A világ legcsodálatosabb helyeinek egyike: a Galápagos-szigetek…
2000. június 1.
Quitóban hűvös, esős idő fogadott. Becsekkoltam a szállodába. Imbolyogtam az álmosságtól a 18 órás repülőút után, de még talpon kellett maradni estig, hogy könnyebb legyen az átállás. Csak néhány órám volt megnézni a város nevezetességeit, ezért a legérdekesebbel kezdtem. Fogtam egy taxit, és rövid alkudozás után irány az egyenlítő, a várostól kb. 25 km-re. Egy emlékmű körül húzódik a sárga csík, mely az egyenlítő pontos helyét jelöli. Elkészítettem a klasszikus fotót – egyik lábam délen, a másik északon. A környéken lézengő pár turistának megtetszett az ötlet, úgyhogy fotózhattam mindegyiket. A komoly felszerelésnek megvan ez a szépsége, hogy az embert fotósnak nézik, így az átlagosnál több családi fotót készíthetek.
Aztán vissza a városba, rövid séta, majd a kötelező programok – mindenekelőtt felhívni a szülőket. Érdeklődtem a recepciós fiúnál, hol van a közelben posta nemzetközi hívásokra, mire úgy nézett rém, mintha a kőkorszakból jöttem volna. Csak nem postáról akarok telefonálni? Rézdróton vagy mi? Menjek be bármelyik sarkon egy Internet kávéházba, úgy sokkal olcsóbb és egyszerűbb. Kissé hitetlenkedve bár, de megfogadtam a tanácsát és pár perc múlva, nem tökéletes hangminőségben ugyan, de rendkívül olcsón csacsoghattam a mamámmal. A kávéházban a sok gringó mellett jó néhány helyi fiatal is nyúzta a gépeket, főleg játszottak, illetve chat-groupokkal leveleztek. Mindezt olcsón, kényelmesen, a számtalan kávéház valamelyikéből. Hm, üdvözlet Dél-Amerikából.
Még egy dolog hátravolt, konfirmálni a holnap induló hajót a Galápagos szigetekre. Hoztam a papírformát: elromlott a hajó, amivel mentem volna, így egy sokkal jobb kategóriába sorolt luxushajóra tettek át. Hát legyen. Ilyesmi minden úton történik velem: valami elromlik, nem megy, lekésem, stb., aztán kiderül, hogy úgy sokkal jobban járok.
A szállóban összefutottam néhány utazóval, akik La Pazból jöttek Quitóba, pont fordítva, mint ahogy én fogok menni, és nem győztek mesélni. Voltak ugyan egy kicsit riasztó részletek is, pl. a mínusz 5-10 fokban való sátorozás, no de majd lesz valahogy. Vacsi, csirke sült krumplival (mert csak ezt tudom spanyolul kérni), aztán végre alvás.
2000. június 3.
Lassan két napja hajózunk a Galápagos-szigetek körül és én csak ámulok-bámulok. Galápagos nem tartozik a pálmafás, luxusszállodás, hawaii inges szigetek sorába. A nap gyilkosan süt, árnyék nincs, a vízparti homok fekete vagy vörös, a talaj olyan köves, hogy fáj rajta járni, a legközelebbi kultúra az ecuadori partokon, úgy 1000 km-re van, és semmi éjszakai élet. De micsoda paradicsom ez a kis vulkanikus sziget-csoport. Az egyik utolsó hely a földön, ahol még szinte érintetlen a természet. Hol máshol lehet együtt úszkálni fókákkal és kis cápákkal, vagy napozni a parton, miközben leguánok bámulnak ránk vagy épp fregattmadarak udvarolnak egymásnak.
Írni nem tudtam eddig és most is csak kínlódva, mert nagyon hánykolódik a hajó, és az én kis gyomrom nincs ilyenekhez szokva. Gyönyörű a hajónk, csak elromlott valami stabilizátor benne, és akkor is imbolyog, amikor tükörsima vízen állunk. Nagy szürreális. És a legjobban én érzem ezt, mert a többiek a hajó fenekében laknak, én viszont fent a napozó teraszon. Fent szebb a napfelkelte, meg jobb a levegő, ráadásul egyedül vagyok azon a szinten, de jobban kileng a hajó – valamit valamiért. Beluga (=bálna) a hajó neve, és imádjuk. Kis csapatunkban 14 emberke, rajtam kívül csupa angolszász utas.
Tegnap délelőtt tettünk egy kis kirándulást a Turtle Cove-ba, ahol rájákat és kék lábú szulát láttunk, hihetetlen békés volt a hangulat, ahogy kis gumicsónakjainkkal eveztünk az öbölben.
Délután már ki is szálltunk North Seymour szigetén, sétáltunk pár órát, és újabb állatfajokat láttunk: fókát, fregattmadarat és tengeri gyíkot. Az itt élő tengeri gyík a világon az egyetlen, amely vízben él. A Galápagos-szigeteken a speciális környezet átváltoztatott növényeket és állatfajokat – a kaktusz olyan magasra nő, mint egy fa, a leguán megtanult úszni, madarak elfelejtettek repülni, és van hal, ami a földön is tud járni. Nem véletlen, hogy ez a környezet inspirálta Charles Darwint az evolúciós elmélet kidolgozására. Sőt. Vannak állatfajok, melyek még az egyes szigeteken is eltérően fejlődtek. Az óriásteknős például Santa Cruz szigetén rövid lábú és rövid nyakú, mert így is eléri a dús növényzetben a táplálékát. A dombosabb szigeteken élő óriásteknősöknek viszont hosszabb a nyaka és a lába is.
Elképesztő az állatok szelídsége – vagy ahogy a vezetőnk mondja, az ártatlansága is. Ők nem leküzdötték az embertől való félelmet, hanem meg sem tanulták. Nekem eddig az volt a természetes, hogy a madár elrepül, a fóka megriad, a rák visszahúzódik, ha ember közeledik. De itt nem. Egészen közel mehettünk hozzájuk, sőt, vigyázni kellett, nehogy rájuk lépjünk. Megérinteni persze nem lehetett őket, ez a szigorú előírások egyike. Egyszerre pl. csak két csoport mehet egy szigetre, maximum 15-15 fővel. Egyedül nem is lehet hajót bérelni, csak csoporttal és bejegyzett idegenvezetővel. A cipőket le kell mosni két partraszállás között, nehogy átkerüljön egy-egy mag, toll, stb. egy másik szigetre. Persze semmi szemetelés. A sziget mottója szerint csak a lábnyomaink maradhatnak a szigeteken – és az sem mindegy, hogy hol. Csak a kijelölt ösvényeken lehet sétálni, minél kevésbé zavarva az állatokat. Leírva ez túl szigorúan hangzik, de a helyszínen mindez természetes. És igazan nincs szükség az előírások megszegésére, így is rengeteg élmény éri az embert. A leguánok meg sem mozdultak, ahogy átléptünk rajtuk, a madarak az orrunk előtt párosodtak, a fókák utánunk úsztak a vízbe. Ezt a csodálatos kis univerzumot egy cseppet sem zavarta csapatunk látogatása.
Este vissza a hajóra, fenséges vacsorát csenderitett ifjú szakácsunk, Luis. A báros, George nagyon figyelmes fickó: ebédnél megjegyezte, ki hány cukorral issza a kávét, ki kér citromot, tejet a teába, és este már így szervírozta az italokat.
Az első hajón töltött éjszaka kevés alvással, viszont annál több pakolással telt, ahogy szanaszét repült minden a kabinomban. Időnként felkeltem visszarakni a cuccokat a helyükre, de ekkor meg a gyomrom tiltakozott. A vezetőnk már vagy 30 éve csinálja ezeket a túrákat, de reggel ő is halottsápadt volt. Ez azért megnyugtató, hogy nem csak én voltam rutintalan versenyző, de a tapasztalt öreg rókák sem bírják ezt a hajót.
A lenyűgöző napfelkelte hamar feledtette a kínokat, és izgatottan vártam a mai partraszállást Rabida szigetén. Rengeteg fóka napozott a parton, és amikor begázoltunk a vízbe, ott úszkáltak velünk a játékos teremtések.
Délután egész másfajta táj fogadott minket Santiago szigetén, Puerto Egasban, igazi vulkanikus hangulat. A gyönyörű vörös rákok igazán jól mutattak a fekete lávaköveken. Nagy rakás tengeri gyíkot is láttunk, többtucatnyi fekete kis csúnyaságot napozni a sziklákon.
No meg jó pár madarat is, de sajnos nem ismertem őket. Hiába mondta a vezetőnk angolul a nevüket, szerintem magyarul sem tudtam volna. A séta után úszás, és igazán megható jelenetnek voltunk tanúi. Egy fókapár napozott a parton, majd egyikük feltápászkodott, adott egy puszit a másiknak, majd lecammogott a vízhez. Félúton még integetett egyet neki, mintha azt mondana: Viszlát kedves, úszom egyet!
