Üzbegisztán kis tádzsik, kirgiz és kazah kiruccanással

Üzbegisztán-8

2007. szeptember 26, szerda

Egészen varázslatos érzés Khívában ébredni.

A csoport csak 9-kor találkozott, de én előtte még tettem egy gyors kört a városban egyedül – így a legjobb, amikor a turistacsoportok még a szállóban gyülekeznek, reggeliznek és csak ébredezik a város. Békés csend, az árusok még csak álmosan pakolják ki az árukat, senki nem nyaggatja az embert, gyönyörű tiszták a fények.

Üzbegisztán-5

Üzbegisztánba azóta vágytam nagyon, mióta láttam Frei Tamás egy filmjét az országról. A műsor tulajdonképpen Vámbéri Árminról szólt, aki Marco Polo után 600 évvel először járta meg európaiként ezt a vidéket. Mások is eljutottak ugyan errefelé, de az élményeikről már nem tudtak otthon beszámolni – az itteni uralkodók ugyanis nem igazán vágytak a távoli hírnévre és lefejezték az európai kémeket. Ha a lefejezést sikerült is elkerülni, a kánnak rengeteg ötlete volt még a foglyai kivégzésére: élő embereket toronyba rakva cementbe öntöttek; nyakig elásva halálra kövezték őket; minaretről dobták le őket, stb. Vámbéri dervisnek álcázva magát, egy zarándokcsoporthoz csapódva hónapokig gyalogolt a sivatagban, mire eljutott Khívába. Már az utazás is felettébb kockázatos volt, de a városba érve látta, hogy az elejtett ellenség milyen sokat ér. A város főterén maga is tanúja volt, ahogy a harcosok megérkeznek lovaikkal, és a zsákjaikból a földre öntik az ellenség levágott fejeit. Ezeket aztán egy jegyző a csizmájával rugdosva összeszámolta és a fejkvóta alapján jutalmazta a gyilkosokat. Bár a város a selyemúton feküdt, inkább rabszolga-kereskedők, gyilkosok búvóhelye volt, mint kereskedelmi központ. Az oroszok a XVIII-XIX. században többször is megpróbálták elfoglalni, de a kánok hatalmát végül csak a szovjeteknek sikerült megtörni az 1920-as években.

Khíva az útikönyv szerint a legegységesebb építészetű iszlám város, a viszonylag kompakt belvárosban egyáltalán nincs XVIII. századinál újabb épület. Végigjártuk a város mecseteit, iskoláit, minaretjeit és egyszerűen nem tudtam betelni a pazar, kék mozaikos díszítéssel. Számomra elképesztő volt, hogy mindössze két színből, a kékből és a fehérből, milyen változatos, pompás faldíszeket tudtak kreálni.

Üzbegisztán-2

Különösen megkapó a csonka minaret, mely mindössze 26 méter magas, de a legdíszesebb mind közül – mintha a teljes építményre szánt csempét a félbehagyott minaretre ragasztották volna fel, minden porcikája csillog-villog a gyönyörű mozaikdíszítéstől.

Üzbegisztán-1

A városnézés után isteni ebéd (borscs leves és szamóza, azaz hússal vagy zöldséggel töltött tésztabatyu), majd a szálloda medencéje mellett olvasgattam Vámbéri könyvét, amit elhoztam magammal. A legérdekesebb a kán udvarának leírása volt. Maga a ház nem volt sokkal díszesebb, mint a másoké. Az uralkodót inkább az alkalmazottak serege különböztette meg a köznéptől. Volt itt pipa-vigyázó, asztalterítő, kannatartó, fejborotváló, hátdögönyöző, ágyvető, kincstárnok, de pl. kócsagtartó is.

A délután hátralevő részét a WC kagyló felé hajolva töltöttem, heveny gyomorrontás következtében. Pár létfontosságú szerven kívül szerintem az égvilágon minden kijött belőlem. Azt hiszem, ezzel letudtam az őszi méregtelenítő kúrát, ennél jobban egy háromhetes léböjt-kúrán sem lehet kiürülni..

