Joggal merül fel a kérdés – miért utazik el bárki a rettegett tálibok hazájába, Afganisztánba. Sokan vannak, akik egy országot annak vezetésével azonosítanak, de az én tapasztalatom azt mutatja, ez nagy hiba. Számos olyan helyen megfordultam már, ahol autokrata, diktatórikus vezetés van, például Burmában vagy Iránban, de ezekben az országokban is többnyire jóindulatú, kedves emberekkel találkoztam.
De ilyen példáért nem is kell olyan messze mennünk, hiszen én még a vasfüggöny leomlása előtt nőttem fel és kamaszként mindig hatalmas öröm volt, ha külföldi turistákkal beszélgethettem. Nálunk is voltak olyanok az 50-es években, akik számos embert ártatlanul megkínoztak vagy kivégeztek, de ettől még nem volt minden magyar vérszomjas kommunista.
Afganisztánban sem lehet mindenkit a vezetéssel azonosítani. Rengeteg csodálatos emberrel találkoztam, akik elnyomásban és félelemben élnek, de nem tudnak elmenekülni és komoly anyagi nehézséggel néznek szembe. Ők nagyon örültek pár kedves szónak is, és jó érzés volt az itt elköltött pénzemmel őket támogatni. Ez nem olyan, mint Észak-Korea, ahol minden elköltött forintunk a rendszert erősíti, hiszen itt Afganisztánban lehet privát idegenvezetőt, éttermet vagy hotelt igénybe venni – kizárólag a vízumdíjat kell az államnak fizetni. Ilyen őszinte örömöt és lelkesedést, amivel körülvettek minket, eddig csak Kolumbiában és Iránban tapasztaltam, és soha nem éreztem veszélyben magam…
De nézzük akkor szép sorjában!
Határátlépés
2024. április 10.
Életem legstresszesebb határátlépése volt elhagyni Pakisztánt Afganisztán felé. Bár korábban az afganisztáni résztől izgultam, az meglepően könnyen ment – a bajok a pakisztáni részen voltak. Ekkor már három hete utaztunk az országban és semmi mással nem találkoztunk, csak kedvességgel és segítőkészséggel, így teljes sokként ért minket, ahogy a kilépésnél kezelték a csapatunkat.
Mindenkitől elkérték a pénztárcáját, megkérdezvén, mennyi dollár van nála. Ezután nagy fontoskodás, telefonálgatás és felhajtás volt, hogy túl sok a pénzünk, ez gond, nem hagyhatjuk így el az országot. Fogalmunk nem volt, hogy létezik erre vonatkozó szabály és ők se mondták, mi a maximum. Csak álltunk ott majd két órát. Ráadásul mi ketten lányok egy apró motozófülkében, ahol egy elég agresszív, teljesen beburkolózott nő volt, ölében a másik lány kézitáskájával, amit rendkívül alaposan végigkutatott. Nála csak pár száz dollár volt, mert a pénze többi részét a bőröndbe tette, de nálam pár ezer. Afganisztánban ugyanis se ATM, se kártyás fizetés, se utalás nem működik, így a túra teljes ára készpénzben volt nálam, plusz tartalék is, ha bármi miatt kell egy új repjegyet vennem. A marcona nő elkérte a pénztárcámat és többször átszámolta benne a pénzt, csóválva a fejét. Szerencsére nem a pénztárcában volt mind, hanem egy külön tasakban, de nagyon féltem, hogy az én táskám is átkutatja és megtalálja. A fiúkat nem motozták, de egyiküknek teljesen szétszedték a táskáját, beleértve a szennyes ruhákat, pénz után kutatva. Angolul persze nem tudott senki. Hosszú idegőrlő várakozás után a mi csoportvezetőnknek sikerült elérni a pakisztáni helyi vezetőnket és az ő tolmácsolásával azt az utasítást kaptuk, tegyünk egy százdollárost valaki útlevelébe kenőpénznek és minden ok lesz. Így tettünk és végre elengedtek minket. Utólag azt mondták, szabály szerint csak 1000 dollárt lehet kivinni Pakisztánból, de nagyon meglepődnék, ha lenne ilyen előírás.
