Kevés hely van a világon, ami annyira összekapcsolódik a luxussal, mint Nizza és a Cote d’Azur. A partot sokáig egyszerűen francia Riviérának hívták, de 1888-ban Stéphen Liégeard francia jogász, író, költő ráragasztotta Cote d’Azur nevet – és a többi már történelem…
A Saint-Tropeztől az olasz-francia határig húzódó partszakasz csodálatos strandokkal van megáldva – nem véletlen, hogy számtalan luxushotel, elegáns villa, jobbnál jobb étterem és menő bár szegélyezi az utat. A parttól kicsit távolabb csipkés sziklák, hegytetőkre biggyesztett apró falvak, nagyszerű túrautak tarkítják az összképet, de akad sok egyéb kuriózum is, például világszínvonalú múzeumok és neves parfümgyárak.
Nizza
A legkézenfekvőbb Nizzába repülni, ahova fapadossal és az Air France-szal is eljuthatunk. Én a nemzeti légitársaságot választottam, ha már ott vagyok törzsutas, no és a kényelem okán is.
Nem véletlen, hogy a szeptembert választottam – ekkor még tombol a nyár, jó meleg a tenger, de már az iskolás gyerekeknek becsöngettek, így leapadt a turisták száma. Ugyanígy kellemes az előszezon is, április második felétől június közepéig, de akkor még hűvösebb a tenger és nincs annyi zöld.
Nizza a nagyszerű stand, romantikus óváros, hangulatos bisztrók és remek vásárlási lehetőségek keveréke. Felfedezéséhez egy kétnapos (48 órás) French Riviera Pass volt a segítségemre. Ez jó a város neves múzeumaiba, valamint a Hop-on-hop-off buszra, amivel nemcsak a belvárosból kicsit kieső Matisse és Chagall múzeumokba lehet eljutni, de Villefranche-sur-Merbe is, valamint érvényes Eze botanikus kertjébe.
Első napom délutánján, hétfőn épp csak ledobtam a csomagjaimat a belváros Best Western Lakmi hotelben, ahol az első két éjjelre foglaltam, és már indultam is a Matisse és Chagall múzeumokba, másnap ugyanis – kedd lévén – zárva voltak.
Este bóklásztam egy nagyot az óváros szűk utcácskáin, itt nem kell útikönyvvel vesződni, csak menni, amerre a lábunk visz. Az óváros szíve a piac (Cours Saleya), ahol hétfő kivételével minden nap kiteszik portékájukat a zöldségesek és a turisták kedvéért a kézművesek is. A hétfői piaci szünnapon a régiségkereskedők veszik birtokba a terepet, ez az ország egyik legjobb antik vásártere. A közelben még a Maison Auerbe érdemes bekukkantani – 1820 óta ugyanaz a dekoráció és a tulajdonos család, csokirajongóknak igazi kincsesbánya!
Az óváros is élmény volt, de még inkább az a Promenade du Paillon, ez a 2014-ben átadott 12 hektáros terület zöldellő parkkal, menő játszótérrel és egy hatalmas szökőkutas résszel. Igazi zöld tüdő a városnak és élvezetes kaland a gyerekeknek: imádják a pár centi mély víztükröt, melyből sok-sok kis vízsugár spriccel időnként fel. A gyerekek vidáman sikongtak, a szülők, turisták (és bloggerek) meg boldogan fotóztak.
Nem ez az egyetlen újdonság a városban vagy másfél évtizeddel ezelőtti látogatásom óta. Az Avenue Jean Médecin sétáló-bevásárló utca lett, ahol autók nem, csak villamosok közlekednek. Apropó, villamos – pár hónapja az is jár a repülőtérhez, úgyhogy egy sima másfél eurós jeggyel be lehet jutni a belvárosba. Bárcsak így lenne minden nagyvárosban!
Bármely buszon vagy villamoson érvényesített jegy 75 percig érvényes, ez alatt az idő alatt többször is át lehet szállni. Ami még királyság, hogy a másfél eurós jegyekkel a környező településekre is el lehet jutni: Eze, Monaco, Villafranche is megközelíthető így. Bár sok helyre jár vonat is, az drágább. Úgyhogy bármilyen lassú és időnként megbízhatatlan a busz (a megállókban kitett menetrend ritkán teljesül), a környéken egyszerűen verhetetlen.