Üzbegisztán-3

2007. szeptember 27, csütörtök

Reggelire egy üveg Coca Cola. Bármilyen egészségtelen és bármennyire is idegenkedem tőle, a gyomorrontás minden fajtájára (ha jön, ha nem…) ez a világ minden pontján legkönnyebben hozzáférhető gyógyszer. Ha az ember nem tud menni WC-re, a koffeintartalom segít, ha túl sokat megy, akkor a magas cukortartalom pótolja gyorsan az elvesztett cukrokat. Ezt nem tudományos megalapozottsága miatt írom, hanem gyakorlati tapasztalatok alapján. Miután találkoztam a többiekkel, kiderült, hogy nem csak nekem volt mozgalmas az éjszaka – a többiek azt sem tudták, melyik felükkel forduljanak a WC kagyló felé, belőlük jött minden több irányból, nekem legalább ez nem volt gond.

Ma este szerencsére semmi megerőltető program nem volt, mindössze elbuszoztunk Khívából Bukharába. A 8 órás utat a busz végében, vízszintesben töltöttem, félig kábultan. No de mi ez a 8 óra zötykölődés Vámbéri útjához képest, aki ezt a szakaszt 3 hét alatt tette meg.

Megfigyeltem, hogy a helyi idegenvezetőnk minden városban oroszul beszélget a helyiekkel. Nem igazán értettem, miért, hiszen ő is üzbég. Kiderült, hogy mivel ő taskenti, szinte egyáltalán nem érti az ország más táján élőket, olyan erősek a nyelvjárások. Oroszul viszont mindenki tud, és ez a közös nyelv az üzbégek között. Végre egy kézzelfogható eredményét is találtam a mindenhol kötelező orosz nyelvtanulásnak.

Üzbegisztán-4

2007. szeptember 28, péntek

Reggel terülj-terülj asztalkám fogadott bennünket, itt négy csillagos szállodában lakunk, van ám minden. Csak pont bundás kenyér nem volt, de kiokoskodtam, hogy ahol van tojás és van kenyér, ez is biztos megoldható. El is magyaráztam a kis szakács fiúnak, mire gondolok. „Grinki!” – ragyogott fel az arca és már készítette is.

9-kor nekivágtunk a városnézésnek, de hamar rájöttem, hogy a csoportos városnézés nem az én műfajom. Én egy új városban szeretem először megnézni a látnivalókat, aztán a maradék időt tölteni céltalan barangolással, vásárlással, stb. Az amcsi útitársak viszont a vásárlást mindenek elé helyezték, így rettenetesen lassan haladtunk, mert minden bazár minden eladójával végtelen alkudozásokba kezdtek. Ha valaki, akkor én szeretek vásárolgatni, de most majd gutaütést kaptam. Egyszerűen nem tudok napirendre térni a felett, hogy ha valaki több ezer dollárt kifizet azért, hogy a bolygó túlsó felére elutazzon, akkor egy ilyen hihetetlen látnivalókban bővelkedő városban, ahol mindössze egyetlen napunk van, hogy tud azzal órákat elfecsérelni, hogy pár dolláros vacak műanyag karkötőkre alkudozzon. Miért okoz nekik akkora kielégülést, hogy 4 dollár helyett 3-ért tudnak megvenni egy hasznavehetetlen csecsebecsét. Na mindegy. Egy darabig velük tartottam, csak hogy meg tudjam hallgatni a vezető magyarázatát, mert ő eléggé képben volt. Megnéztünk néhány medreszét, melyek közül a legszebb a madaras mozaikú volt.

Üzbegisztán-7

Ezután a Kalon minarethez sétáltunk el. Ennek számos elődje összedőlt, míg végre egy alaposabb építész rendesen hozzálátott a munkának. 13 méter mély, 9 méter átmérőjű gödröt ásott és speciális malterrel öntötte ki, amihez biztos ami biztos alapon tevetejet, tojássárgáját és bikavért is kevert. Ezután két évre magára hagyta az alapot, hadd kössön. Miután visszatért, fel tudta húzni a világ akkori legmagasabb szabadon álló tornyát, amely 1130 óta szilárdan áll.

Megnéztük a mellette levő mecsetet is, majd továbbsétáltunk a város kis ékszerdoboza felé. Ez az Ismael Samani mauzóleum a X. századból. Gyönyörű, szabályos kocka alakú építmény, szenzációs tégladíszítéssel. Alig tudtam betelni vele.

