Megtaláltam. Tuvalu az a hely, amit kerestem, amikor megterveztem ezt az egész utat. Az ismeretlen, távoli országok felé indulva azt az érzést akartam visszakapni, amit vagy húsz éve éreztem utoljára. Amikor kiszállsz a repülőből, semmit nem tudsz az országról és elfog az a jóleső bizsergés, hogy megismersz valami egészen újat.
TuvaWHO?
Még a legtapasztaltabb utazós barátaim is megütközve néztek rám, amikor felsoroltam, milyen országokat ejtek útba ezen a hosszú úton. Nauru? Kiribati? Tuvalu? Sokan azt se tudják, ezek az országok léteznek, de még a megrögzött világjárós ismerősök is elképedve kérdezték: De miért mész oda? Nincs ott semmi!
Én csak megvontam a vállam: Valami azért biztos van!
A legvidámabb barakk
Már az előző kis országok is érdekesek voltak, de az eufória igazán Tuvalun érkezett el. Ennél csak Nauru volt kisebb, de azt valahogy belengte egy lehangolt érzés – az elmúlt gazdagság, a kilátástalanság hangulata, no és az ott létrehozott ausztrál menekülttábor okozta nyomasztó szégyenérzet.
Tuvalu viszont ártatlanul és vidáman fogadott. A hatalmas kék óceánból alig látszott ki az aprócska ország. Már egész közel siklottunk a vízhez, azt hittem, már arra szállunk le, amikor végre feltűnt a kifutópálya. Ahogy elgurultunk a meglepően közeli házak előtt, a verandákról nézték a gépet a helyiek. A heti négy járat érkezése még eseményszámba megy a fővárosban.
Kiszálltunk a kis gépből, kényelmesen átsétáltunk a terminálhoz, ahol egy hevenyészett pulton, kint a verandán folyt az útlevél-ellenőrzés. Oda hozták ki a csomagokat is, lepakolva egy kupacba, itt nem bajlódnak gumiszalaggal.
Egyedül turistaként
Tuvalu hivatalosan a világ legkevésbé látogatott országa, így arra számítottam, egyedül leszek fehér ember. Kicsit rosszul is esett, hogy még jó pár fehér bőrű utas volt rajtam kívül, de ahogy sorban állva mindenki mindenkit kikérdezett, kiderült, a többiek mind munkaügyben vagy rokonlátogatóba jöttek. Úgyhogy nyugodtan érezhettem menőnek magam: aznap egyedüli turistaként éreztem az országba!
Kiléptem az utcára és mohón ittam be a látványt. A helyiek mind mezítláb vagy vietnámi papucsban voltak. Autó alig van az utcákon, viszont rengeteg a motor, a bukósisakot persze hírből sem ismerik. És mindenki mosolyog, sőt, nevet. Rám ragadt a jókedvük, elvigyorodtam és a mosoly nem is került le az arcomról.
A legrövidebb transzfer
A reptéren a hotelből elém siető hölgy egy autóhoz vezetett. Beraktuk a csomagom, beszálltam, és kényelmesen hátradőltem a kellemesen hűs, légkondicionált autóban. Körülbelül 18 másodpercre, ugyanis elgurultunk négy házzal odébb, a hotelhez:-). Életem legrövidebb transzfere volt, de legalább ingyenes. Ott a recepciót egy asztal helyettesítette, a számítógépes nyilvántartást pedig egy régi füzet. Beírtam az adataimat, kaptam egy kulcsot és már el is foglalhattam a szobámat.
Időutazás
Tuvalu tényleg visszarepít az időben. Nincs turistainformáció, nincsenek túracégek, és nem igazán tudsz semmilyen útikönyvre vagy bármi egyébre támaszkodni. A tengerjáró hajók nem állnak meg itt – hála Istennek. A helyieket kell kérdezgetni, ők adnak kézről kézre, megmutatva, merre menjél, hol egyél. Mindenki közvetlen, barátságos és tud angolul, úgyhogy gond egy szál se. Talán csak a perzselő forróság kellemetlen, no meg az az öt csótány, amit az első egy órában találtam a fürdőszobámban. No de a trópusokon vagyunk, az lenne a meglepő, ha nem így lenne. Az első kettőhöz még kétségbeesetten hívtam a személyzetet, azonnal tüntessék el, aztán már rutinosan tessékeltem ki őket.
