Nem Costa Rica az első számú ajánlatom, ha az építészet, a kultúra vagy a gasztronómia érdekel. De ha mindened a természet, ha egy viszonylag kis, fél-Magyarországnyi területet szeretnél bebarangolni két-három hét alatt, ha szeretsz túrázni, szörfözni, sznorkelingezni vagy épp lombkorona ösvényeken sétálni, akkor erre abszolút jó célpont Costa Rica. Hirtelen nem is tudnék más olyan országot mondani, ahol mindezek megvannak: eső- és köderdők, rengeteg csodálatos vízesés, változatos strandok, vulkánok és hegytetők. Ugyanazon a napon tudsz túrázni 3000 méter felett, majd csobbanni egyet az óceánban, de azt is megteheted, hogy a napfelkeltét a Karib-tenger partján nézed, majd a naplementét egy Csendes-óceánra néző strandon. Costa Rica látnivalói kimeríthetetlenek, nekem három hét alatt se sikerült mindnek a végére érnem!
Az útiterv és az érkezés
Útiterv
Bő három hetem, pontosan 24 napom volt felfedezni Costa Ricát, és nem kevés kutakodás után az alábbi tervet raktam össze. Elkerültem a fővárost, de igyekeztem útba ejteni minden érdekes erdőt, vízesés, látványosságot, ahova autóval könnyedén eljuthattam.
Három régió maradt ki, amely népszerű a látogatók körében – ezeket zöld karikával jelöltem. Északnyugaton a Nicoya-félsziget a nyaralók és szörfösök első számú célpontja, itt van a legtöbb nagy resort. Én pont a kiépítettsége és felkapottsága miatt hagytam ki az útitervből, nem akartam sokemeletes hoteleket kerülgetni. A délnyugati Corcovado nemzeti park az ország legvadregényesebb vidéke, ide azonban nem lehet eljutni saját autóval, csak hajóval és vezetővel. Ugyanez igaz az északkeleten fekvő Tortugero nemzeti parkra is.
Mivel én amolyan roadtripet terveztem, saját tempóban, egyedül barangolni, nem akartam hajós-vezetős túrákra menni (két éve volt ilyenben bőven részem Brazíliában az Amazon mentén), úgyhogy ezek most kimaradtak. A Tortugero arról is nevezetes, hogy itt lehet megfigyelni tojásrakó teknősöket. Ennek most egyrészt nem volt szezonja, másrészt meg én egy kicsit idegenkedem az ilyen programtól – én se szeretnék árgus szemmel figyelő, ne adj Isten vakuzó turistákat, amikor épp szülök:-)
Érkezés
Nagy szerencsém volt az utazással, ugyanis alig egyharmad telítettségű volt a gép, így kényelmesen durmoltam útközben. Régi szokásom, hogy igyekszem az utazás első és utolsó éjszakáját jobb hotelben tölteni, hogy kipihenjem az utazás fáradalmát (ami most nem játszott, de hát ezt nem tudtam előre), illetve hogy rákészüljek a visszaútra – most mind az első, mind az utolsó éjt egy-egy nagyszerű Marriottban töltöttem.
A Courtyard by Marriott San Jose Airport Alejula csak pár percnyire van a reptértől az ingyenes transzferbusszal. Mondanom sem kell, mekkora könnyebbség egy hosszú repülőút után, hogy nem kell fáradtan alkudozni a taxisokkal és félni, hogy átvágnak, hanem csak egyszerűen fel lehet szállni a hotel buszára. Ugyancsak nagy előny lehet a közeli helyszín, ha valakinek kora reggel indul a repülője – kicsit tovább lehet aludni, mintha a belvárosból indulna az ember:-) Természetesen nemcsak a reptérhez jó bázis ez a hotel, de kiindulópontja lehet a környező természeti szépségek (tengerpartok, vízesések, hegyek) felfedezéséhez is.
A szállodát nemrég felújították és nagyon szépek a tágas, kényelmes szobák! Bőséges, finom a reggeli, és van lehetőség ebédelni, vacsorázni is. A szállodában tornaterem, medence és business center is rendelkezésre áll, úgyhogy se a munkából, se az edzési rutinból nem kell kiesni:-)
Ahhoz képest, milyen közel van a reptér, meglepően csendes, egyáltalán nem hallottam a gépeket. Nagy előnye még, hogy közvetlenül mellette van egy nagy Walmart, így csak átsétáltam és nyugodtan megejtettem minden előkészületet: pénzt kivenni ATM-ből (reptéren horror az árfolyam) és vásárolni SIM-kártyát. A bérautót másnap odahozták a hotelhez, így arra se volt gondom, és jobb volt akkor napvilágon vizsgálgatni a már meglevő sérüléseket, mintha előző este azt sötétben tettem volna.
Arenal vulkán és környéke
Jól kialudtam magam, átvettem az autót, aztán irány északnak.
Az Arenal vulkán négy évszázados szunyókálás után 1968-ban tört ki utoljára és a kíváncsi turisták azonnal elindultak az izzó láva nyomában. Bár a vulkán azóta ismét elaludt, az Arenal végérvényesen felkerült a turisták térképére. Igazán remek kombinációt kínál: napközben számtalan túra- és kalandlehetőséget, amit késő délután és este a vulkán melegítette termálvízben lehet kipihenni. A térség központi települése La Fortuna, itt található a legtöbb szállás, étterem és fürdő. Az itt töltött két napba négy program fért bele, szerintem ez így pont jó volt, se sok, se kevés.
Parque Nacional Volcán Arenal
Első nap egyből a nemzeti parkot fedeztem fel. Már útközben elő kellett kapni a fényképezőgépet, az út mellett ugyanis egy nagy csapat mosómedve illegette magát. Bár óriási táblákon figyelmeztették a látogatókat, hogy ne etessék őket, nyilván volt pár nagyokos, akik kenyérrel, jó esetben banánnal traktálta a csapatot, hogy még jobb fotót készíthessen magának.