Az izgalmak azonban nem értek véget, mert kilépéskor rajtaütésszerűen mindenkinek valamit spricceltek a szájába – azt mondták, polio (gyermekbénulás) ellen van. Nekem ugyan létezik ez ellen oltás, és ugye nem is vagyok csecsemő, de nem volt idő előszedni a vonatkozó papírokat. Az ujjunkra valami filctoll-féleséggel jelet rajzoltak, hogy megkaptuk – nem tudom, milyen tintával, de ez egy hét után se jött még le. Mivel láttunk erre vonatkozó plakátokat, biztosan valami polio-kampány van és beadják mindenkinek, aki szembejön.
Érkezés Afganisztánba
A két határ közt úgy egy kilométeres földút vezet, egy méternyi széles sáv, kétoldalt magas kerítéssel. Mivel ezen elég nehéz húzni a bőröndöket, erre szakosodott hordárok segítenek tolókocsikkal a szállításban. A velük való alkudozás is elvitt jó sok időt, 10 ezer rúpiáért vitték végül át a 7 fős csoportunk cókmókját.
Az afgán oldalon ehhez képest úgy siklottunk át, mint vajon a kés. Az első kérdésük az volt, muzulmánok vagyunk-e, mire mondtuk, hogy nem, keresztények. „Do you want to change?” – jött a következő kérdés és hirtelen meghökkentem, át akarnak-e konvertálni minket. De kiderült, csak azt tudakolták, szükségünk van-e pénzváltóra.
A határőr a szabadtéri folyosón egy kis asztalnál kezdte el a papírmunkát, de aztán a semmiből eszméletlen szélvihar és eső kerekedett, tényleg már csak ez kellett a hangulatunkhoz, ekkor bemenekültünk egy irodába. Legnagyobb meglepetésünkre nem bánták, ha fotóztuk őket, pedig mindenki elmondta, hogy a tálibokat nem lehet. Sőt, közös szelfikhez is odaálltak, bár amikor én kértem, hogy jöhet-e egy közös kép, a fickó ugyan mellém állt, de csak egy méternyire és elég feszülten. De nem mondott nemet.
Utazás Kabulba
Nagy megkönnyebbülés volt, amikor megjött az afgán helyi vezetőnk, így azért nem éreztünk annyira elveszettnek magunkat. Két kisbusszal utazunk, az egyikben van a sofőrön és helyi vezetőn kívül a csoportból négy fiú, a másikban szintén sofőr, helyi vezető, a saját csoportvezetőnk és mi ketten lányok.
Bő négy óra alatt értünk Kabulba, útközben rengeteg katonai ellenőrzőpont volt. Ezeket állig felfegyverezett tálibok működtetik, és egész nap a frász jött rám, hogy ha nem áll jól a kendőm vagy bármi egyéb hibát követek el, akkor annyi nekem. De szerencsére erről szó nincs, csak az ellenséget keresik, illetve a fiatal fiúkat vizsgálják át, sokszor nagyon alaposan, nincs-e náluk hasis. Ez ugyanis nagy gond az országban, a fogyasztása rendszeres, de a tálib hatalom tiltja.
Annyira szürreális volt Kabul fele buszozni, elmondani nem tudom. Talán még soha nem éreztem ennyire hihetetlennek, hogy külföldön vagyok – atyaég, Afganisztán, a rettegett tálibok hazája. Pedig egykor rendkívül népszerű volt Kabul és egész Afganisztán, hiszen a 60-as években a hippi útvonal haladt itt. Kabul „Chicken Street”-je olyan volt, mint Bangkokban a Khao San Road.
A táj szép volt, a falvak szegényesek, az emberek nagy része hagyományos ruhában. Nőket alig láttunk, ők jellemzően kendőben, néhányan burkában.
Egyszer-egyszer megálltunk fotózni, azonnal odajöttek helyiek hozzánk közös fotókat kérni. Annyira boldogok voltak, hogy találkozhattak külföldiekkel, hogy én is örültem, hogy eljöttem.
Egy használaton kívüli tanknál volt 10-15 fiatal srác, akik kiszálltak az autóikból, feltekertek valami zenét és pár percig önfeledten táncoltak. Aztán gyorsan visszaugráltak az autóba és húztak is tovább – ha arra jött volna egy tálib, akkor testi fenyítés és börtön lett volna ennek az ára…
Fotó szempontból szigorúak a szabályok: nem lehet hivatalos személyt, nőket és úgy általában nem szeretik, ha tálib többségű városban kattintgatunk. És bár készült pár remek felvétel a táncoló fiatalokról, ezeket nem merem arccal közzétenni, hiszen a letartóztatásukat kockáztatom.
Mi a helyzet az országban?
Útközben a helyi vezetőnk sokat mesélt a változásokról. 2001-ben volt először tálib hatalom, az a mostaninál sokkal durvább. Aztán jött 20 szabad, boldog év, majd három éve ismét a tálibok jutottak hatalomra. Ezúttal nem annyira szemellenzősek, mint régen, de azért hatalmasat esett a szabadság foka.
A nők csak az elemi 6 osztályát végezhetik el, már középiskolába sem mehetnek. Nem dolgozhatnak, néhány kivételtől eltekintve (orvos, szabó, illetve tanítónő, de csak lányiskolában). Ez előbb-utóbb feszültséget fok okozni a munkaerőpiacon, hiszen kiesnek a képzett nők. Ugyancsak gondot okoz ez a családokban, hiszen így a nők nem keresnek pénzt, ugyanakkor az országban a hagyományok szerint sok gyerek van – így az apának kell eltartani az egész családot.
Kötelező a kendő viselése, de legalább nem kell burka. Sminkelni nem szabad. A nők egyedül maximum a legközelebbi boltba mehetnek el, máshova férfi rokon kísérő kell. Ez egyébként tartományonként változó – van, ahol szigorúbb, van, ahol elnézőbb. Bezártak a mozik, a színházak, a koncerttermek. Nyilvános helyen tilos a zene, a tánc, nincs semmilyen rendezvény. Otthon lehet tévézni, zenét hallgatni, de csak halkan (az első tálib hatalom idején TV-műsor se volt). Esküvőt csak reggel 8 és délután 4 között lehet tartani az ország elképesztően díszes rendezvényhelyszínein. A hagyományosan sok száz fős esküvőn a férfiak és nők külön teremben ülnek. Ekkor kivételesen engedélyezett a zene és tánc, de csak a nőknek és a zene soha nem lehet élő. A friss házaspár a női részlegben „mulat”, a férfirészleg eszik, beszélget és korán hazamegy.
A korábbi, 2001-es tálib hatalom alatt a férfiaknak kötelező volt szakállt növeszteni, tilos volt a borotválkozás, ez most nincs így. Ugyancsak könnyebbség nekik, hogy nem kötelező a hagyományos ruházat, láttunk fiatal srácokat farmerben-pólóban.
Szigorúan tilos az alkohol, mint ahogy elvileg a hasis is, de ha elkapnak valakit, teljesen más a megítélés. Mivel az alkohol „határozottabban tiltott” a vallásban, ezért azt jobban büntetik – így mióta tálib hatalom van, senki nem kockáztat. Korábban itt-ott illegálisan be lehetett szerezni, ma már nem. Ha valakit elkapnak hasissal, pénzbüntetést és pár nap börtönt kap, de alkohol forgalmazása vagy fogyasztása esetén ez több év.
Azt már ugye mondani se kell, hogy a homoszexualitás nem elfogadott, őket kifejezetten üldözik.
Amikor a tálibok hatalomra kerültek, még pár napig a régi vízumszabályok éltek – ekkor hatalmas tömeg menekült el, amíg lehetett. Aki tudta, megrohamozta a reptereket, sőt voltak, akik a szárnyon próbáltak utazni és ezért életükkel fizettek. Aztán elég hamar bevezették az országok a vízumkényszert, azóta nagyon nehéz bárhova is utazni, gyakorlatilag vízum nélkül csak néhány apró, távoli országban lehet (de azokba tranzitálni kell valahol, ahol valószínűleg fennakadnának). Ha valaki illegálisan szeretne eljutni Iránon keresztül Törökországba, az minimum 3000 dollár a hegyeken keresztül egy vezetővel.
Az egyetlen dolog, ami pozitív irányba változott: az a közbiztonság. Most ugyebár a tálibok vannak hatalmon, így nem kell harcolniuk. Korábban szinte lehetetlen volt utazni az országban, nagyobb távolságokra mindenki repült, hiszen közúton életveszélyes volt. Most ilyen nincs, így a turisták száma gyorsan nő. Ami viszont nehéz a látogatóknak, az a szabályok állandó változása. Alig három hónapja volt itt egy csapat ugyanezzel a helyi céggel, akiknek nőtagjait nem engedték ellátogatni a Bandir Amir tavaihoz – minket meg simán beengedtek. A frusztrált turisták ilyenkor szegény helyi vezetőn töltik ki a mérgüket, akik nem tehetnek semmiről.
Kabulban a szállásunk a Safi Landmark hotel volt, melynek alsó emeletein bevásárlóközpont van. Elvileg egy jó hotel, bár már megkopott a fénye, de legalább csendes volt, jó aludtam.
Utazás Bamyan városába
2024. április 11.
Reggel elindultunk Bamyanba, ami normális körülmények között 2.5 óra, de mi ugye minden bokornál meg akartunk állni fényképezni, így 5.5 óra lett a menetidő. Hófödte hegyek mellett hajtottunk el, ráadásul virágban borultak már a gyümölcsfák. De nem is csak a táj fotózása tartott örökké, hanem főleg az, hogy tényleg mindenki fotózkodni akart velünk – na meg persze mi is a helyiekkel. Eleinte vigyáztunk, hogy ne legyen tálib a képen, de előbb-utóbb az a korlát is ledőlt, ők is boldogan pózoltak a kamerának.
Amikor végre megérkeztünk a városba, az egyetlen nyitva tartót étteremben ebédeltünk, aztán megnéztük az első nevezetességet, a Gholgola várát.
A vár egy magaslaton fekszik, és a környék királyi fellegvárai közül a legjobban védett volt – nem csoda, hogy a mongol seregek intrikával, nem pedig fegyveres erővel foglalták el. Bamiyan uralkodója hiába tartott ki Dzsingisz kán ostroma alatt, nem számolt lánya árulásával. A lány ugyanis elhagyta megözvegyült apja várát, mert a férfi új házasságra lépett egy hercegnővel. A lány elárulta a vár titkos bejáratát, arra számítva, hogy a mongol uralkodótól ezért jutalmat kap. A mongol azonban mégis kardélre hányta, és a védőket is lemészárolta. A dühöngő erőszak zaja adta a fellegvár mai nevét: „A sikolyok városa”.
A kilátás egyszerűen fenséges a völgyre és a sziklafalakra gyönyörű.
Alig tudtunk abbahagyni a fotózás, és már lassan ránk sötétedett, amikor rájöttünk, hogy még vagy három program lett volna ezen a napon. Kicsit belehúztunk és irány sziklafalakba vált hatalmas Buddhák, illetve a hűlt helyük.
A két bamiyáni Buddha a 6. században épült, mielőtt az iszlám eljutott volna a közép-afganisztáni régióba. A két szobor híres volt szépségéről, kézműves munkájáról és természetesen méretéről. A két Buddha közül a magasabbik 53 méter magas volt, a második szobor pedig mintegy 40 méter. Egykor ezek voltak a világ legnagyobb álló Buddhái. 2001 márciusában a tálibok vezetője, Mohammed Omar molla elrendelte a Buddhák elpusztítását. Ezt követően szétrobbantották őket, és a helyszínen most csak a hatalmas kövek láthatóak.
A nap végén Zuhak romjaihoz másztunk fel, ekkor már erősen alkonyodott. Ráadásul beleléptem egy patakba, amit nem sikerült átugorni, így átázott cipőben és zokniban, de hősiesen teljesítettem a feladatot. Zuhak, a vörös város, egykor 3000 embernek adott otthon. Ugyanabban a korszakban épült az erőd, amikor a két óriási Buddha is elkészült.
A Gholgola városba, a Buddha-szobrokhoz és a nap végén felkeresett Zuhak város romjaihoz egy jegyet kell venni, ez 500 afgán volt (ez ugyanis a helyi pénz és 1 dollár 72 afgán).
Bamyan városának legjobb szállodájában (Gholghola) lakunk, ami kívülről és még az előtérben is rendívül fényűzőnek nézett ki. Az ebédlőben hatalmas csillárok lógtak, de az már előrevetítette, hogy itt is elmúlt a fénykor, hogy iszonyat hideg volt. Napközben még szép napos időnk volt 20 fokkal, estére azonban lehűlt. Szerencsére kaptam hősugárzót és az kellemesen felmelegítette a szobát. A fürdőszoba is elég lepukkant volt, a kádból (amibe zuhanyoztam) például kifolyt alul a víz – de ki volt készítve egy célszerszám, amivel be lehetett terelni a fürdő közepén levő lefolyóba. Ez a vízterelő arra is jó volt, hogy leverjem a polcról a törülközőt, az ugyanis olyan magasan volt, hogy nem értem el.
Band Amir tavak
2024. április 12.
Mintha egy másik évszakban ébredtünk volna. A tegnapi csodálatos napsütés után ma szemerkélő eső, köd és 6 fok fogadott minket. Így indultunk az ország egyik kedvelt kirándulóhelyére, a Band Amir tavakhoz. Előtte még megálltunk egy kicsit a város határában az elhagyott szovjet tankoknál.
Egy ideig aszfaltúton mentünk, de egy idő után letértünk egy földútra, ami egészen rettenetes volt az esőtől felázva. Még a négykerék meghajtású dzsipjeink is meg-megcsúsztak, és egyszerűen nem értettem, hogy mernek mások normál személyautóval elindulni a sárba. Rengetegen elakadtak, de mivel minden autóban ült 4-5 fickó, valahogy kitolták a mocsárból az autókat.
A máskor azúrkék tavak most kicsit megfakult szürkén csillogtak a sziklákról nézve. De még így is látszott, hogy a táj csodálatos, nem csoda, hogy mind a belföldiek, mind a turisták vágynak ide. A tavakon csónakázni is lehet, van egy kis bazár, egy hotel és étterem is – bár utóbbiak most mind zárva voltak.
Ebéd ugyanott, ahol tegnap, aztán délután irány a Dragon Valley. Na, itt aztán még durvább volt az „út”, egy idő után a sofőrjeink is feladták a vezetést, leparkoltunk. Gondoltuk, majd gyalog teszünk egy túrát, de esett az eső, minden szürke volt, így hagytuk a fenébe és visszamentünk a városba.
Ott kis shopping – ajándékok és gyümölcsök – és kivételesen viszonylag korán, úgy 6 körül visszaértünk a hotelbe. A legérdekesebb beszerzés a szilárd joghurt volt. Ezt valahogy kiszárítják, ujjnyi darabokban árulják és egy hétig eltartható. A szőnyegek, sálak és ékszerek gyönyörűek, de már egy ideje nem vásárolgatok szuvenírt. Azért egy apró kék lapis azuli fülbevalót beszereztem, jó lesz emléknek.
Vissza Kabulba
2024. április 13.
Reggel időben elindultunk, hogy jó sok időnk legyen Kabulban, de sikerült megint háromszor annyi idő alatt tenni meg az utat, mint a papírforma. Ezúttal nem mi fotóztuk el az időt, hanem friss hó esett a hegyekben és rengeteg autó elakadt. Még mi is, a szuper sofőrrel felszerelt dzsipünkben, a sima személyautókat leginkább a bennük utazó 5-6 utas tolta. Ide-oda csúszkált mindenki, meg kipörögtek a kerekek, de előbb-utóbb aztán csak megoldódott minden necces helyzet.
Kabulban aztán ebéd, majd az angol temetőt kerestük fel. Ez főleg nekem volt érdekes program, hiszen itt nyugszik Stein Aurél, aki magyarként született, de britként lett ismert. A temető gondnoka 40 éve dolgozik itt, egy kedves idős bácsi, hagytam neki egy kis pénzt, gondozza szépen a sírt.
Este ugyanott aludtunk, ahol első nap, a fura plázahotelünkben.
Mazar-i-Sharīf
2024. április 14.
Reggel 6.30-kor már indultunk, mert 9.45-kor már indult a gépünk egy másik tartományba, Balkhba, pontosabban annak fővárosába, Mazarba (teljes nevén Mazar-i-Sharīf). Nem semmi az ellenőrzés egy ilyen kis belföldi járatnál – négyszer világították át a csomagokat, egyszer megszaglászta kutya és volt három testmotozás is (ilyenkor a nőket persze külön sorba terelik és zárt szobában tapogatnak végig, de elég alaposan). Egy meglehetősen nagy géppel mentünk (Airbus 340), és utas nem nagyon volt, így volt helyünk helyezkedni ablak mellé bőven.
Itt egész más hangulat fogadott minket, mint az afgán mértékkel laza, barátságos helyiekkel teli Bamyanban: az autókból kinézve nem kíváncsi, mosolygós arcokkal, hanem szúrós tekintetetekkel találkoztunk. A helyi vezetőnk azt javasolta, a városokban ne fotózzunk, csak kint, a természetben.
Lepakoltunk a hotelben, megebédeltünk, majd regisztráltunk kellett a helyi turisztikai hivatalban. Elég komolyan vették a dolgot, nemcsak az útlevelünket kérték el, hogy felírják az adatainkat, de az utca túloldalán igazolványképet is csináltatnunk kellett. Amíg várakoztunk, egy helyi TV interjút csinált három csoporttárssal, természetesen én nem jöhettem szóba interjú alanyként, csak férfiakkal álltak szóba.
Balkh
Már elég nagy csúszásban voltunk, úgyhogy gyorsan irány Balkh, amely a selyemút egyik fontos városa volt. A görögök Bactriának nevezték ezt a helyet és itt született Roxana, Nagy Sándor felesége. Balkh a zoroasztrizmus és a buddhizmus ősi színhelye volt, és itt született Rumi, a híres perzsa költő. A városban a buddhista és az iszlám múlt emlékei keverednek, melyek közül a legfontosabb a Haji Piyada, az ország legősibb mecsete.
De találunk itt ősi várfalakat is, valamint egy modernebb, bár már nem működő mecsetet is (Green Mosque)
Ebédelni egy gyorsétteremben álltunk meg, és a maradékot a kísérőink (a két idegenvezető és a két sofőr) gondosan eltették dobozokba. Elég szegény ez a vidék és később odaadták kint a pusztában idős bácsiknak.
Az említett történelmi épületek szétszórva vannak a városban. Az elsőnél kellett bejelentkezni, innentől tálib fegyveresek ültek be a két autónkba. Folyamatosan szólt a mobiljukból a vallási zene, hát egyáltalán nem voltam nyugodt, ahogy állig felfegyverkezve ült mögöttem. Ráadásul ők voltak az elsők, akik nem engedtek közös fotót – a fiúknak igen, de a lányoknak nem. Elég idegesítő volt a zene, amit hallgattak, de kis tétovázás után úgy döntöttem, nem javaslom neki, hogy hallgassa fülhallgatóval.
A legnagyobb meglepetés viszont búcsúzáskor ért minket, amikor az addig teljesen morc katona közölte, legyünk a vendégei este. Hebegve-habogva inkább búcsút intettünk, aztán elviccelődtünk azon, mégis milyen esti szórakozásra gondolt, lehet, hogy tálib létére másodállásban DJ vagy egy éjszakai klub bárosa.
