Irak, a civilizáció bölcsője

Jemen (Socotra) és Algéria után újra egy turisták által viszonylag kevéssé látogatott helyre utaztam, hiába no, elfogytak a könnyű helyek:-)

Irak semmilyen jóindulattal nem nevezhető virágzó turistaparadicsomnak, bár közel egymillió látogató érkezik ide évente, azok túlnyomó többsége zarándok, valamely vallásos helyet keresi fel. Nem találtam adatokat arra vonatkozóan, mennyi a kifejezetten turista céllal érkező látogató, de abból kiindulva, hogy mindenhol feltűnést keltettünk, nem lehet sok. A legtöbb utazót még visszatartja az elmúlt évek háborús konfliktusa, de szerencsére már béke van és Irak tárt karokkal várja a látogatókat.

Én egy országot és lakóit soha nem abból ítélek meg, mit mond róla a média, inkább utazók beszámolóit olvasom el, és persze kialakítom a saját véleményem. Azt már a első nap után elmondhattam, hogy kevés olyan nyílt szívű, barátságos néppel találkoztam, mint az iraki. Egy kicsit úgy érzem magam, mint anno Iránban, itt is nagyon sokan odajöttek hozzám csak pár szót váltani angolul, rám mosolyogni, kérni egy közös szelfit. Kért közös képet a múzeumi teremőr, sok étteremtulajdonos, a romvárosok jegyszedői, és sok-sok járókelő. Még a katonák is, hiába írja mindig az útikönyv, hogy őket és katonai létesítményeket tilos fotózni. Nemcsak maguknak kértek egy közös képet, de szívesen pózoltak az én kamerám előtt is.

Elsőre gyakran ijesztőek voltak a katonák, különösen a lőállásokkal, gépfegyverekkel megerősített ellenőrzőpontokon, amelyből rengeteg van. Itt terepjárószínű egyenruhás, talpig felfegyverzett, símaszkos, fekete morcos tekintetű katonák vették körbe a buszunkat, aztán kihajolt a vezetőnk és elhangzott a bűvös mondat: Turisták Magyarországról! Ilyenkor megenyhültek a tekintetek, lejjebb ereszkedtek a símaszkok, felvillant a mosoly és gyakran félszeg tekintettel kukucskáltak be a buszba, hogy megkérjenek, hadd készítsenek velünk szelfit. Tényleg mellbevágó, hogy ez a sokat szenvedett nép hogyan tud ennyi kedvességet, szeretetet mutatni felénk és mennyire tudnak örülni annak, hogy minden ellenére kíváncsiak vagyunk rájuk, a nevezetességeikre…

Az egész út hangulatát meghatározta, hogy amikor a hajnali érkezést követően a busszal a szállodánk felé áthajtottunk egy hídon, akkor egykedvűen megjegyezte az idegenvezető: ez a folyó a Tigris. Kábultságomból azonnal felébredtem és elámultam: Tigris és Eufrátesz? Istenem, itt vagyok a civilizáció bölcsőjében, ahol a világ első városai álltak, ahol feltalálták az írást, a matematikát vagy ahol több ezer évvel ezelőtt megszületett az első törvény, a Hamurapi-kódex.

Nem állítom, hogy máshol nincsenek szebb romvárosok, mert sajnos Irakban az a jellemző, hogy ami mozdítható, az külföldi (főleg berlini és párizsi) múzeumokba került, ősi városok falait meg gyakran ledózerolta az Iszlám Állam. De ki ne hatódna meg attól, ha folyamatosan olyan neveket hallana, mint Babilon, Ninive és Mezopotámia – gyakorlatilag nemcsak térben utaztunk, de időben is, visszarepülve az ötödikes történelemkönyv lapjaira.

Elképesztő volt belegondolni, hogy 895-ben, amikor mi magyarok még a Vereckei-hágónál vártunk a schengeni vízumra, itt már komoly iskolák álltak, ahol Arisztotelész műveket fordítottak arabra. Érdekesség, hogy miután sok görög klasszikus eredeti elveszett, gyakran ezeket arabról fordították vissza latinra.

Kedves emberek, nagyszerű látnivalók… mi kell még? Finom ételek? Nos, erre sem lehetett panasz, egyszerűen minden egyes vacsoránk szenzációszámba ment. Az egyetlen nehézség az volt, hogy általában már az előételekkel jól laktunk, és akkor jöttek még csak a grillezett halak, húsok.

Az irak-iráni háború 1980-as kitörése óta érthető módon nem sok turista látogatott el Irakba. A helyzet csak tovább romlott az Iszlám Állam felemelkedése után, amikor ráadásul sok régészeti helyszínt, történelmi várost elpusztítottak. Ma már azonban béke van, nagy erőkkel zajlik a városok újjáépítése, egyre-másra nyitják meg újra a múzeumokat, történelmi látnivalókat.

Praktikus információk

* A látogatáshoz szükséges vízumot fel lehet venni a repülőtéren, mindössze arra kell vigyázni, hogy ne legyen izraeli pecsét az útlevélben (ára 78 dollár)

* A legkönnyebben a Pegazus légitársasággal lehet eljutni Bagdadba, Isztambuli átszállással.

* A biztonságot tekintve nyugodtan el lehetne indulni egyedül is, én azonban inkább azt ajánlom, legyen helyi kísérő. Én a Csámborgó utazási irodával voltam egy kiscsoportos úton, a magyar csoportkísérő mellett volt velünk helyi idegenvezető és sofőr is. A mi csoportunk igencsak el volt kényeztetve, mert a magyar kísérő Szűcs Tamás volt, aki mindenhez is ért: nyelvész, történész, külpolitikai újságíró, mindemellett a Fotelkalandor blogot is írja. Volt, hogy a helyi vezető mondott két mondatot és azt Tamás fél órán át „fordította”, mert hozzáfűzte saját gondolatait:-) Ha valaki egyénileg utazik, annak is ajánlom, hogy keressen helyi kontaktot. Ennek az az oka, hogy szinte senki nem tud angolul, alig van tömegközlekedés (leginkább csak a városok közt, de azoktól kieső látványosságokhoz semmi), van viszont rengeteg katonai ellenőrzőpont. Nagyban megkönnyíti a helyzetet, ha van egy helyi kísérő, aki átsegít ezeken a helyeken.

* Mindig legyen nálad WC papír, az ugyanis soha nem található a nyilvános WC-kben.

* A 4-5 csillagos szállodákban adnak törülközőt, de az egyszerűbb hotelekben nem. Apropó, szállások. Az egész országra mintegy 100 hotelt hoz fel a booking, így előre nem könnyű foglalni, ehhez is jól jön egy helyi vezető.

* Az éttermekben bármit rendeltünk, először kihoztak több kis tálkán előételeket: humuszt, baba gannust, mindig frissen sütött isteni lepényeket. Ezután érkeztek a sült húsok (kebab, stb)., de a legnagyobb élmény a Szaddam Husszein legnagyobb kedvencének számító maszguf (kör alakúvá lapított, nyílt tűzön sütött ponty) volt.

* Irakban nem mindenhol kötelező a kendő viselése, sőt. Legtöbb helyen ez egyáltalán nem elvárt, például Bagdadban vagy Kurdisztánban. Ezzel együtt nem ajánlatos kihívóan öltözni, a blúz, ruha takarja a vállat, a szoknya vagy ruha pedig bőven érjen térd alá. Természetesen, ha bementünk egy mecsetbe, akkor feltettük a kendőt. A síita vallási központokban (Kerbalában és Nadzsafban ) kötelező az abaja, sőt, itt azt javasolta a vezetőnk, hogy azt ne csak a mecsetben, de a városban is viseljük. Soha nem volt semmilyen szigorú beszólás vagy mérges tekintet, ha nem jól csináltunk valamit, tényleg rendkívül kedvesen „tettek helyre” minket – odajött egy hölgy és finoman megigazította a ruházatunkat. Férfiaknak ok a sort, de a mecsetekben kötelező a hosszú nadrág. Iraki sajátosság, legalábbis én még sehol nem találkoztam ilyennel, hogy a zokni is kötelező a mecsetekben – a cipőt le kell venni, de mezítláb nem lehet bemenni.

