2016. június 8-10. Az utazás talán legjobban várt programja következett – Sewardból Homerbe indultam, ahonnan a legjobb medveles túrák indulnak. Grizzlylesen az alaszkai Katmai Nemzeti Parkban!
Meg kell tanulni a medveetikettet
Már az rettentő izgalmas volt, amikor a medvelestúrát szervező cégtől megkaptam e-mailben a legfontosabb instrukciókat. A budapesti lakásban totál szürreálisnak tűnt arról olvasni, mire kell vigyázni, amikor medvékkel találkozunk. Itt nem arról a helyzetről van szó, amikor a természetet járva véletlenül összefutunk egy mackóval, hanem arról, amikor kifejezetten azért indulunk el, hogy találkozzunk velük.
A legfontosabb tudnivaló, hogy a medvék nem szeretik a meglepetéseket. Ezt elkerülendő mindig csoportosan, hangosan beszélgetve kell megközelíteni őket, lehetőleg nyílt terepen, nehogy egy bokor mögül előbukkanva ijesszünk rájuk.
Ha a medve két lábra áll, azt ne tekintsük fenyegetésnek, egyszerűen kíváncsi. Lassan, átlós irányban hátráljunk, ha viszont elindul felénk, álljunk meg, és szemkontaktus nélkül beszéljünk hozzá, integessünk, azaz tudassuk, kik vagyunk. Semmi esetre se fussunk el, mert nincs esélyünk.
Nem állítom, hogy totál nyugodtan vágtam neki a túrának, de úgy voltam vele, ha évtizedek óta mennek ezek a túrák, csak tudják a szervezők, mit csinálnak.
Autózás Homerbe
Mindenekelőtt el kellett jutnom a kirándulás kiindulópontjára, Homerbe. A két város közt hetente párszor busz is jár, de mivel nem minden nap, és mivel egy útra 100 dollár, praktikusabb, ha van egy bérelt autó. Azzal úgy három óra alatt meg lehet tenni a távot, persze ha nem áll meg az ember folyamatosan fotózni (ami lehetetlen).
A városka maga is festői fekvésű, a legérdekesebb a tengerbe mélyen benyúló Homer spit, egy út, két oldalán kis boltokkal, vendéglőkkel és hajótemetővel.
Szállás
Homerben egy csereotthonos lakásban töltöttem két éjszakát egy egyedülálló anyukával és nyolcvéves kislányával. Abban állapodtunk meg, hogy nekem egyáltalán nem fontos, hogy ők kiköltözzenek, elférünk simán. Majd amikor jövőre ők Európába utaznak, én odaadom nekik a kis kiadó lakásom pár napra. Irtó jó fejnek bizonyult a vendéglátóm, és rögtön úgy fogadott, hogy áthívta egy rakás barátját egy kis kerti partira, hadd találkozzak minél több emberrel. Nagyon büszke a barátaira, akik rengeteget segítettek neki, amikor az akkor kétéves kislányával megérkezett ebbe az Isten háta mögötti kisvárosba. A szomszédok, kollégák azonnal odatették magukat, hogy beilleszkedjen és boldoguljon, és ezért nem győz hálásnak lenni. Az egyik cimborája még magyarul is tudott hozzám beszélni. Másfél évet angoltanárként dolgozott Budapesten – igaz, ennek már két évtizede, de nem felejtette el, amit akkor megtanult.
A kirándulás előtti este még meg kellett jelenni egy utolsó eligazításra a túraszervező cég, a Bald Mountain Air Service városi irodájában.
Megmértek, hogy tudják, milyen súllyal számoljanak a gépen, és elmondták, mi mindent kell másnap vinnem: szúnyogriasztót, ebédet, ivóvizet, vécépapírt, nejlonzacskót a szemétnek, esőkabátot, meleg ruhát. Megtudtam azt is, mindegy, milyen cipőben indulok el, mert tőlük majd kapok combtőig érő csizmát, a hidroplán ugyanis a tóra száll le, úgyhogy csak abban tudok szárazon partra szállni.
Irány a nemzeti park!
Reggel finom gofrit kaptam, aztán irány a kis reptér. 8:30-kor már ott toporgott mindenki a kikötőben. Két csoport indult aznap két tízfős géppel. Az egyikkel hét turista utazott, köztük én, a másik gépen meg egy nyolcfős társaság, akik egy kisfiú harmadik születésnapjára neveztek be a túrára. A kissrácot láthatóan egyáltalán nem érdekelte az egész, totál nyűgös volt, úgyhogy végül hamarabb vissza is tértek. Lehet, hogy nem ez volt a legjobb ötlet erre az alkalomra.
Amikor felszálltunk a gépre, a pilóta felajánlotta, hogy valaki odaülhet mellé. Én voltam a legszemfülesebb, azonnal rávágtam, hogy oké, és már másztam is előre. Így legalább már útközben szuper fotók készülhettek – valami egészen elképesztően szép a táj. A Katmai Nemzeti Park igazi érintetlen természet, ide nem vezetnek utak, csak és kizárólag hidroplánnal, minimum egyórás repüléssel lehet megközelíteni. Hihetetlen gazdag lazacban, és itt van a világon a legnagyobb grizzlypopuláció, becslések szerint 2200 példány.
A legfőbb szabály, hogy nincs etetés
A parkban dolgozók nagyon odafigyelnek arra, hogy a látogatók semmiképp ne etessék a medvéket, ne hagyjanak ételmaradékot maguk után, és ne kerüljenek konfliktusba a medvékkel. Ennek eredményeképp a világon egyedülálló módon sikerült elérni, hogy a turisták zavartalanul sétálhatnak a medvék között, az állatok mondhatni átnéznek rajtuk. Nem félnek az embertől, és nem támadnak rá.
A kulcs mindig az, hogy a medve ne szokjon rá az emberi kajára. Anchorage külvárosi részén egyszer egy medve megdézsmálta egy szemeteskuka tartalmát. Annyira ízlett neki, amit talált, hogy elkezdett visszajárni a házhoz, és kereste az eleséget. Először megpróbálták elszállítani jó messzire, hogy visszavezessék a vadonba, de a mackó visszatalált. Ekkor nem volt más megoldás, mint hogy kilőjék, mert a környékbeliek egyre jobban tartottak tőle. Az ilyen eseteket elkerülendő igyekeznek olyan szemeteseket használni a városokban, amelyeket a medvék nem tudnak kinyitni. A nemzeti parkban pedig nincs is szemetes. Amit odavittünk, és nem fogyasztottuk el, azt a hidroplánnal hazavittük.
Egy kis folyóra szálltunk le, ekkor igencsak szükség volt a csizmákra, mert úgy kellett kimászni a combközépig érő vízben a partra.
Úgy néztem ki, mint egy alaszkai
Miután kis gépünkkel leszálltunk a tóra és a combközépig érő vízben – a célnak megfelelő csizmában – kikászálódtunk a partra, elképesztő szúnyoghadak vártak ránk. Hiába voltam tetőtől talpig több rétegbe öltözve, és hiába fújtam be magam kétféle spray-vel, agyoncsipkedtek. Később a házigazdám nevetve jegyezte meg, hogy most legalább igazi alaszkainak nézek ki. A helyi szúnyogok nem kis, piros csípéseket hagynak maguk után, mint az otthoniak, hanem jókora dudorokat. Ezekből mindenhova jutott, így este az antihisztaminkrémet testápolóként kenhettem magamra. Szerencsére a csípések pár nap alatt elmúltak, a túra élménye viszont egy életre megmaradt.
A parton kaptunk még egy kis eligazítást. A legfontosabb infó az volt, hogy ha a vezető azt mondja, üljünk le, akkor ne keresgessünk erre alkalmas fatuskót, ne nézelődjünk tanácstalanul, hogy mégis hova, hanem azonnal huppanjunk le a földre. Ez akkor fontos, ha szembejön egy medve, és nem akarjuk, hogy fenyegetőnek érezze a csoport közeledését. Még mindig nem tudtam elképzelni, hogy ilyen szituációba kerülhetek, de pár óra múlva már alkalmam volt élesben gyakorolni.
Medve, medve!
Szerencsére nem kellett sokáig várni, hamarosan felbukkant az első. Ahogy a felkészítésen tanultuk, azonnal csoportosan leültünk. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, a mackó a hátsó lábaira állt, hogy szemügyre vegye a csapatunkat.
Úgy találta, nem jelentünk igazán fenyegetést, úgyhogy nyugodtan legelt tovább. Amikor a csoportvezetőnk úgy gondolta, a medve már megszokta, hogy ott vagyunk, akkor szép lassan továbbsétálhattunk.
A bocsok jobban féltek a hímtől, mint tőlünk
Bevallom, számomra újdonság volt, hogy a medve füvet eszik. Mint megtudtunk, amíg nem bővelkednek a folyók lazacban, simán elvannak füvekkel, termésekkel, különféle növénnyel. Persze a kisebb állatokat sem vetik meg, képesek jó sokáig szobrozni a rókalyukak előtt, hátha sikerül elkapni egyet.
Leültünk a réten, és nemsokára jöttek a többiek. Egy ideig csak nagyon messziről láttuk őket, de aztán jött egy család, anyuka három boccsal, akik úgy kétszáz méterrel előttünk sétáltak el, hogy aztán feszülten figyeljék egy nagy hím közeledtét.
Ahogy meredtünk előre, egyszer csak valaki felkiáltott, nézzünk a hátunk mögé. Három bocs leselkedett ránk, pont olyan kíváncsian méregettek minket, ahogy mi őket. De nem sokáig kötöttük le a figyelmüket, hamarosan ők is a közeledő hím miatt kezdtek aggódni. Ezek ugyanis képesek megölni a fiatalokat, és sehol nem láttuk a bocsok mamáját, aki vigyázna rájuk.
Egy világosabb színű nőstény miatt is aggódtunk, aki láthatóan sérült volt, nehezen vonszolta az egyik hátsó lábát. A két medvecsalád, a hatalmas hím és a sérült nőstény gyűrűjében ültünk, a történések kellős közepén, és egy idő után azt vettem észre, magam miatt nem is izgulok, csak hogy a bocsoknak ne essen bántódásuk.
Annyira megrendítő volt az egész. Nem olyan euforikus élmény, hanem kifejezetten megindító – látni ezeket a fantasztikus állatokat a saját környezetünkben. Soha többet nem megyek állatkertbe, mert ezután nem tudnám elviselni azt a látványt, hogy ketrecben, rácsok közt lássam őket.
Nem akarom rácsok mögött látni őket
Az egész élmény kifejezetten megindító volt. Látni, hogyan élnek a mackók a saját világukban, hogyan viszonyulnak egymáshoz és hozzánk. Ezek után totál felháborodtam, amikor kiderült, hogy a park erre kijelölt részein egyesek vadásszák őket. Azt még csak-csak megértem, hogy az őslakosok – régen gyakrabban, ma már ritkábban – elejtenek néhányat, hiszen ők az állat minden porcikáját felhasználják, megeszik a húsát, öltözéket készítenek a bundájából.
De az teljességgel érthetetlen és elfogadhatatlan számomra, hogy valaki azért utazik ide és fizet dollártízezreket, hogy lelőhessen egy ilyen pompás állatot. Mindössze azért, hogy utána pózolhasson a tetemmel egy fotón. Ráadásul úgy, mint azt a pilótánktól megtudtuk, hogy a medvét pár méterrel előrébb teszik, hogy nagyobbnak tűnjön a képen.
Hazafelé volt egy kis izgalom, mert egy darabig nem akart elindulni a hidroplánunk. Bármilyen nagy élmény volt is a túra, az itt éjszakázás azért nem tűnt túl kecsegtetőnek. A pilóta ugyan megnyugtatott minket, hogy ha a repülési tervben előírt időre nem érkezünk vissza a bázisra, akkor mentőgépet küldenek értünk, de azért jóleső volt hallani, amikor felbúgott a motor.
Nem olcsó mulatság egy ilyen egész napos túra, de az egészen biztos, hogy életre szóló élmény. Mint ahogy az is biztos, hogy ezek után nem leszek képes állatkertben, rácsok mögött látni ezeket a gyönyörű állatokat.
Köszönet a Bald Mountain Air Service munkatársainak, hogy részt vehettem ezen a fantasztikus kiránduláson!
Olvasd el az összes részt
Alaszka
Anchorage és Prince William Sound hajókirándulás
Seward és a Kenai fjord
Homer és a medvék
A Denali Nemzeti Park – repcsivel, autóval és gyalog
Fairbanks, északi sarkkör túra
Egy elfelejtett rézbánya McCarthyban
Valdez
Juneau – kenuzás a Mendenhall gleccserhez
Glacier Bay
Juneau – gasztroséta