Stájerország: sí, wellness és egyéb téli örömök

Stájerország: sí és wellness, avagy milyen téli örömökre lelni a szomszédban. Másfél éve nyáron már bejártam a tartományt, most visszatértem, hogy egy másik arcát is megismerjem.

Reggel hétkor gyülekezett kissé álmos csapatunk a BAH csomópontnál. Ez egy igen szerencsésen megválasztott találkahely volt, a környéken ugyanis akadnak utcák, ahol ingyenes a parkolás. Letettük az autókat, bekuckóztuk magunkat a közös kisbuszba és indulás.

Alig öt és fél óra múlva már a szálloda előtt álltunk. Ahogy megláttuk a hóban megbújó kis településeket, az álmosságunknak azonnal nyoma veszett. A házak egy részének csak a csücske látszott ki a hatalmas hótakaróból, mintha egy mesekönyvbe kerültünk volna. Az út szélén álló hófal tetejét el se értem:-)

Hótalpazás

Egy hangulatos menedékházban, a Blaa Alm fogadóban ebédeltünk, aztán hótalpakat csatoltunk. Életemben először indultam kis hótalpas túrára, de imádok új dolgokat kipróbálni (az örök fiatalság titka, ugyebár:-)).

Vacsora előtt alkalmunk volt kipróbálni a szállásunk wellness részlegét, ami igazi paradicsom volt bevállalósoknak. A szaunából kifutva ugyanis a bátrabbak akár egy jéghideg tóban is megmerítkezhettek. Én ezt ugyan nem vállaltam be, de a szaunázás után a puha köntösbe burkolózva a havas hegyeknek csupán a látványa is frissítő volt.

Tauplitz síterep

Másnap reggel aztán irány a Tauplitz síterep. Álmodni sem lehetett volna ideálisabb körülményeket. Az elmúlt napok havazása nyomán rengeteg friss hó borította a pályákat, most viszont hétágra sütött a nap. Míg lent a faluban úgy fagypont körül volt a hőmérséklet, fent a hegytetőn a hütték teraszán 13-14 fokra is felkúszott.

Ahhoz képest, hogy két tél kimaradt, legutóbb 2016 telén síeltem Tirolban, és akkor is csak két napot, egész jól ment a csúszkálás. Örömmel állapítottam meg, ez is csak olyan, mint a bicikli, hogy nem felejti el az ember. Bár sereghajtó voltam, én mindig is csak ilyen óvatos duhajként síeltem – csak olyan gyorsan, hogy ne veszítsem el a kontrollt és bármikor meg tudjak állni -, de hát ez nem verseny. Nagyon-nagyon élveztem az egészet – a szuper időt, a tökéletes havat, a csodás látványt.

Egészen ebédidőig. Akkor ugyanis egy felvonó aljában ácsorogtunk, vártuk még egy társunkat, amikor egy apuka olyan szerencsétlenül csúszott a felvonók felé, hogy elsodorta az egyik lécem hátsó végét. Vele pedig a térdem, amely csúnyán kicsavarodott, én pedig az egyensúlyom elvesztve, rá is estem a kitekert térdre. A többiek ott álltak előttem és nyúltak is, hogy elkapjanak, de hirtelen történt mindez, bár mint egy lassított felvételen. Csak az éles fájdalmat éreztem, és egy pár percig azt, hogy nem fogok tudni felkelni.

Hüttézés

Aztán mégis felálltam valahogy, kicsit mozgattam a lábam és örömmel állapítottam meg, hogy rá tudok állni. Úgyhogy nem is mentem haza, hanem fellifteztem a többiekkel ebédelni egy hütte napsütötte teraszára.

Valljuk be, minden síelés lényege, fénypontja, esszenciája: a hütte. Arról ugyan lehet vitát nyitni, hogy a gőzgombóc, a császármorzsa, a gulyáspörkölt, vagy a frittatensuppe a legjobb, de abban mindenki egyetért, hogy nincs síelés hüttézés nélkül. Én próbáltam már otthon mélyhűtött gőzgombócot enni, jól megszórva mákkal, de sehol nem volt az igazi élményhez képest. Ezekhez a fogásokhoz valahogy hozzátartozik a hajnali ébresztő, a sí cipelése, a kipirult arcok és elgémberedett kezek, szóval csak így és itt esik jól igazán.

Ebéd után rejtélyes módon egyáltalán nem fájt a térdem, úgyhogy mintha mi sem történt volna, még vidáman végigsíeltem a délutánt. Akkor még nem tudtam, hogy teljesen elszakadt térdszalaggal…

Narzissen Vital Resort

Vacsora előtt a Narzissen Vital Resort szuper épületébe is bekukkantottunk, bár fürdőzésre ezúttal nem volt idő. Két dolog nyűgözött le. Egyrészt a külső és belső medencékből nyíló kilátás. Elég menő forró vízben ücsörögve a havas hegycsúcsokban gyönyörködni. Másrészt nagyon hangulatos volt a sófürdő, amely egy barlangszerű teremben kapott helyett. A négy százalékos sótartalmú, reumatikus fájdalmakra ajánlott medencébe legszívesebben azonnal beültem volna. A fürdő épületében ambuláns rendelés és gyógyászati kezelés is zajlik, nagyjából olyan lehet, mint nálunk a Gellértben és Széchenyiben működő nappali kórházak.

