Az egyhónapos kínai körút második fele…
Olvastad az első részt? Ha nem, itt van:
Kína 1: Hongkong, Makaó, pandák, hajózás a Li és a Jangce-folyón
2006. szeptember 22, péntek
Kirobbanó energiával ébredtem, hiába, igazi nagyvárosi lány vagyok, aki az energiáját egy ilyen lüktető metropoliszból meríti.
Sanghaj
Délelőtt közös városnézés, a Jade templom, a Sanghaj múzeum és a Yu kert volt a program.
A múzeum különösen kellemes meglepetés volt, általában nem szoktam őket szeretni, de itt nagyon változatos kiállítási tárgyak voltak, és mindenből pont a megfelelő, még emészthető mennyiség – egy-egy terem régi bútor, népviselet, bronzedény, festmény, kalligráfia, ékszerek, stb. Csodálatos kis gyűjtemény.
A többiek mentek tovább, de én eddig bírtam a kötöttséget, itt leváltam a csoportról és bevetettem magam a bazárba. Nem is annyira vásárolni, inkább fotózni meg úgy érezni a hangulatot.
2006. szeptember 23, szombat
Ma sem aludtam sokat, de mintha Duracell nyuszi lennék, tele vagyok energiával. Szabadnapunk volt, így nekivágtam felfedezni Sanghaj látnivalóit. Bár a helyi idegenvezető azt mondta, hogy itt mindenki tud angolul, még a „metro” (underground, subway, stb.) szót sem ismerte senki. Nagyon furcsa, hogy az olyan általánosan ismert szavakat, mint taxi, internet, stb. sem ismerik fel, az internet például wang ba, de ezt is csak akkor értik, ha megfelelő intonációval mondjuk.
Elsőként a TV toronyba mentem, ami a maga nemében a legnagyobb Ázsiában és a 3. legmagasabb a világon, 468 méter.
Sajnos nem egyedül voltam rá kíváncsi, így egy órát is eltartott, mire feljutottam a kilátóba. De megérte – ennyi vadonatúj felhőkarcolót ritkán lát az ember egy kupacban. A város új felében, ahol 15 éve még szántóföldek voltak, tucatjával emelkednek ki az óriási felhőkarcolók és százasával a vadonatúj lakótelepek. Építkezés építkezés hátán.
Aztán átmetróztam a folyó túlpartjára, a régi, koloniál házakkal szegélyzett sétányra, a Bund-ra. Majd csavarogtam tovább, csak úgy az orrom után. Meglepett, milyen sok kövér, túlsúlyos embert láttam, ez ritkaság Ázsiában. Olvastam korábban, hogy ez viszonylag új jelenség, a nemrég betelepült gyorsétterem-láncoknak köszönhető.
Este a csoporttal elmentünk megnézni a világhírű sanghaji akrobatacsoportot. Elképesztően jók voltak, bicajosok, artisták, egyensúlyozó művészek. Volt ugyan egy rettentő giccses szám a Titanic zenéjére, amivel engem ki lehet üldözni a világból, de a végén egy igazán egyedi produkcióval jóvátették: egy óriási, fémkerítésből épült gömbben hat motoros körözött fel-alá, elég veszélyes egy mutatvány, a vezetőnk szerint volt már egy-két súlyos baleset. Ez mondjuk biztos nem tartozik a tradicionális ősi cirkuszmutatványok közé, de látványos volt, az biztos.
A kis digitális gép megint bebizonyította, hogy zárt térben, rossz fényviszonyok mellett lekörözi a filmes nagy bátyját. Bár nem akarom szeretni a digitális szerkentyűmet, kénytelen vagyok, mert sokszor az húz ki a csávából.
Zhouzhuang
2006. szeptember 24, vasárnap
Ma van vége a túra első két hetének, a csoport felétől elbúcsúzunk, de jött helyettük másik tíz emberke, így továbbra is húszan leszünk. Eddig fele-fele arányban voltak a fiúk és a lányok, mostantól enyhe fiú túlsúly lesz, ez is ritka az Explore utaknál. Nem mintha lenne érdekes pasi, de azért az általános hangulatnak jót tesz a fiú többség.