Üzbegisztán-9

Dél körül aztán szélnek eresztettek minket. Először is megebédeltem a város 1620-ból származó kis tavánál, egy hangulatos helyi étteremben. A szomszéd asztalnál magyar társaság ült, úgy látszik, nem jöttem most elég messze… Hogy ledolgozzam a lakomát, megmásztam a Kalon minaretet – bár nem vészes a magassága, elég félelmetes volt a sötét csigalépcsőn felkapaszkodni a toronyba, ahonnan anno levetették ez ellenséget. Aztán csak kódorogtam cél nélkül, amerre vitt a lábam. Este utazási élményeket cserélgettünk az amcsikkal. Az egyik büszkén mesélte, hogy tavaly a Baltikumban járt és legjobban Macedónia tetszett neki. Csak mosolyogtam egyetértően…

2007. szeptember 29, szombat

Szamarkand felé megálltunk néhány helyen nézelődni, többek között az emír nyári palotájánál, A Sitorai Makhi Khosa épületnél. Volt néhány szépen berendezett szoba, de a legnagyobb látványosság egy helyi kiscica volt, aki mindenkitől kikövetelt egy kis kényeztetést. Legszívesebben megtartottam volna. Megjegyzem, az összes utazásom során itt látom a legszebb, legegészségesebb cicákat és kutyákat. Sehol egy kivert, sovány, éhes állat, csupa jól táplált, szép szőrű, kedves jószág.

Üzbegisztán-6

Megálltunk egy kerámiaüzletben is, ahol 200 éve ugyanazzal a technológiával gyártják az edényeket, dísztárgyakat. Ez olyan lehet nekik, mint nálunk a Fővám téri piac, azaz minden államfőt, királyt ide cipelnek – jó néhány híresség pózolt a tulajdonossal a falakat díszítő fotókon. A tárgyak közül a legérdekesebb az a szamár volt, amelyet a nemzeti ünnepükre, március 21-re készítenek. A hagyomány szerint a szülők ilyeneket készítgetnek a gyerekeknek, amely az ünnep napján gyertyatartóként szolgál, de este szándékosan eltörik.

Késő délután érkeztünk meg Szamarkandba, egy rettentő depis, városszéli szállodába. Ahhoz eléggé kiesett, hogy nem érte már meg a vacsoraidőig bemenni a városközpontba, a környéken viszont a helyi GUM áruház volt az egyetlen „látványosság”. Nem volt mit tenni, oda sétáltam el, és nem is szórakoztam rosszul a helyi felhozatalt látva. Döbbenetes volt például a digitális képernyővel egybeépített óra, amelynek kivetítőjén színes halak úszkáltak. De az a falikép se volt semmi, amelynek vízesése tényleg zubogott, vagy az a helyes szobadísz, ahol a csobogó vízesés felett egy fehér galamb bólogatott, miközben a víz egy régi, romantikus malomkereket tekert. Aztán kerestem egy internetezőt. Csak egy „Pleasure Internet” feliratú helyett találtam, félmeztelen női fotókkal, úgyhogy kicsit tartottam tőle, hogy rossz helyen járok. De szerencsére nem kukkoló intézmény volt, hanem normális internetező, ahol rajtam kívül mindenki lövöldözős játékokat játszott.

2007. szeptember 30, vasárnap

A városnézés első pontja a város széli hatalmas piac meglátogatása volt, amit abból a szempontból nem bántam, hogy végre fotózhattam portrékat.

Bármennyire is igyekeztem, az üzbégek oly gyakori arany fogát nem sikerült elkapni, mert bármikor megkértem egy szép aranyfogút, hogy hadd kapjam már le, bár készségesen pózolt, mindig szigorú arcot vágott. Nem mintha szégyellnék a fogukat, az itt státusz szimbólum, csak ők valahogy mindig komoly arccal fényképezkednek, és nem fedik fel bájos mosolyukat.

Üzbegisztán-12

Innen egy 1700 méteres hágó megmászása után Shakhrisabzba kocsikáztunk, Timur szülővárosába. Közép-Ázsia első számú hadvezére, hódítója 1336-ban született itt.

„A világ nem elég nagy két királynak” jelszóval Moszkvától Delhiig terjesztette ki hatalmát. Barbárságban a mongolokon is sikerült túltennie, csapatai becslések szerint 17 millió embert mészároltak le. Jobb lábára sánta volt egy gyerekkori sérülés miatt. Amikor a szintén sánta Vámbérit az iszlám fanatikus rendőrség felnyomta a szamarkandi emírnél, az emír azt feszegette, hogy tudott a dervis oly hosszú utat megtenni sánta létére. Vámbéri azonban remekül kivágta magát, amikor azt válaszolta, hogy Timur is sánta volt, mégis a fél világ a lábai előtt hevert.

Visszaérkezvén Szamarkandba, a délután a főtéren, a Registánon töltöttük. Ez tuti, hogy benne van a világ három legszebb tere között, bár nálam az aranyérmes mindig is Sienna marad. A Registan három oldalát is fenséges medresze határolja, van valami nagyon fenséges hangulata.

Üzbegisztán-13

2007. október 1, hétfő

Hűvös, esős időben indult a nap. Az Ulug Beg obszervatóriumnál kezdtünk, ahol Timur egyik unokája, Ulug Beg már a XV. században pár másodperces eltéréssel belőtte a naptári év hosszát és beazonosított 1018 csillagot. Majd a meglehetősen unalmas Afrosiab történeti múzeum következett, de utána végre a temetőbe mentünk, amire a leginkább vártam. Itt Timur közeli rokonai vannak eltemetve, csodálatos mozaikos síremlékekbe, amelyek olyanok, mint valami miniatűr medresze. Kis cizellált, kecses, díszes építmények, fantasztikus mozaikokkal.

Üzbegisztán-10

Ezután a Bibi Khanum mecsetet néztük meg, melyet Timur Delhi meghódítása felett érzett örömében épített. Az építkezést sajátos művezetőként azzal igyekezett siettetni, hogy időnként kilátogatott a helyszínre és pénzérméket, valamint húsdarabokat szórt az emberek közé. A mecset gyorsan el is készült, de hamar munka sose jó és hamarosan potyogni kezdtek róla a téglák.

Az esti vacsora izgalmasnak ígérkezett, amikor a vezetőnk azt ecsetelte, hogy tipikus helyi családoknál fogjuk azt elkölteni. Az Explore-os útjaimon is szokott lenni ilyesmi és tényleg jópofa – kisebb csoportokra oszlunk és beülünk néhány család nappalijába a családtagok közé, mutogatásokkal beszélgetünk és kellemesen telik az este. Amikor ma megláttam, hogy a „tipikus üzbég család” otthona előtt már négy másik 40 fős busz is parkol, akkor sejtettem, hogy most nem erről van szó. És valóban, ez inkább étterem volt, bár állítólag magán üzemeltetés.

Üzbegisztán-14

2007. október 2, kedd

Mivel a szállodából az összes csoportnak pontban 8-kor volt reggeli, 8.45-kor pakolás és 9-kor indulás, hatalmas tumultus alakult ki. Nem világos, miért nem lehetett ezeket a lépéseket félórás fáziskéséssel megszervezni, de ilyenkor jobb, ha az ember beletörődve sóhajt egyet és nem idegesíti fel magát. Pont olyanok vagyunk, mint a karavánok, csak nem tevékkel, hanem 40 fős buszokkal, mindig mindenhova együtt megyünk.

Ma átugrottunk Tadzsikisztánba egy napra. A határátlépés nem ment villámgyorsan, volt is nagy morgolódás az amcsik részéről. Egy idő után meguntam a nyafogást, hogy bezzeg náluk, meg bezzeg itt a vadkeleten… gondoltam, ideje az orrukra koppintani, így elmeséltem nekik, hogy megy Magyarországon az amerikai vízum megszerzés, az emelt díjas telefonszámon való időpontkéréstől a speciális fotózáson keresztül a sorban állásig és a megalázó kérdésekig bezárólag. Na, elhallgattak.

Tadzsikisztánban a határhoz közeli Penjikent település volt az egyetlen program. Először a helyi múzeum, ahonnan már az első teremből kijöttem, mert kitömött állatokkal volt tele és attól viszolygok. Aztán a piac, ami jópofa volt.

Végül az ásatási területre látogattunk ki, ahol igencsak nagy képzelőerő kellett ahhoz, hogy „belelássuk” a kövek közé a helyi idegenvezető, egy kedves egyetemi tanár által felvázolt régi várost.

Üzbegisztán-15

Ebédre isteni kajákat kaptunk, a legjobban a görögdinnye ízlett, ami minden kétséget kizárólag a legjobb a világon. Annyit ettem belőle, hogy a főételhez már hozzá se tudtam nyúlni. Az amcsik folyamatosan hamburgerről vizionálnak, nem bírják a helyi kaját, pedig szerintem isteni.

Este irány vissza üzbég földre, és egyenesen a fővárosba. Ott aztán leesett az állam, amikor megláttam a Dedeman Hotelt – ilyen puccos helyen még privát utazások során soha nem laktam. Minden csili-vili, egy szoba 200 dollár, medence, isteni kaják, ami kell.

2007. október 3, szerda

Elképesztő volt a reggeli kínálat. Egy nőt persze nem olyan könnyű boldoggá tenni, nekem rögtön feltűnt a bundáskenyér hiánya, de most már tudtam oroszul, hogy kell kérni, meg is kaptam azon nyomban. Még soha nem reggeliztem élő hárfazene kísérete mellett.

Szokás szerint 9-kor indult a városnézés, először a Khast Imam térre, az üzbég mufti székhelyére. Az ezzel szemben álló Tellya Sheikh mecsetben található a világ legrégebbi Koránja – gyönyörű könyv volt, kár, hogy nem lehetett fotózni. Aztán bóklásztunk a Chorsu bazárban, ahol feltűnt, hogy itt nemcsak földig érő ruhás lányokat látunk, mint az eddigi utunk során, de bizony farmernadrágos, sőt miniszoknyás lányok is előfordultak. Sőt: festett szőkék, cigarettázók.

Az ütött-kopott Zsigulikat itt felváltották a Daewook és bár javában tart a ramadan, a helyiek két pofára zabálják a saslikot. Micsoda fertő. Az Iparművészeti Múzeumban végre nem unalmas köveket vagy kitömött állatokat mutogattak, hanem mesés régi szőnyegeket, ez nagyon bejött nekem. Egy helyi gyorsétterembe tértem be ebédre, lássuk csak, milyen a helyi ifjúság. Shakira zenéje szólt, mindenki hamburgert evett, és csak onnan tudtam, hogy nem valami nyugati helyen vagyok, hogy langyos, szénsavmentes volt a kóla. Pont ahogy én szeretem, és amit máshol csak hosszú kevergetéssel tudok elérni.

Délután kimentünk a földrengés emlékművéhez (1966 áprilisában 7.5 erősségű rengés döntötte romba a várost). A fiatal házasoknak itt szokás fényképezkedni és most is épp elkaptunk egyet. Nagyon kedvesen nekünk is pózoltak, kettecskén is, násznéppel is. Mindig meglepődök, mások mennyivel jobb fejek, mint én. Indonéziában speciel egy egész esküvői szertartást végigfotóztam, ahova meghívtak és egyáltalán nem bánták. Rodosz szigetén is amikor egy lagzi felé jártam, egyből behívtak. Én biztos nem lennék olyan nyitott az életem remélhetőleg legszebb napján, hogy mosolyogva tűrjem, amíg vadidegen japánok ott kattogtatnák a masinájukat az én esküvőmön.

Üzbegisztán-11

Este egy meglehetősen hakni jellegű műsort néztünk meg a helyi operában. Elvileg balett volt, de egy-két szereplő olyan darabosan mozgott, hogy nem voltam biztos benne, nem paródia-e. Volt egy négyfős kis darab is, három nádszál vékony és egy duci szereplővel, ez utóbbi mindig egy ütemmel lemaradva ugrált a többiek után, elég muris volt.

Marat, az üzbég idegenvezető a maga 29 évével egyre hevesebben udvarol, ma speciel megkérdezte, nem jöhet-e fel a szobámba este. Ejnye.

2007. október 4, csütörtök

Ma reggel repültünk volna Kirgisztánba, de megint volt valami zűr a helyekkel, így csak holnap megyünk. A csoportnak szerveztek sebtiben egy kirándulást a környező hegyekbe, de én örültem, hogy végre nem kell egy nap buszban rázkódni és főleg: egyedül lehetek. Így hát maradtam a fővárosban és ráérősen sétálgattam, kávézgattam, nézelődtem egész nap.

2007. október 5,péntek

Hajnali 6-kor szólt a vekker, mert 9-kor már repültünk Biskekbe. Még egyszer jól belakmároztunk a mesebeli reggeli kínálatból. Marat, az üzbég idegenvezető elbúcsúzott a csoporttól, külön kiemelve, hogy engem soha nem fog elfelejteni. Az egész busz rajtam kuncogott.

Bő egy óra alatt repültünk át a kirgiz fővárosba. Most egy kicsit olyanok vagyunk, mint a japán turisták – tegnap Üzbegisztán, ma Kirgizisztán, holnap Kazahsztán. A biskeki reptéren láttunk néhány sötétszürke US Air Force gépet, még nem is láttam ilyen katonai repcsiket élőben, biztos itt pihennek meg az afgán bevetések között. Az itteni hely vezetőnk egy igazi cicababa, melírozott szőke haj, csípő-nadrág, hosszú csillámos körmök. Angolul kicsit gyengén tud és a tárgyi tudása is elég hiányos, de nyilván nem az esze miatt választották. Egy napra jó lesz.

Üzbegisztán-17

A város igen vegyes benyomást tett rám – kellemesek a széles, fával szegélyezett sugárutak, de itt vannak a világ legrondább szovjet típusú lakótelepei. Ezek után egész más szemmel fogom nézni az óbudai szalagházakat. Meglepően sok volt a mozi, vagy inkább a filmszínház, azok az igazi szép nagy épületek, mint hajdan nálunk a Május 1. Megnéztük a rém lepattant városi múzeumot, amelynek ajándékboltjában számos Lenin képeslap volt. Az utcákon pedig jó néhány sarlós-kalapácsos plakátot láttunk, úgy látszik, itt még nincsenek betiltva ezek a régi jelképek.

Üzbegisztán-16

Túl sok látnivaló nem volt, így indultunk is egyből tovább az Issyk-Kul tóhoz. Kis kitérőt tettünk a Burana toronyhoz, egy félig ledőlt 11. századi minarethez, melynek közelében érdekes totemszerű szobrok álltak. Ezeket a VI-X. században a sírok fölé helyezték a türk őslakók.

Üzbegisztán-18

A tó úgy 1600 méter magasan fekszik, havas hegycsúcsok között, igencsak fel kellett venni az összes nálam levő ruhát, hogy ne fagyjak meg. Az Issyk-Kul a Titicaca után a világ 2. legnagyobb alpesi tava, a neve magyarul „meleg tó”. Termálvize miatt nem fagy be télen és temperálja a környék időjárását. A szovjet időkben virágzó gyógyturizmus volt errefelé, már ahol nem voltak tenger alatti atomkísérletek. Az eredeti program szerint holnap egész nap a tó körül kirándulgatnánk, de mivel egy napos csúszásban vagyunk, holnap reggel már indulunk is tovább Alma Atába.

2007. október 7, szombat

Egész napos buszozás után este 7-kor érkeztünk meg a kazah fővárosba. Bár esős időben érkeztünk meg, a város nagyon jó első benyomást tett rám: rendezett lakótelepek, nyugati autók, bevásárlóközpontok és rengeteg kávéház. A város kellős közepén lakunk, az Otar Hotelben. Bár 1988 óta nem ez az ország fővárosa (az elköltözött Astanába), de még mindig a legjelentősebb város és első számú kereskedelmi, kulturális központ.

2007. október 8, vasárnap

Ma elvileg csoportos városnézés lett volna, de már elértem a tűrőképességem határát az amerikai csoporttársakkal, úgyhogy inkább egyedül vágtam neki. A hotellel szemben levő parkban áll a város fő nevezetessége, a Zenkov székesegyház. Ez a város azon kevés épületeinek egyike, amely túlélte az 1911-es földrengést. Az útikönyv szerint teljesen fából készült, bár ez elég hihetetlennek tűnt.

Üzbegisztán-19

Letudván a kötelező programot, csak úgy sétálgattam mindenfele, persze útba ejtve a Coffeedelia nevű intézményt, ami a Lonely Planet szerint a régió legjobb kávéháza. Nem is kellett csalódnom, isteni tejeskávét ittam, fenséges süteménnyel, igaz, nem adták olcsón, úgy 12 dollárt kóstált a kettő. Minden 2. asztalon laptopon dolgoztak, nyilván van wifi, az újságtartón pedig a Financial Times-tól a Vogue-ig bezárólag volt minden.

Ma van Alma Ata napja: a város terein hatalmas, virágokból kirakott almák virítanak. Alma magyarul is alma – lehet, hogy végre megfejtettem a magyar név titkát?! Amerre csak sétáltam, katonazenekarok, gyerekprogramok szórakoztatták a népet, egy nagyobb téren pedig maga a főpolgármester üdvözölte az egybegyűlteket.

Üzbegisztán-20

A város fő bevásárló utcáján egymást érték a Dolce Gabbana, Armani, Escada üzletek. Ebédügyben szintén az LP tanácsára hallgatva a Jubileum étteremben ebédeltem, a világ legjobb krumplis pelményijét (töltött tésztabatyu). Aztán sétálgattam tovább – jól esett, hogy szép, napos időben, városi fesztivállal ért véget ez az utazás. Holnap reggel már indulok haza, aztán legközelebb, december 20-án, irány Afrika, méghozzá Benin és Togo!

A beszámoló két írása:

Türkmenisztán (2007)

Üzbegisztán kis tádzsik, kirgiz és kazah kiruccanással