Egy hagyományos szállodaismertetőnek olyan dolgokról kellene szólnia, mint a hotel története vagy bemutatni azt, hány szoba és milyen közösségi terek vannak az épületben. A Rosinante Fogadó viszont nem egy átlagos hely, úgyhogy nem is írok róla hagyományos ismertetőt. Inkább csak mesélek, mi minden fűz hozzájuk…
2011 nyarán elvetődtem Szigetmonostorra, a Rosinantéban rendezett főzőkurzusra. Hogy én hogy kerültem ilyen helyre, mármint főzőtanfolyamra, elképzelni nem tudom, soha nem érdekelt az ilyesmi. Talán csak megtetszett az ötlet, hogy kiszakadjak egy délutánra a fővárosból és kedves emberekkel szorgoskodjak valamin, amolyan közösségi élményként. Teljesen magába szippantott a hangulat, oly annyira, hogy ennek a délutánnak számos (nem szép szóval) folyománya lett.
Először is, ami a legfontosabb, „it was the beginning of a beautiful friendship”, azaz innen datálódik a lelkesedésem a Stílusos Vidéki Szállodák iránt, amiket akkor még nem is hívtak így. De már megismertem az elsőt:-) A Rozikának van egy olyan magával ragadó hangulata, hogy mi, a főzőiskola résztvevői is nehezen szakadtunk el a kerttől aznap délután és csak henteregtünk a medence körül felállított napágyakban.
Szintén ez a főzőcske inspirált arra, hogy később végigjárjam a budapesti főzőiskolákat is. Főzni ugyan nem tanultam meg, de remek listát és összehasonlítást készítettem róluk a blogomra:-)
No és arról se feledkezzünk meg, hogy itt ismertem meg Ancsikát (Paór Anikót), a Rosinante egyik lelkét, fáradhatatlan szervezőjét. Ő nem csak egy tűzről pattant energiabomba, aki mellett nem lehet unatkozni vagy rosszkedvűnek lenni, de a karmagyűjtés hazai nagymestere. Ő ugyanis az, aki azonnal segít mindenkinek, aki összeköti az embereket egymással, aki mindig tudja, kit kell megkérdezni, ha bármi kell. Semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy állandóan segítsen mindenkinek, de ő ilyen, bízva abban, hogy majd ezt a sok jót mástól visszakapja. És tényleg.
A következő jeles találkozásra alig fél évet kellett várni. 2012 februárjában a Rosinante meghívta ugyanis az Anyukám Mondta éttermet, amely nem volt még akkora szupersztár, mint napjainkban, de a bennfentesek már tudni vélték, Encsen készül az ország legjobb pizzája. Sőt, akkor már nem csak őket, de a noszvaji Nomád hotelt, illetve Ruprecht László tippjei alapján pár ígéretes vidéki éttermet is meginvitáltak egy teljesen újszerű eseményre, amikor is számos étterem kis kóstoló adagokkal mutatkozott be a közönségnek. Mivel én már akkor rendszeresen kaptam a hírlevelet, szerencsére időben értesültem a dolgokról. Összetrombitáltam néhány barátnőmet és kis csapatunk is megjelent a találkozón, amiről így évek távlatából nyugodtan kijelenthetjük, hogy történelmi volt: az lett ugyanis az első a Vidéki Stílusos Éttermek legendás találkozóinak sorában. Az óriási siker ismétlésért kiáltott ugyanis, és azóta évente megrendezik ezt a gasztrofesztivált, miközben a házigazda szerepet más-más étterem vállalja el.
Az eseményről kis videó is készült, amit annyira imádtam, hogy megfogadtam, ha egyszer esküvőm lesz, én tuti, ezt a videóst kérem majd fel. Erre ugyan azóta se került sor, de a film készítője, Terei Miki tanított később engem is videózni, felesége, Terei Kriszti pedig egyik legkedvesebb barátnőm lett. Az első SVÉT találkozóra összeverbuvált barátaim pedig úgy rákattantak a vidéki éttermek ízeire, hogy utána még évekig szerveztük a „gasztro-telekocsi” utazásainkat Encsre, a balatonszemesi Kistücsökbe és más izgalmas helyekre.
Ezek az összefonódások egyébként mindennaposak a Rosinante és társai életében, ahova nem tudsz úgy betoppanni, hogy ne találkozz ismerőssel. Vagy ha mégis, legközelebb már ismerősként köszöntöd a fele társaságot. A videóban Giuseppe Scaricamazza olívaolaj-dealer látnoki képességeiről tett tanúbizonyságot, amikor kijelentette a folytatásról: „Aki ma jött, annak a 90 százaléka vissza fog jönni” – merthogy a a fesztivál valóban hagyományt teremtett.
A Rosinanténak a 2013 júniusi nagy árvíz során szó szerint életmentő lett az, hogy vendégei rajongásig szeretik. Az ott készült fotók drámaiak. A szállodában méteres víz állt, és Anikó is motorcsónakkal járt dolgozni. Úgy tűnt, odavész az idős tulajdonos házaspár életének munkája, de a vendégek nem hagyták annyiban. 160 (!) önkéntes jelent meg a kritikus hetek során, hogy gátat építsen, majd az árhullám levonulásával alaposan kitakarítsa az épületet. Volt, aki aggregátort hozott, volt, aki muskátlit és volt, aki bort. Mindenki odatette magát, különösen azok a fiatal párok, akik azon a nyáron itt tervezték az esküvőt. No és azok, akik korábban itt házasodtak. Meg azok is, akiknek esze ágában nincs férjhez menni vagy megnősülni, de hallották, milyen cuki esküvők vannak itt. Mint jómagam is:-) A frissen szerzett hotelbarátok is megtették a magukét: mindegyikük felajánlott egy hétvégi tartózkodást két főre, melynek bevételét a Rozikának utalták. Egy héttel árvíz után ha nem is ragyogott minden, de részben üzemképes lett a szálloda.
Azóta pedig vidáman zajlik az élet. Elsősorban esküvők és céges rendezvények népszerűek a Budapesthez oly közel levő, mégis háborítatlanul csendes, eldugott kis hotelben – ó, még azt nem is mondtam, hogy Szigetmonostoron. Ide a fővárosból úgy 40-50 perc autóval kijutni, kerülővel hídon, anélkül kis komppal. Megvan ennek is a varázsa.
A szálloda lelkes dolgozói, üzemeltetői a járvány alatt se tétlenkedtek: festettek, felújítottak, kertészkedtek, és a különleges szállások kedvelőinek felállítottak egy vadonatúj buborékot is.
A 22 szoba is haptákban várja, hogy a kényszerű szabadság után újra vidáman csivitelő, „hazatérő” vendégek vegyék birtokba őket. Ez a hotel ugyanis olyan, hogy ide már az első látogatáskor gyakorlatilag hazaérkezel.
A kertben csak egy cuki kutyát találtam, de szerencsére, ugyan csak egy kis szobadísz formában, egy macskára is rábukkantam.
És mit lehet itt csinálni? Ha nagyon izgága valaki, lehet bicajozni, van a közelben lovaglási lehetőség és strand, de a városfüggők elugorhatnak Szentendrére is. A legjobb persze nem csinálni semmit, hanem fogni egy könyvet, kiülni a kertbe és élvezni a nyugit.
A Rozikának is ugyanúgy a rabja, szép szóval törzsvendége lesz mindenki, akárcsak a többi stílusos szállodának, mint ahogy az is mindennapos, hogy aki az egyik hotelben vendégeskedik, azonnal foglalna egy másikba. Addiktív az egész csapat és a hozzájuk köthető életérzés, nem véletlen, hogy az év elején én is a SVÉT programokat írom be először a naptárba, mielőtt nekiállok az utazások megtervezésének.
Ha lemaradtál a korábbi írásokról, itt egy lista a többi hotelről és étteremről is:
– és legközelebb találkozzunk egy stílusos rendezvényen!