* Kártyával sehol nem lehet fizetni, így az egész utazásra készpénzt kell vinni. A legkézenfekvőbb a dollár, amit mindenhol be lehet váltani.

* A reptéren nem lehet SIM kártyát venni, de a nagyvárosokban vannak a mobilszolgáltatóknak üzletei. Én a Zain cégtől vettem kb. 40 dollárért egy kártyát, amin korlátlan adatforgalom volt és szinte az egész országban remek volt a lefedettség.

* A belépő teljesen egységesen 25 ezer iraki dínár volt mindenhova (6.500 Ft), a szállásárak 50-80 USD körül voltak, a benzin literje 150 forint, az éttermi árak a hazaiaknál alacsonyabbak.

* A WC a legtöbb helyen pottyantós, angol WC-vel jórészt csak a hotelekben találkoztunk.

Program

1. nap: Bagdad

A fővárossal kezdtük az ismerkedést, ahol ittunk egy remek teát a város legrégebbi kávézójában, a Sabandar Caféban. Teázó, sisázó helybéliek ültek körülöttünk, főleg férfiak, de néhány nő is.

Sétáltunk egyet a szomszédos bazárban is, ahol érezhető volt, hogy itt nem jár sok turista – a hűtőmágnesek és hasonló csecsebecsék helyett csupa hétköznapi holmit árultak.

Felkerestük az al-Musztanszirijja negyedben a város legkorábbi fennmaradt korán-iskoláját, ahol az ősi iratokat fordították.

Ellátogattunk az Abbászida kalifák egykori palotájába is, a 19. századi óvárosban.

Délután pedig kirándultunk a várostól mintegy 30 kilométerre fekvő Dúr-Kurigalzu zikkuratjához.

2. nap: Babilon

Babilonban a képekről oly jól ismert Istár-kapu fogadott minket – igaz, csak egy másolat. Hiába tudtam, hogy az eredeti a berlini Pergamon Múzeumban van, legalábbis az eredeti darabkáiból rekonstruált változat, mégis meghatottan húztam ki a kapus szelfihez magam…

Ma a babiloni emlékhelyen egyaránt látni feltáratlan, eredeti állapotban megmaradt romokat, illetve precízen rekonstruált épületeket. Utóbbiak tégláin sokszor feltűnt egy jelzés – Szaddám Huszein ugyanis belevésette ezekbe a nevét, hogy eldicsekedjen az utókornak, az ő nevéhez fűződik a rekonstrukció.

Az egész komplexumon egy olyan úr vezetett végig, akinek édesapja és nagyapja is itt dolgozott, sőt, már a fia is, úgyhogy négy generáció életét szövi át ez az ősi város.

Tarthattam a kezemben egy olyan téglát, amely még az eredeti épületből maradt fenn, méghozzá egy farkas lábnyomával és láthattuk az egyetlen megmaradt szobrot is, a 2.6 méter hosszú oroszlánt. Hogy ezt miért nem vitték el? Nem olyan könnyű 7 tonnát felkapni és hazavinni.

A Bábel-tornyát is felkerestük, illetve annak hűlt helyét. Nem is torony volt, inkább egy zikkurat és ma csak a körvonalaira utal egy árok.

A Szaddám Huszein-rezsim közel 24 éves hatalma alatt közel 100 palotát/rezidenciát épített országszerte, hogy kifejezze a saját és családja hatalmát. Ezek nemcsak magának a tábornagynak, hanem párt-tisztviselőknek, családtagjaiknak, valamint számos szeretőjüknek biztosítottak lakhatást. A becslések szerint csak az első öböl-háborút követő időszakban mintegy 2 milliárd USD-t költöttek ezekre.

Miután Bagdad 2003-ban az amerikaiak kezére került, az iraki polgárok sok ilyen palotát kifosztottak és leromboltak. Sok más palotát pedig az amerikai tengerészgyalogosok foglaltak el, akik a parancsnoki központoktól internetkávézóig mindenre használták őket.

Most, hogy az amerikai csapatok már régen elvonultak, minden korábbi palotáját állami tulajdonba vették. Néhányat kormányzati használatba adtak, másokat hagytak pusztulni, és van kettő, amely elérhető a látogatók számára.

