2013. augusztus 14.
Egy kicsit esetlegesen kerültem Tallinnba: Robbie Williams facebook oldala „lájkolóinak” novemberben egy elővásárlási akció keretében kedvezményes áron kínáltak jegyeket a tavaszi-nyári koncertturnéra.
Eredetileg Bécsbe akartam lecsapni egyre, oda könnyen kiugrik az ember autóval, de a szerver leterheltsége miatt nem akart Bécs megnyílni… így ide-oda kattintgattam, van-e más olyan városba jegy, ahova mennek fapados járatok és egyszer csak Tallinnt sikerült megcsípni. Egy másik böngészőablakban gyorsan lecsekkoltam a repjegyet, és mivel találtam baráti áron az AirBalticnál, nem vacakoltam tovább: legyen akkor Észtország, ott még úgyse jártam.
A gyakorlatlan utazó esete a szállással
Történt mindez 2012 novemberében, és mint aki jól végezte dolgát, a gyorsszolgálattal érkező jegyet betettem a fiókba, az emailen érkező repjegyet egy Tallinn nevű folderbe, majd hátradőltem, mint aki jól végezte dolgát. Egy héttel az utazás előtt végre aztán nekiálltam megtervezni az útitervet, és ahogy összeállít a program, nekiveselkedtem a szállásfoglalásoknak. Ekkor futottam bele egy nem várt problémába: Tallinn picike főváros, a koncerthelyszín viszont óriási, és mivel a környéken sehol máshol nem játszik Robbie, láthatóan elözönlik a várost a koncertturisták. Amikor az utazás utolsó éjszakájára, azaz a koncert estéjére próbáltam szállást találni, booking.com fejléce azonnal kiírta, hogy a szállások 95 százaléka megtelt, és javasolta, válasszak más dátumot. Aha. Elképesztő szerencsével lecsaptam az utolsó 13 eurós ágyra egy 6-ágyas szobában valami lepukkant hostelben, amelynek a booking.com-on 6.6-os értékelése van, pedig én békeidőben 8-as alá nem megyek. Bár 25 éve nem aludtam ilyenben és rossz alvóként minden porcikám irtózik tőle, a döntést az könnyítette meg, hogy a következő árkategória 440 euró lett volna. Az indulásig hátralévő időben naponta többször is nézegettem a szállásfoglaló oldalakat és kint levő ismerősöket is riasztottam, de nagyon úgy festett a helyzet, tényleg csúcsra jár a város: volt hotel, ahol az egyébként 50 eurós szobákat 700-ért árulták a koncert estéjére. És így is megtelt.
No, egy éjszakát majd csak kibírok, gondoltam, úgyhogy indulás. Ferihegyen ismét meglepetés: bár a jegyvásárlásnál és a jegyen semmi nem utalt erre, az AirBaltic amolyan félfapados társaság, melynél néhány hónapja online kell becsekkolni, különben a repülőtéren fizetni kell. Szerencsére korántsem olyan vérszomjasak, mint más fapados társaik: az utasfelvételnél a hölgy kis jóindulattal a nagyobb hátizsákom is kézipoggyásznak minősítette (pedig elvileg csak egyet lehet felvinni és nálam egy kicsi meg egy nagy volt), plusz biztatott, próbáljam meg az online becsekkolást, hátha nem zárták még le. A telefonon nem boldogultam vele, de felhívtam egy barátnőmet, aki a gépe előtt ült, így az ő segítségével megoldódott.
A rigai reptéren volt másfél óra várakozás az átszállásra, és kellemesen meglepődtem, milyen kényelmes lábtartós székeken lehet ingyen wifizni. A gépre váró mintegy három tucatnyi utas közül csak egy ősz úr volt, aki nem babrált se mobilt, se laptopot, ki is rítt a tömegből.
Tallin
Tallinnban hamar megtaláltam a két éjszakára lefoglalt szállást, az Economy Hotellben. Érkezés után azonnal megkérdeztem, lenne-e esetleg hely augusztus 20-ra is, de csak elnézően mosolyogtam a naivságomon.
