2012. augusztus 6.
Az utazás apropóját a 2012-es londoni olimpia adta, ahova sikerült egy jegyet szerezni a férfi vízilabda döntőre. A szállás és étkezés megoldott londoni barátaimnál, ahol viszont már többször is voltam – így azt találtam ki, Londonban csak rövid időt töltök, inkább kirándulok néhány napot olyan vidéken, ahol még nem jártam. Némi kutakodás után Walesre esett a választás. Manchesterbe repültem, így a most biztos nagyon forgalmas Heathrow repülőteret is sikerült elkerülni. A Jet2-nak van fapados járata Manchesterbe, ami a késő esti órákban ér a városba.
Már napok óta ott volt a zabszem a popsimban, hogy fogok a bal oldalon vezetni, de nem volt más választás, mert vidéki körutat terveztem, melyet rettentő macerás lett volna helyi tömegközlekedéssel lebonyolítani. Úgyhogy irány az autókölcsönző. Szerencsére végtelenül kedves fiatalembereket fogtam ki, akik egyrészt kerítettek nekem egy Toyota Yarist (amilyen nekem otthon van, így legalább az autó ismerős), másrészt nagyon részletesen elmagyaráztak minden kapcsolót, fogantyút, tudnivalót. Egyszer már ugyan vezettem a másik oldalon, még Mauritiuson, no de az egy pici sziget nulla forgalommal, nem volt olyan stresszes. Itt elképesztő óvatosan nekiindultam megkeresni a lefoglalt szállást, szép kis konvojjal mögöttem:-) A GPS először teljesen rossz helyre vezetett, ezek szerint nem voltak rendesen megadva a szállás koordinátái, de aztán helyiek segítségével csak megtaláltam a hotelt, ahova 19 fontért sikerült szobát foglalnom. Gyönyörű, nagy és új szálloda – ugyan közel volt a reptér, de olyan jó volt a hangszigetelés, hogy a gépekből semmit nem hallottam.
2012. augusztus 7.
Bár van egy nagyon komoly pakolós listám, időnként elbízván magam csak átfutok rajta és nem pipálom végig elég tüzetesen – most is így történt, úgyhogy otthon maradt a konverter. Mivel egy rakás cuccot tölteni kell – GPS, mobil, fényképezőgép – ennek beszerzése volt az első feladat. Szerencsére volt a közelben egy Sainsbury, ott sikerült is venni egyet és közben elmorzsolni pár könnycseppet a kínálatot látva. Főleg a zöldséges pult volt sokkoló – egyrészt az elképesztően gazdag felhozatal, pl. csak gombából 14 féle, másrészt pedig a zöldségek minősége. Akárhogy is vizslattam a sorokat, sehol egy fonnyadt salátalevél vagy rohadásnak indult szőlőszem.
A pénztáros bácsi kedvesen kacsintott, amikor a visszajárót adta és egyre határozottabban érzem, mennyire kedves velem mindenki. Az autókölcsönzős, a hotelrecepciós, bárki, akit az utcán megszólítok. Ennek két oka lehet – a rosszindulatú magyarázat az, hogy a meglehetősen csúf angol lányok között egy teljesen átlagos magyar is kiragyog. De valószínűleg a jóindulatú magyarázat az igaz: otthonról érkezve, ahol mindenki rettenetesen fásult és elkeseredett, még a halvérű angolok is barátságosnak tűnnek. Olyan, mintha egy másik világba csöppenne az ember, ahol az az alap, hogy odafigyelünk a másikra, kedvesek vagyunk hozzá és nem a bicska nyílik egyből a zsebben, ha odajönnek megkérdezni valamit.
Az autót vezetve is megnyugodva konstatáltam, hogy itt mintha mindenki rám vigyázna. Végtelenül türelmesek, senki nem sürget, nem dudál, akármilyen lassan és bénán vezetek, kivárják, segítenek, óvatosak és ezzel rengeteg nyomást levesznek a vállamról.
Az első megálló a Pontcysyllte akvadukt volt, lenyűgöző világörökség. Pár száz múzeum és katedrális után az ilyen csemegéket szeretem igazán. Megnéztem távolról, megnéztem közelről és átsétáltam rajta oda-vissza, a tetején levő kis csatornában közlekedő sétahajók mellett.
Az első ebéd pedig mi más is lehetett volna, mint Fish and chips.
Délután a Powis kastélyt néztem meg, amely jóval barátságosabb, melegebb hangulatú volt, mint általában a kastélyok, talán a sok faburkolat és szőnyeg miatt, a kertje pedig egyenesen csodálatos.
