel annyit nevettünk, hogy ma reggel csak kóvályogtunk a fáradtságtól. Ma Kalampakába vonatoztunk, a Hotel Astoriaban szálltunk meg, és remek kisvendéglőben vacsoráztunk. Rablóhús krumplival, görög saláta, finom vörösbor, andalító görög zene. Már épp indulni akartunk, amikor egy középkorú asszonyság felállt az asztalától és táncolni kezdett. Hamarosan csatlakozott hozzá egy fiatal lány, talán a lánya lehetett, nagy-nagy szeretettel, érzéssel lejtettek a táncot. Amikor ők leültek, egy öreg házaspár vette át a terepet, a nénike egészen aprókat lépett a papucsos lábával, majd újabb vendégek csatlakoztak. Az elöl álló táncos vezette a táncot, a másodikként álló mindig fehér kendőt fogott, a többiek egymás vállába kapaszkodva. Gyönyörű volt látni a mosolygó, boldog táncosokat, megbabonázva néztük őket.
1989. július 30, vasárnap
Reggel 9-kor indult a busz a Meteóra kolostorokhoz. Már tegnap este is láttuk a várost körülvevő lenyűgöző sziklákat, alig vártuk, hogy reggel legyen. Felhúztam a kifejezetten erre a célra hozott hosszú szoknyámat, nem engedik be ugyanis a sortnadrágos turistákat. A busz a legnagyobb kolostorhoz, a Nagy Meteórához vitt fel minket, körös körül gyönyörű panoráma, minden kanyarban újabb csodálatos látvány, nem győztünk fényképezni.
A kolostorban az ősi konyha tetszett a legjobban, főleg az óriási üst. Bertram, az édesszájú meg is jegyezte, mennyi csokoládépudingot lehetne ebben főzni és ettől a gondolattól még sokáig nem tudott szabadulni. A templom freskói harcokat, öldöklést ábrázoltak, kissé kontrasztban a békés tájjal. Kb. egy kilométerre egy másik kolostor áll, a Varlaam. Az autóútról ide is jó néhány lépcsőn kell felkapaszkodni. Az árukat a még mai is működő csörlőszerkezettel húzzák fel ide, talán nekünk is könnyebb lett volna azzal feljutni, elvégre régen a szerzetesek is ezzel közlekedtek.
Újabb hosszú séta és újabb pár száz lépcső után értünk az Ajia Triada kolostorhoz, ide már jóval kevesebb turista mászott fel, így jóval csendesebb, meghittebb volt. A templom falait nem restauráltak, régi, kopott freskókat láttunk, a bejáratnál ücsörgő szerzetes pedig mosolyogva nyújtott át egy kekszet nekünk. Hazafele stoppal mentünk, egy fiatal olasz pár vitt le minket a városba, helyesek voltak.
1989. július 31, hétfő
Hatalmas reggelivel kezdtük a napot, kell az energia, no meg napközben a hőségben úgysincs kedvünk enni. Vonattal Levadiaba, majd onnan tovább busszal Delphibe. Hát ez nem volt egy joyride. Eleve órákat kellett várni a buszra, aztán megjött a sofőr, de korán örültünk: egy őrülttel volt dolgunk. Eszeveszett tempóban száguldott a szerpentinúton, üvöltött a zene, szájában cigaretta lógott, furcsán vigyorgott és időnként görögül magyarázott nagy hadonászással kísérve, amikor is ugye elengedte a kormányt. Halálsápadtan ültünk egész úton, meg se mertünk moccanni. A táj pedig lenyűgöző volt, a Parnasszus hegyei, a költők hazája.
Delphi hangulatos kisváros, szinte csak szállodákból és éttermekből áll. Az ifjúsági szálló tele volt, de találtunk egy kedves, balkonos, olcsó szobát egy motelben. Igazi görög lakomát csaptunk a Bakhoshoz címzett fogadóban: szuvlaki, musztaka, görög saláta és vörös bor volt a menü.
1989. augusztus 1, kedd
Delphi. A hegyoldalban fehérlik az Apollón templom, a színház, a stadion és a kincsesházak romjainak együttese. Tudtak ezek a görögök, hova kell építkezni, az építmények nagyszerűen illeszkednek a tájba.
A közelben kis múzeum, a kocsihajtó fiú szobrával és egy faragott kővel, amit az ókori görögök a világ köldökének tartottak. Bertrammal megittunk fejenként vagy három liter vizet a tűző napon, aztán továbbindultunk a Kasztalia forráshoz, amiből annak idején Delphi jósnője, Puthia ivott – és most, úgy kétezer évvel később mi is. Végül lesétáltunk az Athena Pronaina templom romjaihoz, ahol csak három szép oszlop maradt meg.
Vacsora után visszabuszoztunk Levadiaba, újra az őrült sofőrrel, éjjel pedig vonatozás Athénba.
1989. augusztus 2, szerda
Hajnali egykor értünk Athénba, ahol ifjúsági szállók kifutófiúinak garmadája várt minket. Rögtön megtetszett a Hotel Aphrodité, mondván, a szerelem istennőjéről van elnevezve, ott hát a helyünk. Követtük a fiút, de hamar lelohadt a jókedv, amikor kiderült, hogy nincs is üres szoba. A fiú azután kapta a jutalékot, hány turistát tud odavinni, az már nem állt érdekében, hogy elárulja, van-e hely. A szálloda meg úgy gondolta, hogy a hoppon rekedt turistákat majd elhelyezi itt-ott a közelben. Mi persze ragaszkodtunk ahhoz, hogy együtt maradjuk éjszakára, így kaptunk az ajánlaton, hogy a közeli Joy hotelben van még egy kétágyas szoba. Újra hátizsák cipelés, és újra hoppon maradás. Csak a tetőn volt már hely. What a Joy. A 400 drachmát lealkudtuk 300-ra, felkapaszkodtunk a tetőre, ahol szinte egy talpalatnyi szabad hely sem volt, egymás hegyén-hátán szorongott mindenki. Egy sarokban találtunk egy kisebb szabad helyet, a szárítókötelek alatt, oda kuporodtunk le. Bertramot szerencsére most sem hagyta el a humorérzéke. Még délután mondtam neki, hogy nem is ismerkedtünk meg más utazókkal eddig, annyira egymással vagyunk csak elfoglalva. Most persze megkaptam: „Ez az, amit te szocializálódásnak nevezel. Fekszünk egy tetőn hajnali háromkor több tucat horkoló társaságában, idegenek zoknijaiból csöpög rám a víz, és még a lábam sem tudom kinyújtani…” Hajnali hatig tartott a nyomorgás, akkor a tulajdonos hangos tapsolással felébresztette a népet és lezavart mindenkit a tetőről. Csak röhögtünk kínunkban, lépni sem bírtunk az álmosságtól. Első dolgunk volt, hogy találjunk egy normális szállást. A Hotel Artemiszben 2500 drachmáért volt szoba (az előző helyen 4000 lett volna), rögtön lefeküdtünk és gyakorlatilag átaludtuk az egész napot. Csak vacsorára mentünk le az utcára, megkóstoltam a tintahalat, egész jó.
1989. augusztus 3,csütörtök
Ma reggel korán keltünk, hogy még a hőség beállta előtt feljussunk az Akropoliszra. És igen, ott álltam a Parthenon előtt, szerencsére még tömeg sem volt, nyugodtan sétálhattam, nézelődhettem, fotózhattam kedvemre. Majd lesétáltunk az Agorára, azokon az utakon csatangoltunk, ahol előttünk Szókratész is, megnéztük a Theszeiont és a környékbeli emlékeket.
Bertram egyre rosszabbul van, lázas, így hazament lefeküdni. Én még kószáltam egyet a Plakán, megnéztem az egyetemet, a könyvtárat, az Ismeretlen katona sírját a mulatságos őrségváltással, majd néhány bizánci templomot, pl. a kis Metropoliszt és az Ajii Theodorit, no meg Hadrianus diadalívet.
Aztán siettem haza, Bertramnak nagyon fáj a torka, próbáltam neki valami gyógyszert adni, de kiderült, nem tudja lenyelni. Ez gyerekkora óta probléma, egyszerűen képtelen bekapni egy gyógyszert, ezért világéletében mindig injekciót kapott. Injekció nem lévén, mindenféle trükkökkel próbáltam vele megetetni a gyógyszert, pl. süteményben rejtettem el, de nem működött. Megint csak vacsoraidőben mentünk ki, Bertram meg is jegyezte, biztos nászutasoknak gondolnak minket.
1989. augusztus 4, péntek
Délelőtt csak lustálkodtunk, tervezgettük az út hátralevő részét, melyik szigetre is menjünk. Ebéd után aztán összeszedtük magunkat, irány a Nemzeti Múzeum: a Poszeidon szobor, az Athena szobor kicsinyített mása, a Zeusz fej, a therai falfestmények, mükénéi leletek a híres Agamemnon maszkkal.
