2016. július 10.
Bár húszas éveimben kétszer is jártam a Kalifornia és Nevada határán fekvő Halál völgyében, most újra felvettem az útitervbe. Ez nem az a hely, amelyet könnyen megunna az ember. Tudtam tehát, mire számíthatok, mégsem gondoltam, hogy életem legforróbb napját fogom átélni. Még helyi viszonylatban is extrém hőmérsékleti viszonyok közé kerültem.
Már az odavezető út is élmény volt, már ha hozzám hasonlóan szereti valaki, ha órákon keresztül egyedül autókázik egy kietlen vidéken. Egyszerűen imádom az ilyen dimbes-dombos, végtelenbe futó utakat, különösen így, tömeg nélkül. Némelyik úton olyan érzésem volt, mintha hullámvasúton lennék, ilyenkor muszáj volt egy kicsit lassítani.
A parkon átvezető út mellett meglepően változatos kis tájegységek sorakoznak, alig negyed- vagy félórányi vezetésre mintha teljesen más világba csöppennénk. Az közös bennük, hogy mindenhol elég kietlen a táj, és iszonyú meleg van. Itt mérték a világon a legmagasabb hőmérsékletet, 56,7 C fokot.
Mesquite Flat Sand Dunes
Az első, ahol megálltam, a Mesquite Flat-homokdűnék vidéke. Most szóba se jöhetett, hogy megmásszam a dűnéket. Ahogy kiszálltam a légkondicionált kocsiból, úgy éreztem, mintha hatalmas hajszárítóval fújnának szembe. A forró szél perzselte a bőrömet. Vitte a látogatók kalapját, sálját, szürreális volt az egész.
A parkoló közelében álló különös formájú fa előtt néhány ázsiai útitárs készített szelfiket. Nem bíbelődtek ezerféle beállítással, hanem gyorsan egymás kezébe nyomták a kamerát, elkattintottak egy-két kockát, és már iszkoltak is vissza az autóba. Biztos vagyok benne, hogy emberibb időjárási körülmények közt itt látogatók tucatjai hadonásznak szelfibotokkal, de most senkinek nem volt erre energiája.
Badwater Basin
Gondoltam, legyek mihamarabb túl a legnehezebbjén, ezért a Badwater-medence felé vettem az irányt. Ez a legalacsonyabban fekvő terület a parkban, sőt egész Észak-Amerikában, itt 86 méterrel vagyunk a tengerszint alatt. Mondanom sem kell, ezen a ponton volt a legnagyobb hőség. Az autó kijelzője 122 Fahrenheitet, vagyis 50 Celsius-fokot mutatott.
Csak pár percet sétáltam, máris égett a bőröm, majd reszketni kezdtem, és tiszta libabőrös lettem. Később olvastam az interneten, hogy ez teljesen „normális” tünet ekkora hőségben. Sokan ki se szálltak az autóból, csak az ablaküvegen keresztül fényképeztek, vagy maximum addig tekerték le az ablakot, hogy ki tudják dugni a kamera lencséjét. Itt mérték a földön a legmagasabb hőmérsékletet, 56,7 Celsiust. Nem sokkal maradtunk el a rekordtól.
Artist’s Drive
A közelben terül el egy festői, 14 és fél kilométeres útszakasz. Ez az Artist’s Drive, egy színes, ásványok és ércek festette kanyonon keresztül vezető út. A parkolók üresen tátongtak, a kegyetlen hőségben senkinek nem volt kedve még egy egészen rövid sétára sem.
Az itteni turistainformációs bódéban sem ült senki, de akkor már rájöttem, hogy azért, mert képtelenség lenne úgy lehűteni, hogy egész nap elviselhető legyen. Az út mellett több figyelmeztető tábla hívta fel a figyelmet az extrém hőségre, és arra, hogy igyunk elég vizet.
Nagyjából a park közepén találtam egy boltot, ahova ki volt írva, hogy csak ingben szabad bemenni, így aztán az elcsigázott, félmeztelen turisták vánszoroghattak vissza az autóhoz felöltözni. Minden amerikai nemzeti park nagyon igényesen van kialakítva, a vécéblokkban mindig van ivókút is, ahol fel lehet tölteni a kulacsokat. Az ivókút itt sem hiányzott, de tűzforró víz jött belőle, így kénytelen volt az ember megvenni a 2,75 dolláros (780 Ft) palackos vizet a boltban, hacsak nem volt hűtőláda az autójában.
Van még egy Devil’s Golf Course nevű rész is, ami sziklakeménységű, töredezett sókristályokból álló mező – olyan rücskös, hogy ezen csak az ördög tudna golfozni, így kapta a nevét. Ide nem mentem el, mert csak földúton közelíthető meg.
Dante csúcs
Este a klasszikus naplemente-néző helyre, a Dante csúcsra vezettem fel, ez 1700 méter magasan emelkedik a szürreális táj fölé. A különösen száraz levegő miatt nagyon messze el lehet látni, és külön élmény, hogy egy picit hűvösebb van.
Zabriskie Point
Másnap 4.30-ra állítottam a vekkert, 5-kor indultam, fél 6-kor pedig már ott vártam a géppel a napocskát a legjobb napfelkeltenéző helyen, a Zabriskie Pointnál. Ez a táj a hasonló című filmből lehet ismerős, amelyet jó párszor láttam tinikoromban. Betettem egy pulcsit az autóba, mondván, sivatagi környezetben gyakran hűvösek a hajnalok, de itt már akkor is bőven elég volt egy póló.
Először rózsaszín árnyalatok jelentek meg, aztán kibújt a nap, és éles árnyékokat vetve szép lassan életre keltette a dimbes-dombos vidéket. Az álmos, termoszokból kávét kortyolgató tucatnyi turista megbabonázva nézte a tájat. Ilyenkor sokkal szebbek a fények, a színek, mint a déli hőségben.
Először rózsaszín árnyalatok jelentek meg…
…. aztán kibújta nap, és éles árnyékokat vetve szép lassan életre keltette a tájat.
Itt már visszafele bandukolnak a szorgalmas korán kelő népek a parkoló felé.
Operaház a sivatagban
A parkban nagyon limitált a szálláslehetőség, viszont van egy egészen zseniális hely nem messze, a Death Valley Junction nevű kereszteződésnél. Ez az Amargosa Opera House and Hotel, amelynek minden fala csupa történelem és szépség. Én csak azért foglaltam itt, mert a kedvenc szállásfoglaló portálomon ez volt a legolcsóbb, még elfogadható értékelésű hotel a közelben. Nem tudtam, micsoda történetbe futok bele.
Korábban bóraxbánya működött itt, ezért munkásszálló épült a dolgozóknak. Egy újságcikk hatására, amely nyomorúságosnak írta le az itteni életkörülményeket, néhány fejlesztést eszközöltek, például kialakítottak egy orvosi rendelőt, és a szállóhoz kultúrtermet csatoltak. A bánya az 1940-es években bezárt, és jó két évtizeden át az épület üresen állt.
1967-ben egy ünnepelt New York-i táncos hölgy, Marta Becket defektet kapott a településen egy turnéja során, és amíg férje a kereket cserélte, belesett az ablakokon. Rögtön beleszeretett az épületbe, az üresen is impozáns nagyterembe, és azon nyomban eldöntötték a férjével, hogy ideköltöznek. Felkutatták a tulajdonost, kibérelték az épületet, és Marta saját kezűleg festette ki a nagytermet. Mindennap táncolt, gyakran csak az üres teremnek, amiről gúnyolódó cikk jelent meg egy bulvármagazinban.
De a táncosnőt nem olyan fából faragták, hogy emiatt megfutamodjon vagy elkeseredjen, inkább dacból nézőket pingált a falakra, hogy bebizonyítsa, igenis, van közönsége. Nem is akármilyen képek ezek, a laikus szemlélő, mint én, meg nem mondaná, hogy nem profi festő dolgozott itt.
Amikor végzett a színházteremmel, nekiállt a munkásszállónak, és csodás motívumokkal díszítette az előteret, az ebédlőt, a folyosókat és néhány szobát. Igazi reneszánsz emberként a táncoláson és festésen kívül zenét is szerzett, táncdarabokat írt, maga tervezte és készítette a színpadképeket, sőt a jelmezeit is maga varrta.
Még mindig él a reneszánsz asszony
Mivel az előadások nem termeltek sok jövedelmet, Marta balettre oktatott egy tucat gyereket, festményeit pedig egy New York-i galéria árulta. Fantasztikus asszony lehet, aki ma is a hotelben él, 91 évesen, 2002 óta visszavonultan. A férje nem sokáig bírta a sivatagi létet, ő csak öt évet maradt, de szerencsére Marta még abban az évben új társra talált.
Néhány éve az egykori munkásszálló pár szobája hotelként működik, a színházteremben pedig a szezonban (október és május között) hétvégenként Jenna McClintock táncol, aki hatévesen járt itt, és látta Marta egyik darabját. Ez inspirálta, hogy maga is ezt a karriert válassza, és hálából folytatja az itt elkezdett hagyományt.
Egyszerűen lenyűgözött a történet, és imádtam a szállodát. Nem mondom, elég régimódiak voltak a szobák, a mosdóról már pattogott a zománc, nem volt saját hűtő vagy tévé, ez utóbbiakat a közös ebédlőben használhattuk. Mindezek ellenére szívesebben laktam itt, mint valami steril hotellánc egyik szobájában. A félig használaton kívüli hotel, ahol a recepciós szerint szellemek is laknak, tökéletesen illett a Halál völgyének hangulatához.