Visszahajtottunk Mazarba, a tartomány fővárosába és nagy optimistán elindultunk annak fő látványosságához, a Kék Mecsethez, Hazrat Ali sírhelyéhez. Ide elvileg nem léphetnek be nők, de a helyi vezetőnk azt mondta, sikerült engedélyt szereznie. De végül mégse léphettünk be mi ketten csajok, és elég frusztráló volt egy órát a kisbuszban várakozni, amíg a fiúk körülnéztek. Ők se szórakoztak valami fényesen, mert ellepték őket a gyerekkoldusok.
Elég durcás voltam, nem is mentem vacsorázni a többiekkel, inkább elvoltam a hotelben.
Samangan
2024. április 15.
Reggel újabb papírmunka várt ránk, most valami fényképes igazolványt kaptunk, amihez 2 fotó kellett. A repülővel érkezők ezt elvileg a reptéren kapják meg, és hazautazáskor elveszik tőlünk.
Ezután kétórás autókázás következett Samangan tartományba. Útközben ismét volt egy kis fennakadás, ezúttal nem hó, hanem a heves esőzések miatt több helyen elmosta a sár az utat. Olvastuk is a hírekben, hogy több tucat afgán meghalt az elmúlt napok földcsuszamlásai miatt.
Először a Takht-e Rostam sztúpát néztünk meg, aztán 1500 éves barlangokat. Utóbbinál ismét felbukkant egy fickó mikrofonnal, hogy adjunk interjút. Nyilván neki se mertünk nemet mondani és ő is csak pasikkal akart beszélni. És hát mit válaszolhatsz arra a kérdésre, hogy tetszik Afganisztán, amikor fegyverek állnak körbe. A végén kért csoportképet is, majd egy kattintás után közölte, a két lány menjen arrébb, csak a fiúk legyenek a képben. Pedig én szívesen elmondtam volna, hogy nem esett jól, hogy előző nap nem mehettünk be a Kék Mecsetbe – ha annyira szeretnék a turistákat, hogy ezzel is igazolják a rendszert, akkor át kellene gondolni a szabályaikat. No mindegy.
Amikor elhagytuk a területet, akkor meg jött egy muki egy füzettel, amibe be kellett megint írni minden adatot – nevet, útlevélszámot, telefonszámot, ráadásul ő is kért egy fotót. Így elfogyott a tegnap nyomtatott négy útlevélkép, pedig el akartam tenni egyet emlékbe, hiszen kendő volt a fejemen.
Mazúrba hazafele még egy elhagyott régi palotánál álltunk meg (Bagh-e Jehan Nama Palace). Ezt 1890-1892 között építtette Abdur Rahman amir. Ezt követően Daoud Khan elnök 1974-1976 között restaurálta és felújította azzal a szándékkal, hogy múzeumot alakítson ki belőle. Egy 1976-os földrengés azonban súlyos károkat okozott az építményben, majd az azt követő polgárháborús évek további rombolásokat okoztak. Afganisztán 1979-es szovjet invázióját követően az orosz katonák bázisként használták a palotát és a területet. A katonai tankok az addig példásan kialakított kertekben helyezkedtek el, és egyes részeket lebetonoztak, hogy stabil felületet biztosítsanak az járműveknek. 2007-ben ismét előkerültek a múzeumi tervek, de a fejlesztés azóta se készült el.
Amikor indulni akartunk, megjelent egy nagyon vidám, mókás társaság, ők is beszélgetni, fotózkodni akartak. Mint kiderült, Kandahar tartományból jöttek, és pastuk, mint a tálibok többsége, de ők nem voltak azok. Akarták is a közös fotót, meg nem is, amikor odaálltam közéjük, az egyik kifutott a képből. Jót vihogtunk, ők tényleg helyesek voltak.
Ismét Kabul
2024. április 16.
Ma visszarepültünk Kabulba, és nem is pazaroltuk az időt ebéddel, egyből nekiveselkedtünk a programoknak. Először a Sakhis mecsetben látogattunk el, ahol meglepve tapasztaltam, hogy nem csak hogy mi is bemehetünk, nők, de konkrétan a látogatók zöme, szerintem 80 százaléka nő volt. Mint megtudtam, ezt a mecsetet csak néhány napja nyitották meg a nők előtt, ezért ennyire népszerű, sokan járnak ide csak úgy piknikezni a kertbe. Itt is volt motozás, táskaátnézés és lelkünkre kötötték, ne fotózzuk a nőket és ne beszélgessünk velük – de ők láthatóan nem kaptak ilyen eligazítást és lelkesen kértek minket közös képekre. Persze a többség csak a saját telefonjával akart magának fotót, azt nem engedték, hogy mi is kattintsunk egyet.
Ezután egy mauzóleumba mentünk, ami egészen szürreális élmény volt. Az egykor bizonyára elegáns épület magasan a város felett, egy dombtetőn áll, Nader sah-ot és több korábbi uralkodó és családtagjaik sírját őrzi. Nagyon lepukkant az egész épület, a sírokat levő alagsort például üvegablakok világították meg, amik már rég kitörtek. Így ha fent, a felszínen sétál az ember, nagyon kell vigyázni, hogy ne lépjen bele egy ilyen lukba, mert leesik a kriptába.
Mivel már reggel óta nem volt WC, kérdeztük a kísérőnket, mégis hova mehetnénk el. Levittek a kriptarészre, és ott egy félreeső, üres teremre mutattak, hogy oda nyugodtan. Nyilván nem volt WC, csak maga a terem, és elég fura volt a királyi síroktól pár méterre végezni el a dolgunkat.
Még a madárpiac fért bele a napba – Afganisztánban nagyon szeretnek az emberek madarakat tartani, főleg szalonkákat.
A város talán legjobb éttermében (Ziyafat) vacsoráztunk, tényleg gyönyörű volt sok különteremmel, ipad-es menüvel, finom ételekkel. Megrendeltük a kajákat és amíg vártunk, elugrottunk a szomszédos boltokba, vettem is egy régi, second-hand afgán ruhát és egy zacsi aszalt sárgabarackot.
2024. április 16.
Reggel egy érdekes programra indultunk. Van Kabulban egy legendás fotós, Marzaman, aki 50 éves régi géppel készít fekete-fehér portrékat. Nem olcsó mulatság, mert 2000 afgáni, azaz valamivel több, mint 10 ezer forint egy kép, így én nem is kértem, bőven elég volt a folyamatos és a fotós fényképezni.
A többiek ezután még elmentek egy-két helyre, mert nekik késő délután indul a gépük haza, de nekem korábban ki kellett menni a reptérre, mert indultam vissza Iszlámábádba…
Praktikus információk
Afganisztán vízumköteles a magyar utazóknak. Lehetőség van vízumügyintézésre Pakisztánban Iszlamadban és Pesavárban is. A vízumdíj 100 USD és két fényképre van szükség. Budapesten nincs nagykövetség, de intézhető vízum a szófiai, bécsi, berlini, stb. afgán nagykövetségeken is (ez esetben az útlevelet el kell oda küldeni/vinni). Meghívólevél nem kötelező, de jó, ha van. A vízum 30 napig érvényes.
A kabuli repülőtéren mindenki kap egy kártyát, amit meg kell távozásig őrizni. Ha Pakisztánból autóval érkezik valaki, ezt a kártyát mihamarabb be kell szerezni (Ministry of Information and Culture).
Minden egyes tartomány felkereséséhez külön engedély kell, ezt a kabuli turisztikai hivatalnál lehet igényelni.
Afganisztánban nem működik az ATM, utalás, kártyás fizetés, így minden költségre készpénzt kell vinni. Lehetőség van pénzváltásra a repülőtéren és Pakisztánból érkezve a szárazföldi határon is. Fontos, hogy csak a friss, ropogós, hibátlan dollár bankjegyeket szeretik.
SIM-kártyát macerás venni, ajánlom inkább az e-SIM beszerzését (Airalo).
Nincs szükség átalakítóra, működik a magyar csatlakozó.
Legjobb hónapok a látogatásra: április-május és szeptember-október
Javasolt helyi vezetők: Nawruz (+93 79 554 1855, a fotón világoskék ruhában) és unokatestvére, Shir Ali (+93 79 424 8505, a fotón sötétkék-drapp mellényben). A másik két úr a két sofőrünk volt.
