Egy nyomasztó nap az irodában, különösen morcos főnökkel és reménytelenül betarthatatlan határidővel. Ebédidőben ránézel az instagramra, ahol álomszép tengerpartról mosolyognak rád a bloggerek. A képaláírás szerint ők tökéletesen boldogok és Téged is unszolnak, lépj ki a komfortzónából, hiszen ezt bárki megteheti, és csak az a boldogság, ha ott hagyod a mókuskereket és elindulsz világgá.

Nyomsz egy lájkot, majd felsóhajtsz, de jó is lenne. És egyre jobban elkeserít, hogy a Te életed nem ilyen.

Ismerős?

Akkor szeretném elmondani, milyen belülről ez a világ. Nézzük sorjában…

„Tökéletesen boldog vagyok”

Nem akarom kiteregetni azoknak az életét, akiket személyesen is ismerek, és pontosan tudom, milyen küszködések és megalkuvások vannak az instagramon megjelenített életük mögött. Inkább csak magamról beszélnék.

Méghozzá két aspektusból.

A blogolás előtt másféle boldogság volt

Az egyik az, hogy bár 20 évig kidolgoztam a belem két multinál, most pedig ide-oda cikázom a nagyvilágban, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy most vagyok boldogabb. Ez bizonyára sokkolóan hat, de tudjátok, a boldogság elég komplex dolog és nem lehet leszűkíteni az élet egyetlen szeletére.

Igaz, hogy világéletemben arra vágytam, hogy minél többet utazzam, és most erre egyáltalán nem lehet panasz, az év nagyobbik felét úton töltöm, de számos más része az életemnek régen sokkal jobb volt. Hogy mást nem mondjak, éltek még a szüleim, volt cicám és nagyon szerettem hétvégenként meglátogatni őket. Jól esett szeretni őket, szeretve lenni és ők rettenetesen hiányoznak.

Akkoriban, amikor még dolgoztam, a szabadidőmet sokkal változatosabban használtam fel – jártam hetente háromszor-négyszer edzőterembe, sok filmet megnéztem, sok könyvet elolvastam. Folyamatosan csörgött a telefonom, mert mindig nyüzsögtünk a barátokkal. Évek óta nincs ilyesmire időm, mert annyira beszippantott az utazás és az írás. Persze, ez csak rajtam múlik, de annyira szeretem a blogom, hogy nem hagy időt másra. Amikor kevesebbet tudtam utazni, akkor ez nem volt gond, évi 2-3 útról írtam, az év többi részében meg mással foglalkoztam. Nem csörög rám senki, mert a barátaim már követni se tudják, merre járok – nekem kell becsekkolni náluk, ha megjövök. Akárhogy is nézem, bizonyos értelemben régebben komplexebb életet éltem.

Az instagram és ami mögötte van

A másik vetülete ennek a hamis instagram életnek pedig az, hogy egyáltalán nem látszik a külső szemlélők számára, mi van a képek mögött. Mi csak egy tengerparti fotót látunk, de lehet, hogy az a digitális nomád két hét alatt ennyit tudott kibújni a hostelből, mert ott kell dolgozni a wifi fogságában, és másik öt hasonló sorstárssal oszt meg egy rendetlen, mindig zajos szobát. Lehet, hogy egy hajón dolgozik az illető, napi 10-12 órát, és csak pár pillanatra tud elszabadulni, hogy egy vigyori szelfit kitegyen. Ha már ismert blogger, könnyen lehet, hogy egy sajtóúton van, ahol olyan helyekre viszik a szervezők, amik nekik fontosak. A blogger épp halálra unja magát, de kitesz egy boldogságtól sugárzó fotót, kínosan ügyelve arra, hogy a csoporttársak nehogy rajta legyenek – rontaná az image-t.

