2010. szeptember 18, szombat
Jinjaban szálltunk meg, az ország adrenalin-központjában. A Nile High kemping a nílusi raftingtúrákat kitaláló Adrift főhadiszállása, a folyó partján, idilli környezetben. Lehetőség volt kis felárért upgrade-t kérni sátorból faházba, nem is hagytam ki, egyszer élünk.
Adrenalin központ
A rafting mellett lehetőség van bunji jumping-ra, speedboat-ra, quad-bike-ra (van ezeknek magyar megfelelőjük?). A bunjit csak a fiatal ausztrál gyerek vállalta be, páran elmentek a speedboat-ra, de engem ezek annyira nem izgattak. Az ausztrál srác a feleségét, Tonit is megpróbálta rávenni egy bunji ugrásra, de neki már megvolt, ez volt ugyanis a 13. születésnapi ajándéka. Kérdeztem is az anyukáját (aki velünk utazik), hogyhogy ilyen ajándékot talált ki – engem nemhogy nem fizettek volna be a szüleim, de soha nem is engedtek volna el. Tina azt felelte, szerette volna, ha a lánya nem fél semmitől, mire középiskolába kerül, ezért mindenféle hasonló kalandot kitalált neki. Szarkasztikusan megjegyeztem, biztos szeretett volna megszabadulni a lányától, mire Toni színlelt szomorúsággal megjegyezte: „Azóta is erről beszélgetek a pszichológusommal…”
Rafting a Níluson
Nem volt kérdés, hogy én a raftingra nevezek be. Nálam a magyar utazóknál szokásos osztrák és szlovén raftingolások kimaradtak – életemben először a Zambezi folyón próbáltam ki, ötös zúgókon ezt a sportot, ahol rögtön az első zúgón átfordult a hajó, így a lehető leghamarabb átestem a tűzkeresztségen. Mivel annál rosszabb már nem lehet (hatos zúgón nem engednek le turistákat), így sok okom nem maradt a félelemre. Itt a Níluson is van jó néhány a legerősebb, ötös zúgóból, no de ez a lényeg benne, tele gatyával nem érdemes utazgatni. Sajnos ez a fantasztikus folyószakasz nem sokáig lesz rafting-paradicsom, mert a közelben épülő erőmű alapvetően megváltoztatja a vízfolyás erejét. Az instrukcióknak megfelelően jól bekentem magam napolajjal. Jó tudni, hogy a homlokra nem érdemes kenni, mivel azt úgyis eltakarja a bukósisak, viszont a víztől belefolyik a szembe a napolaj és csíp. Ugyancsak hasznos tanács, hogy szintetikus anyagból készült ruhában induljunk neki, ugyanis a pamut magába szívja a vizet és könnyen megfázik az ember. Érdemes a kísérő járműbe egy száraz ruhát tenni, mert hazafele azért az jól tud esni.
A vízre szállás után megtanultuk az alapvető vezényszavakat, gyakoroltuk a hajóba való visszamászást, hajó alól kikúszást, és kormányosunk, Roberto egy műesést is bemutatott, hogy szokjuk a hajóból való kipotyogást is. A hét zúgó közül kettő volt ötös erősségű és a többi hajó zöme át is fordult, de mi végül megúsztuk. A többi hajóból kiszálló utasok közül néhányat mi szedtünk össze, egyikük elég csúnyán nézett ki, vérző, kék-zöld foltos térdekkel.
Fotó sajnos túl drága
A fotókat egy kísérőhajóból készítették és ingyenesen csak bélyegnagyságban lehet letölteni a szervezők honlapjáról, egyébként darabja 7 dollár lenne, amit inkább kihagyok.
A nagy kaland után kaptunk fincsi ebédet, aztán visszavittek minket a kempingbe. A délután hátralevő részében szakadt az eső, de azért bementem a városba, hogy vegyek ugandai zenét a gyűjteményembe. 86 ország, 86 zene, nehogy már pont ez maradjon ki. Este nílusi sügér volt vacsorára – stílusos a Nílus partján:-). Remekül szórakoztunk, mint mindig. A kanadai pár bevallotta, hogy kissé féltek, nem fogják megérteni az angol útitársak kiejtését, ezért felkészülésképpen hetekig a Coronation Street sorozatot nézték esténként. Soha nem gondoltam volna, hogy az angolszászoknak is problémát jelent egymás megértése.