A turistaként látogatható Szaddám Huszein-paloták a babiloni Szaddám-palota és az iraki Kurdisztán Garra-hegységének tetején található úgynevezett Madárfészek-palota.

Mi ma az elsőt kerestük fel – az biztos, hogy volt ízlése a diktátornak, hol építkezzen… Kilátással az ókori Babilon romjaira a többszintes palota a Szaddám által elképzelt hatalmas birodalom megnyilvánulása: a fenséges előcsarnokból látványos lépcsők vezetnek fel a gigantikus termekbe, melyekből fantasztikus kilátás nyílik az Eufrátesz folyóra és az azt szegélyező pálmaligetekre… Maga a palota egy mesterségesen felhúzott dombra épült, aminek egy párja is van. A diktátor ugyanis azt tervezte, hogy a két domb között libegőt létesít, hogy ellibeghessen a babiloni romok fölött.

Délután még Uhaidir hatalmas koraközépkori erődjét is felkerestük, ahol újabb katonákkal készíthettünk szelfit – volt köztük olyan, akinek sisakjára egy kamera volt rögzítve, ahogy állt a teherautó platóján, kicsit úgy nézett ki, mint egy google street view felderítő:-)

Kora este érkeztünk meg az egyik legszentebb városba, Kerbalába. Itt nyugszik Husszein, Mohamed unokája, a síiták egyik legfontosabb szentje, valamint Abbász, a nyolcadik imám. A mecsethez vezető úton kicsit olyan volt, mintha egy falusi búcsúban lennénk, nagyon sok volt az édességárus. A helyi vezetőnk adott a csoportban minden nőnek abaját, itt kellett először beöltöznünk.

A férfiak és nők alapos átvizsgálás után külön kapun léptek be a mecsetbe és ott elkülönült részeken mozoghattak csak. Mi négyen voltunk nők a csoportban, és bár tetőtől talpig takart minket az abaja, mégis nagy feltűnést keltettünk. Többen odajöttek hozzánk, egy fiatal lány pedig arra kért, imádkozzunk vele. Felolvasott a Koránból és kérte, mondjuk utána a szöveget. Mindenki nagyon kedves és barátságos volt velünk, kifejezetten meghitt és nyugodt hangulat volt. Úgy láttam, nem csak arról szól a mecset felkeresése, hogy ott leróják a tiszteletüket a szent sírok előtt, de amolyan közösségi központként is szolgáltnak az épületek – láttuk gyerekeket leckét írni, férfiakat és nőket egyaránt szundikálni, kisebb csoportokat beszélgetni, énekelni, imádkozni. Láttunk egészen apró, 8-10 napos kisbabákat, esküvőt és temetést, azaz a teljes életüket átszövi az itteni jelenlét.

3. nap: Nadzsaf

Nadzsaf talán még Kerbalánál is szentebb város, ugyanis itt nyugszik Ali, Mohamed veje, a síita irányzat alapítója. A síitáknak ez közel annyira fontos, mint a szunnitáknak Mekka. Az itt álló mecsetben nyoma nem volt az előző nap békés hangulatának. No itt sem volt veszélyes a helyzet, csak sokkal nagyobb volt a tömeg, nem tudtuk élvezni bent a mecset látványát, hamar kimenekültünk a tömegnyomorból. Megtapasztalva, hogy milyen sok ezer emberrel körülvéve araszolni egy térben, már értem, hogy fordulhatnak elő az agyontaposós balesetek – ha nem is féltem, de kicsit szorongtam sokakkal összezsúfolva egy térben.

A mecset szomszédságában terül el a világ legnagyobb temetője, a Béke Völgye, ahol becslések szerint 5 millió ember van eltemetve. Ameddig a szem ellátott, csak sírokat láttunk, hatalmas a terület, mintegy 10 négyzetkilométer.

