Oszaka környékén egy rakás lehetőség van fél- vagy egynapos kirándulásokra – mutatom a legnépszerűbbeket és egy kevésbé ismertet!
Nara
Japánban a 7. századig, az addig egyeduralkodó sintó vallásnak megfelelően mindig épp ott volt a főváros, ahol a császár élt. A buddhizmus elterjedésével alakultak ki az állandó fővárosok. 710-784 között ez elsőként Nara volt, majd Kiotó, végül Edo (mai nevén Tokió) következett. A korábbi fővárosok – mint Yamato és Kawachi – nagyjából feledésbe merültek. Nara azonban a mai napig él és virul, köszönhetően a csodálatos templomegyüttesének, mely az UNESCO világörökségi listára is feltette.
A turisták 97.5 százaléka (igen, biztos, megszámoltam) csak és kizárólag az ország legnagyobb Buddha-szobra miatt jön ide. Elég rosszul teszik, mert a város idilli kerteknek is otthont ad. Bár tulajdonképpen jó így, mert azokban így kedvemre sétálhattam és fotózhattam.
A turisták körében rendkívül népszerű még a Nara park, a maga 1200 őzikéjével, akik Isten küldötteinek számítottak, ezért szabadon bóklászhattak a városban. Gyanítom, ma már inkább a látogatók miatt teszik ezt. Etetni is lehet őket, az erre rendszeresített őzike-kekszekkel, amit meglehetősen öntudatosan szinte kiesznek az emberek kezéből. Rejtély, hogy miért nem támadják le a kekszárusokat, biztos van valami titkos paktum köztük. Soha nem voltam nagy barátja annak, hogy mesterségesen etessünk vadon élő állatokat, de szerencsétlenek itt már annyira hozzászoktak a kekszhez, hogy anélkül lehet, hogy éhen halnának.
Az őzeket nem csak a parkban látni, hanem mindenhol. Már a buszok huzatán is ők mosolyognak ránk, de a Japánban oly menő csatornafedeleken is. És persze a templomok ajtajai előtt lebegő vásznakon.
A vasútállomásról sportosabbak minden látnivalóhoz gyalog is eljuthatnak (kb. 30-40 perc a legtávolabbi szentély), de 500 jenért lehet venni a buszokra napijegyet. Illetve napi fatáblát, mert a turistáknak hazavihető, fából készült táblácskát adnak (ami cuki, de nem épp környezetbarát megoldás).
Én egy körre fűztem fel a látnivalókat, így az alábbi sorrendben néztem meg őket.
A Yoshikien kertben kezdtem, ami a külföldiek számára ingyenes. Így is csak vagy öten-hatan lézengtünk a kertben, akár állványos-időzített szelfiket is lehetett kattintani. Gondolom, erről majd Kiotóban álmodni se lehet.
Ennek a szomszédja az Isuien kert, ami talán még szebb, de szintén alig látogatott. Itt 900 jen a belépő, de higgyétek el, megéri.
Innen úgy 10 perc séta észak felé a Daibutsu-den, azaz a hatalmas Buddha-szobor csarnoka. Daibutsu készítése nagyjából felemésztette az ország összes pénzét. 15 méter magas és 437 tonna bronzból, valamint 130 kg aranyból készült. Eredetileg 746-an készült, de itt-ott azóta pótolni kellett egyes darabkáit.
A szobrot kivételesen nyugodtan lehet fotózni. Szerencsére jó magasan ül, így nem lógott bele a tömeg a képbe.
Ahogy körbesétáltam a szobrot, hátul egy hosszan kanyargó sorra lettem figyelmes. Csak iskolás csoportok sorakoztak itt, és a várakozás célja az az oszlop volt, aminek az alján egy épp, hogy ember méretű lukat faragtak. Épp akkorát, mint a nagy Buddha szobor orrluka. A legenda szerint aki át tud ezen bújni, megvilágosodik.
A Buddhától úgy 20-30 perc séta (őzike-fotózással együtt) a nagy kiterjedésű Kasuga Taisha szentély, a több száz kőlámpással. Szintén ingyenes.
Innen indultam vissza az állomásra a Kofukuji templom érintésével. Ennek nagy részét ingyenesen lehet látogatni, csak két épületbe kell jegyet venni (300 jen mindkettő): a múzeumba és az Arany Csarnokba. Akiket érdekelnek a Buddha-szobrok, megéri, elég különlegesek. Fotózni egyik helyen sem lehet, így nem tudom sajnos megmutatni őket.