Étlap – csak gombócokkal

A Knödl Alm Hütte egy csapásra mindenki kedvence lett. De hát lehet-e nem szeretni egy olyan helyet, ahol csak gombócok vannak az étlapon, két lusta macska járja körbe a vendégeket kis kényeztetésért és egy elragadóan bájos család szolgál ki minket egy 300 éves faházban? Nem is igazán tudtunk választani a sok gombóc közül, úgyhogy inkább kóstolótálakat kértünk, rábízva a háziakra a választást. A gombócokat megosztottam a többiekkel, de a vörös macskát kisajátítottam magamnak:-))

Kórház

Másnap a többiek újabb síterepre, a Loserre indultak – én pedig az ügyeletre. Reggel ugyanis már elég vacakul volt a lábam, nem igazán tudtam behajlítani a térdem. Mintha csak a János kórházba érkeztünk volna (nem). Vadonatúj épület, olyan tiszta folyosóval, hogy enni lehetne a padlóról. Azonnal kérdezték, hogy mi a probléma és választhattunk a több nyelven kitett betegfelvételi lap közül. Volt magyar is, úgyhogy nem volt gond a kitöltéssel. Egy hasonlóképp bicegő lány is befutott (bevánszorgott), neki is rögtön akadt orosz űrlap.

Hamarosan mehettem is a röntgenbe, ahol kiderült, hogy szerencsére nincs törés. Már épp megkönnyebbültem volna, amikor a doktor úr egy apró, de igen fájdalmas mozgatást végzett a térdemmel és gondterhelt arccal közölte, hogy ez bizony szalagszakadás. Azt, hogy részleges vagy teljes, csak az MRI tudná megmondani, de az nekik nincs, csak hétfőn, Schladmingban. Így sínt tett a lábamra, hogy amíg nincs meg a pontos diagnózis, ne mozgassam. Így ezt a napot és az utolsó nap délelőttjét én a hotelben töltöttem, felpolcolva és jegelve a térdemet. (Az MRI-re végül már Budapesten került sor hétfőn, mivel vasárnap este hazajöttünk. Sajnos teljes szakadás lett a diagnózis. Egyelőre igyekszem elkerülni a műtétet és gyógytornával próbálok erősíteni. Hála Istennek, remek orvosom és gyógytornászom van, és szuperszónikus gyorsasággal javul az állapotom).

Loser és Grimming Therme

A többiek délelőtt a Loseren síeltek, délután pedig egy újabb termálfürdőbe, a Grimming Thermebe látogattak.

A Grimming Therme elég jó kis komplexumnak tűnt a leírások alapján, csak szaunából 9 féle van (infra, bio, gőz, finn, női gőz, női finn, három külső kabin). Egyszer muszáj lesz visszatérni, hogy rendesen leteszteljem.

Erről sajnos most lemaradtam, mint ahogy a másnap délelőtti lovasszánkózásról is. No de ezen nem érdemes keseregni, inkább igyekszem úgy nézni, hogy legalább nem lett nagyobb bajom.

Ödensee

Utolsó ebédünket a Kohlröserlhüttében költöttük el, a varázslatos Ödensee partján. A befagyott tó mellett álló, vaskos gerendákból épült fogadón hatalmas jégcsapok lógtak és a környékbeli hegyeken csak úgy szikrázott a hó. Álomszép környezetben pompás fogásokat ettünk, méltó befejezéseként ennek a remek hétvégi útnak. A régió a hüttefogásokon túl az alpesi tavakban található halfélékről nevezetes, úgy mint a tavi szaibling és a pisztráng – de mi például szépen elkészített tonhalat kóstoltunk.

Régiós kártya

Ausztria zseniális a régiós kártyák tekintetében, és itt Salzkammergut vidékén is él egy „Salzkammergut winter card„. Ezt minden olyan látogató ingyen megkapja, aki legalább három éjszakát tölt a régióban. A kártya november 1és április 30 közt érvényes, és 68 partnernél számos kedvezményre jogosít. Meglehetősen széles a benne foglalt szolgáltatások tárháza: fürdőbelépőktől szántalpas túrákon át egészen a snapsz-kóstolókig.

Szállás

A szállásunk a  Hotel Seevilla épületében volt, amiről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. A hotel Altaussee településen, a hasonló nevű tó partján fekszik, fantasztikus környezetben. A naplementék, napfelkelték egyszerűen festőiek voltak. Én különösen mázlista voltam a legfelső szinten levő, tóra néző szobámmal (405-ös, kérjétek ezt:-)), de reggeli közben is élvezhettük a látványt.

De elsősorban nem a szobák kényelme és a pazar látvány miatt lopta meg magát a szívembe a hotel. Az ott dolgozók kedvessége volt az, amely újra és újra meglepett. Már érkezéskor feltűnt, hogy bizonyára itt nem csak személyzetként, hanem kvázi családtagként kezelik az alkalmazottakat. Az előtérben ugyanis a tulajdonostól kezdve a recepciósokon és pincéreken át a takarító személyzetig mindenkiről szerepelt egy fénykép egy kedves installációban a falon.

Bár addig is kedvesek voltak, a sérülésem után kitüntetett figyelmet kaptam. A térdem jegeléséhez folyamatosan kaptam a jégkockákat, és amikor nem tudtam a többiekkel tartani, finom ebédet készítettek. Még arra is volt gondjuk, hogy a reggelinél a kezembe nyomjanak egy kis elemózsiát, mondván, ha hazaérek, másnap reggel ne legyen gond, ha nincs semmi otthon.

Úgyhogy szalagszakadás ide vagy oda, egyáltalán nem bántam meg, hogy elutaztam a havas Stájerországba. Valószínű, hogy síre nem állok többet, de nagyon remélem, hogy ide még visszatérek!