Délután Urukban jártunk, ami az ókori Mezopotámia egyik legfontosabb városa volt. A régészeti lelőhely tele van monumentális vályogtégla-épületekkel, amelyeket a falakba ágyazott festett agyagkúpok mozaikjai és rendkívüli művészeti alkotások díszítettek. Jelentőségét elsősorban az adja, hogy i. e. 3200 körül itt született meg az írás, valamint itt fejlesztették ki a hengerpecsétet is, amelyet az ókori mezopotámiaiak személyes tulajdon megjelölésére vagy dokumentumok aláírására használtak. Urukot hatalmas fal vette körül, amelyet a hagyomány szerint Gilgames király parancsára építettek. Ő lehetett Uruk tényleges királya i. e. 2700 körül, és később számos történet és eposz hőse lett.

Döbbenetes volt sok ezer éves cserepek közt sétálni – egyrészt libabőrös élmény ilyen kézközelbe kerülni hozzájuk, másrészt szomorú, hogy nincsenek tető alatt, megvédve az elemektől.

4. nap: Mocsári arabok

A történelmi és egyházi emlékek után ma egész más jellegű volt a program, a Satt al-Arab mocsárvidékre kirándultunk, ahol az úgynevezett mocsári arabok élnek. Mivel Szaddam Huszein idején sokan bujkáltak errefelé, a diktátor lecsapoltatta a mocsarat és az komoly károkat szenvedett. Ma már ismét megnyíltak a mocsarat tápláló vízforrások és ismét benépesült a vidék. A zegzugos csatornákon nádból készült csónakokkal kirándultunk és nádkunyhóban reggeliztünk a házigazdáinkkal.

Délután Ur városát kerestük fel, ahol a sumer kor legismertebb és leglátványosabb emléke áll, az uri-i zikkurat. A zikkurat, vagy toronytemplom a piramisok mellett az ókori kelet emblematikus építménye – de, ellentétben a piramisokkal – nem temetkezési hely. Tetején egy szentély állott, amelyben ott volt az istenszobor, amelynek áldoztak. A templomot hatalmas raktárak, kiszolgáló épületek vették körül. Az Ur-i zikkurat felső emeletei már leomlottak, de így is igen látványos, hiszen Szaddám Husszein idején felújították. Hasonló toronytemplomokat Irakban és Iránban láthatunk még.

5. nap: Bagdad

Visszatértünk Bagdadba, folytattuk az ismerkedést a fővárossal. Jó fél napot töltöttünk a 2022-ben újranyitott Irak Múzeumban, amely még úgy is szédítően gazdag, hogy Irak műkincseinek jelenetős része külföldre, illetve a háborús időkben fosztogatók kezére került. Szerencsére sok mindent sikerült visszaszerezni, hiszen ezek olyan jegyzett, jól ismert mesterművek, melyeket igencsak bajos lenne értékesíteni.

Számomra a legnagyobb élmény az asszír király, Sarrukin palotája volt i. e. 710-ből, illetve az eredetileg 200 termes palotának egyetlen szobája, de az egy-az-egyben kiállítva. Hihetetlen, milyen hatalmas és részletgazdag kőfaragások díszítették a falakat és mekkora veszteség az emberiségnek, hogy a palota többi része nem maradt fenn (a kőfaragások egy része Párizsba került, másik részét elsüllyedt a Tigris folyóban szállítás közben, magát a palotát pedig lerombolták). De izgalmas volt „élőben” látni ékírásos táblákat ebből a korból, vagy nyakba akasztható pecséteket, különféle mintákkal.

Ellátogattunk arra a Firdauszi térre is, ahol 2003-ban ledöntötték Szaddam Huszein szobrát, és amely tett jelképesen a diktátor hatalmának végét jelentette.

A Mártírok Emlékműve Bagdad ikonikus jelképe, ahol a félbevágott hagymára emlékeztető nagy kék kupolák alatt egy méretes múzeum van az alagsorban. Fotók százain mutatják be az iráni háborúban elesett hősöket, valamint a közelmúltban használt kínzóeszközöket.

Felkerestünk egy katolikus templomot is, amely szintén véres események színhelye volt. Irakban korábban 3 millió keresztény élt, ma már becslések szerint mindössze 250 ezer. 2010-ben ebben a templomban az iszlám állam öngyilkos merénylői 47 ember életét oltották ki. A helyzet rendeződését követően, 2021-ben a pápa is ellátogatott ide.