Első estémen a szállodához közeli Les Sens étteremben vacsoráztam, a halételek az erősségeik, úgyhogy én is azt ettem.
Másnap aztán irány a vár (Colline du Chateau), ami csak nevében az, mert már nem létezik. Jó sok lépcsőt másztam fel a kilátásért, illetve akkor még ez soknak tűnt, mert nem tudtam később mi vár rám..
A vár adott régen helyet magának a városnak, de aztán leköltöztek a lakók a kényelmesebb életformát nyújtó tengerpartra. Pár falmaradványon kívül sok minden nem látszik az egykori településből, igazán csak a panoráma miatt érdemes felkaptatni.
A kikötőn kívül innen látható be legjobban Nizza 4 km-es kavicsos strandja, a Promenade des Anglais, ahol külön sávot alakítottak ki a bicajosoknak és görkorisoknak. Érdekesség, hogy amíg nem volt ilyen szuper partszakasz, addig a városlakók a parthoz legközelebb eső házsor tetején sétáltak – még most is látszik az oda vezető lépcsősor (a fotó jobb alsó sarkában ti is láthatjátok).
De nem csak a strand, hanem a háromszög alakú óváros is innen a leglátványosabb – keskeny utcáival, sárga, okker, narancs házaival. Egyszerűen imádtam a színeit!
Villefranche sur Mer
Lesétáltam a várból, és bevettem kis időre magam a Musée d’Art Moderne et d’Art Contemporain épületébe, ahol nagyon izgalmas modern alkotások voltak, többek közt sok op art festmény.
Ebédelni az óvárosban kerestem egy helyet, a Bar des Oiseaux-ra esett a választás, ahol 20 euróért remek háromfogásos menüt kínálnak. Apropó ebéd: jó tudni, hogy errefelé az éttermek az ebéd- és vacsoraidő után bezárnak. Úgyhogy ha valaki nem tudja el az ebédet úgy délután 2-ig, akkor várhat minimum este 7-ig, hogy találjon egy nyitva tartó helyet!
Hogy kipihenjem a hegymászást és az ebédet, felültem a Hop-on-Hop-off buszra, amivel a tengerparton szépen eljutottam Villafranche sur Merbe.
Bámulatos volt útközben a magasról nyíló panoráma a város kikötőjére, de fotózni nem nagyon tudtam a viszonylag gyorsan haladó buszból. Lesétáltam a sikátorok közé, ahol hasonló színek fogadtak, mint Nizzában. Érdekes volt, ahogy a turisták kizárólag ott sétáltak, ahol az üzletek és éttermek tömörültek, a környező utcákon nyomokban se lehetett látni őket.
Itt aztán megkérdeztem a google-t, hogy jutok el legegyszerűbben Eze-be és sajnos hallgattam rá. Felvezetett a légvonalban bizonyára legközelebb levő buszmegállóhoz, nem véve számításba, hogy oda úgy kétezer lépcső vezetett. Nem számoltam, de 30 fokban annyinak tűnt. Alig kaptam levegőt, mire felértem, kiszáradt torokkal nyitottam be egy hotelbe, hogy azonnal töltsék meg a kulacsom, mert itt esek össze. Megtették. Pár nap múlva hallottam valakitől, hogy ezen a lépcsősoron időnként sportversenyeket is rendeznek, amolyan ironman típusút, nem csoda, hogy kipurcantam.
Eze
Ezében egész más hangulat fogadott. Eltűntek az őszi narancsos színek a házfalakról és átadták magukat a szürke köveknek. A kanyargós, csúszós kövű utcácskákon minden egyes ház üzlet vagy étterem, néha ijesztő, mennyi vásárlásra „kényszerítik” a látogatókat.
Még csak a második napnál tartottam az utazásból, de egyértelmű lett: ez a régió kényelmes lábbelit kíván! Mindenhol sok a lépcső, a macskakő, nem érdemes magas sarkú topánkában vesződni velük.
Én juszt se vettem semmit, hanem acélos akarattal ellenálltam minden cuki ruha csábításának és határozottan haladtam a botanikus kert felé. Itt egy rendkívül szigorú jegyellenőr fogadott, de elfogadta a kártyámat, amit simogatással jutalmaztam.
Valahol azt olvastam, naplemente idején a legjobb a kert, nos, nem igazán, mert pont a tenger felől süt a nap és nehéz jó képeket készíteni. Szerintem a kora reggeli órák sokkal fotogénebbek lehetnek.
Este visszatérve Nizzába a Les 2 Terrases étteremben vacsoráztam, alig tíz perc séta a hoteltől, nagyon barátságos hely.
Kajáról jut eszembe: Nizzában kötelező fogás a nizzai saláta. Jó tudni, hogy csak akkor autentikus, ha a tojáson és a tonhalon kívül minden nyers benne. Ha főtt krumplit vagy babot látunk a tányéron, rosszallóan ingassuk a fejünket! A salátában is, és számos más fogásban megtalálható a régióra jellemző nagyon apró szemű olívabogyó – ez kence formában is népszerű, gyakran adják üdvözlőfalatként pici pirítós szeletekkel kísérve, amíg várunk az első fogásra.
Saint-Jean-Cap-Ferrat
A harmadik napra eredetileg Monacót terveztem be, de aztán olvastam/hallottam Saint-Jean-Cap-Ferratról és választani kellett. Mivel már így is 16 napos a teljes út, tovább nem nyújthattam, az összes látnivaló nem fér bele, muszáj szelektálni. Ilyenkor az a vezérelv, hogy mi igazán jellegzetes egy adott vidéken. Monaco két dologról nevezetes: a kaszinókról és az oceanográfiai múzeumról. Ha belegondolok, előbbi nekem inkább Las Vegas, utóbbival kapcsolatban meg jobb szeretem az állatokat természetes élőhelyükön látni. Sokkal inkább asszociáltam Cote d’Azurról a mesés villákra és a sziklás tengerpartokra – úgyhogy Monacót kihúztam és irány Saint-Jean-Cap-Ferrat. Nem is csalódtam:-)
Az odajutás kicsit ugyan hosszabb időt vett igénybe, mint gondoltam: a google és a buszmegállókba kitett táblák szerint is a 81-es busz jár Saint-Jean-Cap-Ferratba, bő egy órás várakozás után leesett, hogy erre hiába várok. Valóban, mert helyette a 15-ös busz járt azon az útvonalon.
Az egyik izgalmas látnivaló a Villa Ephrussi de Rothschild, az 1900-as évek elején épült csodás villa. Rózsaszín falak, fehér zsalugáterek, a szobákból kilátás az azúr tengeren ringatózó fényűző jachtokra, a kertben egzotikus növények és játékos szökőkutak… nem sok hibát tudtam itt felfedezni… egyszerűen mesés!
Innen pár száz méteres séta a Plage Passable, ahova nem a strandolás miatt mentem, hanem mert innen indul egy kétórás sétaútvonal (Chemin de la Carrière), amely a félszigeten vezet körbe. A két óra a minimum idő, fürdési és fotózási szünetek nélkül. Végig a parton halad az ember, gyönyörű környezetben, de azoknak nem ajánlom, akiket zavar, ha hirtelen mélység nyílik mellettük, mert bizony ilyen az ösvény. Fontos a jó cipő is – no nem kell túrabakancs, de egy edzőcipő vagy egy lábat jól tartó túraszandál mindenképp!
Ha időben indul az ember, megcsípheti az egyik „privát” strandot is – ha a kíváncsi szemek elöl nem is tud elbújni, mert a sétálók odalátnak, mégiscsak van saját kis partszakasz.
Saint Paul de Vence
Eddig tömegközlekedéssel jártam körbe Nizzát, délután aztán felvettem egy autót a reptéren az elkövetkező két hétre és este elvezettem következő állomáshelyemre – itt szálltam meg ugyanis, Saint Paul de Vence-ban.