Aztán vacsi, igyekszem megtalálni az imbolygó hajó előnyeit: például nem kell megdönteni a tányért, mikor a leves aljához érünk, mert az magától is ferde. Vacsora után elszabadult a pokol. Kiderült, hogy éjjel átszeljük az egyenlítőt, és helyi tengeri hagyományok szerint meg kell válasszuk Neptunt, a tenger királyát, majd áldozatokat hozni érte. Egy négygyermekes ausztrál apuka, Greg lett a nyertes. Készítettünk neki kartonpapírból koronát, bevontuk alufóliával, majd megkoronáztuk. A hölgyek – jelképesen – felajánlottak neki szüzességüket, a férfiak italokat hoztak neki. Előbb-utóbb teljesen elázott a társaság.
Hajnal 3 körül kiültünk a hajó orrába, bámultunk előre a vaksötétbe, hallgattuk az óriási hullámok csattogását és vártuk a kapitány jelzését, hogy pontosan mikor is szeljük át az egyenlítőt. Amikor meghallottuk a legénység visszaszámlálását, megszólaltak a kürtök, pukkantak a pezsgős dugók és vidám koccintással köszöntöttük a pillanatot. Majd fergeteges tánc vette kezdetet, beállt a kukta és a báros is. A többiek pancser módon csak lötyögtek a helyi zenére, de én hasznát vettem a salsa óráknak és remek páros táncot mutattunk be az ifjú szakáccsal. Lefekvés előtt már rutinosan bepakoltam a szappant, fogkefét, sampont, stb. a mosdóba, hogy ne repüljön szanaszét. Kezdődik a hullámvonatozás.
2000. június 4.
Azt hiszem, ide rácsos gyerekágyakat kellene szerelni. Nem sok alvás volt, mert két kézzel kellett kapaszkodnom az ágy szélébe, hogy ne essek le. De aztán megláttam a terülj-terülj asztalkát, és rögtön jobb hangulatom lett. Reggelire a következőt tálalta elénk Luis: dinnye, ananász, és még egy rakás gyümölcs, müzli, joghurt, friss gyümölcslevek, sajtok és amerikai palacsinta. Kicsit félve szálltunk be a gumicsónakokba, nehogy elsüllyedjünk teletömött pocakjainkkal.
Egy elsüllyedt kráter belsejében kötöttünk ki, fél karéjban körülöttünk vulkán széle, azt indultunk megmászni. Genovesa a sziget neve, gyönyörű a táj, és rengeteg érdekes madarat láttunk. A Galápagos madárvilágának a fele a világon máshol nem található. Például a közel egyméteres szárnyfesztávolságú, repülni képtelen kormorán. Alkonyatkor kifejezetten ijesztő volt, ahogy a madarak százai köröztek felettünk a félhomályban. Egy baglyot is sikerült felfedeznünk, de elég messze, csak távcsővel láttuk, így képet nem lehetett kattintani róla.
Vacsora előtt a vezetőnk levetített egy filmet arról, hogyan jöttek létre a szigetek és a rajta elő különleges állatfajok. Aztán hirtelen elsötétült minden, a legénység lekapcsolta a villanyt és megjelent Luis egy nagy tortával, amin sok-sok gyertya égett – ma 22 éves kitűnő szakácsunk. Elénekeltük neki a Happy Birthday-t és pillanatok alatt elpusztítottuk a tortát.
2000. június 5.
Ma az én születésnapom van – és soha rosszabbat. Napközben fókákkal úszkáltam, este táncoltam a kapitánnyal, és hihetetlen tájakon siklott a hajónk. No, de szép sorjában.
Délelőtt Santiago szigeten kötöttünk ki, Bartolome nevű helyen. Elvileg itt tanyáznak a pingvinek, őket kerestük, de csak egy szem példányt sikerült felfedezni. Feladtuk a további keresést és megmásztuk a sziget kilátóját, 379 lépcsőn. Gyönyörű kilátás nyílt fentről a környékre: csupa fekete lávaerdő, körülötte a sötétkék, tiszta víz. Ebéd után Cerro Dragon volt a program, azaz a Sárkányhegy. Ez Santa Cruz szigeten van, és micsoda különbség. Mint egy édenkert: buja, dús zöld növényzet, elképesztő virágok, kaktuszok, kis tavak, és különleges állatok mindenfelé.
A fő attrakció a szárazföldi leguán, egy nagyon színes, de számomra elég ijesztő jószág. Mint egy mini dinoszaurusz. Alig lehet észrevenni őket, zöldessárga színükkel teljesen belesimulnak környezetükbe.
Majd találtunk egy kis öblöt, nyugodtan úszkáltunk, mikor a vezetőnk felhívta a figyelmünket azokra a jellegzetes fehér kis uszonyokra, amik kiálltak tőlünk nem messze a vízből: a szomszédaink kis cápák voltak. Bár a vezetőnk megnyugtatott minket, nemigen támadnak meg, azért inkább spuriztunk kifelé.
A hajón szülinapomra való tekintettel a többiek vártak egy kicsit a zuhanyozással: nálam fent ugyanis csak akkor van víznyomás, amikor senki más nem zuhanyozik. A szokott menetrend eddig az volt, hogy elkezdtem fürödni, majd általában hoppon maradtam szappanosan, samponosan, mert hirtelen elállt a víz, amikor a többiek is rákezdtek. De most megígérték, kapok negyedóra előnyt. Így szép tisztán mehettem le a vacsorához, ahol igencsak nagyot néztünk: az asztalokon hófehér abroszok, a legénység ünneplő ruhában, és a szakácsfiú óriási homárokat szervírozott fel. Még a zöldségeket is virág alakúra faragta, úgy nézett ki a vacsora, mint egy festmény. Kaptunk ingyen koktélokat is, majd egy óriási tortát.
Nem értettük, mi ez a nagy felhajtás, aztán kiderült, hogy a szakácsfiú megtudta, hogy ma nekem van szülinapom, és a legénység igazán megadta a módját az ünneplésnek. George még csokornyakkendőt is kötött, aztán vacsi után kezdődött a tánc. Először a kapitány táncoltatott meg a hófehér egyenruhájában, majd jött a remek salsa táncos Luis. Az összes utas össze akar minket boronálni, de hát van köztünk 12 év. A javamra. Helyes kis kölyök, mindig csak néz a nagy fekete szemeivel. Angolul nem tud, így beszélgetni nem tudunk. Ma egyszer csak elrohant, előhozta a rajzfüzetét, és mint egy szégyenlős kisfiú, megmutogatta a rajzait. Egész jók voltak.
2000. június 6.
Hajnali ébresztő, utolsó reggeli, és indulás a kikötőbe, Puerto Ayoraba. A legtöbben az első járattal elrepültek Quitóba, mi még maradtunk egy pár órát, így meglátogathattuk a Charles Darwin állomást. Itt végre megnézhettük a szigetcsoport jelképét, az óriásteknőcöket. Sajnos, kihalófélben vannak, mert eredeti lakhelyükön elszaporodtak a patkányok, melyek megeszik a tojásaikat. Ma már csak úgy tudják biztosítani a fennmaradásukat, hogy pár éves korukig ketrecekben nevelik őket és csak akkor szállítják vissza a teknősöket a többi szigetre, mikor már elég erősek megvédeni magukat.
Van köztük egy teknőc, bizonyos Lonesome George, amely utolsó példány a galápagosi óriásteknőcök 11 fajának egyikéből. Szomorú történetet egy táblán olvashatjuk: Lonesome George az egyik kis szigetről, Pintáról származik, ahol két veszély is leselkedett társaira. A 19. században az erre vetődő hajósok előszeretettel vitték magukkal a teknősöket élelemnek. Az igénytelen jószágok akár egy évig is eléltek a hajó fenekében étel-ital nélkül. A szigeten maradó példányokat az 1950-és években idetelepült halászok kecskéi pusztították ki. George-t 1971-ben találták a nemzeti park őrei, és azonnal átszállították a Charles Darwin kutatóállomásra. Összeköltöztették egy teknőclánnyal, amely a hozzá legközelebbi fajból származik, de hosszú várakozás után sem születtek teknőc bébik. Egy svájci orvostanhallgató lány több hónapot töltött azzal, hogy spermát próbáljon szerezni a teknőctől, de hiába masszírozta, ez sem sikerült. Érdekes kis állások vannak, ugye? George tudományosan összeállított étrendet kap, hogy minél tovább éljen. Felmerült még a klónozása is, de először minden létező természetes szaporodási lehetőséget megpróbálnak kimeríteni. Tervezik azt is, hogy újra átfésülik a szigetet további példányok után kutatva, de a bajt okozó kecskék eltávolítása után nagyon sűrű növényzet nőtte be a terepet, ami megnehezíti a keresést.
Készült néhány fotó, aztán sajnos indulni kellett, vissza Quitóba. Este közösen mentünk el vacsorázni, én úgy imbolyogtam az utcán, mint egy öreg tengerész – elég lesz megszokni a szárazföldet:-)
A sorozat összes írása
Ecuadori dzsungeltúra, Chan-Chan és Lima
Az inka ösvény és a Machu Picchu