De volt könnyedebb programunk is, felkerestük Agatha Christie folyóparti házát, amely ma romosan áll egy elzárt területen. Helyi vezetőnk nem ismer lehetetlent, ha megkérjük valamire és amikor megemlítettem, hogy bár ez nincs a programban, de szeretném látni, azonnal intézkedett. Elég kalandosan közelítettük meg, konkrétan a buszunknak a forgalommal szemben kellett megfordulni épp egy rendőrőrs előtt, aztán egy gépfegyveres katonától kellett engedélyt szerezni, hogy behajthassunk a megfelelő utcába – egy kis trükkel ez is sikerült. Az elhagyatott, romos háznak még így megtépázottan is fantasztikus hangulata van, nekem azonnal beindult a fantáziám, micsoda kávézót lehetne itt kialakítani folyóparti terasszal, könyvesbolttal.

A városon kívül egy nagy boltívet is megcsodáltunk – ez az ókori Kteszphón romjainak maradványa, a párthus állam egykori palotája, ami a világ legnagyobb magában álló téglaíve. Ahhoz képest, mennyire különleges, egy elhanyagolt, szemetes park közepén áll. Már említettem, de itt újra rám tört a szívfacsaró érzés, mennyi feltáratlan műemlék van itt, illetve azok is sokszor milyen elhanyagoltak, melyek látogathatóak.

6. nap: Szamarra, Hatra, Assur

Világörökségeket gyűjtő lelkem ma ujjonghatott, mert három pipát is bevéshettünk.

Szamarra, a kalifák egykori fővárosa is szerepel az UNESCO listáján, ahol egy egészen különleges, 52 méter magas csavaros minaret áll. Sajnos épp nemrég szakadt le egy kis része, így lezárták, mi már nem mászhattuk meg, pedig barátaim pár hónapja még felmerészkedhettek rá. A minaret egy 851-ben épített mecsethez tartozik, amely akkor a világon a legnagyobb ilyen épület volt.

Ugyancsak világörökség Assur, amely az Asszír Birodalom első fővárosa volt a kezdetektől i. e. 9. századig. A területen számos királysírt tártak fel, illetve áll itt egy hatalmas, már omladozó zikkurat, amelynek nem jósolunk hosszú életet – nagyon megtépázta az idő. Nyilván nem tett jót neki a közelmúlt konfliktusos időszaka sem, ráadásul terveznek ide egy gátat, amely elöntheti az egész területet.

Végül a római kori Hatrát is felkerestük, amely szintén világörökség, és azon kevés helyek egyike, amit még az Iszlám Állam sem pusztított el. No nem a szépérzékük miatt, hanem mert négy évig támaszpontként használták. Úgy voltak vele, és ebben igazuk is lett, hogy ha itt ütnek tanyát, az amerikaiak ezt a jelentős régészeti területet nem bombázzák.

7. nap: Moszul, Rabban Hormizd, Lális

Eddig még nem találkoztunk igazán szemtől szembe az iraki háborúk elképesztő pusztításával, csak otthon olvastunk a hírekben róla, illetve itt hallottuk emlegetni, hogy ezt is, azt is az Iszlám Állam dózerolta le. Aztán megérkeztünk Moszulba és arcon csapott minket a valóság – én még soha nem láttam ennyire közelről háború tépázta várost (talán csak Mostart, de az sem volt ennyire durva).

Már a város szélén elcsendesedett a csapat, amikor egymás után láttuk a félbehagyott nagy építkezéseket, ahol leszakadtak az emeletek. De az igazán szívfacsaró a régi óváros volt, ahol szinte csak törmelékek közt sétáltunk, de még egy-egy kapu, ablak, lépcsőrészlet alapján is látszott, mennyire gyönyörű házak, otthonok álltak ott. Szerencsére már egyes részeket megindultak az újjáépítési munkálatok – pénz van rá, csak legyen tartós béke…

Van itt mit helyrehozni, hiszen az Iszlám Állam 2014-es bevonulása előtt Moszul az ország egyik legsokszínűbb, történelmi emlékekben leggazdagabb városa volt. Középkori paloták, keresztény katedrális és a híres Al-Núri mecset állt itt, melyek mind súlyos megrongálódtak.