Az alagsori konyhában önkéntesen szorgoskodtak – helyi asszonyok, akik a kastélyban található bútorokra varrtak téli takarókat, hogy azok ne porosodjanak a holtszezonban. Ez a fajta önkéntesség is mintha hiánycikk lenne otthon nálunk, pedig milyen remek közösségépítő.
Áthajtva a Snowdonia park egy részén palatermelő vidékre értem: amerre a szem ellát, hatalmas palahegyek minden irányban.
A szállásom két éjszaka a Clontarf Hotelben van, amely a Tripadvisoron az ország legjobb panziói között szerepel. Valóban elragadó kis otthon, néhány szobával és kedves házigazdákkal.
Este aztán sétáltam egy jót a tengerparton és a megunhatatlan naplementét fotózgattam. Vacsorát alig találtam, mert este 9 óra volt – ez nem Spanyolország, ahol ilyenkor nyitnak a helyek, hanem Wales, ahol ilyenkor már zárnak. Végül egy kis pizzériában, a La Tavernában sikerült remek zöldséglevest és csirkemájas pirítóst találnom.
2012. augusztus 8.
Reggel amolyan igazi, kiadós angol reggelivel indult a nap.
Ma négy vár szerepelt a programon, melyből három az „Edward király 13-14. századi várai” elnevezésű világörökség része (van egy negyedik tagjuk is, Harlech, de azt majd holnap ejtem útba), a mára pluszként beiktatott Penrhyn pedig az útikönyv alapján tűnt izgalmasnak. Ahogy az első várhoz hajtottam, nagyjából útba esett a leghosszabb nevű brit települést, úgyhogy itt is megálltam legalább pár képkocka erejéig.
Az első régi vár Beaumaris volt, vizesárokkal határolt falaival és szép füves belső udvarával.
Bár még csak dél volt, ebéd gyanánt ötórai teát fogyasztottam, gyönyörű napsütésben a tengerparton.
A sarki kávézóban volt wifi, itt olvastam arról, milyen izgalmas kézilabda meccset játszott a hazai csapat, sajnáltam is, hogy lemaradtam róla és reménykedtem, egyszer majd csak meg tudom nézni az ismétlést. Erre meglepően keveset kellett várni, ugyanis a következő városkában (Caernafon) ahogy bementem a kocsmába a mosdót használni, egy TV kivetítőre lettem figyelmes, ahol épp a mi kézilabdás meccsünket ismételték – így leültem a wales-i bácsik közé és velük együtt néztem végig.
Az itteni várbelső volt a legnagyobb mind közül, de itt is csak a csupasz falak álltak.
Ezután következett Penrhyn, egy másik korból, ami egy gazdagon berendezett, nagyon barátságos vár. A legszebb része az ebédlő volt, de a legmeglepőbb az 1820-ból származó vízöblítéses WC.
A mai utolsó megálló az Edward korabeli várfalak voltak Conwyban, illetve a település másik nevezetessége, az ország legkisebb házikója.
Vacsorára vettem egy fish and chips-t, melyet a tengerparton ettem meg, sirályok vijjogásától és a tenger hullámzásától kísérve, azért ez így igazán hangulatos. Este aztán az a rossz hír fogadott, hogy a vízilabdás fiúk kikaptak, így nem lesznek ott a döntőben – azonnal írtam is az angol barátnőmnek, próbálja meg eladni a döntőre vett jegyem, mert semmi kedvem két idegen csapatot megnézni, az annyira szomorú lenne.
2012. augusztus 9.
Ma a másik hagyományos angol reggelit próbáltam ki, a kippert (sózott vagy pácolt, majd hidegen füstölt hering).
Dél felé indultam, Wales délnyugati csücskébe. A nyugati parton lefelé haladva ismét palahegyek és palabányák közt vitt el egy út. Az egyik bányánál (Llechwedd slate caverns) megálltam és lementem egy bányatúrára, ami jó ötlet volt, mert ilyet még nem láttam. Nem volt velünk idegenvezető, a kis csoportunknak a fényt kellett követni és a kamrákban hangszórókból hangzottak el történetek és visszaemlékezések egykori bányászok tolmácsolásában.
A walesi palamező 500 millió éves, 1836 óta folyik itt bányászat, még a mai napig is, igaz, már csak külszíni fejtéssel.
Aztán az Edward korabeli várak utolsó darabját, Harlechet akartam meglátogatni, de egyszerűen nem tudtam felhajtani a hegyre a 12 fokos lejtőn – bal kézzel nem kezelem olyan ügyesen a váltót és csomószor lefulladtam. Egy idő után feladtam, visszagurultam a parti útra és inkább csak lentről kattintottam egy képet.