La Fortuna felől érkezve először az út bal oldalán tűnt fel a nemzeti parkot jelző tábla. Itt vettem meg a jegyem, majd még pár száz métert lehet autózni egy kis parkolóig, ahol a túraútvonalak kezdődnek. Alig néhány kilométeres, könnyű séták ezek, de fotólehetőség akad bőven. A jegyárus hölgyek adnak kis térképet, de a jelzések is egyértelműek. A túra végén szép a kilátás, de az ösvények mind csak a vulkán lábához vezetnek, azaz senki ne várjon látványos krátert.
Amikor végeztem, vissza az autóhoz, kihajtottam a parkból és az autóút túloldalán, azaz jobbra kanyarodva hajtottam el a másik bejárathoz. Ez az út már nem volt aszfaltos, és izgultam, vajon megbirkózik-e vele a kis autóm, de szerencsére nem akadtam fel a nagy köveken. Ennél a bejáratnál is meg lehet venni a jegyet, de persze érvényes az is, amit az előző helyen vesz az ember. Itt egyetlen sétaút van, egy kb. 3 kilométeres, aszfaltos, akár babakocsival vagy kerekesszékkel is járható ösvény. A végén van egy mintegy 20 méter magas kilátó, ahonnan rálátni a vulkáni tóra és a körülötte magasodó hegyekre, de már útközben is elég látványos kilátópontok vannak.
Catarata Rio Fortuna
A város szélétől alig pár perc autóút egy csodás, 70 méter magas vízesés. A jegyiroda előtt hatalmas parkoló áll, innen alig száz méter az a plató, ahonnan felülről lehet megnézni – és hallgatni – a vízesést. Aztán le lehet ereszkedni a vízesés aljához, 500 lépcsőn, csak észben kell tartani, hogy ugyanerre kell majd visszajönni is:-)
Hasznosnak találod ezt a bejegyzést? Ha igen, támogathatod a munkámat úgy, hogy neked ne kerüljön semmibe! Ha a most tervezett utazáshoz vagy bármikor a jövőben szállást keresel, akkor ERRŐL A LINKRŐL NYISD KI A BOOKING-OT. A szállás neked ugyanannyiba kerül majd, a genius kedvezményed is megmarad. A rendszer érzékeli, hogy tőlem indult a foglalás, így kapok egy pici jutalékot.
Ha pedig jegyeket vennél a getyourguide-on, ERRŐL A LINKRŐL INDULJ . Köszönöm!:-)
Mistico Hanging Bridges
A függőhídjairól ismert Mistico privát parkot egy ismerős ajánlotta és az első félórában csak ingattam a fejem, vajon miért. Bár az esőerdő nyilván szép volt, túlságosan kiépítettnek tűnt az ösvény (végig aszfaltos) és kezdetben a hidak is fix, vasból készült szerkezetek voltak. De aztán végre megjelentek a jó kis belengős, valódi függőhidak – ezekről letekintve a hatalmas fikuszokra és más szobanövények gigantikus verzióira máris megértettem, miért kellett idejönnöm. Bár sokan inkább a zipline-t kedvelik, én a fotózás miatt előnyben részesítem az ilyen ráérős, kényelmes sétákat. A 3 kilométeres útvonalon 10 hagyományos és 6 függőhíd van, utóbbiak közül a leghosszabb 97 méter.
Arenal Butterfly Conservatory
La Fortunától szűk egy óra La Castillo, egy kedves kis hegyi falu, mesés kilátással a tóra. Itt található az ország legnagyobb pillangó gyűjteménye, hat nagy sátor alatt. Láttam már máshol változatosabb pillangóparkot, de egy programnak azért ez is jó volt.
Jegyárak
Parque Nacional Volcán Arenal: 16.95 USD
Catarata Rio Fotuna: 18 USD
Mistico Hanging Bridges: 26 USD
Arenal Butterfly Conservatory: 17 USD
Szállás
Két éjszakát a Bosco Inn vendégházban töltöttem, ahol 50 USD volt egy éjszaka, reggelivel. Medencés, kellemes hely, de semmi extra és eléggé áthallatszott a beszélgetés a szomszéd szobából. Két dolog viszont mellette szól: zárt parkoló, valamint a legnagyobb dobás, hogy ez ugyanaz a cégcsoport, ami a sokkal puccosabb Arenal Lodge. Így a Bosco Inn vendégei is kapnak egy karszalagot, amivel átugorhatnak a mindössze 7 percnyi autóútra levő testvérhotelbe és ott használhatják a szuper termálvizes medencéket. Nem láttam, máshol ezek milyenek, de az tény, hogy itt egy álom!
Nem ez az egyetlen lehetőség a környéken forró vízben dagonyázni, van elég sok spa-hotel. A medencéket jellemzően a hotelvendégek használhatják mindenhol, de pár szálloda árusít napijegyet is – igaz, elég borsos áron. A helyiek a Tabacon hotel közelében szimplán lesétálnak a folyóhoz – ezt a részt könnyű megtalálni, mert ott mindig sok autó parkol.
A harmadik éjszaka aztán adtam a luxusnak: beneveztem egy éjszakára az Arenal Kioro Suit and Spa-ba. Ez egy ötcsillagos szálloda, ahol úgy nagyjából 270 USD egy szoba, de a saját weblapjukon, ha épp nincs teltház, last minute áron 220 USD körül is meg lehet kapni. Én még alkudtam egy kicsit, de így utólag azt mondom, ez a hely minden pénzt megér. A vulkánra nyíló kilátás a jacuzziból, a sok-sok kis termálvizes medence, a buja kert, szuper volt minden.
Gasztro
Az útikönyv figyelmeztetett, hogy ha nem kizárólag kis helyi olcsó intézményekben (soba) eszem, akkor itt bizony drágábbak az éttermek, mint az ország többi részén. Szerencsére még az utazás legelején egyáltalán nem untam a soba-kat. Egyszer a Soda Mima-ban vacsoráztam, teljesen rendben volt, majd a Soda Viquezben, ez még jobban bejött, úgyhogy ide vissza is tértem. Nemcsak a kaja volt jobb, de tanyázik itt két cuki fehér cica is!
Tenorio vulkán és a Rio Celeste
Az Arenal után észak felé indultam, a Tenorio nemzeti park felé. Láttam valamikor a neten egy fotót egy valószínűtlenül kék folyóba zubogó vízesésről és úgy döntöttem, ezt bizony én is felkeresem. Néhány órát kellett vezetni teljesen jó utakon és a szép táj csodálata mellett hangoskönyvvel múlattam az időt.
A legenda szerint amikor az Isten végzett az ég kékre festésével, akkor a Rio Celestében mosta ki az ecsetét – ennek köszönhető a folyó különösen szép színe. Egyértelműen ez a a folyó a nemzeti park sztárja, ami miatt minden látogató elzarándokol ide. A park bejárata előtt az út két oldalán van egy-egy nagy parkoló, de ezek nem tartoznak a nemzeti parkhoz, úgyhogy fizetősek. Itt kellett az országjárás során először készpénzt vennem elő, 2000 colónt. Megvettem a jegyet, 12 USD, majd indulás. A park bejáratától egy 3.5 kilométeres ösvény vezet addig a pontig, ahol a két kisebb folyóból, egy világoskékből és egy barnás sárgából megszületik a Rio Celeste. Mivel nem körtúráról van szó, ugyanezen az úton kell visszatérni, így 7 km, átlagosan három óra a teljes séta (fotómegállókkal).
A terület mindig esős és sáros. Ezzel együtt túlzásnak éreztem a bejáratnál található csizmabérlést, de sokan igénybe vették. Én simán végigjártam a túrás félcipőmben, nem is lett nagyon koszos.
Nagyjából félúton van a túra legszebb pontja, a vízesés, amihez jó sok lépcsőn kell lemenni, ami nem is baj, de ugyanezeken kell vissza is kapaszkodni! De persze megéri a látvány, ilyen kék vízbe zubogó vízesést nem gyakran látni.
A nemzeti park területén sehol sem lehet fürdeni, bármily hívogató is a szép kék folyó. A parkon kívül azonban lehet. San José felé visszaindulva egy-két kilométert autózva van egy híd, annak a lábánál szoktak a helyiek és a turisták megmártózni.
Szállás
Két éjszakát egy nagyon csendes, kedves vendégházban töltöttem: a La Pina, Rio Celestében. Itt mindössze négy szoba van egy házban, plusz van egy külön építmény, bárki által használható konyha tágas terasszal. Nagyon egyszerű hely, de élveztem a főzési lehetőséget, csináltam is egyszerű vacsorát, plusz lehetett mosni (szárítógéppel!).
Egyedüli vendég voltam, ami abból a szempontból jó volt, hogy tökéletes csend volt, de másrészt annyira sajnáltam a szállást üzemelő nénit. Hajnali hétkor már kész volt a reggelim, úgyhogy még előtte érkezett és este 8-ig ott ült a teraszon, várva, hátha beesik egy vendég. Ő nem itt lakott, a fia hozta-vitte motorral, csak ücsörgött egész nap, néha a mobilját babrálva, vagy épp mosással-takarítással ütve el az időt. Hány és hány ilyen hoteles és vendéglátós lehet, akik hónapok óta csak lesik a vendéget… tényleg szívem szakad meg…
Monteverde
Dél felé indultam tovább, de nem ugyanott, ahol jöttem, hanem az Arenal tó másik oldalán. Vígan gurultam az úton, aztán ahol a waze jelezte, lekanyarodtam Monteverde felé. Nem izgultam, hiszen otthon mondták ismerősök, hogy már aszfaltos út vezet oda, de egyre gyanúsabb lett a dolog. Az aszfaltos út egy idő után átváltott murvásra, aztán a kövek és a kátyúk egyre nagyobbak lettek, az út viszont egyre meredekebb. Nagyon kínoztam a kis autót, de toltam, amíg bírta – egy különösen meredek részen viszont már nem birkózott meg a nagy kavicsokkal, lefulladt. Ugyan beindult, de már lendületet nem tudott venni, hogy felkapaszkodjon az emelkedőn.
Ott álltam a semmi közepén – se forgalom, se térerő, se étel-ital nálam. Szerencsére nem volt sok idő pánikba esni, mert bár bár előtte egy óra hosszat nem találkoztam más autóval, hirtelen megjelent egy erős pick-up egy tagbaszakadt fickóval. Le is állt segíteni és bár se vontatókötél, se vonóhorog nem volt nálunk, valahogy kipöccentette az autót a holtpontról. Utána már csak pár száz métert kellett imádkoznom és végre elértem egy aszfaltos utat, ami már simán bevezetett Santa Elenába, Monteverde központjába. Hogy ti már ne járjatok így, mondom, mit kell tenni: az 1-es főútról csak és kizárólag a 605/606-os úton szabad Monteverdét megközelíteni!
A két híres fügefa
Az érkezésem után már nem sok idő volt világosban, így komolyabb túrára nem tudtam benevezni. Jó kis rövid program azonban a nevezetes üreges fügefa meglátogatása az erdő mélyén. Ennek törzse elkorhadt, de az erős gyökerek szinte természetes lépcsőket képeznek és ezeken simán fel lehet mászni a jó 20 méteres fa tetejére. Nagyon vagány kaland.
Hogy találod meg ezt a fát? Santa Elenában írd be a keresőbe, hogy Refugio Aguti. A főútról balra kell ehhez lekanyarodni, de ne állj meg előtte, hanem kapaszkodj tovább fel az egyre meredekebb és kövesebb úton. Látod majd, hol szoktak autók parkolni. A navigáció akár a fáig is elvezet, ha így írod be, hogy Arbol Hueco.
Míg ezt a mászókás fát elég sokan ismerik, jóval kevesebben látogatják a másik nevezetes elhalt fát, ami nem létra, hanem híd. Alig pár perc séta egy meredek lejtőn az autóúttól, de úgy el van dugva, hogy csak a helyiek ismerik – El Arbol Raiz néven.
De én most elárulom, hogy találod meg:-) Írd meg a keresőbe, hogy Felix Room. Ez egy kis étkezde egy nagyon éles kanyarnál Santa Elena városában. Állj a kanyar külső szélén háttal az étkezdének és az útnak, lesz előtted két sorompó. Menj be a bal oldalin, egy építési területen találod magad. Remélhetőleg lesz ott pár munkás, akiket megkérdezhetsz, hol az ösvény, de ha nem, ott már elég jól látni. Nagyon meredeken kell lemenni kb. száz métert (vannak „lépcsők”, nem vészes) egy kis forrás irányába. Hamar meglátni a fát, amire a bátrak akár fel is mászhatnak.
Selvatura
Santa Elena tele van kalandtúracégekkel, legtöbben zipline-t és túrákat ajánlanak. Az egyik legnépszerűbb park a Selvatura, ahol van minden: zipline, madárpark, pillangópark, hüllőkiállítás, stb. Az árak nem alacsonyak: a függőhidas séta 39 USD, minden más plusz költség, a teljes csomag felmehet 170 dollárig.
Bár errefelé egyértelműen a zipline a legnépszerűbb program, nekem elég volt azt Dominikán egyszer kipróbálni – jobb szeretem a bandukolós, fotós sétákat. Úgyhogy én ide is a 3 km hosszú sétaútért jöttem, amely több függőhídon halad át. A hidak nem olyan belengősek, mint amilyeneken az Arenal vulkánnál sétáltam, masszívabb vasszerkezetek. Az erdő is egész más, hiszen itt nem esőerdő, hanem köderdő van – a csapadék akkor is szitál, amikor hét ágra süt a nap.
Santa Elena Cloud Forest Reserve
A Santa Elena Cloud Forest bejárata csak pár száz méter a Selvatura parktól, így ezt a két programot érdemes egy napra tenni. Már csak azért is, mert ide a városból elég meredek földes-kavicsos út vezet, úgy imádkoztam fel a kis autót. Amikor felértem, eldöntöttem, ezt még egyszer nem vállalom be, úgyhogy bezsúfoltam a napba mindkét programot.
Itt a Santa Elene Cloud Forest parkban is van 5-6 túraútvonal: a nagyon rövid és egyszerű betonúttól kezdve, ahol akár kerekesszékkel is végig lehet menni, a pár kilométeres, erdei ösvényen át (Encantado Trail) a nagyjából mászhatatlan, igazi kihívást jelentő túráig (Cano Negro).
Monteverde Cloud Forest Reserve
A térség legkomolyabb intézménye a Monteverde Cloud Forest privát park.
Az egyik fő sétaút egy vízeséshez vezet, de a végállomásnál nekem jobban tetszett maga a séta, különösen ez a hatalmas fa.
Van egy másik, hosszabb sétaút (kb egy óra oda, egy óra vissza), ami egy speciális ponthoz visz. Ez a „Continental divide”, ahol a terület keleti oldalán az Atlanti óceán felé, a nyugati oldalon levő folyók pedig a Csendes óceán felé folynak. Mutatom a képen, pontosan hol van ez:-))
Itt a nemzeti parkban külön felhívom a figyelmet az ajándékboltra, ugyanis kizárólag hazai, fenntartható terméket árulnak, a közvetítők kiiktatásával.
Jegyárak
Selvatura Park: függőhidak 39 USD, canopy (zipline) 55 USD
Santa Elena Cloud Forest Reserve: 16 USD
Monteverde Cloud Forest Reserve: 25 USD
Szállás
A Monteverde Cloud Forest Reserve különlegessége, hogy ott egy vendégház is található – egyedi lehetőség, hogy egy köderdőben töltse az ember az éjszakát. Két családi szoba van franciaággyal, valamint néhány nagyobb szoba, emeletes ágyakkal (eredetileg csak ezeket építették meg iskolás csoportoknak, kutatóknak, de a turisták igényei miatt később a két privát szoba is megszületett). Bármelyikbe száll meg valaki, az ár egyformán 93 USD három étkezéssel (érkezés napján ebéd és vacsora, másnap reggeli).
Egy másik éjszakát a város egyik legjobb hotelében töltöttem, a mindössze tíz szobás, pontosabban négy szobás és hat bungalós Koora Hotelben. Nagyon szuper volt a saját kabin, ahol tényleg csak az erdei zajokat lehetett hallani. Az étterem a főépületben van, ennek teraszáról meg egyszerűen pazar a naplemente!
Gasztro
Egy helyi fickó ajánlota a Sabor Tico éttermet, amiből kettő is van a városban: egyik a plázában, másik a focipályával szemben. Én ez utóbbit látogattam, többször is, mert minden nagyon finom volt, amit kóstoltam.
Playa Herradura, Los Suenos Marina
Monteverde után délnek indultam. Előbb a Csendes-óceán partján fekvő néhány strandot néztem meg, utána – mert mégiscsak könyvvizsgáló voltam előző életemben, szóval alapos vagyok – a másik oldalba, a karibi térségbe is belekóstoltam. Csak így lehet ugyebár megalapozottan véleményt alkotni, melyik térség a jobb strandolni!
Első megállóm a Los Suenos Marina Village volt, egy hatalmas jachtkikötő, golfpálya és számos neves szálloda otthona. Egy éjszakát vendégeskedtem az itt található Marriottban. Egy egy igazi kényelmes resort rengeteg medencével, minden kényelemmel. Ahhoz képest, hogy meglehetősen nagy szálloda, nagyon tetszett, hogy a tenger felől nézve egyáltalán nem nyomasztó, a kétemeletes épület szinte megbújik az elé telepített park mögött. A szobámból csodás kilátás nyílt, nem is tudom, a nappali vagy az éjszakai látvány volt szebb, de az biztos, hogy mindkettő pazar fotótémának bizonyult. No és az igazi meglepetés: függőágy a szobában és a teraszon is! Aki igazi kényelmes nyaralásra vágyik, az ezzel a hotellel nem fog mellé!
Quepos
Haladtam tovább dél felé. A Manuel Antonio nemzeti park közvetlen közelében is van egy kis település, de hét kilométerrel korábban, Quepos városkában nagyobb a választék jó áron található szállásokból és éttermekből. Itt ugyan nem lehet fürödni a tengerben, de szép a naplemente, és valahogy jobban megtartotta a helyi karakterét a város, mint a turistákkal teli Manuel Antonio.
Manuel Antonio nemzeti park
A Manuel Antonio nemzeti park az országban a legkisebb, de a legnépszerűbb. Nem kellett sokáig tanakodnom, miért: ez az a hely, ahol az erdő találkozik a tengerrel, így váltakozva lehet túrázni és strandolni. Mondjuk tényleg kicsi, pár óra alatt az összes ösvényt végig lehet járni. A legfárasztóbb felmászni a Miradorhoz, ahova egy rakás lépcső vezet, de nem is ez a legrosszabb benne, hanem a páratartalom. Még mozdulatlanul is csorgott rólam a víz, de így felfele kapaszkodva tényleg rettentő csapzott voltam. No de ez ezzel jár és kárpótlásképp láttam majmokat, csodás madarakat, agutit, sőt, még trópusi őzet is!
Aztán mint aki jól végezte dolgát, bevetettem magam a strandon a hullámok közé. És még csak azon se kellett izgulnom, hogy utána majd irritálja a bőröm a só, mert van a parton zuhanyzó.
Belépő: 18 USD, csak kártyával lehet fizetni. Nyitvatartás: 7 és 16 óra közt, hétfőn zárva tartanak. Érdemes minél korábban érkezni, mert létszámkorlát van. Parkolás a park bejárata előtt pár üres telken, jellemzően 2000 colón egy napra. Ételt nem szabad bevinni, de a parkban van egy büfé, ott lehet ezt-azt venni.
Egyéb látnivalók
Quepos városa és a nemzeti park közt van néhány régi repcsi. Az egyik bárként működik egy étterem területén, El Avion néven, látszik a főútról, úgyhogy könnyű megtalálni. A másik hely kicsit rejtettebb, az előzőhöz közel van, a Hotel Costa Verde recepciójához kell behajtani az útról. Ott megmutatják, merre kell sétálni, hogy a dús növényzetből kibújó tűzvörös repcsit (Boeing 727) meglássuk. Ezt ki lehet bérelni, sőt, van egy másik is a komplexumban (igaz, az nem egy egész repcsi, csak egy fél:-))
Szállás
Az Apartamentos Mansion Tropical vendégházban laktam, jó kis csendes szobám volt minikonyhával, légkondival, zárt parkolóval.
Gasztro
Igazi helyi intézmény Queposban a Soda Sanchez, sokféle fogás van, friss és finom. Kicsit eldugottabb és rajtam kívül egy lélek sem volt (pedig benne van a Lonely Planetben) a Marisqueria Jiuberthben, ahol nemcsak remek halételek vannak, de egy nagyon cuki kiscica is!
A nemzeti park közelében is ettem egy szuper laktató ebédet. Ahogy kijöttem a parkból, kicsit mentem előre, aztán balra fordulva találtam meg az El Chante éttermet – a karib csirke isteni!
Uvita
Még délebbre is elnéztem, az abszolút laza Uvita falvacskába, amely pont annyira fejlett, amennyire kell: van pár kedves vendégház, néhány jó étterem, de nincs tömeg, nincs éjszakai élet, nincs semmi zajos és nyomulós.
Parque Nacional Marino Ballena
Ez a nemzeti park főleg a tengeri részéről nevezetes, sok bálna választja ugyanis szülőhelyül. Lehet ugyan menni bálnales túrákra is, én maradtam a szárazon és kisétáltam a stílusosan bálnafarok alakú földnyúlványra. Ezzel óvatosnak kell lenni, hogy apály elején induljunk el, nehogy mire kiérünk a séta végére, mögöttünk eltűnjön az ösvény:-)
Ezen kívül nem sok mindent lehet itt csinálni. Van ugyan egy rövid sétaút az erdőben is, de itt mindenki inkább csak strandol. Olyan kevés a látogató és olyan hosszú a partszakasz, hogy senki nem zavar ebben senkit.
Cascada Verde
Néhány kilométerre a várostól egy igazi helyi kedvencre bukkantam, ahol a suli után a gyerekek boldogan ugrálnak egy természetes medencébe. A medencét egy kis vízesés táplálja, és a kettő találkozásánál egy majd kétméteres természetes „csúszda” is van. Nagyon jó hangulatú hely, ami privát területen fekszik, így van nyitvatartása (8 és 16 óra közt), valamint szerény belépődíja (2 dollár). Uvitából egy elég ramaty út vezet az étteremhez, ahol a jegyet árulják, de felimádkoztam a kis kompakt autómat.
Playa Hermosa
A helyi kedvenc naplemente néző hely a Playa Hermosa. Nincs semmi tábla, ami ezt jelezné az útról, Uvita előtt (azaz San Jose felé) kell figyelni egy kis lejárót, aminél egy nagy piros konténer van. Ott lehet lehajtani a partra és elvegyülni a helyi naplemente-fanatikusok közt.
Szállás
A Falafel Uvita kis büfénél laktam, a tulaj srácnak ugyanis van itt pár kiadó szobája, az airbnb-n hirdette meg. Csendes, nyugis, jó hely.
Gasztro
Finom volt a falafel a szállásomon, és nagyon jót ebédeltem a helyi üzletsoron, ahol a Sibu kávézót egy magyar-guatemalai pár viszi.
Utazás a Csendes-óceán partjáról a Karib-tengerhez
Nauyaca-vízesés
A Csendes-óceáni partról elindultam a másik tengerpartra, a karibi részre, átautózva az országot keresztben. Ez jó néhány órás idegtépő vezetés szerpentines utakon, ahol állandóan kamionok mögött kell araszolni. No de a látvány nem rossz, hova siessen az ember. Az első nap Cartago városáig mentem, itt szálltam meg (airbnb), de közben volt egy csodás megállóm.
A Nauyaca-vízesés egy váratlan meglepetés volt, valahogy erről nem olvastam, hallottam olyan sokat, de teljesen levett a lábamról. A Cartago felé vezető út mellett van a jegyiroda, innen háromféleképp is meg lehet közelíteni. Gyalog egy irányba 6 km-es túra, de lehet lóháton is menni, illetve óránként induló tízfős terepjáró buszon. Ez utóbbira most csak egy „buborékban” élő emberek mehettek: egy pár, egy család, egy baráti kör, vagy esetemben én egyedül:-)
Két vízesés is van egymás felett. A fenti 45 méter magas, ez sziklákra omlik alá. A sziklákra óvatosan fel lehet mászni, de itt nem szabad fürdeni. A lenti 20 méteres, amely egy csodálatos természetes medencébe esik, itt lehet pancsolni is, sőt, akár a vízesés alá/mögé is be lehet állni. Nem vészesen hideg a víz, kifejezetten frissítő az úszás és így tömeg nélkül egészen elképesztő élmény.
A gyalogos belépő 10 USD, a lovas 80 USD, a buszos túra 32 USD (indulás 7, 9, 10, 11 és 12 órakor, érdemes helyet foglalni – nem azért, mert tömeg lenne, hanem mert egy buszra most limitált számú ember ülhet). A busszal fél óra az út a vízeséshez, ott aztán van két óra szabadidő, majd fél óra utazás vissza. Az a két óra bőven elég úszkálni, fotózni, nézelődni.
Irazú-vulkán
A vízeséses fürdőcske után észak felé, Cartago városába indultam. Bár csak bő három óra volt az út, végtelennek tűnt a milliónyi kanyarral tűzdelt szerpentinen, sokszor kamionok után araszolva. Másnap aztán frissen, üdén indultam vulkánnézőbe, de nagyot koppantam: csak előzetes internetes jegyvásárlással engednek be, ott nincs is jegyiroda. Valahol azt olvastam, ilyen rendszer csak a Poás vulkánnál van, és épp azért lett népszerűbb az Irazú, mert itt nem kell ezzel vacakolni. De pár hónapja változott a helyzet, most már ide is a nemzeti parkok weblapján (Sineac) kell jegyet venni, ami kb. annyira felhasználóbarát, mint az ÁNYK. Először regisztrálni kel személyes adatokkal, aztán lehet kiválasztani, hova és mikor kérünk jegyet, majd jöhet a fizetés. Közben többször lefagy, elszáll, türelmesnek kell lenni. A jegy mindenesetre olcsó, két dollár alatt van.
A jó hír még az, hogy Cartago városából gyönyörű aszfaltos út vezet a bejárathoz. Mondjuk száguldani nem lehetett rajta, mert tele volt bicajosokkal. El nem tudom képzelni, itt milyen combizma van mindenkinek, mert én autóval egyesben araszolva is alig tudtam felkapaszkodni.
No, szóval a bejáratnál feltartóztattak, hogy nincs jegyem, térerő persze nem volt, úgyhogy autózhattam vissza 4-5 kilométert az első étterembe (Noche Buena), ahol a wifi és a személyzet segítségével vettem jegyet. Igaz, csak 12 órára volt hely és még fél 10 volt, de akkor már olyan idegállapotban voltam, hogy ha nem engednek be, áttöröm a sorompót. Erre szerencsére nem került sor, egyből mehettem! Fent még parkolást kell fizetni (1.100 colón), amit kifelé hajtva ellenőriznek.
Az ország legmagasabb vulkánja 3.432 méter magas és bár nem kell sokat gyalogolni a nézelődéshez, ebben a magasságban az elég is volt. Nagy bánatomra nem volt szép kék krátertó, de azért így is örültem, hogy eljöttem, otthon nem sok vulkánt látok.
Sanatorium Carlos Durán
A világörökségek, kastélyok, roadtrip-ek, cicamicák (jaj, őket kellett volna elsőként említeni) mellett van még pár mániám, ilyen az urbex is, az elhagyatott épületek felkeresése. Ez általában együtt jár némi izgalommal: megtalálni, beosonni, kicsit parázni, nem szakad-e be a födém vagy nem laknak-e ott épp csövesek. Mindenesetre nagyon vártam egy kalandot is Costa Ricában is, kinéztem egy szupernek ígérkező régóta üres klinikát és nekivágtam. Nem kicsit lepődtem meg, amikor kiépített parkoló, jegypénztár (1.500 colón), piknikhely és a szokásos hőmérőzés, kézmosás várt. A Durán-szanatórium annyira kedvelt hely a helyiek körében is, hogy turistanevezetességé avanzsált.
Története 1918-ra nyúlik vissza amikor egy helyi doktor és politikus, Durán Cartin a saját lányának hozta létre a klinikát, hogy a jó levegő és a gondos orvosi kezelés meggyógyítsa a TBC-ből. Sajnos a leány nem élte túl a halálos kórt, de a halála után a szanatóriumot továbbra is fenntartották az itt dolgozó nővérek. Az 1960-as évekre a TBC már nem volt halálos kór, az itt szintén kezelt pszichiátriai betegeket pedig áthelyezték más intézményekbe. Az 1970-as években a közeli Irazu vulkán lerombolta az épület egyes részeit, és azt már nem is építették újra, végleg bezárták.
Még úgy is kísérteties jellege van az épületnek, hogy valamelyest rendbe tették a látogatók kedvéért és vidáman futkározó gyerekek verik fel a csendjét. Úgyhogy nem bántam meg a látogatást, és ha ti is szeretitek az urbex-et, akkor bár az határeset, jó szívvel ajánlom!
A karib-tenger térsége
Nagyon más hangulat fogadott az ország másik szélén, mint amit a Csendes-óceán mellett tapasztaltam. Itt, a Karib-tenger partján határozottan van egy előny: sokkal zöldebb a partvidék. Az erdős rész elér a vízig, így több az árnyék, romantikusabb az egész környék. És mi szól a másik part (Csendes-óceán) mellett? Ott lehet szép naplementéket nézni, kevésbé kaotikus a közlekedés (szélesebb az út) és kisebb a tömeg. Bevallom, nekem inkább az jött be, de azért itt se szenvedtem:-)
A bázisom Cahuitában volt, egy bájos tengerparti településen. Itt vannak a szállások, vidám színes fabódékban az éttermek, de nincs strand. Ahhoz vagy a várostól északra kell úgy negyedórát sétálni a Playa Negrára, vagy pedig be kell menni a város déli határánál kezdődő nagyszerű nemzeti parkba. Ez a Parque Nacional Cahuita, ahol remek ösvény vezet végig a part mentén, pár lépésre a tengertől. Így egyrészt végig árnyékban sétálhattam, de ha épp csobbanni volt kedvem, mindig pár lépés volt csak a víz.
A már itt járt barátok nagyon sok állatról számoltak be, de nekem nem volt akkora szerencsém. Bár láttam majmokat, szép pillangókat, mosómedvét és gyíkokat, a várva várt találkozás a lajhárral elmaradt. Szerintem már az egész falu tudta, hogy lajhárra vadászok, mert mindenkinek elpanaszoltam. Egyik reggel aztán jött is a forró drót, hogy nem messze valakinek a kertjében ott csüng egy a fán, úgyhogy futottam is azonmód, hogy megnézzem! Persze az is megoldás lett volna, hogy felbérelek egy vezetőt (25 dollár a kb. másfél órás séta), de többen mesélték, ők a fák tetején alvó lajhárokat mutatják, akiket távcsővel is alig látni. Az megy úgy nem az igazi.
A nemzeti parkba nincs kötelező belépő, hanem mindenki annyi támogatást ad, amennyi jónak lát. Ugyanez a rendszer a Cahuitától délre fekvő Manzanillo nemzeti parkjában, amely elnyúlik egészen Panama határáig. Nagy túrát egyedül nem igazán lehet bevállalni, csak az ösvény első félórája egyértelmű – utána már érdemesebb inkább csak vezetővel vágni neki.
Cahuita és Manzanillo közt fekszik Puerto Viejo de Talamanca, amolyan hátizsákos központ nagyon sok kis étteremmel, üzlettel. Nekem ez már kissé túl nyüzsgő volt, a forgalom is állandóan beállt a kis település központjában. Jobban éreztem magam a teljesen nyugis Cahuitában. A teljes Cahuita és Manzanillo közti szakaszon nagyon sok kisebb-nagyobb strand van. A leghosszabb a Playa Cocles, de van sok kis cuki öböl is, pl. Punta Uva vagy Playa Chiquita.
Szállás, gasztro
Cauhuitában egy airbnb-s lakásban laktam. A tulaj volt lent a földszinten, az enyém volt a felső emelet (nappali, két háló és fürdőszoba, valamint nagy terasz). Használhattam lent a közös konyhát és étkezőt és játszhattam az ott élő kutyával és cicával. Szuper választás volt! Jót vacsoráztam a Playa Negrán levő Reggae Bárban, a karib csirke isteni!
Toucan Rescue Ranch és Poás vulkán
A karib-tengeri kiruccanás után vissza kellett indulnom a főváros felé, hogy az utazás előtti 72 órás tesztet el tudjam végeztetni egy megbízható klinikán. A PCR tesztet és a közvetlenül utazás előtt 4 órával kért gyorstesztet Santa Anában csináltattam, a reptérhez közeli kisvárosban. Itt aludtam két éjszakát, és közben volt egy teljes napom kirándulni, amikor egy vulkánt és pár vízesést céloztam meg.
A PCR teszt délelőttjén a Toucan Rescue Ranch-et látogattam meg, ami a három felkeresett állatmenhely közül a kedvencem lett. Igaz, ide a leghúzósabb a belépő, de minden fillért megér. Kevés látogató van, több figyelem jut egynek, nem sietnek, lelkesen mesélnek, és a bevétel többet közt az ilyen cuki lajhárbébiknek megy.-)
Másnap aztán hajnali ötkor ébresztő, hogy egész biztos időre odaérjek a Poás vulkánhoz, ahova előre kell jegyet venni (ugyanazon a weblapon, amin az Irazu vulkánhoz – nagyon macerás, de legalább olcsó). Még jó, hogy ráhagytam biztonsági tartalékot, mert rögtön lett egy defektem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez kb. kétszáz méterre történt az autóbérlő cég központjától (ennek mégis mekkora az esélye?), úgyhogy még elgurultam oda, és ott ingyen, gyorsan kicserélték a kereket. Igaz, nem volt tartalék autójuk és tartalék kerekük se, azt mondták, mindegyik bent álló autó foglalt. Kis unszolásomra végül leszedtek egy nem pont jó, de nagyjából még épp megfelelő méretű kereket egy bent levő autóról – hogy aztán annak a gazdája mit kezdett egy háromkerekű autóval, már nem az én gondom!
Bő egy óra volt felhajtani a vulkánhoz, toltam a kis autót rendesen a meredek lejtőkön, oda is értünk időben. De már útközben sejtettem, ennek nem lesz jó vége, nagyon ramaty idő volt – és valóban, fent semmit nem láttam a vulkánból. A közelmúltban ott járt ismerősök egyike se látott ott semmit, úgyhogy kezd nekem gyanús lenni a dolog, hogy létezik-e egyáltalán vagy az egész vulkán egy marketing fogás:-)
Négy pompás vízesés
Leadtam a védősisakot és indultam a másik kinézett program, a Blue Falls felé. Már útközben találtam egy elképesztő vízesést, ami csak ott volt az autóút mellett és be lehetett mögé sétálni:-). Ez a Catarata La Paz, amely közvetlenül a 126-os út mellett van. A vulkántól a Blue Falls-ig úgy 1 óra 40 perc az út és a vízesést nagyjából 40 perc autózás után értem el, egy híd is van ott.
Ámultam-bámultam, fotóztam és szelfiztem, aztán hajtottam tovább a Blue Falls felé. Itt három vízesés is van, de ezeket egy jegypénztár szolgálja ki, ugyanott lehet parkolni is. Az egyik séta elvisz a Catarata del Torohoz, ami a maga 82 méterével az ország legmagasabb vízesése. 350 lépcsőn le lehet mászni az aljához is. Igaz, az erdőben kígyók is tanyáznak, de kap mindenki egy botot, hátha segít:-).
Bevallom, én nem másztam le az aljáig, mert jobban izgatott a másik kettő, ikertestvér vízesés – a Blue Falls. Ezekhez egy másik irányba kell indulni, és jó félórás séta után érhetőek el. A két, közvetlenül egymás mellett levő zubogó vízesés valószínűtlenül kék folyóba ömlik, és a felsőnél kialakult kis medencében fürdeni is lehet.
Az egész komplexum hétfőtől szombatig 7-17 óra közt van nyitva, vasárnap szünnap van. A belépő 14 dollár, nem kell előre foglalni időpontot. A terület privát, egy holland úr és helyi felesége vásárolta meg. Először 2005 szeptemberében a nagy vízeséshez, a Catarata del Orohoz vezető ösvényt építették ki, majd 2017 szeptemberében vették meg az út túloldalán levő területet, ahol a kék folyó és a rajtuk levő vízesések találhatók. Ha valaki dohogna, hogy természeti látnivalóhoz mégis miért kell belépő, akkor nézzen körül: kiépített, szépen karbantartott ösvényeken gyalogolhat, van mosdó és ivóvíz, plusz a kék vízeséseknél személyzet, akik átsegítik a kirándulókat a sebesen zajló folyón. Szerintem legyünk nekik hálásak, hogy mindezt ilyen szépen elérhetővé tették!
Innen már csak vissza kellett vezetni San Joséba, másfél órát elképesztően kanyargós és meredek utakon. Útközben még vagy fél tucat vízesést hirdető tábla mellett mentem el, úgy tűnik, itt nem lehet eldobni egy követ úgy, hogy az ne csobbanjon egy vízesésbe.
Fantasztikusan sikerült az utolsó nap, méltó megkoronázása volt az egész utazásomnak. És hogy még jobb legyen a búcsú, az utolsó éjszakát egy nagyon kényelmes, pompás úszómedencével felszerelt szállodában töltöttem. Ez a Marriott Hacienda Belen, amely csak pár perc a reptértől, úgyhogy nagyon jó választás első vagy utolsó éjszakának. Isteni a reggeli, pazar kilátással és még soha nem láttam szállodában ekkora edzőtermet, pedig már jártam pár helyen!
Az indulás napjának délelőttjén már nem csináltam semmit, csak feküdtem a medence partján, visszaemlékeztem a sok élményre és örültem neki, hogy minden nehézsége ellenére ebben a vészterhes időben is bevállaltam az utazást. Igen, most a tesztek miatt drágább és a sok papírmunka miatt macerásabb utazni, de ha nagyon akarja valaki, el lehet indulni!
Guanacaste természetvédelmi terület
(2023-as frissítés)
Na hova el nem jut az ember, ha rabja a világörökségeknek?
2021-ben jó három hetem volt körbejárni Costa Ricát, de annyi szépet találtam, hogy a végén az ország északi csücske nem fért bele az útitervbe. Most kiderült, ennek pont így kellett lenni, mert úgyis San Jose-ba repültem és tömegközlekedéssel elindulva Nicaragua felé kézenfekvő volt megállni egy kis pihenőre Liberiában, az ország északi részének legnagyobb városában. Ennek közelében terül el a Guanacaste természetvédelmi terület, melynek négy nemzeti parkja közösen került fel a világörökségi listára.
Nem adja magát könnyen ez a tétel az UNESCO listáján, mert egyik sem érhető el tömegközlekedéssel. Utánaolvasva a négy parknak hamar egyértelművé vált, hogy nekem a Rincon de la Vieja Volcano nemzeti park a legizgalmasabb. Itt ugyanis mélyen az erdőben forró vizes fürdők bújnak meg és még élénken él bennem, hogy Japánban mennyire szerettem ezeket.
A városban egy nagyon (de tényleg nagyon) egyszerű szállásom volt, erről majd írok bővebben is, azonban volt valami sorszerű abban, hogy idekeveredtem. A forrásokhoz közeli menő hotel ugyanis 180 dollárt kért volna azért, hogy elvigyen a a területre Liberiából és a fürdés után haza is vigyen – a szállásadó néni fia viszont pont harmadáron, 60 dollárért számította meg ugyanezt.
A városból úgy 30-40 perc autóval a terület, ahol egymás közelében 10 medence terül is, hasonló (37-39 fokos) hőmérsékletű vízzel. Ráadásul lehetőség volt arra is, hogy iszappal kenjen be magam, amit aztán a jéghideg folyóban kellett lemosni – egyrészt azért, hogy a medencék vizét ne piszkoljam be, meg állítólag így még szebb lesz az ember tőle:-)
Fontos, hogy a termálvizes területre kizárólag előzetes foglalás után lehet belépni, amit a Hotel Hacienda Guachipelin weblapján lehet megtenni, legkésőbb előző nap estig, 30 dollárért. A területre vezető út egy része magánút, ahol van egy 800 Costa Rica colon díj, de akinek van foglalás a fürdőbe, annak nem kell ezt megfizetni.
A belépőjegy másfél órára szól, de ezt nem nézik nagyon komolyan. Legkorábban 9-re lehet kiváltani, aztán 10.30, 12 óra, stb. Érdemes az első két turnust választani, mert később megérkeznek azok a turistacsoportok, akik reggel valahol máshol (közeli vízesésnél, stb) kezdenek és utána ide jönnek lazulni.
Imádtam az egészet – a környezetet, a vizet, a kevés embert, tökéletes kikapcsolódás volt!
Olvasd el a másik két írást is:
Costa Rica utazás – praktikus információk
Nem görcsösen, de felelősen: hogy nyitott ki Costa Rica?
Utószó
Hasznosak voltak a fentiek? Szívesen olvasol ilyen útleírásokat, tippeket? Ha igen, és nem lenne ellenedre valamivel viszonozni a blogba fektetett munkámat, könnyen megteheted úgy, hogy neked ne kerüljön semmibe! Ha itt a weblap jobb sávjában (mobilos verzióban a lap alján) levő booking.com kockában keresel szállást, azaz itt ütöd be, hova és mikor utaznál, a rendszer ugyanoda navigál, mintha közvetlenül írtad volna be az adatokat ezen a lapon. A szállás neked ugyanannyiba kerül majd, booking-on a genius kedvezményed is megmarad, de a rendszer érzékeli, hogy tőlem indult a foglalás, így kapok egy pici jutalékot. Minden nap több órát töltök gép előtt, hogy ilyen ingyenes tartalmat írjak nektek és nem állnak mögöttem szponzorok, azaz ez amolyan lelkes „közszolgálat”:-). A számodra költségmentes támogatásod nekem további utakat tesz lehetővé és ígérem, azokról is hasznos beszámolók készülnek majd!:-)
Az utazás a KLM légitársasággal és a Marriott szállodalánccal együttműködve jött létre, segítségüket ezúton is köszönöm! A leírtak, mint mindig, a saját véleményem tükrözik.