Elbúcsúztunk Sanghajtól, és pár óra buszozással elértük Zhouzhuangot, ami egy bájos régi kis víziváros. Kanyargó csatornák mellett elragadó faházak, fotogén hidak, igazi fényképész paradicsom.
Itt hajóra szálltunk és lecsorogtunk Suzhou-ig, ahol már csak vacsorára maradt idő.
Suzhou
2006. szeptember 25, hétfő
Suzhou világörökségi helyszín, csodálatos kertjei révén, melyből néhányat bejártunk a nap során. A kertek nem amolyan füves területek, ahogy azt mi elképzeljük, hanem kis tavakkal, pavilonokkal díszített „ligetek”. A kínai kertépítés négy fő alapeleme a víz, a növények, a kövek és az épületek, minden híres kert ezeket kombinálja művészi módon. Fő díszük egy-egy nagyobb szikladarab, melyet mint természet alkotta műtárgyat helyeznek a figyelem központjába.
Megnéztünk egy selyemgyárat is, ahol végigkísérhettük a selyemgyártás teljes folyamatát, a selyemgubótól a kész pizsamákig. Az ajándékboltban volt egy nyüzsgő, hangos magyar turistacsoport is, az idegenvezetőjük magyar zászlóval próbálta terelgetni őket.
Vacsora után újra egy kert következett, ahol fantasztikus hangulat volt – a pavilonokban különféle művészek léptek fel, énekesek, zenészek, színészek. A látogatókat kis csoportokra osztották és egy-egy lámpással felszerelt vezető kísérte őket házikóról házikóra, ahol pár perces előadásokat nézhettünk meg. Nagyon jó volt így ide-oda járkálni és belehallgatni mindenféle zenébe, előadásba, rettentően élveztem.
2006. szeptember 26, kedd
Tegnap éjjel rejtélyes telefonhívásom volt, mikor felvettem, senki nem szólt bele. Kiderült, hogy az egész csoportot felhívták, és ahol lány vette fel, ott néma maradt a vonal, ahol viszont fiú, ott masszázst ajánlottak. Ez már nem az első ilyen eset, gyakorlatilag az összes kínai hotel bordélyházként is üzemel. Már meg sem lepődök, amikor a fürdőszobában a megszokott szappan és sampon mellett óvszert is felfedezek a mosdó mellett.
Nanjing
Vonattal utaztunk Nanjingba. Két útitársunk a vonaton hagyta a brifkóját, benne a házaspár két útlevelével, valamint összes pénzével és hitelkártyáival. Nem kis pánik volt, de feleslegesen, mert a becsületes megtaláló leadta az egész pakkot sértetlenül a talált tárgyak osztályán. Nem semmi, hogy micsoda közbiztonság van itt, sőt, a külföldieket kifejezetten szeretik lenyűgözni. Egyszer például az egyik lány a szállodai szobájában felejtette a sálját, és a szálloda személyzete utánunk jött több száz kilométert, hogy visszaadják.
Nanjing nem különösebben izgalmas város, megnéztük az ország leghosszabb hídját, egy közepes múzeumot és Sun Yatsen mauzóleumát.
2006. szeptember 27, szerda
Fél hatkor ébresztő. És még ezt hívják nyaralásnak. Hétórás vonatozás várt ránk, Qufuba. Csak a nagy szürkeséget láttuk útközben – elképesztő a légszennyezettség ebben az országban. Akárhova megyünk, csak szmog, szmog és szmog.
Mivel holnap lesz Konfucius születésnapja, nagy tömeg várható a városba. Ezért még délután megnéztük a város fő templomát. A Kong családnak 2500 éven, azaz 77 generáción keresztül ez a város volt a lakóhelye, de a 77. generációs leszármazott 1948-ban Tajvanra menekült és azóta is ott lakik.
2006. szeptember 28, csütörtök
Ma folytattuk a városnézést, Konfucius lakóházával és temetkezési helyével. Délután továbbutaztunk Tai’an városkába, mely a Taishan hegyre indulók bázisa. Remek ebéd után egy irtó hangulatos kávézót találtunk, a Coffee Language egyik üzletét (ez a helyi „Starbucks”, azaz a legnépszerűbb kávéházlánc). Mennyezetről lelógó bambuszfotelekben ültünk, sok-sok inda között, mint valami elvarázsolt kis lugasban. Megjegyzem, itt sem ismerték fel azt a szót, hogy „coffee”, de sikerült mutogatással kávét rendelni.
Taishan
Taishan a kínaiak öt szent hegye közül a legszentebb; az uralkodók 3.000 éve járnak ide zarándokútra. Félútig busszal kapaszkodtunk fel, aztán a csoport egyik fele felvonóval, a többiek gyalog, én persze ez utóbbi kontingenssel mentem. 3.5 km, 3.300 lépcső, 700 méter szintkülönbség, úgyhogy jó kis kapaszkodás volt. Folyt rólam a víz és sípolt a tüdőm, de persze a látvány mindenért kárpótolt, ki nem hagytam volna semmi pénzért. A csomagokat lent hagytuk a városban, csak egy éjszakát töltünk majd a hegycsúcson. Még jó, hogy felhoztam a polárt és a széldzsekit, mert rettentő hideg van.
2006. szeptember 29, péntek
Sokan felkeltek napfelkeltét nézni, de én úgy voltam vele, ilyen szmogban nem sok mindent lehet majd látni. Igazam volt. A többiek szétfagytak reggel, de nem láttak semmit, elég bosszúsak voltak. Én viszont jól kialudtam magam, bár eléggé köhögök, mivel nagyon nedves volt a szoba. Reggeli után sétáltam egyet a környéken, például a hegycsúcson levő Azúrfelhő templomba, ahol végre egyedül voltam. Itt a hegycsúcson rajtunk kívül egyébként sincsenek turistacsoportok, csak helyi, kínai zarándokok.
A húszfős csoportból csak négyen gyalogoltunk le a lépcsőkön, a többiek mind a felvonóval mentek, pedig gyönyörű idő volt és lefele nem is olyan megerőltető.
A helyes kis kávézónkban ebédeltünk, aztán délután falulátogatás. No persze nemcsak úgy beestünk egy faluba, hanem elvittek minket a gondosan kiválasztott mintatelepülésre. Itt Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Mao és Teng arcképe alatt köszöntőt mondott a polgármester, majd megnézhettünk az óvodát, valamint az idősotthont.
Közben elmondták az egy gyerek politika szabályait, miszerint a városokban mindenképp csak egy gyermek engedélyezett, de a falvakban elnézik a 2. gyereket, ha az első lány lett, az már elmúlt 8 éves és az anya betöltötte a 30-at. A népességnövekedést nemcsak a gyerekek számának korlátozásával, de a családalapítás kitolásával is igyekeznek lassítani – a nők 23, a fiúk 25 év felett házasodhatnak. Mivel a kisebbségek arányát növelni akarják, nálunk 2, esetleg 3 gyermek is lehet. A kvótán felüli gyereket adókkal büntetik, no meg a plusz gyerkőc elesik az ingyenes oktatástól.
Családoknál vacsoráztunk, aztán ki a pályaudvarra, egész éjszakás vonatozás jön Kaifengbe.
Kaifeng
2006. szeptember 30, szombat
Az éjszakai vonatozás nem volt túl kellemes, hatágyas fülkében, brutálisan koszos mosdóval. A kínai útitársak egy része hordozható DVD lejátszón nézett filmeket, persze nem füldugóval. Kaifengben a szokásos szürkeség fogadott minket, majd másfél órán keresztül reggeliztem, eddig tartott, amíg kihozták a narancslevet és a kávét.
Szabadnap van, három fickóval bicajokat béreltünk és azzal jártuk be a város templomait és egyéb látnivalóit, nagyon kellemes volt.
Shaolin
2006. október 1, vasárnap
Ma elég sokat buszoztunk, késő délután érkeztünk meg Shaolinba. Szerencsénk volt, mert épp kifogtuk a nemzeti ünnepet, aminek a tiszteletére bemutatót tartottak a shaolin papok, fiatal kis szerzetesek. Elképesztő ugrásokat, rúgásokat, nagyon hajlékony és erős kis srácokat láttunk, igazán látványos volt, csak ámultam-bámultam.