2010. szeptember 19, vasárnap
Irány Kenya
Ma ismét a buszon telt a nap jó része, átkeltünk Ugandából Kenyába, az utazás utolsó néhány napját itt töltjük majd. Ebédelni egy benzinkút parkolójában „terítettünk meg” – már nagyon rutinosan megy az asztalok, edények előszedése, a szendvicskészítés és a mosogatás. Entebbe városától néhány kilométerre, egy tejfarm mellett szálltunk meg, kedves tarka bocik szomszédságában. A Naiberi Overland Stop recepcióján arany emléktábla hirdette, hogy Bill Gates is itt szállt meg 2009 decemberében. A környéken semmi különös látnivaló nincs, de Jinjától nem lehet eljutni egy nap alatt a következő látnivalóhoz, a Nakuru tóhoz, így muszáj egy éjszakára megszakítani az utat. Nagyon nem is bántuk, mert takaros kis kemping ez, különösen a bár rész, ami egy föld alatti zegzugos barlang, nagy, nyitott tűzterű kandallóval.
Hamarosan megjelentek a tulajdonos csodaszép rodéziai ridgeback (afrikai oroszlánkutya) és farkaskutya keresztezésű kutyái; hatalmas, puha szőrű, igazi gyömöszölnivaló lusta jószágok, nem győztük kényeztetni őket. Csodaszép és barátságos állatok, bár az udvaron néhány cafatokká tépett lábtörlő és papucs azért jelezte, hogy nem plüssállatok.
2010. szeptember 20, hétfő
Nakuru tó
A délelőtt még utazással telt, de ebédidőre megérkeztünk a Nakuru tóhoz. Felvertük az erdő közepén a sátrakat, ügyelve arra, hogy ne egy hangyaboly tetejére – JJ mesélte ugyanis, hogy az előző csoport néhány utasának az éjszaka közepén kellett arrébb költöztetni a sátrát, ugyanis ellepték őket a hangyák. Brrr. A táborunk elég spártai, tulajdonképpen a sátraknak hagyott helyen kívül egy rácsos kamrából és egy fa budiból áll. Az előzőre a meglehetősen szemtelen majmok miatt van szükség, akik ellopnak minden szabadon hagyott kaját. Nem semmi, ahogy ide-oda ugrálnak a sátrakon. Rajtuk kívül néhány pompás fényseregély is vendégeskedik nálunk, ők kevesebb kárt okoznak.
Összeütöttünk egy gyors ebédet, aztán nekivágunk az első szafarinknak. A 180 km2-es parkot 1961-ben hozták létre, napjainkban mintegy 400 madárfaj és 50 féle emlős található itt. A park egyik sztárja a rinocérosz, kevés helyen lehet velük ilyen könnyen találkozni, mint ebben a parkban. Ugyancsak nevezetes lakók a fekete-fehér colubus majmok, no és a flamingók. Ez utóbbiak latin neve „láng”, ami igencsak találó, hiszen a tóparton ácsorgó több száz flamingó látványa távolról olyan volt, mintha tűzbe borult volna a park.
Alig mentünk pár percet, máris előbukkant pár gazella, aztán szép sorban a többiek: bölények, rinocéroszok, zebrák, majmok, varacskos disznók, páviánok.
Nekem a legnagyobb élményt a rinocéroszok jelentették, őket ilyen közelről még soha nem láttam vadonban, a többiek „már megvoltak”. Nem mintha meg lehetne unni bármelyikük látványát. Nagymacskával sajnos nem találkoztunk, pedig ők a szívem csücskei.
ű
WC-re nem mertünk menni
Mire visszaértünk a táborba, Bernard, a szakács már elkészítette a kis ketrecben a vacsorát: alufóliában sült krumplit sült csirkével. Mivel elkezdett szakadni az eső, behúzódtunk a buszba vacsorázni. Elég nyomorult így kucorogni a buszon, át sem tud öltözni az ember, WC-re macera kimenni, de azért a hangulatunk szokásosan jó volt. Egyszer azért belénk fagyott a szó, amikor oroszlánbőgés hangzott fel, félelmetesen közelről. Nemsokára feltűnt egy autó fényszórója, amin igencsak meglepődtünk, mert ebben a nemzeti parkban nem engedélyezik az éjszakai vezetést. A parkőr jött szólni, hogy ha nem muszáj, ne menjünk a sátraktól úgy 10 méterre levő budiba, mert a közelben van pár oroszlán és az eső miatt elég morcosak. Ha valakire rájön a szükség, tanácsos közvetlenül a sátor mellett elvégezni a dolgunkat, sátrat nem szokott megtámadni az oroszlán. Hát nem mondom, hogy teljesen megnyugodtam.
Előző bejegyzések:
A ruandai népirtásra emlékezve
Találkozás a hegyi gorillákkal
Látogatás egy ruandai árvaházban és a pigmeusoknál
Olvasd el a többi részt is: