2016. július 1. Az 1-es úton dél felé haladva Crescent Cityből Fort Bragg felé egy különleges strandot kerestem, melyről korábban láttam pár fotót. Ez az üvegstrand, a Glass Beach, amely bő száz éve itt lerakott városi hulladékból jött létre, a tenger jótékony hullámzásának köszönhetően. Részletes történetét érdemes elolvasni a wikipedián.
Glass Beach
Az ámulatom sajnos bosszúsággal keveredett, mert az egyértelmű tiltó táblák ellenére sokan biztatták a gyerekeiket, gyűjtsék a színes kis üvegeket vödrökbe, zacskókba. Annyira nem nagy a strand, hogy korlátlanul legyenek üvegcsék, meg ugye a tenger is folyamatosan viszi őket, úgyhogy vigyázni kellene, hogy minél többen látogathassák még. De az emberi ostobaság sajnos határtalan.
Ilyen picik – és mivel a tenger hullámai száz éve nyaldossák, nyugodtan meg lehet fogni őket, nem élesek.
Este aztán egy pompás naplementéhez is szerencsém volt.
A szállásom egészen különlegesre sikeredett. A július 4-i hétvége miatt, ami itt nemzeti ünnep, totál tele volt a környéken minden hotel, vagy ami volt, azt horribilis áron adták. Szerencsére ilyenkor általában megoldás az airbnb, ahol akad valami – mint ahogy most is sikerült egy fakunyhót találni egy ház kertjében. Akkor még azt hittem, ez csak egy sima családi otthon, de hamar kiderült, hogy nem. A főépületben ugyanis a konyhában internetezgettem, amikor is egyre több fiatal bukkant elő – kávét főzni, zenélni, vagy csak úgy mászkálni. Kiderült, hogy sokan önkéntes munkán (WOOF) vannak itt, és szanaszét laknak a telken, hasonló kunyhókban vagy csak kerti padokon. Kérdeztem az egyiket kis barátságosan, mégis mit termelnek. Úgy nézett rám, mint aki a holdról jött. Hát vadkendert – felelte meglepve, hogy nem jöttem rá magamtól. De van egy kis szilva is – tette hozzá, látva meglepett arcomat.
A kunyhóm egyébként nagyon helyes volt, még egy barátságos macska is járt hozzá. A zuhany és WC a főépületben volt, arra néha kicsit várni kellett, mert voltunk egy páran, de nem volt vészes.
Mindez az erdő mélyén, Little River nevű településen volt, alig pár kilométerre a népszerű nyaralóhelytől, Mendocinotól. Másnap ott reggeliztem, a fagyiszínű házikók közt.
Aztán hajtottam tovább dél felé.
Punta Aréna
Megálltam Punta Aréna világítótornyánál, mert még mindig nem unom őket. Azért belépőt kértek, hogy fel lehessen menni, de nekem úgyis inkább kívülről tetszenek.
Bár notórius gyorshajtó vagyok, most csigalassúsággal haladtam, mert állandóan meg kellett állni fotózni. Nemcsak hogy megállni, de időnként visszamenni – mint ezért a képért is, mert amikor elhaladtam előtte, nem tudtam lehúzódni, jöttek mögöttem. Kénytelen voltam továbbmenni addig, ahol meg tudtam fordulni, aztán újra próbálkozni. Na ez ment folyamatosan, így nem csoda, hogy például egy bicajost egy óra alatt négyszer előztem le:-)
Ezért a kisbuszért odavoltam! Bár nem vagyok nagy autórajongó, engem bizony nem tudna elkápráztatni egy pasi menő terepjáróval vagy csillogó sportautóval, de egy régi, vintage kocsi mindig megdobogtatja a szívem…
Bowling Bowl beach
Volt még egy strand, amit fel akartam keresni – a Bowling Bowl beach. Na ezért kell utazó blogokat olvasni, hogy ilyeneket találjon az ember. Ez ugyanis nem volt benne a Lonely Planetben, sőt, kitáblázva sem, de nagyjából tudtam, merre van, és kérdezősködtem a helyieknél. Meg is lett. Ennek az öbölnek a másik végébe kellett lemászni.
Az ösvény vége volt a legnehezebb, totál instabil pallók elég meredeken lefelé. Volt ugyan egy kapaszkodó kötél, de ki volt szakadva a vége, úgyhogy haszna nem volt. Még jó, hogy nem utazó riporter vagyok, akit vesz egy filmes stáb, mert nem volt igazán elegáns, ahogy lemásztam…
Mindenesetre megérte a túra, mert jópofák voltak a kövek. És egy újabb leckét tanultam: máskor annak is utána kell nézni, mikor van apály és dagály. Ez ugyanis nem így nézett ki a fotókon, amiket láttam, mert most pont magas volt a vízállás… hja, jó utazó holtig tanul!