Először is kikérdeztem a hotel tulajdonosát, hova menjek ebédelni, őt Sue konyháját ajánlotta, egy piros konténerben berendezett büfét. Hamburger volt és sült csirke krumplival, legalább nem mentek el értékes percek a ittlétből az étlap tanulmányozására. Jól belakmároztam, aztán elsétáltam a reptérrel szemben levő kormányzati épületbe.
Újságíróként gyakran kérek segítséget a helyi turisztikai hivatalból vagy a turisztikáért felelős kormányzati szervtől, de az ide küldött emaileim kivétel nélkül visszapattantak. Gondoltam, hátha beszélhetek előre megbeszélt időpont nélkül is egy illetékessel. Se biztonsági őr, se portás nem állta az utam, úgyhogy kicsit elveszetten sétáltam a folyosókon, kérdezgetve az ott dolgozókat, szerintük kivel és melyik szobában kellene beszélnem. Meg is találtam az illetékes hölgyet és megbeszéltük, másnap délután körbevisz a szigeten.
Kifutópálya, mint sportpálya
Ekkor már délután négy óra körül járt az idő, amikor is mindenki kitódul a kifutópályára. Nem vicc. A sziget lakossága birtokba veszi a hatalmas aszfaltos területet, és egymás mellett zajlanak a rögbi-, foci- és röplabdameccsek.
Elképedve jártam köztük, annyira szürreális volt az egész. A helyszín, a lelkesedés, és valami, amit egy ideig nem is tudtam pontosan behatárolni. Aztán rájöttem. Az volt a furcsa, hogy semmin, de az égvilágon semmin nem bosszankodtak és még véletlenül se szóltak be egymásnak. A rögbisek labdája átrepült a focistákhoz, egy hatalmas felfújható labdával játszó kislány betotyogott a rögbisek közé, szóval adódott szép számmal olyan helyzet, amikor „normál” körülmények közt az emberek ingerülten odakiabálnak a másiknak.
De nem itt. Nyilvánvaló volt, hogy nincsenek pályahatárok és nincsenek szabályok, csak egyetlen cél van: mindenki érezze jól magát. A röplabdásoknál különösen vidám volt a hangulat, gyakorlatilag minden labdamenet görcsös nevetésben végződött. Az is teljesen normális volt, hogy a motorjaikon támaszkodó nézők egyszer csak kitámasztották a járgányt, aztán beálltak valamelyik csapatba.
A naplemente csodálatos volt, bevonva a vidám társaságot rózsaszín glóriával. Visszasétáltam a hotelbe vacsorázni, és papírkutya módjára ott is aludtam – ahelyett, hogy a helyiekhez hasonlóan kifeküdtem volna az aszfaltra. Mert nem csak játszani járnak oda, de forró nyári éjszakákon aludni is. Kivisznek egy matracot, vagy csak egy széthajtott kartondobozt és ott töltik el az éjszakát az „egymillió csillagos hotelben”. Az apró házakban ugyanis túl meleg van, itt meg jár valamennyire a szél.
Turista?!
Másnap reggel már hatkor kipattantam az ágyból, mintha annyi dolgom lenne. Igazán az égvilágon semmi látnivaló nincs a szigeten, de nekem mehetnékem volt – ez volt az egyetlen teljes napom itt. Lesiettem reggelizni, ahol az összes vendég szóba elegyedett.
„Te milyen program keretében vagy itt?” – kérdezte egy könnyű, elegáns nyári ruhát viselő kanadai hölgy.
„Én turistaként” – feleltem.
Ha most azt mondom, mindenki kezében megállt a kávéskanál, azt hiszitek, dramatizálom a helyzetet, de tényleg mindenki felém fordult. Turistaként?!
Gyalogos országjárás
Kiélveztem a népszerűséget, aztán indultam az utamra. A repülőtér és a vendégházunk nagyjából az ország fő szigetének közepén helyezkedik el, ahol a hosszúra nyúlt földnyelv egy kicsit kiszélesedik. Tuvalu, amely körülbelül félúton helyezkedik el Hawaii és Ausztrália közt, három szigetből és hat korallzátonyból áll. Az egyik korallzátony, Funafuti az, ahol most vagyunk, itt él az ország lakosságának (kb. 11 ezer fő) több mint a fele. A korallzátony körülbelül 25 km hosszú, kicsit ambiciózusnak tűnt ugyan végigsétálni, de legalább megpróbáltam.