Akinek van ideje (és nekem szerencsére volt), érdemes az utolsó templom elé beiktatni egy kitérőt a város kevésbé turistás részébe. A parktól délre igazi nyugodt lakókörnyezet terül el (Naramachi), régi, hangulatos fa- és kőházakkal. A legszebb épület a Naramachi Koshi-no-le ház, amely múzeumként üzemel (mármint nem olyan értelemben, mint kiállítóhely, hanem mint látogatható épület).
Amilyen mákom van, kifogtam egy színpompás fesztivált is a Kohfukuji templomtól délre fekvő kis tónál, szeptember 24-én ünneplik itt ugyanis az őszi napéjegyenlőséget. Felvonulás, lámpások, díszes hajók este a tavon és persze streetfood minden mennyiségben. Ez az Uneme fesztivál, látványos, vidám program.
Horyu-ji
Mivel ugyanazon a vasútvonalon van, Horyu-ji akár összeköthető Narával is, de ha nem sietős, akkor érdemes két külön napot szánni rájuk. A várost Shotoku herceg alapította, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy Japánban a buddhizmus is elterjedt. Érdekes módon nem a sintó vallás rovására, hanem szépen megfér egymás mellett a kettő.
A pályaudvartól kissé kiesik a templomegyüttes, úgyhogy buszra kell szállni. A belépő a komplexumba 1000 jen. A Himeji várral egyetemben Horyu-ji volt Japán elsőként megválasztott világöröksége.
A templomhoz közeli turistainformációnál önkéntes idegenvezetőket is megkérhetünk, hogy körbevigyenek. 150 (!) lelkes vezető dolgozik a városban, akik nagyon szeretnek külföldiekkel barátkozni. Engem is elkísért egy nagyon kedves bácsi. Kicsit lassan sétált és az angoltudása se volt igazán tökéletes, de nagyon lelkes volt, igazi tünemény. Pénzt nem fogadnak el, mert tényleg hasznos önkéntes munkának fogják fel. Az én kísérőm a nap végén alig győzött hálálkodni, mennyire örül, hogy elkísérhetett.
A városban található 1400 éves templomegyüttes épületei nemcsak Japánban a legrégibbek, de a maguk műfajában az egész világon. Túléltek számos földrengést, tűzvészt és tájfunt, úgyhogy nemzeti kincsként tartják őket számon. A legértékesebb szobroknak külön múzeumot rendeztek be. Kicsit szédítő belegondolni, hogy még mielőtt a honfoglaló magyarok bevonultak a Kárpát-medencébe, a japánok olyan fatemplomot építettek, ami a mai napig áll…
Tipp: érdemes hozni egy elemlámpát, mert a pagoda agyagszobrai anélkül alig láthatóak.
Ebédelni fantasztikus jó rántott csirkét ettem. A Cafe Zadanban 1000 jen alatt van valamivel az ebédmenü, nagyon megéri (közel van a templomokhoz).
A vezető ajánlására felkerestem egy 200 éves teaházat is. Őszintén szólva elég kapkodósnak és turistásnak tűnt a teaszertartás, amin részt vettem, ezt nem igazán tudom ajánlani.
Kobe
Ha Oszakától nyugat felé indulunk, akkor Kobe és Himeji van egy vonalon, ezeket is össze lehet kötni.
Kobéba két dolog miatt mentem, de egyik sem jött össze igazán. A látnivalók közül a Kawasaki Good Times World keltette fel leginkább az érdeklődésem, ahol a Kawasaki motorok mellett van pár egyéb dolog, ami a céghez köthető. Például egy sinkanszen darabka is, amibe bele lehet ülni. Legalábbis így tudom az útikönyv szerint, ugyanis a múzeumot zárva találtam. Ott értetlenkedtem egy darabig, miért, hiszen kedd volt, és a hétfő a szünnap. Aztán megtaláltam az apró betűs részt, hogy ha egy nemzeti ünnep hétfőre esik, akkor kedden tartanak zárva. Na, mármost pont ez volt a helyzet.
A másik célom az volt, egyek Kobe marhát Kobéban. Sajnos elég hamar rá kellett jönnöm, hogy kétféle marha van. A (bizonyára) nagyon finom nagyon drága, és az olcsóbb gagyi. Pár helyet kinéztem előre a netről, de az első zárva volt, a másodikban pedig már ott ültem a pultnál, amikor a felszolgáló megkérdezte a mellettem ülő párt, akarnak-e fotózkodni és gyakorlott mozdulatokkal tett eléjük egy rakás kelléket, például valami oklevelet. Gondolom, a marha eredetigazolását. Annyira gyors és megkomponált volt az egész, hogy hirtelen rájöttem, milyen turistás helyen vagyok és menekülőre fogtam. Kis helyes, hangulatos, helyiek által látogatott vendéglőt kerestem, de nem találtam. Úgyhogy a végén vettem az első utcai árusnál marhát, de persze vacak volt. Na, máskor ilyenre jobban fel kell készülni.
Himeji
A 2014-ben alaposan renovált, 1580-ban épült Himeji vár, talán a legszebb és legelegánsabb minden japán vár közül. Nem véletlen, hogy számos filmben szerepelt, és világörökségi helyszín.
Mint minden japán vár, ez is inkább kívülről érdekes. Bent nincs igazán semmi, csak meg lehet mászni egy rakás lépcsőt és körülnézni fentről.
Nem is igazán érdemes sietni, hogy odaérjen az ember főépülethez, itt pont maga a séta szép, a jegyirodától fel a várig. Egy rakás szögből lehet ugyanis gyönyörködni az épületben és annak apró részleteiben.
Nincs messze a várból a Koko-en kert. Már eddig is szép parkokat láttam, de ez rátett még egy lapáttal: kis vízesések és csodás koi pontyok teszik még festőibbé
A pályaudvartól a palotához és a kerthez busszal lehet eljutni. Van egy spéci turistabusz, ami kifejezetten az érdekes helyeken áll meg, egy jegy ára 100 jen. De ugyanennyi a sima városi busz is, úgyhogy ha az jön hamarabb, teljesen megfelel.
A várba 1000 jen a belépő, a kertbe pedig 300, de lehet venni 1040 jenért kombinált jegyet a kettőbe, mindenképp azt érdemes.
Sakai
Amikor másfél évtizede először jártam Japánban, végignyargaltam a fontosabb látnivalókon, mint a legtöbb turista, Máshol (már elnézést ezektől az országoktól) ez elégnek bizonyult, de nem itt. A két hét után csak pislogtam és nem értettem semmit, annyira „külföldi” volt. Mindig is vissza akartam jönni és egészen másképp rugaszkodni neki: nem a látnivalók felől, hanem a „japanikumok” oldaláról.
Számomra az egyik ilyen nagyon japán dolog az, hogy – bizonyára az évszázadokig tartó relatív zártság miatt is – egyes szakmákat folyamatosan, generációk sorozata tökéletesített. Ilyen például a késgyártás, melynek hagyományai a szamurájkardok készítéséig, a 12. századra nyúlnak vissza.
Sőt, igazán az 5. századig kell visszamenni, amikor Sakai környékén az uralkodóknak hatalmas sírhalmok (tumuli) épültek. Ezek építésére az egész országból a legjobb kovácsmesterek gyűltek ide. Később aztán, már a 16. században újabb lökést kapott a mesterség. Ekkor került be ugyanis az országba Portugáliából a dohány, és jelentek meg az első dohányültetvények. A dohánylevelek vágásához jó minőségű kések kellettek, és a helyi mesterek hamar lepipálták a külföldi versenytársakat.
A késgyártás központja Sakai, alig fél óra vonattal Oszakától, de néhány megszállott francia séfen kívül nem igazán jönnek ide külföldi látogatók. Pedig szerintem nagyon érdekes ez a történet, van olyan család, ahol már 22 generáció (!) óta foglalkoznak a szakmával. A bemutatóteremben van vagy kétszáz fajta kés, mert persze teljesen más kell egy merített papírhoz, mint a tatami vágásához, de teszem azt zöldségek darabolására vagy tonhalfilézésre komplett szettek vannak.
Sokáig csak a japán séfek zarándokhelye volt Sakai, de úgy 8-10 éve, mióta a japán konyha elismert és divatos lett a világban, a neves séfek körében menő lett innen rendelni „szerszámot”. A legtöbben netről rendelnek, de van, aki képes eljönni, hogy személyesen válassza ki a legjobbat. Az árak 100 és 1000 dollár között mozognak, a minőség pedig nem kérdés, hogy elsőrangú.
Sakai a hazája a yukaták (helyi köntösök) gyártásának is, mint ahogy szintén innen indult a helyi füstölők, a senko készítése.
Sőt, bicajnagyhatalom, ugyanis a Shimano gyökerei is ide nyúlnak vissza. Ez csak látszólag áll távol a késektől. Mivel a fémek megmunkálását errefelé nagyon jól ismerték, a fegyvergyártók voltak azok, akik meglátták elsőként az üzleti lehetőséget a bicajalkatrészek gyártásában, mihelyst elterjedtek a kétkerekűek Japánban.
Arról nem is beszélve, hogy Sakai világörökséglista-várományos, mert a város tele van régi császári sírhalmokkal.
Én mindig nagyon szeretek elszakadni az ismert látnivalóktól, de itt Japánban ez különösen fontos, mert csak így lehet kicsit jobban megismerni, megérteni ezt az országot.
