Üvegzseb

Na de miből?

Rengeteg kérdést szoktam kapni, szerencsére elsősorban utazásokkal kapcsolatban. De az olvasóknál és különféle interjúkon is előbb-utóbb kibuggyan ugyanaz a kérdés: hogyan utazok ennyit.

Bár nálunk igen szemérmesek ilyen téren azok, akiknek valóban el kellene számolni azzal, hogy „miből”, én úgy döntöttem, leírom részletesen. Anno jót mulattam, amikor egy online hírportálon megjelent cikk alatt a kommentelők azon lamentáltak, vajon a dúsgazdag szüleim, a kopasz terepjárós pasim vagy a „tudjukki” szponzorál, de a valóság jóval prózaibb …

Diplomaosztáskor a szüleimmel

1989 ősze

Frissen végzett közgazdászként egy külkereskedő cégnél kezdtem dolgozni, mert úgy képzeltem, csillogó repülőgépeken fogom körberepkedni a világot.

Első nap körbevezettek a lepusztult irodaépületben, és a kultúrteremnél mosolyogva megjegyezte a kezdetektől utálatos főnököm, hogy „majd itt lesznek a nőnapi ünnepségek”. Abban a pillanatban tudtam, hogy én itt nem fogom sokáig húzni. Semmit nem tanultam, sehova nem utaztam és – mivel a szüleim már szinte betegesen becsületesre neveltek – undorodva figyeltem, ahogy a cég vezetői gátlástalanul lopták szét az állami céget.

1990 nyara

A berlini fal leomlott, a határok kinyíltak és a multik özönlöttek Magyarországra. Hirtelen hatalmas kereslet volt fiatal, angolul jól beszélő diplomásokra. Az egyik frissen betelepült cég az Arthur Andersen volt, az akkori „Big 6” könyvvizsgáló cégek egyike. Sokan rárepültünk az amerikai cég vonzerejére, függetlenül attól, hogy elképzelésünk nem volt, mi az az audit. Az egyetemen ugyan tanultam számvitelt, de soha nem értettem, mire jók azok az akasztófák. A számítástechnika pedig ennél is ezoterikusabbnak tűnt: kartonlapokra kellett lukakat lukasztani és az alapján valami soha nem látott gép számtani műveleteket végzett. Ez a két tárgy, amiből kettessel csúsztam át, és ez az a kettő, amire az Andersennél szükség volt. Szerencsére a toborzó külföldi kollégák úgy voltak vele, hogy nem a szakmai tudás a fontos (azt majd ők megtanítják nekünk), hanem a munkához való hozzáállás, a jelöltek személyisége.

Megjegyzem, később főnökként én is így választottam ki a munkatársaimat és nagyon bevált a módszer. Így három évtized távlatából elmondhatom, szenzációs munkát végeztek. Tizenketten kerültünk be a kezdő csapatba, közgazdászok, jogászok, mérnökök, és bár sok helyről jöttünk, nagyon homogén a társaság. A legtöbben azóta igen sikeresek, befolyásosak és jómódúak lettek, de mindenki megmaradt teljesen normálisnak. Két lábbal állnak a földön, senki nem szállt el, és bármelyikükért a tűzbe tenném a kezem, hogy bármily fifikás üzletemberek, mind talpig becsületesek. No és ami a legfontosabb – a mai napig összetartunk, nagyon szoros maradt a kötődés közöttünk.

Az egyik Arthur Andersenes kollégával, Havas Istvánnal, aki később az Ernst & Young vezérigazgatója lett, és a travellina névadója

1990-1994

Egészen szürreális négy év következett. Az első hónapokban csak tátott szájjal néztük, milyen elképesztően hatékony egy amerikai cég. Megfeszített erővel próbáltuk hazai és külföldi képzéseken megérteni, mi is az az audit, és megfelelni a brutálisan magas követelményeknek – időben, teherbírásban, de pl. olyan előírásoknak is, hogy hogyan kell professzionálisan öltözni. A cég vezetői – látva a gyatra kínálatot -, ruhapénzt utaltak ki, készíttessünk megfelelő öltözetet. Így találtam magam a Váci utcai elegáns Kék Duna szalonban, ahol az első kosztümöm készült.

De örökre emlékezetes marad a Corvin áruházban zajló vásárlás is, amikor a céges számlát kérve nem tudtam meggyőzni az eladó nénit, hogy tényleg fehér blúzt és magas sarkú cipőt kell írni a munkaruha számlára, nem köpenyt és papucsot…. Aztán kimentünk az ügyfelekhez, egyszerre lelkesen és megszeppenve. Az első időkben azt sem értettük, miről beszélnek a főkönyvelők. Eltartott egy darabig, amíg összeraktuk, hogy az „állóeszköz” az az, amit mi az angol nyelvű tréningeken „fixed assets” néven tanultunk. A nyelvi korlátoknál jóval nagyobb ellentétnek bizonyult, mennyire másképp értelmezték a határidőket, a pontosságot és a munkaidő rugalmasságát egy magyar és egy amerikai cégnél – és mi álltunk az ütközőzónában.

Elképesztően szoros határidőket kaptunk a magyar cégeket megvásárló külföldi tulajdonosoktól a munkákra. Ez nyilvánvalóan nem fért bele a régi szocialista nagyvállalatok reggel 8-től délután 4-ig tartó kényelmes munkaidejébe. Az ügyfél – akinek az adatokat szolgáltatni kellett – 4-kor indult volna haza, és nekünk, a kis huszonéves tejfölösszájú kezdőknek kellett határozottan visszatartani a „nagy ember” gazdasági igazgatókat. „Ha nem lesz kész a külföldi anyacégnek egy héten belül a mérleg, én akkor is auditor maradok, de Ön már nem lesz itt gazdasági igazgató” – mondtam határozottan a 24 évemmel és a 153 centimmel a feltétlen hajbókoláshoz szokott vezetőknek. De szerencsére az ügyfelek többsége tisztelettel nézett ránk, időnként szinte már zavarba ejtően. Főleg vidéken volt az így, ahol hagyományos vendégszeretettel fogadtak, így az audit első reggelén általában pálinkát kellett inni az igazgatóval.

Ma már egész másképp működnek nálunk ezek az auditor cégek . Több száz főnyi alkalmazottjuk a végletekig specializált, ki audittal, ki más szolgáltatásokkal foglalkozik, iparág szerint is szakosodva. Minden az utolsó mozzanatig szabályozott, kialakult, mindenki pontosan ismeri a feladatait. 1990-ben még csak kapálóztunk a medencében. Kis kezdő csapatunk a néhány ideküldött külföldi vezetővel együtt látott el minden, de minden elképzelhető feladatot. Ez egyrészt hatalmas lehetőség volt tanulásra, másrészt pedig felfoghatatlan kihívás.

Egyik nap ajánlatot írtam, másnap szállodák vagyonértékelését végeztem, harmadik nap vidéki gyárat auditáltam. Volt, hogy leküldtek Zalába egy TSZ melléküzemágába, hogy másnapra írjam meg a jelentést, érdemes-e megvenni az ottani válltömő-gyártó kapacitást egy német multinak. Pont annyit tudtam a válltömés-gyártásról, mint ti. De írtam kézikönyvet az alakuló Budapesti Értéktőzsdének, auditáltam kaszinót. Amikor kezdtem kapiskálni, mit csinálok, már küldtek is Spanyolországba kezdőket oktatni. Angolokat, angol nyelven, számvitelről. Képzelhetitek. A többiek hasonlóan szürreális kalandokban vettek részt. Volt, akiket leküldtek vidékre január 1-én leltározni, hogy számoljanak meg/mérjenek le bizarrabbnál bizarrabb termékeket (pl. több száz kilométer hosszú feltekercselt kábelt vagy több mázsa mezőgazdasági terméket). Voltunk együtt Bulgáriában, ahol még nem volt AA iroda és mi ellenőriztük a helyi ELMÜ könyveit, beleértve egy atomreaktor működését. Itt nemcsak a helyi bolgár nyakatekert könyvelést nem értettük, a fordítók sem ismerték az angol szakszavakat. De akármi volt a feladat – a végén csak megoldottuk.

Megérte?

A munkaidő embertelen volt. Éjjel-nappal, hétvégén munka, rendkívül magas mérce szerint. Aztán amikor éjfélkor hazamentem, ülhettem a tankönyvek elé. A cég megkövetelte, hogy szerezzük meg az ACCA (nemzetközi könyvvizsgáló) képesítést – angol nyelvű könyvekből tanulva, legendásan kemény vizsgákon, három év alatt. Soha nem vehettem színházjegyet, mert nem lehetett előre tudni, meddig kell bent maradni. Bár az iroda a kezdeti pár főről a 4 év alatt 50-60 fősre duzzadt és csupa huszonéves dolgozott ott, ez alatt az idő alatt senkinek nem született egészséges gyereke – volt viszont több szomorú vetélés. Egyszer mentem el a 4 év alatt tornaterembe, és az első pár perc ugrabugra után szó szerint elájultam a kimerültségtől.

Azt már csak tényleg zárójelben jegyzem meg, hogy az első időkben a szüleim házából, Pestlőrinc legszéléről jártam be a budai villában lévő irodába, Hűvösvölgy külső részébe – másfél óra közlekedés reggel, másfél óra este (éjszaka).

Hogy akkor miért érte meg ezt csinálni?

A mai napig rengeteget köszönhetek annak a 4 évnek.

Egyrészt természetesen anyagiakat. Az első, külkeres munkahelyemről 7.500 forinttal jöttem el, az Arthur Andersen pedig 20.000 forintos kezdő fizetéssel vett fel minket – és a négy év során hihetetlen tempóban növelte a juttatásokat. Amikor egy éve voltam ott, már többet kerestem, mint anyu és apu együttvéve, 26 évesen pedig meg tudtam venni az első (igaz, csak 35 m2) lakásomat. Később ezeknél a cégeknél beállt a javadalmazás a piaci szintre, de minket, az első csapatot nagyon megbecsültek. Belőlünk igyekeztek ugyanis kinevelni a vezetőket, akik majd átveszik az iroda irányítását a hazatérő külföldi kollégáktól.

Másrészt nekik köszönhetem a teherbírást, a munkához való hozzáállást. Ha mostanság 12-14 órát kell dolgozni, az meg se kottyan és bármilyen szokatlan feladattal bíznak meg, csak feltűröm az ingujjam és nekifogok. Annál nagyobb kihívás nem lehet, mint ami akkor volt. Harmadrészt hálás vagyok az emberi kapcsolatokért. A kezdő csapat a mai napig 2-3 havonta összejár, ha valakinek munka- vagy privát gondjai vannak, azonnal segítünk. Elmondhatatlanul jó érzés az a tudat, hogy nem történhet velem nagy baj, mert ők mindig ott lesznek körülöttem.

1994 -1996

Eltelt négy év, rengeteg munkával, nulla magánélettel és rettenetesen fáradt voltam. Tudtam, hogy ha nem jön valami külső pöccintés, soha nem tudok kiszállni, mert annyira jobbak a feltételek, mint a magyar cégeknél. Szerencsére ekkor egy barátnőm felhívta a figyelmem egy apróhirdetésre. Amerikai ösztöndíjakat hirdettek, megpályáztam és megkaptam. Két év New York következett, ahol igencsak össze kellett húznom magam, hogy megéljek a havi apanázsból. Szerencsére minden költséget (iskola, repülés, tankönyvek) fedeztek.

Ez volt a két legboldogabb évem, a kemény munka után visszacsöppenve a gondtalan diákéletbe. Az Andersen olyan alapokat adott, hogy az MBA képzés követelményei meg se kottyantak, így különösebb erőfeszítés nélkül sorra tettem le az A (itthoni ötös) vizsgákat, és mivel alig kellett tanulnom, rengeteg szabadidőm volt. Fotózni tanultam, folyamatosan róttam New York utcáit, kiélveztem a Nagy Alma minden előnyét. Szuper társaságot sikerült ott is magam köré gyűjteni – magyarokat és külföldieket, akikkel a mai napig szoros a barátság, bármily ritkán találkozunk is.

1997 eleje

Már néhány hónapja itthon voltam, de képtelen voltam eldönteni, hogyan tovább. Maradjak-e számviteli területen, ahol nagyon erősek a tapasztalatok, nyergeljek-e át marketingre, amit kint tanultam és szerettem, de csak kezdő szintre vennének fel. Vagy esetleg hagyjam az egész üzleti világot a fenébe, és fotózzak? Épp állásinterjún voltam egy fejvadásznál, ahol gyorsan kiderült, nem nekem való a meghirdetett poszt, amikor kifelé sétálva az interjúvoló mintegy mellékesen megjegyezte: lenne még itt egy másik lehetőség: a Matáv. Mint kiderült, tőzsdére készül a cég és olyan kollégát keresnek, aki egyaránt jártas a nemzetközi számvitelben és folyékonyan beszél angolul. Az országban akkor csak 19 embernek volt meg az ACCA képesítése, amit az Andersen elsőként nyomott le a torkunkon. Ebből a 19-ből csak nekem volt friss MBA-m Amerikából. Ma már több ezer ACCA van és egyáltalán nem ritkaság a külföldi diploma, de akkor mindkettő kuriózum volt. Ráadásul csak én tudtam felmutatni mindkét papírt, amit kértek – így a Matáv fantasztikus feltételekkel vett fel.

A Matáv éves jelentését készítő csapat

Az Andersen és New York után életemben harmadszor volt hatalmas szerencsém, hogy jókor voltam jó helyen. Sem az Andersenes, sem a Matávos állást nem lehetett volna pár hónappal korábban vagy pár hónappal később megszerezni és nekem ez a két állás volt, ami lehetővé tett a sok-sok utazást. No és az amerikai ösztöndíj is pont jókor jött…

A Matávnál 15 évet húztam le és az elején az sem volt fáklyásmenet. Február 1-én kezdtem dolgozni, és november 14-én vezették be a céget a tőzsdére. Ez alatt az időszak alatt minden egyes nap (!) bent voltam késő estig, beleértve a hétvégéket is. Emlékszem, volt egy szép nyári nap, amikor gyalog mentem a XIII. kerületből az I. kerületbe dolgozni, hogy legalább kora reggel élvezhessem a napocskát. Végigpityeregtem az utat, annyira hiányzott egy kis nyaralás. A legutálatosabbak az éjszakai faxolások voltak: a kb. 500 oldalnyi prospektus munkaváltozatait a nap végén elfaxolni az angol jogászoknak (hol volt még az email…). Állandóan megszakadt a vonal, állandóan beakadt a papír. Volt, hogy öt gépen toltam a lapokat párhuzamosan hajnali 2-kor a kihalt irodaépületben, alig állva a lábamon a fáradtságtól (Londonban rengeteg fogadóállomás volt).

Aztán végre kész lettünk, beindult a kereskedés. Másnap felültem egy repülőre és egyben kivéve az összes szabadságom, elutaztam egy hónapra Ázsiába… Később már csak a zárási időszakok (januártól májusig) voltak gyilkosak. Az Andersenhez képest viszont hatalmas előnyt jelentett, hogy tervezhetővé vált a életem: tudtam, mikor van jelentési időszak és mikorra lehet utazásokat tervezni. Nagyon észnél kellett lenni a munkában, hiszen az amerikai tőzsdei előírások igen szigorúak. Egy-egy hiba hatalmas büntetést vonhatott volna maga után – de gyorsan belerázódtam, remek csapatom és szuper főnököm volt, imádtam a munkámat.

Végig tudtam, hogy egy zsákutcában vagyok. Egyre inkább szakértője lettem egy olyan témának, a new yorki tőzsdei jelentéseknek, melyet más cégnél nem lehet hasznosítani, mert nincs más magyar cég az ottani tőzsdén. A Telekom kénytelen volt busásan megfizetni, mivel az országban nem volt más szakértő. Másfél évtizeden át egymásra voltunk utalva. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy ha egyszer megszűnik az állásom, nekem soha többet nem lesz ilyen jól fizető állásom.

Angol jogászokkal dolgoztunk az éves jelentéseken Londonban

2011 vége

2011 decemberében jött el a pillanat, amikor a cég vezetősége úgy döntött, kivezetik a Telekomot a new yorki tőzsdéről. Ezzel az én feladataim közül a legfontosabb megszűnt – a többihez meg nem volt szükség magasan kvalifikált és magasan fizetett vezetőre. Kölcsönös megegyezéssel az év végével elváltak az útjaink.

Akkor még elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne menjek el majd később egy másik céghez. Csak néhány hónap pihenést akartam adni magamnak, elsősorban családi okokból. Ez a kényszerszünet végül három évig tartott, egyre betegebb apukámnak addig volt szüksége rám…

Időközben rájöttem, hogy van élet a multikon kívül is.

Egy kislakás kiadásából, a megtakarításaim forgatásából, újságcikkek írásából és egyéb ad-hoc jövedelmekből el tudom tartani magam.

Nincs gyerekem, nincs hitelem, és az utazásokat leszámítva soha nem éltem nagy lábon, úgyhogy különösebben nem kellett munkanélküliként sem visszafogni magam. Akkor se volt takarítónőm, amikor hétszámjegyű volt a fizetésem, és most is én súrolom a kádat a kiadó lakásomban, a három diplomámmal. Nem ácsorgok a kirakatok előtt drága ruhák után ácsingózva – egyszerűen nem érdekelnek ezek a dolgok. Volt idő, amikor vezetőként megtehettem és illett is megtenni, hogy elegánsan öltözzek, de én ugyanolyan jól érzem magam pólóban és farmerban.

Mivel több az időm a tervezgetésre, egyre rutinosabb vagyok. No és újságíróként időnként kedvezményeket is kapok, így az utazásokat egyre olcsóbban ki tudom hozni magamnak. Amíg dolgoztam, nekem is csak kb. 25-30 szabadnapom volt, no meg a hosszú hétvégék. Ezeket használtam ki csontig (legtöbbször hajnalban érkezvén egy hosszabb útról egyenesen mentem az irodába dolgozni). 2012 óta aztán kinyílt a kalitka, úgyhogy megszaporodtak az utazások:-)

Bár világéletemben úgy gondoltam magamra, mint született alkalmazottra (mondják meg, hol legyek fél kilenckor, ott bekapcsolom a számítógépet és azt bűvölöm 10-12 órát), ma már rettenetesen távolinak tűnik az irodák világa. A munkával akkor se volt bajom, és most sincs – de örülök, hogy nem kell végeláthatatlan megbeszélésekre járni, és hogy megszabadultam az irodai intrikáktól.

Elég hosszúra sikeredett a történet, de így teljes. Szerettem volna elmesélni, hogy az utazások nem pottyantak az ölembe. Nem örököltem, nem nyertem lottón, hanem magam kerestem meg rá a pénzt, de az átlagnál keményebb munkával. Kellett hozzá szerencse, valamint az, hogy az elém került lehetőségeket megragadjam, és 110 százalékon kihasználjam. Ugyanakkor sajnáltatni se szeretném magam a robotolós időszakokért. Az átlagnál jóval magasabb fizetést kaptam, ráadásul tényleg érdekes munkáim voltak és mindig nagyszerű emberek közt.

Nagyon jó lenne, ha azt üzenhetném a történetemmel, hogy szorgalommal és sok munkával bárki bármit elérhet. Sajnos tudom, hogy nem így van – ehhez a megfelelő időzítés is kellett, a rendszerváltás ideje és óriási szerencse, hogy pont akkor és ott voltam, ahol rám volt szükség.

Az otthonról hozott neveltetés, és a két kemény munkahely a mai napig hat rám.

A blogomat is ugyanolyan „sztahanovista”, maximalista módon írom, rengeteg munkát teszek bele, de persze imádom. Ez nem hoz közvetlenül pénzt, de időnként kedvező üzleti kapcsolatokat teremt. Szerencsére nem kell mindenáron keresnem a bloggal. Ha megtalálnak jó lehetőségek, örülök neki, de nem vagyok kényszerpályán, így soha nem kell eladni a lelkem.

A blog remélhetőleg most már örökre megmaradhat annak, ami már bő két évtizede – hobbinak, hiteles információforrásnak, örömnek – nektek és nekem:-)