Besétáltam a pár percre fekvő óvárosba, kicsit dideregve a 15 fokos hidegben, miután Budapesten még tombolt a kánikula, mikor elindultam. Hamarosan az eső is nekiállt esni, de ezt végül nem bántam, mert a kivilágított kis mesebeli házikók elragadóan mutattak a csillogó macskaköves utcákon.
2013. augusztus 15.
Reggel kényelmesen megreggeliztem a város egyik legjobb cukrászdájában, a Le Bonaparte kávézóban, aztán egész nap az óvárosban bóklásztam. Mivel az út hátralevő része elég rohanós lesz, most nem hajtottam magam, csak kényelmesen nézelődtem, kávéztam, sétálgattam.
Felmásztam a Szent Olaf templom tornyába, ami a Lonely Planet szerint a középkorban a világ legmagasabb építménye volt. Miközben felkapaszkodtam a 258 lépcsőfokon, határozottan úgy éreztem, ez még MINDIG a legmagasabb torony.
Nem nagy az óváros és keresztül-kasul többször is végigjártam, de nehéz megunni, mert annyira színesek a házak. Mintha itt minden óra „blue-hour” lenne, olyan mélykék volt az ég. Feltűnt, hogy szinte teljesen hiányoznak a multik – a Városháza tér egyik sarkában megbúvó egy szem Esprit üzlettől eltekintve egyetlen globális ruházati láncot vagy éttermet nem láttam az óvárosban.
A másik, ami eltér a világ többi fővárosának centrumától, hogy itt az ajándékboltokban nagyrészt minőségi helyi termékeket árulnak: szőtteseket, kötött pulóvereket, sálakat, színes kerámiákat, egyedi üvegárut és ékszerek, fafaragásokat. Nincs sok tömegáru és alig van gagyi.
Ebédelni egy tipikus észt fogásokat kínáló étterembe tértem be, sózott heringet és ropogós malacfület kértem, és a két előétellel jól is laktam.
Délután felkaptattam a Doompea (Dóm hegy) városrészbe, ahol a vár és a Dómtemplom mellett az Alekszander Nyevszkij-katedrális a fő látványosság.
Vacsorára aztán az alap észt fogást kértem: sült sertéshús, sült krumpli, párolt káposzta. Bár a fővárosban egyre több nemzetközi konyhát képviselő étterem nyílik, ha hagyományos észt ételeket szeretnénk enni, azok bizony elég egyszerűek, szegényesek, de legalább laktatóak.
Tallintól keletre
2013. augusztus 16.
Reggel kicsekkolás, busszal az autókölcsönzőhöz. Egy eddig általam nem ismert irodánál foglaltam (NU Car Rentals), az volt a legolcsóbb a neten. A külvárosi gyártelepre kiérve a megadott címen nem láttam se autókölcsönzős feliratot, se kóbor autókat, ült viszont az épület küszöbén az orrát lógatva egy másik turista, mellette a bőröndjével. Kérdeztem, mi újság, azt felelte, zárva az ajtó. Végigböngésztem a kapucsengőket és lám, az egyiken autókölcsönző felirat volt, hurrá. Felcsengettem, és már jött is a fiatalember. A szokásosnál gyorsabb, egyszerűbb volt papírmunka, az útlevelem és a jogsim nem fénymásolgatta, hanem lefényképezte a mobiljával és már vezetett is ki egy hátsó udvarba, ahol ott várt rám egy Toyota Auris. Indulás.
Palmse kastély
Első becélzott állomás a Palmse egykori urasági kastély, melyet az 1760-as években építtetett egy balti német család. Az eredeti pompájában tökéletesen helyreállított, korabeli bútorokkal berendezett épület ma múzeumként üzemel. Korán odaértem, még húsz perc volt a nyitásig, úgyhogy addig elautókáztam egy másik közeli kúriához. Amikor megérkeztem, egy hatalmas busznyi turista épp felkászálódott a buszára és egyből kitaláltam, hogy ők is a Palmsebe mennek. Nem akartam utánuk érkezni, mert akkor se normális fotót nem tudok majd csinálni a 40 izgő-mozgó turistától, se a mosdóba vagy a kávézóba nem jutok be sorban állás nélkül – úgyhogy gyors fotó a másik épületről, aztán bevágódtam az autóba, irány Palmse, leelőzve a buszt.
Nagyon helyes a kúria, meg a körülette levő kert a kis tóval és melléképületekkel, de csodálkoztam, hogyhogy nem nyitottak itt valamelyik kis tóparti pavilonban egy kávézót. Csak pár száz méterrel odébb van egy pajtaszerű épületben egy étterem, ott lehet kávézni, nem olyan hangulatos.
Továbbhaladva kelet felé egyszer csak útlezárásba ütköztem, jó nagyot kellett kerülni. Fogalmam nem volt, merre haladok, de ragyogott a nap és a magnóból észtül bömbölt a Hotel California – magamban azon mosolyogtam, ezek azok a pillanatok, amiért érdemes elindulni…
Sillamae
Sillamae leírása elég furcsának tűnt az útikönyvben, de egyáltalán nem bántam meg, hogy megálltam itt. A város itt maradt az 50-es évekből, mintha teljesen megfeledkezett volna róla az idő. A sztálini építészet élő műemléke a város – hatalmas, kőfaragásokkal ékesített lakótelepek, melyek még őrzik az egykori pompát, de már látszik rajtuk az idő. Az épületek vakolata omladozik, soknak megroggyant a teteje, a kőfaragások hiányosak. A széles árnyas sugárutak, impozáns lépcsők vízköpőkkel, mindenhol az elegáns, a grandiózus vegyült a melankolikussal, az elenyészővel. Nagyon-nagyon különös egy hely.
Narva
A következő megálló Narva volt, az orosz határ mellett. Itt javarészt oroszok laknak, úgyhogy az észttel akkor se boldogultam volna, ha tudnék észtül. A sok elterelés és az értetlen helyiek miatt meglepően lassan találtam meg a város ékességét, a hatalmas erődöt, de végül csak meglett. Furcsa, hogy szinte a útlevél-ellenőrző bódék mögé kell menni, annyira a határon van, a folyó túlpartján levő hasonló erőd Ivangorodban már orosz terület. Európában egyedülálló ritkaság a keskeny határfolyó orosz, illetve észt oldalán álló két erőd, melyeket még a dánok emeltek a 13. században.
Az épületben nem túl érdekfeszítő múzeum van, a kertben pedig egy haragosan villogó szemű hatalmas Lenin szobor, a Baltikum legépebben megmaradt Lenin-szobra – úgy látszik, itt nem kellett az ilyesmiket ledönteni.
Peipsi-tó
Tartuban volt foglalva a szállás, de egy kis kerülővel mentem, hogy érintsem a Peipsi-tó északi részét. A sok helyütt homokos partszakaszú tó népszerű üdülőhely volt a szovjet időkben, az úton haladva rengeteg kempinget, üdülőt láttam, de mind elhagyatottan, szomorúan álltak a turistaszezon kellős közepén. Különösen Vasknarva település érdekelt, ahol az útikönyv szerint szellemjárta templomrom van, melyet állítólag a KGB rádióközpontként használt. Ez nem volt akkora szám, de nem bántam meg a kirándulást, hiszen nagyon különös hangulat volt erre, mintha nem is 2013-at írnánk.
Sokat olvastam arról, milyen remek füstölt halat árulnak a tóparton, de sokáig egy halárussal sem találkoztam, csak kihalt szállodákkal, bezárt boltokkal és éttermekkel. Mintha mindenki elmenekült volna innen. Amikor már kis híján feladtam, végre feltűnt egy halárus, be is lakmároztam remek halból, savanykás orosz kenyérrel, isteni volt. Az első bódé után láttam vagy két tucatot, egymás után tűntek fel az út szélén- kőépületekben, fabarakkokban, lakóautókban, halárus halárus hátán.
Tartuban elég egyszerű volt a szállás (Vikerkaare), de egy éjszakára jó lesz. A hal után csak kis édességre vágytam, így kerestem egy nagy hipermarketet, és bevásároltam Túró Rudikból, legalább letesztelem, melyik a legjobb. A kosarakban turkálva tanácstalanul nézegettem a kínálatot, több márkának több ízesítésű változatát kínálták. Szerencsére egy copfos fiatalember a segítségemre sietett és részletesen elmondta, melyik milyen és melyek az ő személyes kedvencei. Azok közül választottam hármat vacsorára, némi gyümölccsel kiegészítve.
Észtország délkeleti csücske
2013. agusztus 17.
Reggel nem várt probléma volt a kávéhoz jutás: a városban az első két kávézót zárva találtam, no és azzal is szembesültem, hogy parkolni csak mobillal lehet, de nem jövök rá, hogy hogyan. Gondoltam, talán egyszerűbb lesz kávézni majd az út szélén, de egy óra alatt egyetlen benzinkút vagy kávézó se volt az út mellett. Észtországban az az egyik furcsaság, hogy itt nincsenek kisvárosok vagy falvak, csak nagyon elszórt apró települések, melyek láthatóan nem tartanak el egy cukrászdát vagy pékséget.
Endla nemzeti park
Ma az első célpont az Endla nemzeti park volt, aminek az útikönyv csak két nyúlfarknyi bekezdést szentelt, de az interneten fellelhető fotók alapján megérte a kitérőt. Kicsit nehezen cserkésztem be, ugyanis az Endla nevű településről nem érhető el, az útikönyv pedig Torma nevű települést adta meg a park központjának. Kicsit csodálkoztam, hiszen elég messze esett a parktól, de elautóztam oda, persze feleslegesen – egy utcai nagy léptékű turistainformációs térképről végre kiderült, nem Torma, hanem Tooma a keresett hely – majd lesz pár szavam a Park Kiadóhoz, akik a Lonely Planet Balti Államok könyvének magyar fordítását végezték. Nem ez az egyetlen hiba, amit felfedeztem a könyvben. No de meglett Tooma is, ott pedig a zárva talált információs központ. A térkép előtt egy észt úriemberrel ácsorogtunk, akivel közös nyelv híján nem tudtunk egymásnak segíteni, de ahogy mindketten tanácstalanul álltunk a tábla előtt a szemerkélő esőben, legalább lelki támaszt nyújthattunk egymásnak. A térkép alapján ő jobbra indult, én balra, nagyjából ennyire volt egyértelmű az irány. Persze a női megérzés győzött, ráleltem a mohával belepett erdei ösvényre, ami a lápvidékre vezetett. Itt már pallókon kellett haladni a fantasztikus tájon, és hamarosan meghallottam mögöttem az észt úr lépteit is, ő is idetalált.
Kisétáltam-kifotóztam magam, aztán még jártam egy kicsit a tó körül is, majd vissza az autóba.
Utána ismét a Peipsi tó felé vettem az irányt, ezúttal Varska felé és ismét terelőúton jutottam oda – de legalább keresztül-kasul bejárom a vidéket. Furcsa, hogy ahogy a pedánsan karbantartott, precízen lenyírt pázsitos porták váltakoznak a beomlott tetejű, romos épületekkel. Én még ennyi romos tetőt életemben nem láttam – vagy nem jól csinálják őket, vagy különösen kemény volt a tél, nem értem.
Szetu falumúzeum
Varskaba a Szetu falumúzeum miatt tettem kitérőt és bár úgy éreztem, abszolút világvége helyen járok, kifejezetten sok kiránduló volt itt, még egy háromtagú magyar család is.
A kis skanzenszerű udvar nem volt különösebben nagy durranás, de kellemesen el lehetett tölteni egy órácskát a mellette levő étteremben egyszerű fogásokkal és egy barátságos vörös cicával. Hideg uborkalevest ettem, amibe káposztát és hagymát gyalultak, utána pedig tört krumplit valamilyen gabonával (groats).
Obinitsa
Haladtam tovább Obinitsa felé, ami előtt pár kilométerre találhatóak a piusai homokbarlangok. Ezek a homokbányászat eredményeként jöttek létre, különös, holdbéli tájon.
Obinista a szetu királyság észtországi központja. A szetu királyságot sajnálatosan kettéválasztja az észt-orosz határ, területének kisebb, lakosságának nagyobb része az észt részen él. Épp valami rendezvény volt a faluban, énekesekkel, mulatsággal, kicsit én is bekukkantottam.