A Hotel Le Mas de Pierre egy elbűvölő kis luxushotel. Hét házban 54 szoba, illetve lakosztály kapott helyet, minden elképzelhető jóval felszerelve. Mindegyikhez tartozik saját kert vagy terasz, finom kozmetikumokkal felszerelt fényűző fürdőszoba, de az igazi csodák nem is a házakban, hanem azok között kezdődnek: a családi vidám, és a különálló, csak felnőtteknek használható nyugodtabb medence, a fűszerkert illatos növényekkel, az üvegház sok-sok liliommal, kortárs szobrok a kertben, valamint ínyenc vacsora és szofisztikált büféreggeli. El tudtam volna időzni itt akár két hetet is!:-)
Általában jól elvagyok bármilyen egyszerű szálláson, ha biztonságos, tiszta és relatíve csendes, de bevallom, ezen a vidéken jól esett egy ilyet is kipróbálni. Eleve az egész útra most teljesen másképp készültem, mint máskor. Például ruhákkal:-)) Általában a legócskább cuccaimban utazom, mert elkoszolódik, elszakad, miegymás, de itt nincs ilyen veszély, úgyhogy az életben egyszer én is utazhatok nőként:-) Úgyis jön hamarosan egy olyan út, amikor két hónapot kb. 3 pólóban kell letolni:-)
Másnap aztán körbenéztem a faluban, ahol rengeteg turista volt – el nem tudom képzelni, mi lehet itt augusztusban! Sokáig ez is csak egy álmos kis falu volt a hegytetőn, amíg fel nem fedezte pár híresség, mint Picasso, Yves Montand vagy épp Roger Moore. Azóta minden ház galéria vagy bolt.
Itt élt és alkotott egy darabig Léger, Cocteau, Matisse és Chagall is, utóbbinak a sírja a faluszéli temetőben található.
Ahhoz képest, milyen tolongás van a falu főutcáján, nagyon kevés vendég volt a Fondation Maeght múzeumban – talán mert kicsit kiesik a falu ütőeréből. Számos 20. századi alkotó műve található meg itt, most épp egy gazdag Miró időszaki kiállítás van – olyan csemegékkel, mint a művész igen ritka üvegfestményei.
Vence
Áthajtottam a közeli Vence-be is, itt egyetlen dolog izgatott: Matisse kápolnája. A Chapelle du Rosaire teljes egészében Matisse munkája – a dekorációtól az oltáron át a papok viseletéig. Sajnos fotózni nem lehet, de higgyétek el, megéri felkeresni, nagyon megkapó az egész. A nyitvatartásra oda kell figyelni, mert déltől kettőig ebédszünet van.
Cagnes sur Mer
Aztán megnéztem Renoir házát is több kedves olvasóm javaslatára Cagnes sur Merben. Tele volt a kertje amatőr festőkkel, volt vagy két tucat, mindenféle náció. Amilyen fantasztikus hangulata van a kertnek és a háznak, lehet, hogy itt még én is ihletet kapnék valamit festeni…!
Biot
És még Biotba is beugrottam. Saint Paul de Vence-ban kicsit túl sok volt nekem a turista, így a nap végére egy nyugis helyre vágytam – és Biot az!:-) A főtere tágas és vidám, tele csivitelő családokkal, igazi közösségi hely.
Az üvegtárgyakkal nemcsak a műhelyekben és boltokban, de az utcákat díszítő graffitiken is találkoztam.
És kihagyhatatlan a Léger múzeum is. Rájöttem, az a jó itt a térségben, hogy a múzeumok mind pont emészthető nagyságúak, nem olyan monstrumok, mint a British Museum vagy a Louvre. Pont jó program egy forró nyári délutánon betérni valamelyikbe, kicsit megpihenni, hűsölni, néhány szép, érdekes festményben gyönyörködni.
Antibes
Jó sűrű nap után este érkeztem meg Antibes városába, ahol két éjszakát a Hotel Royal Antibes-ban töltöttem – amely a Cap d’Antibes és az óváros között remek helyen helyezkedik el, közvetlenül a tengerparton. Első este itt is vacsoráztam, a szállodához tartozó Cafe Royal étteremben.
Már itt, a sétányon, de később a városban is felfigyeltem néhány, a várost ábrázoló festmény reprodukciójára. Ezeket 2016-ban a város turisztikai szakemberei helyezték ki és olyan nagy sikert arattak, hogy több város is követte példájukat. Az óváros falai előtt például Henri-Edmond Cross alkotása áll.
Következő reggel aztán egyből irány a falakkal körülvett kis óváros. Ennek néhány utcája amolyan nem hivatalos autonóm régiót alapított (Commune Libre du Safranier), hogy megőrizzék a városképet és a hagyományokat. Saját kis fesztiválokat rendeznek, és nem engedik, hogy a házak külső homlokzatát bárki megváltoztassa. Itt vannak a leghangulatosabb utcák, repkényekkel befuttatott házakkal.
A régi negyed szíve a piac (Marche Provencal), ahol hétfő kivételével minden délelőtt kiteszik portékájukat az árusok.
A piac egyik háza (25 cours Massena), ahol egy nem várt érdekességet bújik meg. Egy kis csigalépcsőn ugyanis föld alatti, 9, századi pincébe, amolyan titkos abszint-bárba lehet lejutni. Ez a Balade en Provence, napközben múzeum, este pedig bár. Az asztaloknál hagyományos módon, közös üvegből „csapolható” a jéghideg víz a kockacukron keresztül a kis pohárkában felszolgált abszintra, szigorúan kalapban! Ha nincs, itt több tucatnyi darabból kölcsön lehet egyet venni, csak aztán nehogy úgy járjon az ember, mint sok vendég, hogy addig iszik, amíg elfelejti, hogy kalap van a fején és abban akarjon távozni.
A Rue de la Tourraque is egy érdekes látványosságot rejt: itt maradt ugyanis a 16. századból egy nyilvános, kőből készült mosókád, ahova az asszonyok jártak a szennyes ruhákat, ágyneműt tisztítani. Ilyet is ritkán látni:-)
No és kihagyhatatlan a a Veziano pékség, ahonnan a monacói herceg esküvőjére is szállítottak kenyeret.
Az óvároson átsétálva a kikötőhöz jutottam el, ahol csodás fehér jachtok százai ringtak a vízen. Érdemes felmászni a városfalra és annak végében megnézni a fehér betűkből álló modern szobrot, a Nomade-t (Jeuma Piensa katalán művész alkotása).
Antibes neve összeforr Picassoval és jazz-zel. Picasso 1946-ban a Grimaldi palotában alkotott, amely akkoriban még régészeti múzeumként működött, csak épp annak kurátora kölcsönadta a legfelső emeletet a művész számára. Később aztán a múzeum vezetői jó érzékkel rájöttek, a pompás palota sokkal inkább passzol arra a célra, hogy megőrizze a város híres lakójának emlékét, úgyhogy a régészeti anyagnak más helyet kerestek. A Picasso múzeum bejáratánál Pablo, a lusta macska várta a vendégeket, bár egy bagoly helyén valóbb lett volna. Picassonak ugyanis egy bagoly volt a házi kedvence, amely sok alkotásán meg is jelenik.
Egy nagyon jó történet is kapcsolódik ehhez a múzeumhoz. 2017-ben egy svájci digitális közösség, gyakorlatilag egy „kuponos” olda, a QoQa.ch vásárolt meg egy festményt, Picasso Buste de mousquetaire alkotását. A portál 40.000 részvényt ajánlott fel 50 svájci frank értékben, és ezt 25.000 vásárló 48 óra alatt fel is vásárolta. A részvényesek közösen döntenek a festmény sorsáról – „egy mindenkiért, mindenki egyért”:-)). Elsőként Genfben állították ki, jelenleg itt, Antibes-ban kapott egy külön kis termet. Hogy mi volt ezzel a cél? A kuponos oldal tulajdonosainak az ismertség növelése, és a művészet demokratizálása – hogy az ne csak egy kiválasztott elit kisebbség öröme legyen.
És hogy lett Antibes a jazz egyik fővárosa? A városkától két kilométerre fekvő üdülőfalu, Juan-les-Pins volt az otthona Scott Fitzgeraldnak 1926-27-ben. Az ő emlékére zenészek százai zarándokolnak el a városba, amely minden évben jazzfesztiválnak is otthont ad.
Második estémen Antibes-ban a Albert 1er nevű étteremben vacsoráztam, ahol halakat és a tengeri herkentyűket érdemes kóstolni. Tenger mellett nekem eszembe se jutna mást, ilyenkor végre hozzájuthatok friss kagylókhoz, rákokhoz!:-)
Grasse
Grasse a parfüm fővárosa, ahova az egész világról sereglenek a finom illatok rajongói, de nem csak ők: ha valaki igazi „Orr” akar lenni, bizonyára itt is eltölt egy kis szakmai gyakorlatot. A kisváros különleges mikroklímájának köszönhetően adja a francia természetes aromagyártás kétharmadát.
Három gyár is kínál ingyenes túrákat az érdeklődőknek, én a Fragonard műhelyére mentem le. Angol nyelvű séták is gyakran indulnak, én speciel egyedül voltam a vezetővel. Kicsit összecsapott, elnagyolt volt, természetesen a boltban végeztünk, de szerencsére nem volt nyomás a vásárlásra.
Ha valaki ennél komolyabbra vágyik, érdemes helyet foglalni egy workshopra, melyet szombatonként tartanak. Egy ilyen foglalkozás másfél óra, 69 euró és a résztvevők saját parfümöt kreálnak.
Ennyi fért bele a régió felfedezésébe, tudván, hogy sok minden kimaradt: Monaco (ott mondjuk voltam már sok-sok éve), Menton, St. Tropez vagy éppen Cannes. Utóbbi esetén nem is maga a város az igazán érdekes, hanem az onnan elérhető két kis sziget: Ile Ste-Marguerite és Ile St-Honorat, különösen ez a második egy kis 5. századi kolostorral. Nem is beszélve néhány nagyszerű túraútvonalról, hiszen kimaradt a Sentier de Tirepoil Cap D’Antibes körül vagy a Sentier du Littoral, amely St. Tropeztől Cavalaire-sur-Merbe vezet. Ugyancsak nagyszerű sétákat lehet tenni a Massif de l’Estérei erdeiben St. Raphael környékén vagy autókázni a Gorges du Loup kis falvai közt. Azt meg el se fogjátok inni, de a tengerben nem is volt időm fürödni! Mindig inkább valami néznivalót választok, aztán az a végén kimarad. No de mindent nem lehet, majd egy másik alkalommal – most haladok tovább Provence felé!
Az utazás a francia turisztikai hivatallal , valamint a régiós Cote d’Azur Tourisme irodával együttműködve jött létre. Az útitervet magam állítottam össze, így az 100% „travellinás”, a szállások kiválasztása a partner hatásköre volt. A repülőjegyet az Air France biztosította. A leírtak, mint mindig, a saját véleményem tükrözik.
Utószó
Hasznosak voltak a fentiek? Szívesen olvasol ilyen útleírásokat, tippeket? Ha igen, és nem lenne ellenedre valamivel viszonozni a blogba fektetett munkámat, könnyen megteheted úgy, hogy neked ne kerüljön semmibe! Ha itt a weblap jobb sávjában (mobilos verzióban a lap alján) levő booking.com kockában keresel szállást, azaz itt ütöd be, hova és mikor utaznál, a rendszer ugyanoda navigál, mintha közvetlenül írtad volna be az adatokat ezen a lapon. A szállás neked ugyanannyiba kerül majd, booking-on a genius kedvezményed is megmarad, de a rendszer érzékeli, hogy tőlem indult a foglalás, így kapok egy pici jutalékot. Minden nap több órát töltök gép előtt, hogy ilyen ingyenes tartalmat írjak nektek és nem állnak mögöttem szponzorok, azaz ez amolyan lelkes „közszolgálat”:-). A számodra költségmentes támogatásod nekem további utakat tesz lehetővé és ígérem, azokról is hasznos beszámolók készülnek majd!:-)