Pár órás autózás után elértem Pentre Ifant – meglehetősen nehéz volt megtalálni, GPS koordináták alapján döcögősebbnél döcögősebb földutakon. Ehhez képest nem én voltam az egyetlen látogató, jöttek szép sorban a kirándulók. A 4500 éves megalit dolmen zöld legelők közt fekszik és az ember csak a fejét vakarja, hogy a túróban tudták a 16 tonnás követ a tetejére biggyeszteni.
Az utolsó nevezetesség mára Wales legfontosabb temploma, a St. David’s katedrális volt, ahova csak kívülről tudtam bekukucskálni, mert rendezvény miatt nem engedtek be látogatókat.
A szállásom egy kedves kis panzió Pembroke Dockban, a Southgate B+B. Az időjárásra egy szavam nem lehet, egyfolytában ragyog a nap. Már lassan az autóvezetésbe is belejövök – bár még sokszor a bal oldalon sétálok az autóhoz és pár pillanatig csak bambulok, hova lett a kormány és a bal kéz még időnként hadonászik, mire megtalálja a váltót – de a haladás, kanyarodás, körforgalom már simán megy.
2012. augusztus 10.
Reggel ismét teletömtem a pocakom, aztán Wales délnyugati csücskéből a délkeleti felé indultam, végig a déli parton. Először irány Castell Coch, egy kedves, mondhatnám „emberi léptékű” vár. Nincs sok helyisége, de azok elég extravagánsan vannak berendezve. Nekem tulajdonképpen abszolút megfelelne a beosztása – hatalmas étkező, átadóablakos konyhával, egy tágas, kör alakú fürdőszobás háló, két kisebb vendégszoba, valamint egy kápolna (ami eredetileg nappali volt, de manapság esküvőkre használják).
Rövid időre megálltam Caerleon római romjainál is, de ez egy tévedés volt részemről, látványosnak nem igazán mondható (mondjuk legalább ingyenes).
A mai világörökségi helyszín Blaenavon iparvidék, ahol szintén lehetett volna bányatúrára menni, de egyszerűen sajnáltam lemenni a föld alá a 36 fokos napsütésben. Inkább csak körbejártam az ipartelepet és a melléképületeket – mint az akkoriban nagyon modernek számító zuhanyzót és öltözőt.
Meglátogattam a Tintern apátságot is, ahol csak a falak állnak, de így romosan is igazán impozáns.
Kora este érkeztem meg újabb bájos szállásomra Telfordba, korgó gyomorral.
A háziak egy közeli kiskocsmát, a Huntsman-t ajánlották és nem is kellett csalódnom, igazi környékbeli kedvenc, telt házzal, pezső élettel. Remek fogásokat ettem: véreshurka tornyot (sült hagymával és krumplipürével), valamint Szt. Jakab kagylót répa és kardamom pürével, homárral, zöldborsó és chili salsával.
2012. augusztus 11.
Reggel itt is volt minden földi jó reggelire, aztán csak néhány percnyi autókázás volt egy újabb világörökség, Ironbridge. Ez a vidék volt a 18. sz. „szilícium völgye”, az angol ipari forradalom bölcsője és híres jelképe az első öntöttvas híd. Mivel kora reggel értem oda, teljesen az enyém volt, ilyenkor mindig megállapítom, hogy megéri időben kelni.
Szintén világörökség néhány régi üzemépület Derby és Matlock között. Az óriási vöröstéglás épületek nagy része csak kívülről látogatható, csupán egy van, melyet idegenforgalmi célokra hasznosítottak. Azoknak is érdemes erre kerülni, akik nem rajonganak a régi gyárakért, mert maga az útvonal is elbűvölő.
Még volt egy kis időm, amíg le kellett adni az autót, úgyhogy kerültem még egy kicsit a világ 3. legnagyobb teleszkópja (Jodrell Bank Discovery Center) felé – igazi csemege látnivaló ennyi vár és bánya után!:-). Amilyen nagy, olyan nehéz volt megtalálni, furcsa módon se táblák nem jelezték, se a helyiek nem értették, mit kérdezgetek. Pedig nagyon pöpec módon megcsinálták, szuper feliratok, jó kis interaktív látogató központ, nagyon rendben van.
Mielőtt visszahajtottam volna a reptérre leadni az autót, még benyomtam az steak-et egy útmenti fogadóban (Honey Bee), ahol jó nagy tömeg volt, gondoltam, akkor nem lehet rossz.
Egy karcolás nélkül visszajuttattam az autót a kölcsönzőnek, aztán felpattantam egy vonatra és lezakatoltam Londonba a barátaimhoz. Jó pár éve, amint kiderült, hogy Londonban lesz az olimpia, megeresztettem nekik egy emailt, hogy a férfi vízilabda-döntő idejére lestoppolom a vendégszobát. Ez ugyan nem jött össze, mert azt több hétre kiadták egy spanyol diáknak, de így is megcsíptem egy matracot a nappaliban – míg Alexnak, egy másik vendégnek az étkezőben jutott hely. Elég hostel hangulat volt, de élveztük mindannyian.
2012. augusztus 12.
Az egész utazás apropója a férfi vízilabda-döntő lett volna – amire okafogyottá vált kimenni, hiszen kiestek a fiúk. Három helyen voltunk utolsó nap érdekeltek: öttusában, a vízilabdás fiúk az 5. helyért folytatott meccsen, illetve a férfi kézisek a bronzmeccsen – de a jegy rettentő drága volt. Hogy ne maradjon el teljesen az olimpiai feeling, elmentem a magyar szurkolói klubba, végül is ott is hangulatos volt szurkolni a magyar csapatokért. Az épületet nem volt túl nehéz megtalálni a metróállomástól.
Egy egész kis magyar világot teremtettek meg a kint élő magyarok – Borsodi sörrel, lángossal, Túró Rudival és Fornettivel…
Az olimpia egyébként nagyon pezsdítően hat a városra. Persze lehet, hogy az itt oly ritka csodás meleg idő is közrejátszik, de mindenki olyan pozitív, mosolygós, segítőkész. A metróállomásokon ha pár pillanatig bizonytalankodik az ember, ott terem egy önkéntes segítő. A londoniak mintha nagyon meg akarnák mutatni, milyen jó vendéglátók. Annyira más érzés így bóklászni a városban, mint amikor csupa fásult és agresszív ember vesz körül…
Ebédelni Fergus Henderson és Trevor Gulliver egy Michelin csillagos éttermébe, a St. Johnba tértem be – ez az 1994-ben megnyílt étterem a „nose to tail eating” mozgalom elindítója, melyben az állatok minden elképzelhető részét feldolgozzák és megeszik. Nagyon jó kis hely, leszámítva, hogy minden felszolgáló ruhája meglehetősen foltos és mocskos volt – lehet, hogy ez itt direkt ilyen überlaza dolog, de nekem nagyon visszataszítónak tűnt. A kaja viszont fenséges volt: barna tarisznyarákot ettem pirítóson és ökörnyelvet zöldbabbal, valamint savanyú dióval. Főleg ez utóbbi jött be nagyon, remek ízkombináció volt.
Délután ellátogattam a Tate Modernbe, ahol a jegyszedő bizalmatlanul méregette a már 1995-ben is amatőr módon összetákolt sajtóigazolványom. „Elég réginek tűnik ez a kártya” – mondta. „Én sem vagyok már fiatal” – feleltem mélyen a szemébe nézve. Meg is kaptam az ingyen jegyeket a két időszaki kiállításra: Damien Hirst és Edvard Munch. Damien Hirst munkái elég bizarrak – a legnagyobb „sikert”, de legalábbis figyelmet a keresztben félbevágott állatok könyvelhették el, melyeknek az üvegfalon át tanulmányozhattuk a belső részeit.
Kora este aztán hazamentem, Helene főzött vacsorát, melyre a szomszéd házaspár is csatlakozott.
2012. augusztus 13.
Reggel az első utam a Pápua Új Guinea nagykövetségére vezetett, de sajnos nem sikerült megszerezni a vízumot, csak több napra vállalták volna, én pedig ma este már továbbutazom Brüsszelbe. Ott van a másik európai követségük, az utolsó esély, hogy meglegyen az a fránya pecsét.
Egy lány mi mással vezethetné le a frusztrációját, mint vásárlással és evéssel. Először is bevetettem magam egy GAP üzletbe, és vettem egy remek nadrágot (még mindig jó a 4-es méret:-) meg egy kapucnis pólót (10-11 évesekre valót, hehe), aztán irány a Borough Market. Annyira jó dolog Londonban, ahogy az irodakukac népség kiözönlik a parkokba és piacokra, feltűri az ingujjat és a szabadban fogyasztja el az ebédet – persze ehhez jó kis utcai kaják kellenek. A Borough Marketen ebből nincs hiány. Olyan emberes pork belly szendvicset kaptam, hogy a felét nem tudtam megenni, pedig ilyen szégyenben ritkán maradok.
Aztán bóklásztam a Fortnum and Mason üzletben, de csak gyönyörködtem a sok finomságban, nem vásároltam fel a fél üzletet – még egy hét utazás van előttem. Ittam viszont ötórai teát, az elmaradhatatlan scone-nal.
Otthon aztán gyors zuhany, pakolás, és sipirc a pályaudvarra. A Brüsszelbe induló vonatra ugyanolyan becsekkolás volt, mintha egy repülőtéren lennénk, komoly. A kényelmes vonaton olvasva hamar elrepült az idő, és pikk-pakk megérkeztünk – de ez majd a következő utazás története lesz:-)