Reménykedve néztem az útitársakra, hogy most végre boldogok-e, de csak azt jegyezték meg fanyalogva, hogy milyen kár, hogy csak a fiatal tanoncokat láttuk, nem pedig az idős mestereket. Ezeknek egyszerűen semmi nem jó, haza kellene őket zsuppolni az első géppel és új útitársakat kérni az Explore-tól.
Este továbbutaztunk Luoyangba, ahol inkább magamban vacsoráztam és interneteztem, nem akarom fárasztani magam ezzel a negatív csoporttal.
Luoyang
2006. október 2, hétfő
A mai program újabb világörökségi helyszín volt, a Longmen grottók. Itt az 5. és a 7. század között több, mint 100,000 Buddha szobrot és rajzot faragtak a sziklafalakba és barlangokba. Sajnos az utóbbi két évszázadban a szuvenír-vadászok és a vandálok az összes elérhető Buddha fejét kivájták, ezek most jobb esetben múzeumokban vannak, rosszabb esetben privát otthonokban papírnehezékek.
Xian
Korai ébresztő, öt óra buszozás Xianba. Igazi lüktető nagyvárosi hangulat fogadott minket, rögtön fel is töltődtem energiával, bevetettem magam az áruházakba, éttermekbe, megint elememben voltam. Különösen késő este pezsgett az élet, a muzulmán negyed éjszakai piacán, ahol szuper olcsó utcai kaja volt és igazi pörgős hangulat.
Ahhoz képest, hogy az egész csoport lefogyott az állandó hasmenéstől, én már két kilót híztam, sajnos a szállodában volt mérleg. De ahogy mondani szokták, élj úgy Rómában mint a rómaiak… én ezt úgy értelmezem, hogy egyél Kínában folyamatosan, mint a pandák.
2006. október 4, szerda
A terrakotta katonák következtek a programok sorában, újabb lenyűgöző látványosság. A közel 8.000 katona i.e. 200-ból származik, azaz 2.200 évesek, belegondolni is szédítő. Minden katona életnagyságú és mindegyik különböző, azaz más-más arckifejezésük van. A katonákat viszonylag nemrég, 1974-ben találta meg három paraszt, akik közül az egyik a mai napig a helyi múzeumban ücsörög és szorgalmasan dedikálja a felfedezésről szóló könyvet. A 78 éves bácsika egykedvűen szignálta az elé rakott könyveket és némi baksis fejében egy fotót is lehetett róla készíteni. Elveimmel ellentétben most én is fizettem egy képért. A katonák három – egy nagy és két kisebb – fedett csarnokban sorakoznak, galériáról lehet megnézni őket. A látványért persze közelharcot kell vívni a több ezer turistával, de győztem:-))
Este megint inkább egyedül vacsoráztam, aztán bolyongtam a városban, majd betévedtem egy csillogó-villogó bevásárlóközpontba. Sajnos megakadt a szemem egy jó drága Tommy Hilfinger kabáton, és azonnal tudtam, hogy ez velem jön haza. Felpróbáltam és a próbafülkéből kilépve megkérdeztem az eladót, szerinte jól áll-e. Végigmért, majd megakadt a szeme a kb. tízéves, több földrészt megjárt ócska vietnámi gumis derekú nadrágomon, ami valóban nem passzolt a gyönyörű kabáthoz. Rám nézett és komolyan közölte: „Új nadrágot kellene vennie…”. Hát igen, ő nem tudhatta, hogy vannak otthon azért jobb ruháim is. Azon örvendezve, hogy még a plázában is lehetett alkudni (igaz, csak 10 %-ot), beszereztem még egy trendi sapkát is, japán gyártótól, nagyon csinos. Hazafele a zenélő szökőkút Brahms egyik magyar táncára „táncolt”. Igazán szép nap volt.