Nagyon ritkán tárják fel a bloggerek az életük árnyoldalait, hiszen azokra senki nem kíváncsi. Pedig higgyétek el, senkinek sem tökéletes az élete. Hogy mást ne mondjak, az egyik kanadai bloggerlány évek óta ágyhoz kötve küzd egy betegséggel, egy másiknak pedig hajszálon múlt az élete, amikor kiderült, hogy leukémiás. Ismerek olyat, aki durván alkoholista volt, mielőtt az utazásba menekült, és olyat is, aki épp a sok utazástól lett kiégett, és hosszú évek vándorlása után alig várta, hogy saját otthona legyen. Most, hogy belegondolok, ilyenből elég sok van – pár év vándorélet után nagyon sokan megcsömörlenek.

 „Mindenki megteheti”

Dehogy teheti meg mindenki.

Van olyan is, hogy felelősnek lenni valakiért, valamiért.

A saját példámból is tudom, milyenek voltak azok az évek, amikor egykeként a halálosan beteg anyukám vagy épp a járóképtelen apukám mellől nem nagyon mertem elindulni. Nekem ez csak egy átmeneti időszak volt, de van, akinek az egész élete arról szól, hogy beteg gyerekét vagy idős szüleit ápolja.

De nem is kell ahhoz beteg hozzátartozó, hogy ne menjünk világgá – elég egészséges gyerek is. Mert bár az ismerőseim közt olyan blogger is van, aki nem járatja iskolába a gyerekeit, hanem össze-vissza hurcolja őket a világban, nem biztos, hogy ez a követendő példa.

És akkor ki süti meg a kenyeret?

Azok, akik elindulnak évekre a nagyvilágba, hazatérve gyakran a szülőknél húzzák meg magukat – csak épp nem gondolnak bele, hogy ha nem teremtenek egzisztenciát, ők nehezen tudják majd megadni a meleg családi fészket a saját gyereküknek. Nem ítélem el őket sem, már csak azért sem, mert én se szültem gyereket, csak azt szeretném, ők se nézzék le azokat, akik a családjukért robotolnak.

Egy lakóautóban világot járó család videója alatt jegyezte meg valaki, hogy mégse mehet mindenki világgá, mert akkor nem lenne pék, aki reggel megsüti a kenyeret. Elkerekedett szemekkel figyeltem, a következő napokban mit kapott szegény kommentelő ezért. Többek közt azt is, hogy egy utazóblogger nem ilyeneknek ír, akik képtelenek lerázni magukról a kilenctől-ötig igáját.

Gyorsan biztosítanálak titeket, ha ilyenek vagytok, hogy én nektek is írok!:-)

Mert az ilyen utazók sokszor elfelejtik, hogy ha valóban mindenki így tenne, nem lenne senkinek autója, amit lestoppolhatnának, nem lenne senkinek otthona, ahol megszállhatnának, nem dolgozna senki olyan cégeknél, ahonnan ilyen-olyan terméket és szolgáltatást kikuncsorognak.

„Csak ez az igazi boldogság”

Mindenkinek mást jelent a boldogság.

Van, akinek a szabad utazást, és bizony olyan is van, akinek a munkát. Nyilván ezt nagyon nehéz megérteni annak, aki nem szeret dolgozni, de igenis nagyon sokan találják meg az örömet a tanításban, gyógyításban vagy akár abban, hogy kenyeret süssenek.

Én speciel imádok szöszölni a bloggal. Bizonyos értelemben többet dolgozom, mint amikor multinál voltam, mert most hétvégeken is ezzel kelek-fekszek. Senki nem kérné számon rajtam, ha nem lenne minden út részletesen megírva, ha nem vágnám össze a hónapok óta szerkesztésre váró videókat, ha nem lenne még plusz angol tartalom a weblapon, és még sorolhatnám. De előttem ezek olyan tornyosuló feladatok, amik nem hagyják, hogy lógassam a lábam. Ezt az apukámtól örököltem, ő volt munkamániás, anyukám meg imádott csacsogni, tőle a közlésvágyat hoztam. Jól kivagyok velük:-)

De szerintem nem kell leszólni vagy lesajnálni azokat, akik teljesen jól elvannak a maguk kis világában, a munkájukkal, családjukkal, hobbijaikkal.  Az is lehet teljes élet, sőt, bizonyos értelemben teljesebb, mint ide-oda mászkálni a világban.

Nem kell messze mennem példát találni, apukám volt ilyen. Mihelyst hazaért az üzemből, kiment a kertbe megkötözni a szőlőt vagy lenyírni a füvet, majd ha rásötétedett, még barkácsolt kicsit a pincében. Egyszer sikerült rábeszélni anyunak őt arra, hogy elmenjenek nyaralni Hajdúszoboszlóra, ott gyorsan talált magának feladatot és megcsinálta a rozoga kerítést. Mert ő így volt boldog. Dolgozott, megvacsorázott, megnézte a tévében a műsort és kényeztette a Cilit. Nem vágyott Bora Borára.

Egyáltalán miért írnak a bloggerek ilyen sületlenségeket?

Nyilván minden blogger tisztában van azzal, hogy nem mehet mindenki világgá, mint ahogy azzal is, hogy nekik sem fenékig tejfel az élet.

De ezek a bejegyzések olyanok, amik mindig sok tetszikelést, ergo nagyobb látogatottságot hoznak, és hát erre megy ki a játék. A saját népszerűségük növelésére. Mert hogy hasznos információtartalma az ilyen postoknak nem sok van.

Inspirálni, nem szájba rágni

Nagyon sok belföldi és külföldi bloggert ismerek, és közülük egy kézen meg tudom számolni azokat, akik valóban szabadon élnek. Akik nem függnek szponzoroktól, reklámbevételektől, nem izzadtságszagú az, amit csinálnak, nem vásárolták a követőket és valódi influencerek.

Na ők azok, akik soha nem szoktak kérkedni az életstílusukkal. Pontosan tudják, hogy mennyi munka és szerencse van a mögött, hogy eljutottak ide, és nem dörgölik mások orra alá, hogy na, nektek is így kellene. Inspirálnak, példát mutatnak az írásaikkal, de nem magukat helyezik előtérbe. Nem én-márkát építenek, hanem értéket teremtenek.

De Éva, mit törődsz azzal, mit csinálnak mások?

… szokta nekem szegezni a kérdést egy barátnőm. Valahol igaza van, és általában igyekszem nem venni tudomást semmiről, ami negatív energiákat hoz felém. De néhány ok miatt nem tudok elmenni mellette.

Most tekintsünk el attól, hogy hirtelen túl sok blogger lett, és ezer sebből vérzik a ‘”szakma”. Legtöbb eleve vásárolt követőbázissal működik, nem teremt akkora értéket az ügyfeleknek, amit állít, ráadásul a közönségét is megvezeti, hiszen saját véleménynek állítja be a fizetett tartalmat. Ez mind más téma.

Ami ehhez az „instagram-élethez” tartozik az az, hogy a blogger divatos szóval ugye influencer, csúnya magyar kifejezéssel megmondóember. Na, mármost ha az a dolga, hogy befolyásoljon, akkor jobb lenne, ha nem megtévesztené az embereket, hanem az igazat mondaná. A teljes képet mutatná be, nem annak egy kicsike szeletét.

Különösen veszélyesnek tartom az illúziók kreálását a fiatalok felé, akiknél eleve túl magas a  megfelelési kényszer, és túl sokat lógnak a közösségi médián. Még kétgyerekes, nagyon okos és intelligens barátnőmmel is megtörtént, hogy a közösségi médián megjelenő sikertörténeteket látva belesüllyedt a depresszióba, de szerencsére időben észbe kapott és átmenetileg leiratkozott minden ilyen felületről.

Úgyhogy én csak szeretném bennetek tudatosítani, hogy nekünk, utazóknak se csupa rózsaszín az élet, nem az utazás az egyetlen út az üdvözüléshez és higgyétek el, nektek is van annyi öröm és boldogság az életetekben, mint azoknak, akiknek a tengerparti naplementés fotóit látjátok.

Mindent érdemes megtenni persze, hogy megvalósuljanak a vágyak, de nem kell beleőrülni abba, ha nem tökéletes minden. Arra kell mindig koncentrálni, ami szép az életetekben, és nem arra, ami hiányzik. Szerintem ez az igazi boldogság, nem az instagram-élet.