Először délnek indultam, elhaladva a kormányzati épület, majd a miniszterelnöki rezidencia előtt. Itt meglepetésemre se kerítést, se őröket nem találtam, csak egy nagy „Szervusz” feliratot. Kiderült, pár hónapja volt kormányváltás, és az új miniszterelnök még nem költözött be, előbb felújítják számára az épületet, de egyébként se szokott túl nagy felhajtás lenni körülötte.
Könyvtár és posta
Továbbhaladva elértem a könyvtárt, be is kukkantottam. A láthatóan kicsit unatkozó könyvtárosnak felcsillant a szeme, végre egy vendég. Beszélgettünk kicsit, és amikor elindultam, kedvesen utánam szólt, nézzek be máskor is!
Egészen el voltam képedve, milyen kedvesek a helybéliek. Mindenki, de szó szerint mindenki mosolyogva rám köszönt, de legalább integetett, és mintha még a kutyák is barátságosan csóválták volna a farkukat.
Következett a posta, ami talán az ország első számú turistanevezetessége. Gyönyörű bélyegeket adtak ki ugyanis, rendkívül változatos tematikában: a macskáktól Elvisig terjed a kínálat.
De nem is csak ez volt döbbenetes, hanem a bizalom is, ami ott fogadott. Az eladólány megkérdezte, szükségem van-e segítségre. Mikor megtudta, hogy csak nézelődni szeretnék, egyszerűen kiment a teremből, valami hátsó helyiségbe. Ott voltam a teljes árukészlettel, ráadásul az ő privát táskája is csak oda volt dobva az íróasztalára. Láthatóan eszébe se jutott, hogy bármihez hozzányúlok.
Hat rab az országban
A szigeten szinte egyáltalán nincs bűnözés. Egyrészt nincs hova menekülni innen, másrészt nagyjából mindenki ismer mindenkit. Jelenleg hatan vannak börtönben, de ebből kettő külföldi: ők matrózként érkeztek Fidzsiből és felöntve a garatra verekedésbe bonyolódtak egy itt élő koreai boltossal, aki belehalt sérüléseibe. A másik négy rab helybéli, bár a rab talán nem a legjobb kifejezés, mert szabadon mozoghatnak. Délelőtt közmunkán kertészkednek, a délutánjuk viszont szabad, akár halászni is elmehetnek. Elég stigma itt az, hogy börtönbe kerültek, nem kell jobban büntetni.
A súlyos bűncselekmény itt rendkívül ritka, most is csak egy ilyen eset van, egy fiatal fiú, aki megkéselte egy klub biztonsági őrét, mert az kidobta. A többiek ittasan vezettek vagy erőszakoskodtak valamely családtagjukkal. A nők bántalmazása az egész régióban probléma, leginkább Kiribatin és legkevésbé itt, Tuvalun. Pár éve még ebben az országban is komoly gond volt, de egyrészt nagyon erőteljes kampányt folytatott a kormány ellene, másrészt igencsak megszigorították a büntetését.
Ezt már a miniszterelnök testőrétől, sofőrétől tudtam meg, akivel szintén szóba elegyedtem. Épp megnéztem a vadonatúj konferenciaközpontot, amikor megláttam egy rendszám nélküli elegáns autót. Arra tippeltem, a miniszterelnöké, de megkérdeztem a kocsit tisztogató urat. Mint kiderült, eltaláltam, és az úr nemcsak sofőrként dolgozik, de minden külföldi útjára is elkíséri az aktuális miniszterelnököt, mint annak és általában a kormánytagoknak biztonságáért felelős rendőr. Azt is megtudtam, már 28 éve van ebben a pozícióban, de már nem sokáig: szeretne a gyerekei után menni, akik Ausztráliában tanulnak.
„Itt nincs szegénység”
Ő volt az egyetlen az összes beszélgetőpartnerem közül, aki szívesebben élt volna valahol máshol. Mindenki más azt bizonygatta, bár járt már külföldön, csak Tuvalun tudja elképzelni az életét. Például Lafita Nofoaiga is, aki délután vett fel az autójával. Miután elértem a sziget déli csücskét, egy motoros hölgyet lestoppolva visszarobogtam a szállásomig, és onnan észak fele indultam. Még csak az út egyharmadánál jártam, amikor feladtam, hogy végigsétáljam a teljes a szigetet. Hiába kentem be magam naptejjel és tartottam ernyőt magam fölé, még így is leégett a vállam, talpamon meg hatalmas vízhólyag lett.
Egy kedves házaspár állt meg mellettem, akik ugyan csak a közelbe mentek, de amikor megtudták, hogy szeretnék eljutni a sziget végébe, úgy döntöttek, alkalmi idegenvezetőim lesznek. Ez nagyon kapóra jött, mert az előző nap lebeszélt terv, hogy majd a turisztikáért felelős lány mutat meg mindent, kútba esett: a kormányépületbe ugyanis nem lehetett bemenni, egy kisebb tűz miatt kiürítették. De amilyen mázlim volt, a véletlenszerűen leintett hölgy is ott dolgozik, csak épp a külkapcsolati részlegen. Mivel az irodába úgyse mehetett ő se be, és a külföldieknek nyújtott segítség életének része, örömmel kalauzolt.
Végigvezettünk, ameddig csak lehetett, az út végén fekvő raktárak, majd szeméthegyek közt. Elkeserítő, mennyi szemét gyűlik itt össze és nem tudják hova tenni, csak felhalmozzák a sziget végében.
A korallzátony végéről a szomszéd szigetet is lehetett látni, ahol tengerészeti iskola működik, valamint egy ökoszálloda (Afelita Resort). Ezt Tuvalu korábbi ENSZ-nagykövete nyitotta meg, amikor a kormányváltás miatt elvesztette a munkáját, és valami vállalkozást akart kezdeni. Az oda foglaló vendégek teljes ellátást kapnak, beleértve a transzfereket is. Állítólag ez a kis sziget ma már öt méterrel arrébb van, mint korábban, elsodorta a tenger.
Mint kiderült, alkalmi kalauzom évekig Németországban tanult. Kíváncsian érdeklődtem, nem jutott-e eszébe, hogy jobb lenne ott élni. Dehogyis! – jött a határozott válasz. Furdalta az oldalam, mi köti ennyire a kis országához, úgyhogy rá is kérdeztem. „Itt nincs szegénység” – jött a meglepő felelet. Apró viskók mellett haladtunk el és a mi fogalmaink szerint fényévekre voltunk a gazdasági nagyhatalom Németországtól. Meglepve kérdeztem rá, hogy érti. „Ha Németországban nincs valakinek munkája, kéregetnie kell az utcán. Nálunk ilyen nem fordulhat elő. A lakosság felének nincs állása, de eltartja őket a természet: van hal a tengerben, taro a földben és kókusz a fán”. Percekig döbbentem ültem, mennyire mások a fogalmaink a szegénységről és a gazdagságról…
Jó lenne nagyobb ország és több turista…
És hogy min szeretne változtatni? Szeretné, ha kicsit biztosabb alapzaton állna az ország és valamivel nagyobb lenne. Erre vonatkozóan sok projekt fut a szigeten. Amikor idén augusztusban egy nagy konferenciát rendeztek (50th Pacific Island Leaders Meeting), egy új területet hódítottak meg a tengertől, ezen kapott helyet a vadonatúj konferenciaközpont. A bővítés sikerén felbuzdulva újabb kisebb-nagyobb területekkel igyekeznek megtoldani a szigetet, de legalábbis jól megerősíteni a partjait.
Nagyon szeretnék azt is, ha több turista jönne a szigetre, hogy munkalehetőséget teremtsenek a helybélieknek. No és gondot jelent, hogy bizonyos szakmákból hiány van. Gyógyszerész például csak egy van az egész országban, és ő is idős – ha ő már nem lesz, akkor legközelebb Fidzsin van szakember.
Kevés a munka
Apropó, munkalehetőségek. Mégis mit lehet itt dolgozni? – kérdeztem. A legnagyobb munkáltató a kormány, illetve az állami tulajdonban levő közintézmények, mint a kórház és az iskola. De van három, tuvalui magántulajdonban levő vállalkozás is: az elektromos művek, a telekommunikációs cég és a bank. Külföldi tulajdonosú cégek nincsenek, működik viszont meglehetősen sok non-profit szervezet. A szállásomon is csupa olyan vendég volt, akik valamilyen projektre jöttek. Ez UNICEF-nél dolgozó kanadai hölgy például azt tanítja most a helyi kórházban, hogy kell helyesen megmérni a csecsemőket. Nem is gondoltam, ennek ekkora jelentősége van, de úgy tudják megállapítani, mennyire fejlődnek helyesen, ha pontosan mérik le nem csak a súlyukat, de a hosszúságukat is, ami ezek szerint nem is olyan egyszerű.
Az ország fő jövedelmi forrása a halászhajóknak kiadott engedélyekből jön be, valamint a .tv domain árusításából.
Minden percét imádtam az ittlétemnek, de attól tartok, Tuvalu nem lesz a következő felkapott ország. Túl messze van, túl drága eljutni ide és túl szegényes a turistainfrastruktúra. De azoknak, akik mégis eljönnek, garantáltan szívük egyik csücske lesz ez az ország…
Hogy lehet eljutni Tuvalura?
Budapestről a létező leggyorsabban 40 óra és 8000 dollár eljutni Tuvalura, Budapest – London – Los Angeles – Fidzsi – Tuvalu útvonalon.
Én a szigeteket Ausztráliával kötöttem össze, így Sydney-be érkeztem, innen mentem tovább Fidzsire, majd a Fji Air járatával Tuvalura. Ez hetente háromszor jár és igazán ez a gyilkos járat. Ausztráliába még csak-csak ki lehet fogni akciókat, még Fidzsibe is, de ezen az utolsó szakaszon nincs versenytárs, így a Fiji Air bármit elkérhet – és el is kér. A retúrjegyem Fidzsiről kb. 230 ezer forint volt, szívtam is a fogam, hiszen ez volt magasan a legdrágább sziget a tízből, amit felkerestem, ebből akár kb. kétszer megjárhatnám New Yorkot. De nagyon el voltam szánva, hogy megnézem, és nem volt más választás. Ilyenkor azzal „vigasztalom” magam, hogy ha összejönne az álmom, hogy végigjárok minden országot és 195 után már csak Tuvalu hiányozna, akkor otthonról sokkal drágább lenne elugrani ide, mint most, amikor már a közelben vagyok.
Megjegyzem, akkor se biztos, hogy eljut valaki Tuvalura, ha megvan a jegye. Az ide tartó járat ugyanis az egyik legmegbízhatatlanabb, gyakran törlik a kihasználatlanság miatt. Amikor becsekkoláskor nekiszegeztem a kérdést a légitársaság alkalmazottjának, hogy ma egyáltalán elindulnak-e, indulatosan válaszolt: „Nem is igaz, hogy gyakran nem megyünk. Csak néha töröljük a járatokat, inkább csak a csomagokat szoktuk hátrahagyni a túlsúly miatt!” Nem szóltam semmit, de a legfontosabb holmikat áttettem a kis válltáskámba…
Szállás Tuvalun
Tuvalun egyetlen komolyabb szálloda és vagy egy tucatnyi vendégház és még annál is egyszerűbb szobakiadás üzemel. Egyik sincs fel a booking-on. A legszínvonalasabb vendégház, az Esfam lodge, elvileg fent van az airbnb-n, de amikor ott foglaltam, megkértem a tulajdonosok, inkább majd nekik fizessek, mert az airbnb-n keresztül soha nem kapják meg a pénzt. Úgyhogy töröltem ott a foglalást, és inkább sima email útján leveleztük le a részleteket. Nemcsak a tripadvisoron vannak az első helyen, de a Tuvalun gyakrabban megforduló tanácsadóknak is ez a kedvencük. Az egyszerűbb szobák 75 ausztrál dollárba kerülnek egy éjszakára, a komolyabbak 110-be (adókkal és reggelivel). A vendégház csak néhány lépés a reptértől. Wifi nincs, SIM kártyát a reptér melletti Telekom irodában lehet vásárolni.
Vásárlás
A legnépszerűbb vásárfia a postán kapható különleges bélyegek. Amolyan igazi ajándékbolt nincs, de néhány helyi asszony kijön az induló repülőgéphez a terminál elé és nyakláncokat, fülbevalókat árul. Egyébként még az indulás előtti percek is imádni valóak voltak. Ahogy végignéztem az utasokon, megállapítottam, rég nem láttam ilyen színes társaságot. Két darab turista (rajtam kívül volt még egy youtuber, akinek csak az instán egymillió követője van!), pár öltönyös misszionárius a mormon egyháztól, csinos nyári ruhákat viselő NGO alkalmazottak és rengeteg kagylóláncot viselő helyiek. Őket ugyanis a barátok, rokonok külföldi út előtt úgy búcsúztatják, hogy egy-egy kagylókból felfűzött láncot akasztanak a nyakukba – volt, akin vagy egy tucatnyi lógott.
A kis Tuvalu örökre belopta magát a szívembe…
Olvass a többi szigetről is: Csendes-óceáni szigetek