A falu határában különöse temetőre bukkantam: a szerény, egyszerű, de pedánsan rendben tartott sírkövek körül számos pad állt – úgy látszik, a helyiek szeretnek több időt tölteni elhunyt szeretteikkel.
A szállásom ezúttal Vöruban volt. A megadott címen nem volt hotel, hanem egy lakótelepi ház, de a kapun belépve találtam egy recepciót. Két fiú bűvölte a számítógépét, de azt nem tudták, merre a recepciós. Ki volt írva egy telefonszám, de nem akartam drága roaming költséget, így az ott levő telefonról tárcsáztam, helyi hívás biztos ingyen van. Pár perc múlva be is futott egy hölgy és kiderült, háromágyas blokkok vannak a házban, közös fürdővel. Választhatok, hogy a már látott kosaras fiúkkal költözök össze vagy egy anyukával, aki két kisgyerekkel utazik. Nem volt kérdés.
Ma este is közértből lett a vacsora, újabb tesztelendő Túró Rudikkal, elég alapos munkát végzek:-)
Sangaste, Parnu és Saaremaa
2013. augusztus 18.
Hosszú autózás várt ma rám, Saaremaa szigetére, de mindenekelőtt tettem egy kis kitérőt a Sangaste kastélyhoz. A vörös téglából épített várszerű építményt állítólag a Windsor kastélyról mintázták. Leginkább esküvőket tartanak itt, de néhány átlag szállóvendég és turista is megfordul a falai közt.
Ahogy továbbhajtottam Parnu felé, belémvillant, hogy teljesen elfelejtettem megnézni Tartuban a régi obszervatóriumot, pedig az a Struve Földmérő Vonal világörökség része. Nem is pontosan Tartuban található, hanem onnan 20 kilométerre, egy Tőravere nevű kis település. Bepötyögtem a GPS-be, jó két óra kerülő, de hát legyen, épp belefér. Persze ez a kitérő is felesleges lett, ugyanis abból a településből kettő is van, de valahogy ez nem tűnt fel és én másfelé mentem. Akkor viszont már nem volt kedvem a másikhoz is elzarándokolni, irány inkább Parnu és a tengerpart. Mire odaértem, az előzetes időjárás-jelentésre alaposan rácáfolva ragyogó napsütés fogadott, úgyhogy egy kis spontán fürdőzéssel vigasztaltam meg magam a felesleges körökért. A strandon is hallottam magyar szót, nem utaztam elég messze. A víz nagyon hideg volt, de a tudat, hogy megmártózom a tengerben, azért jól esett.
Utána már egyenesen irány a sziget, nagy szerencsém volt a komppal, ahogy a partra értem, gyakorlatilag egyből hajthattam be a hajó gyomrába és azonnal indultunk is.
Alig pár perc alatt átértünk a szigetekhez, onnan még egy óra autóval a szállásra. Este a házigazda javaslatára egy malomból kialakított étteremben vacsoráztam, szoljanka levest és egy furcsa édes italt, amiben különféle gabonák vannak joghurtban feloldva egy kis cukorral.
Vacsora után körbesétáltam a várat, pont jókor, naplementében. Még az is lehet, hogy ebből is világörökség lesz, legalábbis fent van a jelöltek listáján. Közben elcsodálkoztam, az ajándékboltban látott hímzett ruhákon és papucsokon milyen ismerős volt a minta.
Csak nem hagyott nyugodni, hogy Tartuban kimaradt a Struve földmérő pont – van másik kettő is Észtországban és azok nincsenek ANNYIRA messze. Bár Kuressaareból, ahol megszálltam, Tallinn csak négy óra, ha a legközelebbi földmérő pontot felkeresem, úgy nyolc és fél – de legalább nem kilenc és fél, mintha egész Tartuig kerülnék. Az esztelen kerülő ellen szólt, hogy Vilnius közelében is van egy földmérő pont, ha majd ott járok, azt könnyebben meg tudom nézni. A hatalmas kitérő melletti érv volt viszont az, hogy akkor elmehetek Amblába, ahol a fő kiiking központ van, hátha látom akcióban az óriáshintát. A Lonely Planetben olvastam a kiiking nevű sportról, amit a világon csak itt, Észtországban űznek és nagyon szerettem volna megnézni. A fővárosban és Tartuban hiába kérdezősködtem, nem tudtak kiikinget mutatni, és az interneten bukkantam rá, hogy Amblaban van egy tuti lelőhely. Mivel az idő nem kedvezett a strandolásra, ez végleg arra billentette a mérleg nyelvét, hogy irány vissza az ország belsejébe. Lemondtam a másnapi szállást és felhúztam jó koránra a vekkert (vagyis hétre állítottam pityegni az okostelefont).
2013. augusztus 19.
Reggel azért még sétáltam egy jót Kuressaareban, kicsike, de hangulatos város.
Aztán irány a komp. Előtte egy előző este kinézett kávézóban terveztem reggelizni, de hiába érkeztem pár perccel nyitás után, még zárva voltak. Így a hajón kellett kávézni, és ha már volt ott büfé, egyúttal meg is ebédeltem, ki tudja, mikor jutok megint kajához, itt Észtországban mindig jobb résen lenni. Ahogy beleharaptam a fasírtba, elfogott valami ismerős érzés – szerintem ugyanilyen fasírtot ehettünk Krasznodárban hetekig, amikor száműzetésben voltunk az egyetem alatt, bő két és fél évtizede!
Belőttem a GPS-en a célt, aztán indulás. Az út nagy része földutakon vezetett, aszfaltos út csak nagyobb városok közt van, én meg keresztben haladtam, apró településeket érintve. Így persze benzinkút meg kaja se volt, de már készültem, és a behajózás előtt a szigeten teletöltöttem a tankot és jól bevásároltam egy szupermarketben. Ha így kajál az ember, nagyon olcsón ki lehet jönni: két Túró Rudi, két banán, két palack víz, két péksütemény és egy nagy joghurt ezer forint alatt volt. Az 1.60-1.80 eurós kávékat kivéve egyébként se érzi itt soha az ember, hogy lenyúlnák, teljesen korrektek az árak.
A hosszú autózás során hálát adtam az égnek, hogy van itt is Star FM, jó kis nyolcvanas évek muzsikával. YOLO ide vagy oda, azért végtelen autózás közben igazán csak a 80-as évek zenéje dobja fel az embert. Ennél legalább együtt lehet üvölteni a szöveget az énekessel – ha esetleg elfelejtettem volna, volt alkalom gyakorolni, napok óta ugyanaz a szett-lista meg, de még nem unom:-) Azon is merengtem a régi slágerek hallgatása közben, milyen jó is volt ezekre lassúzni még tini korunkban és vajon ez teljesen kimarad a mai gimiseknek?
A kinézett pont Sikuma településen lett volna, de a célhoz közelítve kiderült, Sikuma nem csak egy apró település, hanem egy járás is, és valószínűleg valami tök eldugott helyen kellene egy kődarabot megtalálni. Közben, mint valami film noir moziban, állandóan eleredt az eső is, és csak tanácstalanul bámultam az esőfüggönyön át a pusztát magam körül. Sehol egy lélek. Valami teljesen elképesztő véletlen folytán megláttam egy nevezetesség felé mutató barna iránytáblát és jobban megnézve rájöttem, hogy ez az egyik Struve kőhöz vezet – úgyhogy el is fordultam arra és csakhamar megtaláltam egy alig 70 centis gránitoszlopot, amiért elvergődtem ide az Isten háta mögé. Az oszlop melletti tábláról kiderült, hogy a három észt geodéziai pont közül Tartu még a leglátványosabb, ott van egy rendes obszervatórium. A Sikuma pont, amit nem találtam, egy nagyobbacska kő és ez a legpuritánabb, ahol én álltam. Még jó, hogy volt mögötte egy szélmalom, egy normál ember számára is értékelhető látványosság.
Innen alig fél óra volt Ambla. Gondoltam, egy hétméteres hintát csak megtalálok egy aprócska faluban, de annyira mégse volt egyszerű. Szerencsére előbb-utóbb jött egy hölgy, akinek észtül valahogy el kellett magyaráznom, mit keresek, de még ezt az akadályt is vettem, sőt, az észt útba igazítást is lekövettem. Meglett a hinta, bár csak egy 4 méteres, mint kiderült, a hétméteres óriás most nincs itt, de a 4 méterest is meg lehet magasítani 6 méterig, ha arra vágyom.
Az itt lakó hölgyet álmából vertem fel, de amikor kiderült, hogy mindketten Évák vagyunk, azért kicsit megenyhült és még arra is rá tudtam venni, hogy mutasson be egy átfordulást. A két csuklóját és az egyik bokáját rögzítette, közben elmondta, hogy általában mindkét bokát lekötik, de ő már 6 éve csinálja, elég rutinos, úgyhogy már csak az egyiket szokta. Elkészítettem a vágyott videót, felírtam az email címét, hova küldjem, aztán elköszöntünk.
Irány Paldiski. Még ez volt a bakancslistán, gondoltam, ott megalszom és akkor holnap reggel annak a felfedezésével kezdem a napot. Arra nem gondoltam, hogy csak egy szálloda van ott, 14 ággyal, amire már 21 vendég jut, egy nagyobb szerelő csapat a környékről. A hölgy szerint valószínűleg már csak Tallinnban lesz szállás, ha egyáltalán, elég nagy mizéria van a Robbie Williams koncert miatt. Nekem mondja…
Elindultam Tallinn felé, de útközben lehajtottam az országútról egy aprócska faluba és itt akadt egy egész fura kemping, olyan, mint a régi úttörőtáborok, olcsó szobákkal. 20 euró, igaz, mindkét szomszéd szobából minden apró zajt hallok, de hátha segít a füldugó. Annyira Csillebérc hangulat van, lehet, hogy reggel zászlófelvonás lesz és sorakozó!:-)
2013. augusztus 20.
Reggel arra ébredtem, hogy egy párocskának jól indul a nap, apró, majd egyre hangosabb sikongatások verték fel az erdő csendjét. Amikor végre elcsendesült a zaj, a kemping összes lakója rágyújtott, olyan jó volt.
Nem hagyott nyugodni, hogy előző nap Paldiskiban nem találtam a szovjet idők romos emlékeit, ha már betegesen vonzódom a romos dolgokhoz, ismét nekivágtam. Körbevezettem szép lassan a városka összes utcáján oda-vissza, de csak nem láttam azt a tengerészeti kiképzőközpontot, ami az útikönyv szerint a város minden pontjáról látszik. Találtam viszont sok ledózerolt területet, friss bontási nyomokat, lehet, hogy azok az épületek is épp most estek áldozatul a felújításnak, amiket kerestem.
Mert az a levegőben volt, hogy a város épp megújul – a széles, árnyas sétányokon sok építkezésnek láttam nyomát, a főtéren láthatóan új, színes játszótér és hatalmas, vadonatúj bevásárlóközpont virított.
Robbie Williams koncert Tallinnban
Elindultam Tallinn felé. Még az utazás elején kiszúrtam, hogy ma 3-kor nemzeti ünnep lesz a Kadriorg parkban, arra fel akartam érni. Még jó időben voltam, úgyhogy amíg megvolt az autó, kerültem egyet a skanzen felé is.
Aztán leadtam az autókölcsönzőben a holt koszos kis autót, és megcéloztam a buszmegállót. A hostel felé járó busz épp elment az orrom előtt és a következő egy óra múlva jött volna, úgyhogy inkább nekivágtam gyalog, utálok várakozni. Úgy éreztem magam, mint az utazóévek elején – egy hostel felé tartok, hátizsákkal, gyalog, kicsit elcsigázottan és éhesen. Megtaláltam a Tallin Hostelt és nem túlzás a sok rossz kritika, elég lepattant épület.
Az apró szobában épp, hogy elfér 3 emeletes ágy. Lepakoltam a cuccot és menekültem is el onnan, irány a Kadriorg park. Itt tényleg jó kis fesztiválhangulat volt, mindenkinél nemzeti színű zászló, piknik, szabad tűzön sütött kaják, a színpadon pedig énekkarok váltották egymást. Az észteknél nagy hagyománya van az éneklésnek, még a függetlenségükért is dalolászva küzdöttek.
Egy plusz bónusz volt, hogy a park egyik tavában fekete hattyúkat is láttam, ilyenekhez korábban nem volt szerencsém.
Visszamentem a szállásra, zuhany, tiszta ruha, ki a koncertre. A Tallinn Songs Festival Ground a tengerpart mellett egy hatalmas park, ahol 1988-ban egyszer 300,000 ember jött össze énekelni hazafias dalokat az „éneklő forradalom” csúcspontjaként. Most már megértettem, miért találtam olyan nehezen szállást. Az egy dolog, hogy Tallinn viszonylag kicsi, nincs rengeteg szálloda, de a koncerthelyszín meg nagy: 70,000 férőhelyes és csurig meg is telt, hiszen mivel nincsenek szektorok, egységes, viszonylag kedvező áron árulták a jegyeket. R
áadásul az egész régióban csak itt lépett fel Robbie, így rengeteg litván, lett, lengyel és még ki tudja milyen nemzetiségű rajongó érkezett a koncertre. Mivel sokan egyenesen a Kadriorg parkból jöttek, a tömeg nagy részénél kis nemzeti színű papírzászló is volt, és ahogy felcsendült az első dal, lelkesen lengették – hatalmas hangulat volt.
Szerencsére a koncert időben elkezdődött, a kiírással ellentétben nem volt előzenekar, így még éjfél előtt véget is ért, és sikerült tömegközlekedéssel visszajutni a hostelbe. Megpróbáltam aludni, de az emeletes ágyon a felettem alvó lány fulladt, köhögött, szipákolt és nyögdécselt, így átmásztam egy másik, még üres ágyra a saját magam által felhúzott ágyneművel. A nyögdécselőn kívül persze volt a ki-bejárkálós és a horkolós fajtából is egy, csak a zörgős nejlonszatyorba pakolós hiányzott a hostelek legutálatosabb lakóinak palettájáról. De hajnali kettőkor az is megérkezett. Ráadásul elkezdte rángatni a paplanom, hogy azonnal menjek az ágyából. Nem igazán fogtam, miről beszél, hiszen ott nem volt megvetve az ágy, de közölte, előző éjjel ő ott aludt és az az ő ágya. Rámutattam az én korábbi, üres ágyamra és befordultam a fal felé, hagyjon békén. Vette az üzenetet, oda hurcolkodott, de alvás előtt egy fél órát még pakolászott – hogy aztán hajnali hatkor újra kezdje az egészet. Nekem az utazásaim során mindig rejtély, mit lehet annyit ki-be pakolászni a táskákba, de ezt már soha nem fogom megtudni.
Reggel a helyi busszal olcsón és gyorsan ki tudtam menni a reptérre és különösebb komplikációk nélkül hazarepültem. Összességében Észtország nagyon kellemes kis utazás volt, ahol Tallinn mellett leginkább a szép vidéki táj tetszett és az, hogy a lehúzásnak, barátságtalanságnak sehol nyoma nincs – kedves kis szerethető ország.
További írások a Baltikumból:
Lettország – legjobb látnivalók
Utószó
Hasznosak voltak a fentiek? Szívesen olvasol ilyen útleírásokat, tippeket? Ha igen, és nem lenne ellenedre valamivel viszonozni a blogba fektetett munkámat, könnyen megteheted úgy, hogy neked ne kerüljön semmibe! Ha itt a weblap jobb sávjában (mobilos verzióban a lap alján) levő booking.com kockában keresel szállást, azaz itt ütöd be, hova és mikor utaznál, a rendszer ugyanoda navigál, mintha közvetlenül írtad volna be az adatokat ezen a lapon. A szállás neked ugyanannyiba kerül majd, booking-on a genius kedvezményed is megmarad, de a rendszer érzékeli, hogy tőlem indult a foglalás, így kapok egy pici jutalékot. Minden nap több órát töltök gép előtt, hogy ilyen ingyenes tartalmat írjak nektek és nem állnak mögöttem szponzorok, azaz ez amolyan lelkes “közszolgálat”:-). A számodra költségmentes támogatásod nekem további utakat tesz lehetővé és ígérem, azokról is hasznos beszámolók készülnek majd!:-)