1989. augusztus 5, szombat
Ma továbbutaztunk a Peloponneszoszi félszigetre. Útközben kis pihenő a korinthoszi csatornánál, nem semmi egy építmény. Meredek, mély falak közt csillog a kék vízsav a fehér hajókkal, leírhatatlan látvány.
Mükénébe nem ment be a busz, csak a szomszéd faluba, így jó három kilométert kellett a tűző napon gyalogolni teljes menetfelszereléssel Mükénébe, majd onnan tovább a romokhoz, jól leizzadtunk. Ekkor kiderült, hogy a romok nincsenek is már nyitva, délután háromkor bezárnak, így a faluban kellett éjszakázni. Az 1862-ben alapított House of Schlieman szállóban aludtunk, ahol Allen Ginsberg, Debussy, Henry Moore, Boris Vian és Jean-Paul Sartre is megszálltak mar előttünk, illusztris társaság.
1989. augusztus 6, vasárnap
Ma hihetetlen tempót diktáltunk magunkat, be kellett hozni az ellazsált időt, hogy legyen pár napunk a tengernél is. Kora reggel megnéztük Mükénében a romokat, ami kb. két kilométeres séta a várostól. Először Atreusz király kincsesházába kukkantottunk be, hatalmas kupolaterem kis sírfülkével, majd a híres oroszlános kapu alatt besétáltunk a palotába, aminek már csak az alapjai vannak meg.
A kilátás itt is gyönyörű a dimbes-dombos környékre. A palota mellett terül el a sírkerület, onnan kerültek elő az aranytárgyak, pl. az Agamemnon maszk is, amit Athénban láttunk. Vissza a szállodába, kijelentkezés, és már buszoztunk is Epidauroszba. Itt az óriási, impozáns színházat néztük meg. A színpad közepét egy kő jelzi, ahol ha leejtünk egy fémpénzt, hangját az utolsó sorban is remekül hallani. Körbesétáltuk az Aszklepiosz szentély romjait, érdekes édes illat terjengett a levegőben, de nem tudtuk meg, mi lehet az.
Este aztán még egy utazás, Olimpiába. Tripoliszig viszonylag simán ment minden, ott aztán öt buszt is el kellett engednünk, egyszerűen nem fértünk fel rájuk, tele voltak kiskatonákkal. Még este tízkor is Tripoliszban dekkoltunk. Bertram szerint innen kellene képeslapokat küldeni, mindenki azt hinné, Afrikában vagyunk. Busz már nem jött több, így itt kell tölteni az éjszakát. Csak 3000 drachmánk van. Ha kifizetjük a szállót, nem lesz pénzünk buszjegyre, reggel viszont már nyolckor jön a busz, amikor még nem nyit ki a bank. Ha megvárjuk a bankot, akkor utána csak délben van busz. Elég patthelyzet, de majd csak lesz valahogy – mentünk aludni.
1989. augusztus 7, hétfő
Reggel felszálltunk a buszra, lesz ami lesz. Lobogtattuk a dollárjainkat, de senki nem tudta, mennyi az árfolyam. A sofőr és a kalauz az ablak felé fordítva nézegették a bankjegyeket, és ordítozva tárgyaltak, mi legyen a teendő. Az utasok is hamarosan beszálltak a vitába, mindenki más árfolyamot kiabált be, mintha valami licitáláson lettünk volna. Mi csak kuporogtunk a hátsó ülésen és vártuk a határozatot. A helyzet végül úgy oldódott meg, hogy az egyik falun áthajtva megálltunk egy bank előtt, végre beválthattuk a pénzünket. Az alig száz kilométeres utat négy óra alatt tettük meg, de nem panaszkodom, csodás tájakon jártunk.
Olimpiába megérkezve megittunk fejenként másfél liter tejet – nagyon szomjasak voltunk és ez volt a legolcsóbb ital -, majd találtunk egy rekordolcsó szobát, 1200 drachma, málló rózsaszín falakkal. Nekünk megteszi. Olimpia egyfajta zarándoklat nekünk. Tavaly épp a szöuli olimpia alatt ismerkedtünk meg, kicsit annak is köszönhetően: én egy olasz szállodában tévét kerestem, és pont Bertramot kérdeztem meg, nem tudja-e, merre van. TV nem volt, jött helyette egy mindent elsöprő szerelem. Megnéztük Zeusz templomát, az egykori edzőterem oszlopait, a Héra templomot, majd a stadiont, ahol futottunk egy tiszteletkört kéz a kézben. Emlékezetes pillanat.
Találkoztunk a francia és a német párral, akiket meg Delphiben ismertünk meg, állandóan összefutunk velük. A stadion után megnéztük még a helyi múzeumot, benne Hermész szobrával, aki a gyermek Dionuszoszt tartja karjában. Tökéletes szépség. Este zuhany, pihenés, vacsora, majd megkóstoltam a görög nemzeti italt, az úzót, ennyi elég is volt belőle.
1989. augusztus 8, kedd
Vissza Athénba. Olimpiába a félsziget átszelésével, busszal mentünk, de most visszafelé a gyorsabb úton, a félsziget északi partján vonatozunk. A pireuszi pályaudvaron rögtön vettünk két jegyet a Mikonosz fele induló hajóra és fel óra múlva mar úton is voltunk, ezúttal a tengeren. A fedélzeten csupa fiatal, és mind valahogy kissé furcsa. Az útikönyv írta is, hogy Mikonosz a kissé elvontabb ifjak nyaralóhelye, de erre a látványra azért nem számítottunk. Egy normális nincs köztük, érdekes lesz az utolsó pár napunk.
1989. augusztus 9, szerda
Hajnalban érkeztünk meg a szigetre, ahol két furgon várta azokat, akik a kempingbe igyekeztek. Bejelentkeztünk, és nekiálltunk sátorhelyet keresni. Nem volt egyszerű feladat, sötét is volt, tömeg is, végül inkább csak a hálózsákokat terítettük le, arra a pár órára az is megteszi. Reggel kissé kómásan aztán felállítottuk a sátrat, felkaptuk a fürdőruhát, és rögtön belevetettük magunkat a vízbe. Tiszta, szikrázó kék a víz, eleinte imádtuk a parti nyugalmat. De délelőtt újabb és újabb hajók érkeztek, csak úgy ontották ki magukból a fürdőzni vágyókat. Délre már lépni sem lehetett a strandon, így inkább visszavonultunk a sátrak közé, kimosni a sok szennyest és heverészni az árnyékban. A kaja szuper a kemping éttermében, igaz, meg is kérik az arat. Tortellinivel indítottuk a vacsorát, majd óriási gyümölcstálat tüntettünk el.
1989. augusztus 10, csütörtök
Kisse összetörve ébredtem, rég nem aludtam sátorban, no meg az éjszaka sem volt túl nyugodt. Horkolás, magnózás, nevetgélés, miegymás hangjai a közeli sátrakból. Egy csöppet leégtem tegnap, így nem mentem a napra, csak hűsöltünk, beszélgettünk egész nap. Végre Bertram is elemében van, ez a semmittevés az ő világa, míg a romok között rohangálás volt inkább az enyém. Ma is egész nap engem fotózott, már több száz képe lehet rólam. A papája direkt azért adta a fiacskájának a méregdrága fényképezőgépet kölcsön, hogy jó kis diákat készítsen Görögországtól, ehhez képest egy darab kocka nem készült még semmilyen műemlékről, viszont több tekercs dia van már rólam. Kis bolond.
1989. augusztus 11, péntek
Gondoltunk egyet, és beutaztunk a sziget fővárosába. Először is a kempingből egy kis hajóval Platis Gialosra kell eljutni, a sziget legnagyobb strandjára. A bárkán a felcsapódó hatalmas hullámoktól csuromvizesek lettünk, ami nem lett volna baj, ha nem sós a víz, így viszont mindenhol viszket. Innen busz vitt tovább Mikonoszba, ami egy elragadó kis városka. Szűk sikátorszerű utcácskák, hófehér falu házak, pici kápolnák, kékre és zöldre festett faajtók és ablakok, boltocskák és tavernák tucatjai, rengeteg virág mindenütt. Öreg nénik és bácsik ücsörögnek a házak előtt, szép nyugodt az élet, semmi stressz.
A szobaárak elég húzósak, 6000-nel kezdődnek, jó lesz nekünk a kemping. Este ittunk egy italt, aztán a vaksötétben hazahajókáztunk éjjel, hangulatos volt.
1989. augusztus 12, szombat
Kezdjük megszokni, sőt, talán meg is szeretni a Paradise kempinget, holott első nap nagyon riasztó volt a tömeg. Csomó fiatal, főleg olaszok és amerikaiak, extrém figurák, de jó a hangulat. Kitűnő konyha, gyönyörű strand, mi kell meg. Ma áthajókáztunk a szomszéd strandra, Super Paradise-ra, ami talán nyugodtabb egy kicsit, mint a mienk. Pici kavicsos a partja, elég hideg a víz, de elképesztően tiszta, még akkor is latom a lábfejem, ha már derékig állok a vízben.
1989. augusztus 13, vasárnap
Ma a harmadik strandot próbáltuk ki, a Hell-t. Járjuk meg a poklot is a paradicsom után. Amikor kis hajónk befutott az öbölbe, elégedetten néztünk egymásra. Végre egy igazán kihalt, romantikus strand, néhány nudista homokos férfin kívül sehol senki. Rövid úszkálás után jólesően nyújtóztunk el a homokos parton, de néhány perc után rájöttünk, miért is hívják pokolinak ezt a partszakaszt. Az első kis szellő telefújt minket homokkal, és mint megannyi apró tűszúrás, pattogtak rajtunk a homokszemek. Fél óra múlva fülünk, szemünk, szánk tele lett homokkal és csak jöttek az újabb és újabb fuvallatok. Időnként bemenekültünk a vízbe és alig vártuk a csónakot, ami visszavitt minket a kempingbe, ahol alig győztünk a zuhany alatt megszabadulni a rengeteg homoktól. Pihengettem egy kicsit, Bertram németül duruzsolt hozzam, egy szót sem értettem az egészből, de jóleső volt hallgatni. Érdekes, ha más beszél németül, az olyan csúnyán pattog, ki nem állhatom a nyelvet, ő meg olyan dallamosan, kedves hangon búg nekem.
1989. augusztus 14, hétfő
Tegnap éjjel kisebb tömegverekedés tört ki a kempingben egy hangoskodó fickó miatt, féltem is egy picit. Reggel aztán úgy döntöttünk, megnézzük Deloszt, Apollón szülőhelyét. El is vergődtünk Mikonoszig, ahol nagy bánatunkra kiderült, hogy a deloszi romterület hétfőn zárva van. Így hát csak a fővárosban csatangoltunk, majd délután úsztunk még egy utolsó nagyot a tengerben.
1989. augusztus 15, kedd
Ma reggel pakolás, majd busz a kikötőhöz, és megjött Daliana, a hajónk, hogy visszavigyen Athénbe. Késő este érkeztünk meg, és rutinosan nagy ívben kerültük ki az youth hostelek csalogatóembereit. A már bevált Hotel Artemisben szálltunk meg, ahol a recepciós mint régi ismerőst üdvözölt minket.
1989. augusztus 16, szerda
Reggel szomorúan konstatáltam, hogy máris hámlik a csokibarnára sült bőröm, mit lehet tenni. Megvettük Bertramnak a hazafelé szóló repülőjegyet, kis közelharc árán, mert jóval drágábban akarták eladni, ahogy mi azt gondoltuk. Budapesten anno azt mondták, hogy 14 ezer drachma egy stand by jegy, itt viszont 21 ezret akartak érte kérni, mondván, hogy az a 14 ezres ár csak idefele létezik, Budapest felé nem. Engem viszont nem könnyű lerázni, addig bizonygattam az igazam, míg ők unták meg előbb, és odaadták 14 ezerért a jegyet. A végén még helyet is foglaltak, pedig az végképp nem jár, hiszen épp ezért stand by. Nekem volt már a Maléves apukám révén volt már jegyem, ezzel nem volt gond. Délután még elmentünk a National Gardenbe, aztán vissza a szállóba, hajnali 3-ra kérve az ébresztőt…
1989. augusztus 17, csütörtök
Ma ki a reptérre, Bertram nagyon izgult, most repült először, egészen kipirult az arca, csak szorongatta a kezem. A sztyuhi egyszercsak szólt, hogy előremehetünk megnézni a műszerfalat. Otthon pilóta a szomszédunk, és már meg volt beszélve, hogy a mai járaton jövünk, szóljon a kollégájának, hogy hadd utazzunk egy kicsit elöl. Jól sikerült a meglepetés, nagyon tetszett Bertramnak a pilótafülke, aztán leszállás, és már vége is a vakációnak – de azt hiszem, ezt a nyarat soha nem felejtem el….
Szívesen olvasol régi beszámolókat a 80-as, 90-es évekből? Ajánlom ezeket is:
Hogy utaztunk az Internet előtt? 1987, irány a nyugat!
Kenya és Tanzánia – overland, 1996
Bangkok, Vietnám és Angkor – első út Ázsiába (1997)