2008. január 1, kedd
Hajnali 5 órás ébresztő után indultunk Burkina Faso felé, amely láthatólag sokkal szegényebb, mint Togo vagy Benin. Itt láttunk először kétségbeesett tekintettel kolduló gyerekeket. Megálltunk egy kis településen, ahol egy nagy család élt. Errefelé poligámia van, a férfi feleségei mind egy-egy kis kunyhóban laknak a tanyaszerű településen. A férj hetente más-más asszonynál alszik – aki éppen soros, az főz az egész családra.
Délután megérkeztünk Fadan Gourmába, ahol egy rendes szállodában lakunk, ami jól jött, mivel az elkövetkező három éjszaka vadkemping lesz. Úsztam egy jó nagyot a medencében, és kényelmesen olvasgattam az otthonról hozott könyvemet. Este szenzációs vacsorát tálaltak nekünk a medence mellett – sült csirke, rengeteg zöldség, kuszkusz, gyümölcsök. Vacsora után aztán elszabadult a pokol. Az egyik útitárs kitalálta, hogy felfúj néhány otthonról hozott lufit a helyi gyerekeknek. Az egyik lufi elszabadult és vicces sípolással cikázott körbe-körbe a levegőben. Ez annyira tetszett a csoportnak, hogy mindenki ezerrel nekiállt lufikat fújni és eregetni. Erre persze a fél falu összegyűlt és mindenki lufikat eregetett, volt nagy kacagás. Az egyik srác fantasztikus fejdíszt kreált magának néhány lufiból, aminek a fél falu csodájára járt.
2008. január 2, szerda
Ma kivételesen csak 11-kor indultunk, úgyhogy lehetett lustálkodni, na meg kimenni a városba internetezni. Ma jó sokat autókáztunk az ország északi csücskébe. Itt teljesen más a táj, mint amit eddig láttunk. Sokkal sivatagosabb, és a települések, az emberek is abszolút Malira emlékeztetnek. Kétszer álltunk meg, és mindkét alkalommal hatalmas feltűnést keltettünk a digitális fényképezőgépekkel, csak úgy tolongtak az emberek, hogy fotózzuk le őket. Egyszerűen imádják viszontlátni magukat képernyőn.
Kora este érkeztünk meg első táborhelyünkre, Baniba. Ez aztán kiköpött Mali, pont olyan agyagmecsetek vannak, mint amit kb. 10 éve arrafelé láttam. A legnagyobb mecset tetejéről néztük a naplementét, csodálatos volt.
2008. január 3, csütörtök
Kifejezetten hűvös volt reggel, ami ellentmond minden logikának, hiszen egyre melegebbnek kellene lenni, ahogy közeledünk az egyenlítő felé. Útközben defektet kapott az egyik terepjáró és amíg a sofőrök kicserélték a kereket, megint tobzódtunk a portré-fotó lehetőségekben.
Később Dori városában álltunk meg, majd haladtunk tovább Gorom Gorom felé. Ez a kontinens egyik legnagyobb piaca, ahol csütörtökönként a Szahara színpompás kelméit viselő népcsoportok összegyűlnek. A kavalkád elképesztő volt: tuareg, fulani állattenyésztők, Bella nomádok, rengeteg kecske, marha, színes méteráru, edények, ismeretlen fűszerek, állatbőrök, bogyók.
Ebéd után egy fulani falut látogattunk meg, ahol félgömb alakú viskók vannak, amelyeket – mint Mongóliában a jurtákat – folyamatosan szétszednek és továbbköltöztetnek.
Útközben észrevettük, hogy az egyik terepjárónk tetején utazik egy szerencsétlen kecske, aki már félholt a hőségtől meg a zötykölődéstől. A szakácsunk szerezte be szegény párát vacsorára, de a csoport nem tudta nézni az állat szenvedését, így egy faluban eladtuk. Nyomatékosan közöltük a kísérőinkkel, hogy ne utaztassunk élő állatot a dzsipek tetején – persze itt nincs sok más megoldás, sehol egy szupermarket a közelben, de akkor inkább nem eszünk húst. Apropó, kecske. Nagyon murisak errefelé a kecskék, legtöbbjük deréktól lefele fehér, felfele pedig fekete vagy sötétbarna, mintha két különböző színű fél kecskét összeragasztottak volna.
Késő délután érkeztünk meg egy tuareg falu melletti táborhelyünkre. Nagyon fotógének a tuareg férfiak, ezt már Maliban is megállapítottam, és most is örömmel fotózgattam őket.
Jókat beszélgettünk a falufőnökkel és csodálkozva hallottam, hogy itt is nőnap március 8. Vacsorára a faluból vett a szakács végül gyöngytyúkot, jól belakmároztunk. Aztán újra kulturális program, tuareg táncok a tábortűz körül. Itt épp fordítva van, mint amiket eddig láttunk: a nők dobolnak és a férfiak táncolnak. Guggolásból felugrások, kombinálva az orosz néptáncokra emlékeztető guggolásból rúgásokkal. Jó kis torna.
2008. január 4, péntek
Éjjel rettenetes hideg volt, két meleg zokniban is átfagyott a lábam. Reggel fél hétkor a falubeli gyerekek már mind ott bámészkodtak a sátraink körül – nekik legalább akkora szenzáció voltunk mi, mint fordítva. Kávé, kenyér, nutella és kockasajt volt a reggeli, aztán visszasétáltunk a faluba még nézelődni. Meglátogattuk a közeli iskolát is, ahol úgy megörültek nekünk a gyerekek, hogy ők is bemutattak egy kis éneket, táncot.
Indultunk tovább Oursi felé. Itt jó nagy homokdűnéket kellett megmásznunk, hogy megnézzük egy 10. századi rabszolga-kereskedő város romjait.
Ebéd, aztán indulás tovább. Megálltunk egy fulani faluban, ahol végre kedvünkre fotózhattuk a sok ezüstékszert viselő fulani nőket, akik eddig elég szégyellősek voltak. Most is nehezen álltak kötélnek, de szokás szerint amint az első rácsodálkozott a képére a digitális kijelzőn, a többieket már nem kellett biztatni.
Sátorverés, vacsora (zöldborsóleves, tonhalas-paradicsomos spagetti), és gyors alvás. 9-kor már mindenki durmolt.
2008. január 5, szombat
Délelőtt Arabindában jártunk, ahol egy igazi király fogadott minket – fehér köpönyegben, napszemüvegben ült a kunyhója előtt, a vének tanácsának gyűrűjében. Ő 42 falu ura és nagyon közvetlen, barátságos volt.
Szépen kezet fogtunk vele, mindannyian bemutatkoztunk és feltehettük kérdéseinket. Itt nem a szellemekkel konzultálva választanak királyt, hanem a rang apáról fiúra öröklődik. Mindig a legidősebb fiúgyermek lesz a király, hacsak nem nagyon beteg. Érdeklődtünk, mi a legnehezebb része királynak lenni. Kicsit gondterhelten elmondta, hogy az esős évszak előtt állatáldozatokat kell bemutatni a sok csapadékért és a király dolga ehhez megvásárolni az állatokat. Na, mármost ha nincs sok pénze, kevés állatot tud venni és nem lesz elég eső.
Aztán ő fordult az angolok felé, hogy az ő királyuknak mi a fő gondja. Szegény útitársak zavarba is jöttek… Azt viszont kifejezetten irigykedve fogadta, amikor megemlítettem neki, hogy Angliában szinte folyamatosan esős évszak van. Megtudtuk azt is, hogy szoros kapcsolatot tart a többi királlyal és az állami tisztségviselőkkel, akik gyakran kikérik a véleményét. Repülőn még nem ült, de nagyon szeretne. A feleségének nincs semmi kiemelt szerepe, azaz errefelé ismeretlen a „first lady” titulus.
A királyi kihallgatás után sétáltunk a falu környékén, ahol fantasztikus holdbéli táj van, ősi rajzokkal.
Pár órás zötykölődés után megérkeztünk Ouahigouyaba, úszómedencés szállodánkba. Nincs is jobb, mint három nap kempingezés után a forró zuhany. A vacsorát kivételesen nem a szakácsunk készítette, hanem a hotelben ettük a helyi menüt, isteni volt.
2008. január 6, vasárnap
Ma végre aszfaltos úton utaztunk, nem kellett nyelni a port – már kellett egy kis nyugi, mert lassan mindenki kidől. Nekem is hőemelkedésem van, a fülem bedugulva, alig kapok levegőt. Dél körül megérkeztünk a fővárosba, Ouagadougouba (ejtsd: vagadugu, becenevén: vaga). Benéztünk a piacra és néhány szuvenír-boltba, és komplettíroztam a zenei gyűjteményemet. Eddig minden meglátogatott országból van helyi zeném, és most a kollekció száma 80-ra emelkedett. Szenzációs büféebédet kaptunk, igazi terülj-terült asztalka volt. A sütemény-kínálat is igen komoly volt, de alig bírtam legyűrni néhányat, egészen elszoktam az édességtől.
A szállodánk elég sajátos, éppen szétverik, csodálkoztam is, hogy egyáltalán üzemel. A többiek zuhanyoztak, pakolásztak, ők ma éjjel indulnak haza, én meg kiélveztem, hogy végre volt skype és hallottam a kedves hangját. Vacsora után aztán elbúcsúztunk a sofőröktől, kaptak sok köszönetet és borravalót, tényleg helyes társaság volt. Az angolok ki a reptérre, én meg átverekedtem magam a sitt-halmokon a szobámba.
2008. január 7, hétfő
Reggel besétáltam a városba, amolyan polgári reggelire, egy helyi szinten procc cukrászdába. Finom tejeskávé, friss narancslé, mazsolás csiga. Ahogy illik. A város nem nagy élmény, mint ahogy egy főváros sem errefelé. Afrikában amilyen szép és barátságos a vidék, olyan lepukkant és agresszív a főváros. Kicsit ejtőztem a medence szélén, aztán ebédidőben találkoztam a még szintén itt rekedt angol csoport-kísérővel és újra besétáltunk a városközpontba ebédelni. Nem volt könnyű nyitva tartó éttermet találni, mert szinte mindegyik csak vacsoraidőben üzemel, de jó egy órás bolyongás után csak sikerült. Aztán még egy kis napozás, majd este ki a reptérre és Párizson keresztül utazás haza. Kivételesen most nem tudom, mi a következő úti cél, az előttem álló lakásfelújítás miatt nem mertem semmit befoglalni, de majd csak sikerül idén még eljutni néhány szép helyre…
Ez az útleírás két részből áll:
Érdekel még egy hasonló erről a vidékről? Íme: