2012. augusztus 14.
Tegnap este vonattal érkeztem Londonból és Brüsszel EU-s negyedében találtam szállást, a Schuman metróállomáshoz közeli Aloft Brussels Schuman szállodában. Bár a listaár 300 euró felett van, a booking.com-on sikerült éjszakánként 48 euróért foglalnom szobát. Fiatalos, urbánus, „hip” szálló, ugyanakkor csendes és nyugodt, nekem nagyon bejön. A szobák tágasak, modernek, a zuhanyozók erős esőztető fejjel felszereltek, wifi és vezetékes internet a szobában, nincsenek áthallatszó zajok. A reggeli nincs benne a szobaárban és a tripadvisoron a hotellel szemben leginkább az a kritika, hogy azt drágán adják – minden 2 euró, legyen az kávé, croissant, banán vagy joghurt. Ugyanakkor van arra lehetőség, hogy ha nem kér valaki takarítást, akkor kap cserébe egy 5 eurós kupont, amit beválthat reggelire – én ezzel a módszerrel éltem az itt töltött 6 napon.
Adott volt a következő helyzet: van egy jegyem Leonard Cohen koncertjére szombat estére Gentbe, de addig öt napnyi értelmes programot kellett összerakni úgy, hogy korábban Belgium nagy részét (Brüsszel, Brügge, Gent, Leuven, Tournai) már láttam. Így hát húztam képzeletben egy kört Brüsszel köré úgy, mit lehet vonattal vagy autóval maximum két órán belül elérni és végigböngésztem, milyen világörökségek vagy egyéb érdekes látnivalók vannak ebben a körben, amit még nem láttam. Az országhatárok nem zavartak, hiszen ezek már csak térképen léteznek, határátkelőkkel nem kell bajlódni. Így egy elég érdekes program állt össze, melynek során átugrok Hollandiába, Franciaországba és Németországba is, persze ezek Belgiumhoz közeli részeibe.
Az első nap délelőttjét ügyintézésre szántam, mert muszáj megszereznem a Pápua Új Guineába szóló vízumot, hiszen legközelebb oda utazom. Szerencsére ezt sikerült bepecsételtetni, ezt megünneplendő pedig pazar reggelivel kényeztettem magam a Le Pain Quotidienben.
Innen jó 30-40 perc séta volt a pályaudvar, de legalább lejártam a sok csokis szendvicset. Antwerpenbe érkezve aztán már a pályaudvar is lenyűgözött, érdekes egy épület.
Ugyan a városban lett volna sok érdekes múzeum, de én csak egyet látogattam meg: a Plantin-Moretus Múzeumot. Imádom a könyveket és annyira csodálatos volt egy ilyen gyönyörű régi könyvkiadóban járni.
A délután maradék részében a remek időre való tekintettel csak fáradhatatlanul sétálgattam fel-alá, élveztem a város hangulatát.
2012. augusztus 15.
Reggel felvettem egy autót a pályaudvari Hertz irodában. Eltartott egy darabig, mire rájuk bukkantam, különösen mivel az információs pultnál a kölcsönző hollétét firtató kérdésemre a következő arrogáns és dühös választ kaptam: „Ez egy pályaudvar. Itt nem autók vannak, hanem vonatok.” Ez már nem az első eset volt, hogy fizikailag visszahőköltem egy-egy válasz hallatán – a mosolygós, barátságos londoniak után meglepően durvák és frusztráltak a belgák. Nem értem, voltam itt már kétszer is korábban és eddig nem tapasztaltam ilyet, legalábbis nem ilyen mértékben.
No de nem volt idő ezen mérgelődni, ma két holland világörökség lesz a program. Elsőként Utrect külvárosába hajtottam (kb. 2 óra) a Rietveld Schröder házba. Nekem nagyon bejött ez az 1924-ben épült ház, a „stijl” stílus legfontosabb alkotása. A fehéren, szürkén és feketén kívül csak a kék, sárga és piros színek használata megengedett – és ezt mind az épület külsejében, mind berendezésében messzemenőkig betartották. A tolóajtókkal variálható terek még ma is abszolút jól funkcionálnának.
A városban egészen szürreális volt a bicajosok száma és áradata – az autómmal én abszolút kisebbségben voltam. Bringások százai tekertek mellettem és láthatólag nagyon menők a csomagtartóra szerelhető csinos zsákok.
Elidőztem a belvárosban is egy kicsit, jó nagyot sétálva a csatornák partján. Mintha a város összes lakója a kávézók teraszán napfürdőzött volna. Csatlakoztam én is és nem maradhatott ki a legendás holland almatorta sem.
Annyira marasztalt Utrecht, hogy kora este érkeztem csak a másik világörökséghez, a Kinderdijk környéki malomsorhoz, de azért itt is bóklásztam egy jó órácskát.
Reggel még volt olyan tervem, hogy ha marad idő, elnézek Rotterdamba is, az nagyon közel lett volna, de már kezdett rám esteledni, úgyhogy inkább szépen hazahajtottam Brüsszelbe. Remélem, jövök még Hollandiába és akkor majd útba ejtem Rotterdamot.
2012. augusztus 16.
Ma délnek indultam, de ha már úgyis volt autó, reggel gyorsan útba ejtettem egy brüsszeli világörökséget is, amely kiesik egy kicsit a belvárosból és úgyis csak kívülről lehet fotózni – kár lenne ezért sokat villamosozgatni. Ez az 1900-as évek elején épült fényűző palota, a Stoclet ház.
Mielőtt a mára tervezett, nem túl izgalmasnak ígérkező világörökségi helyszíneket felkerestem volna, megálltam Waterloonál is.
Az első világörökségi helyszín minden idők legnagyobb ilyen jellegű szívása volt. Na, talán annyiban nem, hogy nem került sokba ide eljönni (volt már drága bukta is), viszont az égvilágon semmit nem is lehetett látni. Ez Európa legnagyobb újkőkorszaki kovakőbányája Mons városától néhány kilométerre. A bányák márciustól novemberig minden hónap első vasárnapján 10 és 16 óra között látogathatóak, egyébként viszont sajnos csak egy konténer található a helyszínen.
Sajnos hiába kukucskáltam be a konténerbe, bent se látszott semmi, és a környéken se volt semmi érdekes, úgyhogy továbbálltam. Annyiból nem volt felesleges eljönni Mons városába, hogy elég jó itt a kulináris felhozatal. A Boule de Bleu-re esett a választás és remek ebédet ettem. A sült krumpli, bacon, tojás, kukorica, sajt, hagyma és még ezer hozzávaló salátaként szerepelt az étlapon, de meglehetősen emberes fogás volt.
A következő meglátogatandó helyszín Grand Hornu, egy régi gyár, ami viszont túlszárnyalta a várakozásokat, ugyanis egy nagyon érdekes audioguide segítségével lehet körbesétálni az épületet. Ebben rengeteg információ volt a gyár létrejöttéről, a munkások hétköznapjairól, a környező lakótelepekről és még sorolhatnám.
A nap végén még Franciaország északnyugati csücskébe is átruccantam, Arras városába, ahol az erőd szintén világörökségi státuszt kapott.
Korgó gyomorral érkeztem vissza Brüsszelbe, ahol alig vártam, hogy egy jót vacsorázzak – hosszú listám volt a kinézett helyekről és három címre is elmentem, de minden zárva volt szabadság miatt. Úgyhogy feladtam és egy joghurt majszolgatása közben arra gondoltam, biztos sorsszerű, hogy kicsit fogyóznom kell.
2012. augusztus 17.
Reggel egyből Aachen felé indultam. Ez egy német kisváros a belga határ mellett és egy csodálatos templommal büszkélkedhet.
Brüsszel felé visszaindulva egy csomót hezitáltam, megálljak-e Liege-ben is egy kicsit, de végül a hasam győzött – annyi helyet ki akartam próbálni Brüsszelben, inkább beletapostam a gázba, hogy odaérjek ebédre. A KAMO japán étterem izgatott a leginkább, egy egycsillagos kis vendéglő, melyet nem csak a Michelin ajánl, de a Tripadvisor olvasói is – nem túl gyakori, hogy mind a szakma, mind a nagyközönség kedvence legyen egy étterem, így muszáj volt megnéznem. Már amikor beléptem, tudtam, hogy imádni fogom – ezek a kis helyek mindig olyan jó, amikor a pultnál ülve lehet figyelni, ahogy a halál precíz japán séfek elkészítik a fogásokat.
Az ebéd abszolút baráti áron van itt, a mellettem ülő belga fiatalemberrel jót beszélgettünk és ő elmondta, minden héten egyszer itt ebédel, ez a kedvenc helye. Nem csodálom.
Ebéd után a Horta Múzeumot látogattam meg, amely most már belül is megtekinthető – amikor először jártam Brüsszelben, még nem volt nyitva az épület a nagyközönség számára.
Délután ellátogattam a Szépművészeti Múzeumba is, ahol egy fotókiállítás volt, többet között egy hazánkfia, Dezső Tamás képeivel.
Késő délután leadtam az autót, szerencsére sértetlenül. Irány a Viva M’Boma, amit a Michelin kalauz Bib Gourmand minősítéssel díjazott és a közösségi oldalakon is ódákat zengenek róla. Nem is kellett csalódnom, már az étlap is izgató volt, csupa szokatlan fogás, mindenféle belsőség. Egy hatalmas adag borjúagy volt az előételem, és borjúmirigy vesével a főétel – nem is tudtam befejezi. Nekem szokatlanul nagy adag volt az előétel, de ez az egy, amibe bele tudok kötni.
A hangulat is remek volt, színes, jópofa vendégsereg, mellettem egy rózsaszín nadrágos félvér fiú az ősz nagymamájával, másik oldalamon fekete bőrű elegáns úriember, talán diplomata, szép szőke nővel. A ház macskája pedig lustán bámulta a vendégsereget a háztetőről.
Még egy kis séta a környéken, aztán eltettem magam holnapra.
2012. augusztus 18.
Ma jó sokáig aludtam, hogy este friss legyek a Leonard Cohen koncerten – végül is az volt ennek az utazásnak az apropója. Azért napközben még kószáltam egy nagyot Brüsszelben, a Lonely Planet sétaútvonala alapján, ugyanis az remekül felfűzi a belváros látnivalót egy pár órás sétaútra. A főtéren meglepve láttam, hogy az egész tér virágszirmokkal van tele – mint kiderült, ilyen rendezvény először 1971-ben volt. Ezt követően pár évenként, majd 1986 óta rendszeresen, kétévente néhány napra bizonyos minta alapján egy óriási képet komponálnak virágszirmokból és idén Afrika volt a téma – valóban olyan minta volt kirakva, amit az afrikai útjaimon a tarka ruhákon szoktam látni.
A korábbi évek témái közt szerepelt a brüsszeli csipke, Versailles, az Art Nouveau vagy pl. Mozart is, a mostani alkalomra nyomtatott kis színes füzetecskében ezekről is lehetett fotókat látni.
A pisilős téma nagyon megy Belgiumban – talán túlságosan sok sört isznak? – mert a pisilős kisfiú után egy kutya is felbukkant. A kisfiú meg persze minden elképzelhető giccsen.
Ebédre a Le Fourneau étterembe tértem be. A 38 fokban nem kívántam komoly nagy ebédet, ezért csak az előételekből csipegettem: homárlevest, rákkal és zellerzölddel töltött raviolit, osztrigát és rák tempurát. Pici, de fenséges falatok.
Desszertet nem itt kértem, hanem átsétáltam a közeli Frederic Blondeel csokoládézóba. Aztán vissza a szállóba, zuhany, majd irány a pályaudvar és rövid vonatozás Gentbe. Ott már csak egy gyors vacsorára maradt idő és kezdődött a koncert.
Gent legszebb terén volt felállítva a színpad. Korábban kétszer hallottam már Cohent, 2008-ban Berlinben és 2009-ben Budapesten, de így szabadtéren új élmény volt. Kicsit szíven ütött, hogy az utolsó „találkozás” óta eltelt három évben mennyivel idősebb lett, de a kisugárzása azért még a régi.
Úgy nagyjából a harmadik számig bírtam pityergés nélkül, aztán folyamatosan törölgettem a könnyeket. Leonard Cohen különösen kedves a szívemnek. Nagyon szeretem szívbe markoló dalait, az előadásmódját és végtelenül tisztelem, mint embert. Ahogy a kalapját levéve teljes figyelmével odafordul a szólót játszó zenésztársai felé… abban a mozdulatban minden benne van. Mindezeken túl életem legszebb napjait idézi fel a zenéje. Még 1988-ban, Olaszországban ismertem meg egy német fiút, és nekem ő volt az a bizonyos nagy ifjúkori szerelem, amit soha nem felejt el az ember. Néhány nappal a sorsdöntő találkozás után rettenetesen megfáztam és Milánóban napokig ki se mozdultunk egy kis szobából. Bertram teákat főzött, ült az ágyam szélén és csak beszélgettünk, beszélgettünk, no meg hallgattuk az egyetlen magnókazettánkat: Leonard Cohen dalait.
Azt hittem, csak én vagyok olyan bolond, hogy egy koncert miatt elrepülök egy másik országba – de hamar kiderült, hogy a mellettem ülő nagyon szimpatikus idős házaspár Svájcból érkezett erre a koncertre, az előttünk ülő vidám társaság pedig Ausztriából.
A koncert végén aztán szokás szerint előre lehetett tódulni:
A 3.5 órás életre szóló élmény volt – de az a sprint is felejthetetlen, amit ezután le kellett vágnom, hogy elérjem az utolsó vonatot Brüsszelbe…
2012. augusztus 19.
Délelőtt még egy kis séta és még egy kis falatozás, mert a kagyló még kimaradt és anélkül milyen már egy brüsszeli túra.
Kora délután aztán indulni kellett a repülőtérre. 36 fok volt, valami egészen elképesztő hőség és teljesen állt a levegő. A buszon patakokban folyt mindenkiről a víz és nekem átsuhant az agyamon, vajon ezt hogy fogják túlélni a gondosan összeválogatott bonbonjaim (mint itthon kiderült: egy tömbbé olvadva).
A reptéren kihámoztam magam a csuromvizes sortból-pólóból, felvettem rendes tiszta ruhát. Ahogy épp átöltöztem, a mosdóban megszólított egy leányzó, nem én vagyok-e a Travellina… hiába, a celeb-élet:-) Kicsit elbeszélgettünk, aztán beszállás és a késő esti járattal hazarepültem. Remek kis út volt, és megállapítottam, igenis megéri akár egy koncert miatt is felkerekedni, ha egy nagy kedvencet látni szeretnénk. Szerencsére már rengeteg helyre el lehet jutni fapados járattal, és néhány napnyi turista-programot a koncert köré lehet kanyarintani: így nem csak nyaral az ember, de egy életre szóló élménnyel is gazdagodik.