Folytattuk kalandozásunkat az egykori Asszíria hegyei közt és különös vallások nyomába eredtünk. Itt már már Kurdisztán területén jártunk és egyből feltűnt, mennyire szabadabban, könnyedebben öltöztek a lányok.

Az első megállónk Rabban Hormizd kolostora volt, amely a világ egyik legrégebbi keresztény kolostora, a káld pátriárka egykori otthona.

A másik egyházi központ ennél is különösebb volt: Lális, a jezidi közösség fő kultuszhelye. A jezidi hit az ősi iráni vallásból nőtt ki, az egész világon alig másfél millió követője van, többségük itt él Irakban. Ezt a vallást nem lehet felvenni, hanem bele kell születni, és elveit, rítusait pontosan csak a hívők ismerik. Szerencsére a szentélybe mi is beléphettünk és ha nem is értettünk sokat, mi mire van és mit csinálnak épp a hívek, velünk rendkívül barátságosak voltak – ők is, mint mindenki, kértek velünk sok közös szelfit:)

Este megérkeztük Erbilbe, az iraki Kurdisztán fővárosába, ahol az éjszakai piacon – mint minden egyes nap -, most is zseniálisat vacsoráztunk.

8. nap: Amedi, Akre, Szaddám Husszein nyári palotája

Egy elbűvölő kisvárost, Amedit kerestük ma fel, amely a hegyekben bújik meg. Amedi története több ezer évre nyúlik vissza, perzsa tűzszentélytől kezdve egykori zsinagógáig számos nép és vallás ittlétének nyomait őrzi.

Útba ejtettük Szaddám Husszein nyári palotáját is, bár itt nem lehetett fotózni, csak a teraszról nyíló panorámát.

Még Mar Mattai is belefért a napba, a világ egyik legkorábbi keresztény kolostora. 363-ban alapították, és könyvtárában számos több, mint ezer éves kéziratot is őriznek. A szerzetesek nemcsak az épületben éltek, hanem barlangokban is a kolostort körülölelő hegyekben.

9. nap: Khanzad vára, vízesések

Reggel Khanzad váránál indult a nap, amely 150 évével itt fiatalnak számít. Megálltunk egy olyan emlékhelyen is Korében, ahol a tankok egy Szaddám elleni döntő csatára emlékeztetnek.

Végül a sok történelmi és egyházi látnivaló után kirándultunk a természetbe, néhány festői kanyont valamint a Gali Alibag és a Bekhal vízeséseket kerestük fel.

A naplemente már egy bájos kisvárosban ért minket, Akrét Kurdisztán legszebb településének tartják.

10. nap: Erbil

Erbilben is akad sok érdekesség, de az út végére már nem sok időnk és energiánk maradt. Csak egy meglehetősen élettelen, átalakítás alatt levő erődöt kerestünk csak fel, ahonnan kitelepítették a hangulatos kis boltokat, de láthatóan még nem találták meg az új funkcióját.

Nagyon szerettük ugyanakkor a bazár hangulatát, én csak datolyát vettem, de páran csodás új szőnyegekkel térnek haza.

Visszaúton Bagdad felé Kirkukban ért minket az egész utazás egyetlen valóban ijesztő pillanata – ahogy álltunk az erőd mellett, tőlünk úgy 30 méterre egy lövés dörrent és bábuként esett össze egy katona. Állítólag véletlen elsült a fegyvere, de ezt biztosra sose tudtuk meg.

Késő este aztán kihajtottunk a repülőtérre, ahonnan a 11. nap hajnalán indult a gépünk vissza Isztambulba, majd onnan haza.

Ha most még nincs is sok turista Irakban, nem nehéz megjósolni, hogy ez a helyzet változni fog. Ha a béke tartósnak bizonyul és ennek híre elterjed utazós körökben, semmi akadálya nincs, hogy ez az ország rendkívül népszerű célpont legyen. Látnivalók akadnak bőven, a helybéliek kedvesek, a koszt fenséges, az árak alacsonyak – kell még pár közvetlen járat európai nagyvárosokból és Irak ott lesz az utazók térképén hamarosan!

Olvasd el az útról csoportkísérőnk, Szűcs Tamás írását is: