A pakisztáni körutazást délen kezdtünk meg, majd a fővároson át elutaztunk az északi rész hegyvidékére. Ezután Peshawar környéke következett, majd Lahore lett a végcél.
Ranikot erőd
2024. március 24: érkezés Karacsiba, irány Larkana
Karacsiba reggel 6 körül landolt a járat, felvettük a csomagokat, találkoztunk a helyi vezetővel és már indultunk is észak fele. Nem mondom, hogy jól esett egész nap buszozni kialvatlanul, de az idő kihasználására ez volt a legjobb megoldás. Az első komoly program ugyanis Mohenjo Daro világörökségi helyszíne volt, ahova 450 km az út. A kisbuszon el-elbóbiskoltunk, úgy néztünk ki, mint akiknek valami álomport kevertek az italába – de nem volt vészes, jobban viseltem, mint gondoltam.
Így ma megtettük az odavezető út nagy részét, egészen pontosan Larkana városáig. Útközben két pompás helyen is megálltunk, így nem volt annyira egyhangú az utazás. Az első látványosság Ranikot erődje volt, amely 32 km-es kerületével a legnagyobb erőd a világon. Ez a hatalmas erőd a Kirthar-hegység több kopár hegyét köti össze, és falait több bástya is ékesíti.
A nagyszerű építmény egy történelmi katonai erődítmény egy olyan régióban, amely több inváziót és csatát is megélt, mielőtt végül Pakisztán szuverén államának részévé vált. A Ranikot-erődnek meglehetősen rejtélyes a története, ami azt jelenti, hogy senki sem tudja biztosan, miért is épült – de a titokzatos eredete csak tovább növeli a varázsát… Felmásztunk a falakra és körbenéztünk a kopár hegyeken – rajtunk kívül csak egy maroknyi belföldi turista volt az egész vidéken.
Lal Shehbaz Qalandra sírhelye, Sehwan Sharif
Kis utazás után ismét kinyújtóztattuk a lábainkat, ezúttal Sehwan Sharif városában, ahol Lal Shehbaz Qalandra sírhelyét néztük meg. Ez rendkívül népszerű a szufi hívők körében, most is élénk élet volt, de mesélte a vezetőnk, hogy jeles napokon százezrek is megfordulnak egyetlen nap itt.
Az első városi megálló után nyilvánvaló lett, hogy ez kicsit hasonlítani fog az iraki utazásra: lépten-nyomon megállítottak minket, mindenki közös fotót akart. Abban is emlékeztetett ez az út az iránira, hogy az első nap teljesen megnyugodtam: itt nem ér engem baj. Annyira érdeklődőek, kedvesek és jóindulatúak az emberek, hogy nem tudom elképzelni, bárki rosszat akarna nekem.
A szállás mondjuk elég sokkoló volt, de ezen a vidéken nincs semmi jobb. A Sambara Hotel Larnakában egykor klassz lehetett, a hotel három szárnya által közrefogott kis füves udvar az úszómedencével és a büszkén fel-alá sétáló pávákkal még mindig az. De a szobák elég lepukkantak, a falakról pereg a vakolat, sok a bogár, sőt, egy srácnál hajnali ötkor leszakadt a plafonról egy kis darabka és egy patkánnyal nézett a lukon farkasszemet. Mindegy, egy éjszaka volt, kibírtuk…
Mohenjo Daro
2024. március 25: Mohenjo Daro
Reggel tojás, pirítós, aztán indultunk is. Igazán azért vergődtünk el ilyen messzire, hogy megnézzük az ország egyik legfontosabb régészeti lelőhelyét, Mohenjo Darot. Ez az ősi Indus-völgyi civilizáció legnagyobb települése volt – természetesen világörökség és ezt a régészeti területet ábrázolták a 20 rúpiás bankjegyen is.
Mohenjo-daro korának legfejlettebb városa volt, rendkívül kifinomult építészmérnöki és várostervezési megoldásokkal. Csak pislogtunk, milyen remekül megoldották a vízellátást, szennyvízelvezetést, a szobák hűvösen tartását. A város két részre oszlott: az akropoliszra a főbb építményekkel, és az alsó városra a magánházakkal és kereskedelmi épületekkel. Virágkorát i. e. 2500-1500 között élte, ekkor 50 ezer lakója is lehetett. Ezután máig rejtélyes okokból elhagyták, talán földrengés vagy áradás miatt.
Vagy másfél óra volt körbejárni a területet, pedig annak még csak a töredékét tárták fel. Ha valaki nem UNESCO mániákus, akkor annyira nem javaslom: egy átlag látogató számára ez inkább egy „régészeti helyszín”, nincs igazán „wow” élmény és ez az ország legnehezebben megközelíthető világöröksége. Nincs is tömeg – rajtunk kívül csak pár belföldi turista lézengett itt, azok is csak azért, mert hétvégén voltunk.
A rommező mellett egy múzeumot is bejártunk, itt a legnagyobb élményem a teremőr bácsi volt:-) Az egyik teremben leültem egy székre, kicsit vacakol a derekam és az állás a legrosszabb neki. Ezután ahogy haladt az idegenvezetőnk teremről teremre, a bácsi mindenhova utánam hozta a széket, és kedvesen kacsintva mutatta, üljek csak le:-) A múzeum éttermében ebédet is kaptunk, ami nagy szó, mert itt ramadán van, nem könnyű napkelte és napnyugta között ételhez jutni. Ráadásul isteni fogások voltak, imádtuk!
Egy közeli faluban is körülnéztünk, ahol azonnal megrohantak minket a gyerekek. Örömmel álltak a kamera elé, és ismét portrékat fotóztam, amit már jó rég nem tettem…
Sukkur
Sukkur városában volt a szállásunk, ez már jobb egy fokkal a tegnapinál. Előtte még felmentünk a városban egy klassz kilátópontra, ami a „Hét nővér sírhely” (Sateen Jo Aastan). A néphagyomány szerint hét gyönyörű, hajadon nő lakott itt, akik mindig fátyolt viseltek, így szépségük titok maradt. Egy rádzsa azonban tudomást szerzett róluk, és megparancsolta az embereinek, hogy hozzák elé ezt a hét nőt. Amikor a hét nővér meghallotta, nagyon megijedtek, és imádkozni kezdtek. Hirtelen a föld lefelé fordult, és a hét hajadon nővér meghalt.
Banánpiac
2024. március 26: Sukkurból vissza Karachiba
Elindultunk vissza Karachiba, de most is megállókkal. Reggel az első egy banánpiac volt, most ugyanis ennek van a szezonja március és május közt. Egy hatalmas területre érkeznek a színesre pingált teherautókon a termelőktől a banánszállítmányok és itt találnak gazdára. 40 kg banán ára 2500 rúpia (kb. 3.300 Ft) A piac egész évben üzemel, de más-más terményekkel. A banán után következik a mangó szezonja, de gazdát cserél itt füge, papaja, szőlő, őszibarack és gránátalma is.
Kot Diji erőd
Egy csodás állapotban fennmaradt 18. századi erődhöz is felkapaszkodtunk, ez a Kot Diji erőd.
Talpur-palota
Innen átsétált velünk a helyi őr egy közeli palotához, amely a Talpur-dinasztiához tartozik. A dúsgazdag családnak sok földje és palotája van, és egyszerűen nincs kedvük és idejük minddel törődni. Ezért amit láttunk már nagyon régóta elhagyatott, de eladni se akarják, mert a családi legenda szerint kincset ástak el alatta és ezért a földhöz ragaszkodnak.
Shah Abdul Larif Bhittai költő sírja
Ma is felkerültünk egy szufi sírt, ez Shah Abdul Larif Bhittai költőé volt. Emlékére a mai napig játsszák verseit a bejárat előtt a zenészek, nagyon hangulatos volt.
Ma egész nap egy rendőrautók kísértek minket, előttünk haladva és segítve a gyorsabb haladásunkat. Amikor körzethatárhoz értünk, búcsút intettek kísérőink, de besorolt elénk egy újabb rendőrautó. Abszolút megszervezték, pedig mi nem kértük, nem fizettünk érte, ők maguktól intézik ezt. Az idegenvezetőnk azt se tudta, honnan tudtak rólunk, talán a hotel szólt a külföldi turistákról.
Este jó későn, 9 körül értünk Karacsiba, úgyhogy már nem mentünk vacsorázni, szobaszervíz volt a hotelben. Most három éjszakát egy ötcsillagos hotelben töltünk, a Pearl-Continentalban, ránk is fér egy kis kényelem. A szálloda szerintem jobban védett, mint a legtöbb amerikai nagykövetség: kétszer hármas sorompó, közte földbe süllyeszthető akadály, minden autót kutya szaglász körbe, csomagokat átvilágítják, stb. A szobák nem voltak annyira fényűzőek, de a kaja nagyon rendben volt.
Karacsi
2024. március 27: Karachi
Egész napos városnézés volt ma Karachiban, ahol az első megállónk a Nemzeti Múzeum volt az ikonikus „pap-király” legjobb másolatával. Aztán egy templomnak látszó épületet kerestünk fel, de kiderült nem az. A város ikonikus épülete, a Frere Hall az angol gyarmati időkben városházaként és könyvtárként szolgált, manapság pedig kiállításoknak ad helyet. Nagytermének mennyezetén a helyi „Picasso”, Sadequain csodás műve díszeleg.
Egy másik pompás épületet is felkerestünk, ez a Mohatta Palace, szintén kiállítótér. Hagyományos szőnyegeket és esküvői ruhákat láttunk, de ami a leginkább megfogott, egy fotókiállítás az ország első vezetőjéről, Mohammad Ali Jinnahról. Annyira megkapó fekete-fehér fotókat láttam és az is letaglózott, mennyire elegáns, intelligens úr lehetett ez a vezető, legalábbis ez jött le minden képről.
Felkerestük az országalapító modern sírját, a Quaid-i-Azam mauzóleumot. Tényleg lenyűgöző 31 méter magas kupolájával. Itt elvileg nem fogadnak látogatókat, de mi nemcsak bemehettünk, de végignézhettünk egy katonai tiszteletadást – a hely főnöke ugyanis földije a mi helyi idegenvezetőnknek.
Aztán kicsit bóklásztunk a piacon, majd kimentünk a Clifton Beach-re naplementét nézni. Ez nem annyira jött össze a szmog miatt, de a hangulat így is remek volt. Csak páran fürödtek, talpig felöltözve, inkább mindenki fel-alá sétálgatott a sötétszürke kicsit cuppogós homokban, illetve lehetett tevére, lóra is ülni.
Makli Hill
2024. március 28: Makli Hill
Újabb pompás világörökséget céloztunk be, úgy 2 órányira Karachitól – ez Thatta város közelében Makli Hill. A 15 km2-es területen becslések szerint akár egymillió sír is lehet. A legszebbeket kerestük fel, melyek indiai homokkőből épültek. A területet a 15. századtól kezdve használták temetőként és négy évszázadon át temettek el itt nemeseket, tudósokat, kormányzókat, szenteket.
Útközben megálltunk egy fiatalabb temetőnél is – a Chaukhandi sírok a 17. és 18. századból díszes homokkőfaragványok.
Shah Jahan mecset
Egy mecsetet is felkerestünk, a Shah Jahant, amelynek csodálatos folyosóin nem győztünk fotózni- a mogul építészetnek ez az egyik legszebb alkotása.
Iszlámábád
2024. március 29: Iszlámábád
Az utcai kajáktól eddig semmi bajom nem volt, de az ötcsillagos szálloda vacsorája kikészítette a gyomrom – az éjszaka nagy részét így a mosdóban töltöttem. Reggel elcsigázottan mentem a reptérre a csoporttal, nem is mertem semmit reggelizni. Egy korai járattal repültünk a fővárosba – a többiek elmentek várost nézni, de nekem rendelt a kísérőnk egy taxit és egyből irány a szálloda (Hillview Hotel).
A délelőttöt átaludtam, aztán ebédeltem egy kis levest, majd délután elmentünk egy bevásárlóközpontba – akkor még az volt az infó, kell abaja az afganisztáni úthoz, de ott kiderült, hogy mégse… Úgyhogy csak tébláboltam kicsit, aztán egyszercsak nagyot néztem, mert összefutottam egy ismerőssel. Összesen két pakisztánit ismertem eddig, mindkettővel a japán turisztikai konferencián barátkoztunk össze pár hónapja. Az egyik Lahoréban él, ahol az utam végződik, vele meg is beszéltük, hogy igyekszünk találkozni majd. A másik Amerikában él, de néha hazalátogat – mint ahogy épp most is, ő jött velem szembe nagy mosollyal:-)
Másnap aztán irány a hegyek!