2000. június 24.
Egész napos buszozás után érkeztünk meg Nazca városába, felvertük a sátrakat és nekiálltunk vacsorát főzni, majd a közeli szállodában megnéztünk egy videót a Nazca vonalakról.
A nazcák 200 és 800 között éltek, nagyjából abban a korban, amikor innen északra a mochék, aztán vagy egy évezredig elfeledkezett róluk a világ. A nazca kultúrát elsősorban a színes cserépedények és a sivatagi rajzok tették híressé. A Csendes-óceán és az Andok hegyvonulata közti körülbelül 500 négyzetkilométeres területen egyenes vonalak, geometrikus alakzatok és állatfigurák százait rajzolták a talajba.
Az állatrajzok mindegyike egyetlen, megszakítás nélküli vonalból áll, és hatalmas méretük ellenére döbbenetesen méretarányosak. A méretek érzékeltetésére néhány példa: a majom 93 méter magas, a pók átmérője 47 méter, a kondor szárnyfesztávolsága pedig 134 méter. A vonalakat egyszerűen alakították ki: a sivatag talajáról felszedték a felső vörös-fekete kavicsréteget, amelyet a vonal egyik szélére hordtak, így feltárult alatta a világosabb, halványsárga talajréteg. Eső hiányában a rajzolatok jó másfél évezrede kitűnő állapotban megmaradtak.
Mindenféle teóriák vannak arról, hogy kik, miért és hogyan rajzolták ezt a páratlan képgyűjteményt a sivatagba. A legelrugaszkodottabb Daniken elmélete, miszerint a terület földönkívüli lények űrhajóinak leszállóhelye. Nem tudhatom, lehet, hogy vannak földönkívüli lények, de azért mindig mosolygok, hogy ha valami régi csodát nem tudunk a mai eszünkkel megmagyarázni, akkor rögtön a marslakókat vesszük elő.
Voltak, akik szinte az egész életüket azzal töltötték, hogy megfejtsék a Nazca-vonalak rejtélyét. Ilyen volt például Maria Reiche német tudósnő, aki szerint az egész terület egy óriási naptár. Mások szerint rituális útvonalak, vagy legalábbis a vallással vannak kapcsolatban. Az biztos, hogy a talaj túl puha leszállópályának, a vonalak nem vezetnek sehova, így nem igazán lehetnek utak, és nem is mutatnak sehova, hogy iránytűként szolgáljanak.
Az viszont biztos, hogy az alakzatokat csak repülőgépről lehet alaposan szemügyre venni, egyrészt mert csak így lehet jól látni a formájukat, másrészt a területre nem is lehet besétálni, hiszen lábnyomaink óriási kárt okoznának.
2000. június 18.
Bár ez volt az egyik legjobban várt program, a fél társaság visszahőkölt, amikor kiderült, hogy három-öt személyes régi Cessna gépekkel fogunk tenni néhány kört a rajzok felett. Én is csak addig voltam nagylegény, amíg meg nem láttam a személyzetet: a pilótának az arca, segítőjének a keze volt összeégve egy korábbi baleset miatt.
Aztán szép sorban felbukkantak alattunk a híres rajzok: a majom, a kolibri, a pók, az integető emberke, és így tovább. Óriási élmény volt, kattogott is a gépem rendesen. A gyomrom kevésbé örült, mivel állandóan éles kanyart vettünk, hogy a rajzokat a gép túloldalán ülők is láthassák. Aznap még egy furcsa emlékhelyet kerestünk fel: Chaucilla temetőjét, ahol szanaszét hevernek a sivatagban ősrégi csontok, koponyák, ruhafoszlányok, hajcsomók, és ki tudja, még mi minden.
Az igazi meglepetés azonban a sivatag közepén található mosdó volt: vízöblítéses WC, mosdó, zuhany, papírtörülköző. Elképesztő luxus. Pár óra buszozás után elértük újabb szálláshelyünket, egy festői kis öblöt az óceán partján. Homokos part, kétoldalt magas sziklák, előttünk a mélykék óceán. Currys csirkét főztünk vacsorára és angol szokás szerint marshmallowt sütöttünk a tábortűznél.
2000. június 19.
Imádom a homokdűnéket, és ma igazán eleget láttam. Egész nap nyeltük a homokot a buszban, míg Arequipaba értünk. Útközben rengeteg lerombolt, kihalt várost láttunk, sok-sok pusztulást az El Nino útjában. EElhagytuk az óceán partját, és elkezdtünk felkapaszkodni a Panamerica országúton az Andokba. Óráról órára hűvösebb lett. Arequipa csodálatos kis városka, hangulatos főtérrel, hófödte hegycsúcsokkal, melyek közül a legmagasabb az El Misti a maga 5822 méterével. Az egész városka fehéren csillog, mert az összes épülete egy sillar nevű helyi vulkanikus kőfajtából épült. Isteni steaket ettünk, néha azért kell egy kis kényeztetés a kemény kalandoroknak is.
2000. június 20.
A város leghírhedtebb látnivalója a Santa Catalina kolostor, melyet 1580-ban építtetett egy gazdag özvegyasszony jómódú spanyol családok hajadon lányainak. A mamák úgy engedtek el lányaikat, hogy a messzi országban majd puritán életet élnek, de az elkényeztetett kis fruskák egészen másfajta életmódra rendezkedtek itt be. Szolgákat, zenészeket tartottak, és mindennaposak voltak a nagy vígasságok. A 450 lakónak csak egyharmada volt apáca, kétharmada szolgáló személyzet, főleg feketék. Három évszázadon keresztül tartott a tivornya, mígnem mindez a pápa fülébe jutott, és egy szigorú dominikánus nővért küldött a kolostorba rendet tenni. Ő aztán hazazavarta a lakók jó részét, a rabszolgákat felszabadította, és csak néhányan maradtak az egész háztömbnyi területet elfoglaló kolostorban.
A történteket sokáig teljes titok övezte, hiszen a bentlakók kívülállóval nem érintkeztek. Csak néhány évtizede derült ki mindez, amikor a város polgármestere az apácákat víz és villany bevezetésére kötelezte. Mivel ők ezt anyagilag nem bírták fedezni, megnyitották a területet a turisták előtt és elmesélték a történetét. Rendkívül fotogén az egész komplexum, élénk színű utcákkal, terekkel, szökőkutakkal, sok-sok virággal és narancsfával.
Délután aztán egy kis internetezés, tőzsdehírek és levelek, majd egy gyógyszertárban csillogtattam színészi képességeimet. Nagyon fáj a torkom és csúnyán köhögök, de nem akar felszakadni, kellene egy köptető szirup. A gyógyszertárban senki nem beszélt angolul. Előadtam, hogy milyen a száraz köhögés, rázva a fejem, hogy nem ezt akarom, és milyen a köpködés, és hogy az lenne jó. Feszülten figyelt az összes eladó és úgy láttam, megértettek. Kaptam rózsaszín itókát, remélem, az az. Ha nem, hat pech.
2000. június 21.
Másnap megjártuk utunk legmagasabb pontját, egy 4800 méteres csúcsot az Andokban. Busz vitt fel minket, addig nem is volt semmi baj, amíg ki nem szálltunk. Akkor aztán két lépés megtétele után hirtelen elfáradt az ember, csak kapkodott levegő után, és minden mozdulat sajgott. Az egyik angol lány komolyan rosszul lett, még jó, hogy volt nála az asztmájára kis inhaláló-készülék. A hegyoldal kanyargós szerpentinjein lejjebb ereszkedtünk a Colca Canyonba, a Cruz del Condor ponthoz, ahol jó eséllyel lehet kondorkeselyűt látni. Nem is kellett sokáig várnunk: hamarosan ott körözött a fejünk felett az óriási madár. A hegytetőn kis kőhalmok álltak ameddig a szem ellátott – az erre járó sofőrök pár követ egymásra tornyoznak, ez szerencsét hoz útjuk során. Biztos, ami biztos, én is építettem egy kis tornyot, aztán óriási erőfeszítéssel visszaszálltunk a buszba.
Este kis ejtőzés után sajt és bor partit tartottunk, mert ma van az egyik lány 22. szülinapja. A csapat nagy része a helyi háziállatot, az alpakkát kóstolta meg, de én nem szoktam megenni a különlegesebb helyi állatvilágot, maradtam a spagettinél.
2000. június 22.
Megint egész nap a buszon, szerencsére egy darabig nem lesz ilyen, hiszen az elkövetkező napokban Cuzco és környéke lesz a program. Cuzcoban óriási fesztivál fogadott minket, és mivel a belváros le volt zárva, jókora kerülő úton kellett megközelíteni a hotelt. Így felkacskaringóztunk a város melletti hegyre is, ahol egy óriási fehér Krisztus szobor áll, épp, mint Rióban, csak egytizednyi méretben. Érkezésünket tűzijátékkal köszöntötte a város. Gyorsan kipakoltunk és belevetettük magunkat a színes forgatagba. Az egész főtér tombolt, színes ruhás, kicsit pityókás emberek táncoltak mindenfelé, teljes önkívületben volt a tömeg. Micsoda város.
2000. június 23.
Kis bemelegítő túrát tettünk ma a nagy gyaloglás előtt. Még mindig nem döntöttem el, hogy vonattal vagy gyalog menjek a Machu Picchuhoz. Vonattal pár óra, gyalog 4 nap. A mai séta nem volt túl biztató, nehezen bírta a kis asztmás tüdőm a ritka levegőt, különösen hegynek felfele.
Első megállónk Saqsaywaman, ősi inka romterület volt, mely 1450 körül keletkezett. Óriási, végtelenül precízen összecsiszolt kövekből állnak a falai, 140 tonnányi kőtömeg. Rombusz formájú kövek, rombusz formájú falakba rakva, malter nélkül, csak pontos összeillesztéssel, hogy ellenálljon a földrengéseknek. Az ideérkező spanyol hódítók el nem tudták képzelni, hogy az egyszerű kecsua indiánok hogy tudtak ilyen fantasztikus építményeket emelni, így azok keletkezését földönkívüli lényeknek tulajdonították. Ma már bizonyított, hogy ezek a helyi őslakosság művei. A falak három szinten helyezkednek el, melyek a föld alatti (Ukju Pacha), a földfelszíni (Kay Pacha) és az égi világot (Hanan Pacha) jelképezik. Vagy a három szent állatot, azaz a pumát, a kondort és a kígyót. A területet nemcsak a földrengés és El Nino rongálta, hanem a környékbeli lakosok is: a köveket házak, utak építésére hordták el, sőt 1559-ben rendelet született arról is, hogy itteni kövekből épüljön fel Cuzco katedrálisa. Csak 1930-ban szűnt meg az a gyakorlat, hogy némi díj ellenében bárki elhordhassa az egyik legnagyszerűbb inka romváros köveit.
Következő megállónk Tambomachay volt, inka pihenőhely, szent kúttal. Aki ennek vízéből iszik, a legenda szerint örök életű lesz. A gyomorrontást nem mertem megkockáztatni, de a vezetőnk megnyugtatott, hogy úgyis bebiztosíthatom magamnak az örök életet, ha a fejemre locsolok a vízből, megtettem hát azt.
Felfrissülve haladtunk tovább Pisac fele, ahol ejtőztünk egy kicsit a városka piacán, majd felkapaszkodtunk a romokhoz. Ez már „komoly” 1.5 km-és gyaloglást igényelt, sípolt is a tüdőm rendesen. Az ősi inka város a hegy köves, terméketlen részére épült, mert az inkák nagyon odafigyeltek, hogy a jobb talajú földterületeket meghagyjak mezőgazdasági művelésre. A csúcsról remek kilátás nyílt a teraszosan művelt hegyoldalra. Az egyik szinte függőleges sziklafalon kis barlangokat mutatott a vezetőnk, a Tankanamarka temetőt. Becslések szerint itt 10 ezer sír lehetett, apró lukak a sziklába vájva, melyeket már nagyrészt kifosztottak. Az inkák hite szerint a halottak új életet kezdenek, ezért azokat mindennapi használati tárgyaikkal és értékes kincsekkel együtt temettek el. Nem véletlen, hogy a spanyol hódítók rögtön rávetették magukat ezekre a sírokra, és az összes nemesfémet elvitték belőlük. Este a városban újra tombolt a fesztivál, szintúgy a náthám, torokfájásom és homloküreg gyulladásom. A szálloda recepciósa saját bevallása szerint gyógyszerész végzettségű és felírt néhány pirulát. Én már bármilyen gyógyszert beveszek, de muszáj helyrejönni, hiszen már csak egy nap van a gyógyulásra, ha neki akarok vágni a túrának.
2000. június 24.
Micsoda ünnepnap. Inti Raymi, a Nap Ünnepe, az inkák ősi fesztiválja. Még a repülőn olvasgattam a KLM Inflight magazinját, amikor is megakadt a szemem néhány csodálatos fotón, melyek a tavalyi Inti Raymi ünnepen készültek. Mivel csak keveset tudtam erről a témáról, végigolvastam a cikket és nagyokat sóhajtoztam, milyen mázlista is lehet az az ember, aki egy ilyet meglát, hiszen a riói fesztivál után ez a kontinens 2. legnagyobb ünnepe. És mit tesz Isten, pont belecsöppentünk.
A Nap Ünnepe Fesztivált Wiracocha napisten tiszteletére rendezik, minden év június 24-én. Bár a téli napforduló június 21-én van, az inkák főpapja június 24-ét jelölte meg a Nap új évének, mivel szerintük a Nap június 21-ét követően még pár napig egy helyben áll, és csak 24-én emelkedik magasabbra. Minden évben kétszázezer ember özönlik Cuscóba ezen a napon, hogy tanúja legyen az ünnepségnek. A városban nyüzsgő tömeg az ünnep előestéjén hatalmas murit csapott. Szinte meglepődtem, hogy a perui zenészeket ezúttal nem egy budapesti aluljáróban, hanem Peruban látom, miközben gyanakodva méregettem a helyi specialitást, a sült tengerimalacot.
Kora reggel Nancyvel degeszre tömtük a hasunkat egy „all you can eat” étteremben, hogy evésre ne legyen gond egy darabig. Aztán ki a főtérre, a Plaza the Armas-ra, ahol már gyülekezett a tömeg. Bevallom, nem minden érdek nélkül összebarátkoztam egy rendőrrel, és megkérdeztem, melyik a legjobb pozíció a téren egy fotósnak. Megmutatta, pontosan hova álljak, és én keményen lecövekeltem. Egy darabig szinte egyedül álltam a járdaszegélyen, de aztán hatalmas tömeg fejlődött mellettem-mögöttem.
Hosszú várakozás után végre felharsant a zene és a tér kapuján elkezdtek bemasírozni a színészek. Csodálatos, színes ruhákban, ősi zenére, szép ünnepélyesen. Csak nyeldekeltem a meghatottságtól. Lassú, méltóságteljes lépésekkel lassan megtöltötték a tér közepét, majd behoztak a királyt is, aki kecsua nyelven köszöntötte a népet.
A szövegből ugyan egy kukkot sem értettünk, de a dobolás, táncolás, zenélés megtette a hatását, és csak álltunk megbabonázva. A rövid beszéd után a király és kísérete kivonult a térről, és igen, épp az orrom előtt, áldottam is a rendőrbarátomat. Nagy stressz volt egyszerre nyelni a könnyeimet és kattogtatni a fényképezőgépet, de sikerült ellőni vagy két tekercs filmet.
Az ötszáz színész kis buszokba szállva felvonult Saqsaywamanba, mi meg rohantunk utánuk. Hozzánk csapódott túlsúlyos amerikai útitársunk, Erin is, aki 10 perc után feladta a hegymenetet, és közölte, ő inkább nem megy sehova. Nem volt szívem otthagyni, nekiálltunk hát stoppolni, bár teljesen reménytelen volt, mert minden autó dugig tömve araszolt a hegytetőre. De megtörtént a csoda, megállt egy autó, és Erin ugyan már csak a csomagtartóban fért el, de felfurikáztak minket a délutáni ünnepség színhelyére. Itt a burzsuj gringo turisták a színpad körüli székeken ülve 35 dollárért nézhették végig a többórás szertartást, de mi a tömegben elvegyülve a hegyoldalról is elég jól láttunk. Talán így még szebb is volt – totálképek, ahogy a három szinten álló falakon sorban álltak a katonák, ahogy bevonult a tömeg a hegyoldalról a kis térre, és ameddig a szem ellátott, mindenhol szivárványszínű zászlók lobogtak. Ragyogott a nap, el is múlt egyből minden bajom.
Gyönyörű volt a szertartás, bár azt a részt nem nagyon szerettem, amikor ősi szokás szerint feláldoztak egy lámát. Szegénynek élve kitépték a szívét és körbemutogatták a tömegnek.
Este aztán a szállóban megjelent a helyi túracég képviselője, Efrain, aki végigvisz minket majd az inka ösvényen. Kaptunk kettesével egy-egy vízhatlan zsákot, abba kell éjjel belevarázsolnunk minden személyes holmit hálózsákostól együtt 4 napra, nem lesz könnyű. Lesz, ami lesz, nekivágok. Holnap reggel irány a Machu Picchu!
A sorozat összes írása
Ecuadori dzsungeltúra, Chan-Chan és Lima
Az inka ösvény és a Machu Picchu