Peking
2006. október 5, csütörtök
Hajnali ébresztő után a reggeli járattal indultunk tovább Pekingbe. A hatalmas Airbus még félig sem volt tele – nem igazán környezetbarát megoldás belföldi járatokon ekkora gépeket üzemeltetni. Leraktuk a csomagokat, aztán már indultunk is a Mennyország Templomába, amely nem különösebben nyűgözött le. Este már alig vártam, hogy megkóstoljam a pekingi kacsát, abban nem is csalódtam. Aztán újra internet – a terem, mint mindig, tele volt lövöldözős játékokat játszó ifjakkal és olyan cigifüst volt, hogy alig láttam el a képernyőmig.
2006. október 6, péntek
A Tiananmen téren kezdtük a napot. Ez az óriási betonozott tér Mao agyszüleménye, a város központja, az 1989-es tömegmészárlás helyszíne. A gigantikus méretek és a szokásos szmog miatt el sem láttunk a tér másik végéig. A tér Kína zanzásítva: Mao mauzóleuma előtt óriási sor, sárkányokat eregető gyerekek, hatalmas műanyag olimpiai kabalafigurák, szovjet típusú szoborcsoportok, a Potala palota „makettje”, óriási Mao portré, kínai papírzászló-árusok és rengeteg katona. Egyesével, párosával, szakaszokban, kutyával, minden elképzelhető felállásban és felszereltséggel cirkáltak a téren. Képtelenség volt mindezt egy kockán megörökíteni.
Átsétáltunk a Tiltott Városba, ami már annyira nem tiltott, hogy egyik épületében még Starbucks is működik. Közel 500 évig ez hermetikusan lezárt terület volt, csak 1925-ben nyílt meg a látogatók előtt, most viszont egymás hegyén-hátán tolongtak a turisták. Szerencsére a legtöbben a fő csapásvonalakon közlekedtek, de kis kitérővel lehetett csendes templomokat, udvarokat találni.
Délután eltaxiztam a Lama templomba, ami Tibet határain túl a tibeti buddhizmus legjelentősebb fellegvára, de közel sem volt olyan csodálatos hangulata, mint Tibet bármelyik kolostorának. Aztán irány a Nyári Palota, ahova a többiek taxival mentek, de mivel elég nagy volt a távolság, én inkább metróra és buszra szálltam. Így jóval olcsóbb volt, no meg az ember kicsit elvegyült a nép között. Az uralkodók ebbe a kis meseországba menekültek, amikor a Tiltott Városban már nagy volt a hőség – csónakázótó, kis dombtetőn épült templom-együttes, girbegurba sétautak, pavilonok, verandák.
Este páran elmentünk a pekingi opera előadására. Ugyanazt a darabot láttam, amit otthon a tavaszi fesztivál keretében egyszer már megnéztem, de azért nem bántam meg, különösen mivel az előadás előtt végignézhettük, hogy sminkelnek a színészek.
Este Ken-nel vacsoráztam, aki említette, hogy a csoportkísérőnk, Geoff áradozott rólam, hogy milyen könnyű természetű, rugalmas, minden nehézséget humorral fogadó kuncsaft vagyok, az idegenvezetők álma. Na, mármost – azt hiszem, ez mindent elárul a csoportról, ha itt én vagyok a legkönnyebb természetű…
A kínai nagy fal
2006. október 7, szombat
Az utolsó nap, amolyan búcsúajándékként, irány a nagy fal. A Huanghua szakaszhoz mentünk, amely kevésbé látogatott, mint a turistabuszok zöme által becélzott Badaling. Azért még itt is elég Disneyland van, például a fal egyik szakaszáról bob-pálya vezet a völgybe. A 20 fős csoportból talán ha négyen indultunk neki gyalog, a többiek a felvonóval kapaszkodtak fel, aztán volt képük megvenni a „Megmásztam a Nagy Falat” pólót. Én jól leizzadtam, mire felmásztam, de így sokkal érdekesebb, no meg fotogénebb volt az út. Nagyon tetszett a hegygerincen kanyargó fal, az elszórt őrtornyokkal, bástyákkal. Szerencsére nem voltak sokan, lehetett nyugodtan fotózni.
Délben a csoport visszaindult Pekingbe, de én még nyughatatlan voltam, mert nagyon szerettem volna eljutni a Ming sírokhoz – az is világörökség, és viszonylag a környéken van, nem akartam kihagyni. Tömegközlekedés viszont csak nagyon komplikált volt arrafelé, a helyi idegenvezető pedig csillagászati áron akart taxit szerezni nekem. Így hát a fal melletti parkolóban kérdezősködtem a sofőröket, nem vinne el valaki, de egyrészt ők is sokat kértek, másrészt csak a sírokig vittek volna és utána bizonytalan volt, hogy jutok vissza Pekingbe. De aztán felébredt az én kis utazóangyalkám, hogy megsegítsen – kiderült, hogy az egyik taxi utasai, egy szimpatikus spanyol pár, szintén oda indulnak, majd vissza a fővárosba, így nekik nem volt kerülő engem elvinni. Ennek megfelelően sikerült baráti áron megalkudnunk az árban. Nem is bántam meg a kitérőt, mert ilyet nem láttunk korábban – föld alatti, barlangszerű sírokat.
Visszaindultunk Pekingbe és pont áthajtottunk az épülő olimpiai negyeden. Ameddig szem ellátott, daru daru hátán és elképesztő mennyiségű építkezés. Bónuszként még egy hutongba is behajtottunk – egy-két évtizede még ilyen földszintes házakból álló lakónegyedekből állt a város, azonban mára ezek nagyon részét lebontották, hogy átadják helyüket az óriási panelkolosszusoknak. Néhány régi negyed, azaz hutong még megmaradt mutatóba, így megláthattuk, milyen volt Peking az észbontó fejlődés előtt.
Késő délután még egy utolsó séta a Tiananmen téren, egy kis last-minute shopping, majd vacsora. Véletlenül ugyanabba az étterembe sétáltam be, ahol a csoport ült, és szokásuk szerint megint szidták a túravezetőt meg úgy általában mindent. Theresa, a legborzasztóbb közülük, épp azzal hencegett, hogy addig alkudott egy gyöngysorra, amíg nem látta a fájdalmat az eladó arcán. Bár neki abszolút megérte volna 70 juanért is, csak azért alkudta még le 65-re, hogy győzzön. Kérdeztem, hogy a végén legalább mosolyogtak-e (ez jelzi ugyanis, hogy mindkét fél örül az ügyletnek), de nem. Na, ekkor szakadt el nálam a cérna. Közöltem vele, hogy én erre egyáltalán nem lennék büszke, és ha már itt tartunk, nem értem, hogy minek jött el ide, ha egyfolytában nyafog és miért ócsárolja a túravezetőt, aki egy beteg társa helyett ugrott be helyettesítőnek és ha ezt nem tette volna, akkor egyikünk se lehetne itt. A srác valóban először járt Kínában, mint mi, de nagyon talpraesett volt, vagy 10 éve vezet csoportokat és neki egyébként sem az idegenvezetés a dolga, hanem a szervezőmunka, amit tökéletesen ellátott.
Egyébként is, azért van az útikönyv, hogy olvassuk és azért volt minden városban helyi idegenvezető, hogy kérdezzünk. Az asztalnál ülő angolok moccanni sem mertek, mert ők soha nem konfrontálódnak ilyen nyíltan, de én éreztem, hogy ennek muszáj volt kijönni belőlem. Aztán felálltam, fizettem és gyorsan távoztam. El sem köszöntem tőlük és remélem, soha nem látom őket újra.
2007. október 8, vasárnap
Zuhog az eső, sír a város, hogy hazamegyek. Nekem ez most nem annyira szomorú, mint máskor, talán a csapnivaló csoport miatt. Sikerült egy üres három üléses sort megcsípnem, így Bécsig remek helyem volt, filmet néztem, olvastam és aludtam. A szomszédoknál még két óra várakozás, aztán haza. Itthon viszonylag szép őszi idő van, de nekem hűvös – nem kell azonban sokat várni az újabb útra, pár hét múlva irány Burma!:-)
Kínai útleírások a blogon:
Kína 1: Hongkong, Makaó, pandák, hajózás a Li és a Jangce-folyón
Kina 2: Sanghaj, Xian, Peking és a kínai nagy fal