A Salamon-szigetek különös ország: több mint 900 szigeten terül el. Én ezekből csak egyet kerestem fel, Guadalcanalt, ahol a főváros és a nemzetközi repülőtér található. Nem a legszebb, de a legpraktikusabb választás, és néhány napra elegendő látnivalót kínál.
A sok szigetet úgy 600 ezer ember lakja, ennek mintegy tizede a fővárosban él. Itt van a legtöbb szállás és étkezési lehetőség, így célszerű itt megszállni.
Utazás a Salamon-szigetekre
Még soha nem éreztem olyan bizonytalanul magam egy repülőre felszállva, mint amikor Brisbane-ben becsekkoltam a Honiara-ba induló járatra. Mint aki száműzetésbe megy, vagy egy másik bolygóra – nagyon ismeretlen volt az úti cél. A repcsin körülnézve úgy tűnt, mintha én lennék az egyetlen turista. Sehol a megszokott hátizsákosok, sehol gyerekes családok. Ránézésre arra saccoltam, csak helybéliek térnek haza, illetve ausztrálok érkeznek valamilyen munkára. A mellettem levő utas speciel épp ilyen volt: egy ismerőse révén kapott kőműves munkát a szigeten, idén már hetedszerre megy át egy építkezésre.
A Solomon Airlines Qantas-szal közösen üzemeltetett A 320-as gépe kicsit megdobált minket, de az ellátásra nem lehetett panasz. A mindössze 2.5 órás úton kétféle meleg ebéd közül lehetett választani, és aki kért, annak bort is felszolgáltak.
Szállások
Harmadik világbeli országhoz képest elég gyorsan átjutottunk az útlevél-vizsgálaton és már mosolygott is rám a transzferesem: irány a főváros! Az első éjszakát a Mendana hotelben töltöttem, a sziget harmadik legjobb szállodájában. Kicsit ugyan cidriztem, mert a booking-on és a tripadvisor-on is több értékelés említette, hogy ágyi poloskák vannak a matracokban (négycsillagos szállodában!), de én szerencsére az új szárnyban kaptam szobát, ami ragyogó tiszta volt. Felhajtottam a lepedőt, tüzetesen átvizsgáltam a matracot, de sehol egy árulkodó jel. Sok választás egyébként nincs szállások terén, legalábbis a neten. Utólag megtudtam, teljesen járható út az, hogy valaki foglalás nélkül érkezik és a reptérről egyenesen a turisztikai hivatalba megy, ott segítenek neki találni szobát (kivéve vasárnap, mint amikor én is érkeztem, mert akkor az iroda zárva van).
Érkezés után lementem ebédelni, és a két étterem közül habozás nélkül a japánt választottam. Ott mosolyogva közölték, majd csak este lesznek nyitva, ebédidőben csak a másik étterem üzemel. Jó, akkor foglalnék egy asztalt estére! – mondtam, nehogy kimaradjon egy jó kis japán étkezés. A lány furcsán nézett rám, és csak annyit mondott: jó. Nem írt fel semmit és ebből világossá vált, nem tapossuk le egymás sarkát itt a vendégekkel. A hatalmas hotelben valóban csak öten-hatan lézengtek, kihasználatlanul tátongott az úszómedence is. Elütöttem a délutánt kis pihenéssel és sétával, aztán este irány a japán étterem, ami tényleg kiváló volt. No nem annyira, mint Japánban, de harmadik világhoz képest kifejezetten.
A következő két éjszakára átköltöztem a sziget legjobb szállodájába, a Heritage Park hotelbe. Ez már tényleg nagyon jó színvonal, szavam nem lehetett. Mondjuk a kétemeletes épületekben nincs lift, de legalább volt napi néhány alkalommal kis lépcsőzős edzés.
Egy kis történelem
Másnap aztán átsétáltam a hotellel szemben levő Nemzeti Múzeumba. Az őr kicsit meglepve nézett rám, de alig 10 perc alatt előkerítette az egyetlen terem kulcsát. Felkapcsolta a villanyokat, légkondicionálást, befújta valami spray-vel a termet és nekiállhattam átböngészni a falon a tablókat. Nem egy modern interaktív tárlat, de régimódisága ellenére lebilincselő, amit bemutat.
A Solomon-szigetek első lakói minden bizonnyal a pápuák voltak, több ezer évre visszamenően. Az európaiak 1568-ban szereztek róla tudomást, amikor egy spanyol felfedező, Alvaro de Mendana megtalálta és elnevezte Salamon-szigetnek (a bibliai Salamon király után). 1893-ban az angolok terjesztették ki ide a hatalmukat, elsősorban azért, hogy ellenőrizhessék a tengeri utakat, az ültetvényekre toborzott munkások kiválasztását és véget vessenek a törzsi harcoknak. Bár 1978 óta független, a mai napig az angol nemzetközösség része (ezért nemrég William herceg és Katalin hercegné is ellátogattak ide).
1942-ben japán csapatok szállták meg Tulagit, a régi fővárost. Az amerikaiak hosszas, keserves csatákban szorították vissza őket, melynek során a helybéliek is beálltak szigeteik védelmére. Voltak, akik élelemmel látták el az amerikai katonákat, mások parti őrséget alakítottak. Két helybéli parti őr volt, aki rátalált a hajótörött John F. Kennedyre is. Hajóját japán csapatok süllyesztették el, és a későbbi amerikai elnök tíz társával napokig úszott kis szigetek közt élelmet és ivóvizet kutatva. A két helyi úr vitte el egy kókuszra írt segélyüzenetüket az amerikai katonákhoz, akik végül hajót küldtek értük.
Ősi hit és kagylópénz
A misszionáriusok érkezéséig a szigetlakók az őseikhez imádkoztak. A jó termés, sikeres csaták, gyógyulás és szerencsés utazások reményében ételt és helyi, jellemzően kagylóból készült pénzt kínáltak fel az ősök szellemének emelt szentélyekben. Bár a 19. század közepén érkező hittérítők gyors munkát végeztek és a 20. század elejére a lakók többsége keresztény lett, a szentélyek megmaradtak, sőt védettséget élveznek. Szerencsére a misszionáriusoknak ez ellen nem volt kifogásuk és többé-kevésbé együtt él az országban a keresztény és az ősi kultúra.
Az itt élők sok formában felhasználták a kagylókat és az állatok fogait: gyűrűk, medálok, gyöngyök készültek belőlük. A legfontosabb azonban a kagylóból készült pénz lett. Ezt a mai napig használják bizonyos különleges alkalmakkor (például menyasszonynak ajándékként), leginkább amikor a „modern” pénzt túl kommersznek és személytelennek tartják.
A háború során annyira megsérült a régi főváros, Tulagi, hogy nem volt érdemes helyreállítani. Helyette az amerikai katonák segítségével egy új főváros épült fel, Honiara – amivel én is ismerkedtem.
Üzleti utazók, nyaralók
A fővárosba és általában erre a szigetre elsősorban üzleti utazók érkeznek. A nyaralók általában maximum 1-2 napot töltenek itt, aztán mennek is tovább a nyugati szigetcsoportra. Ott szebbek a strandok, több színvonalas szálloda és búvárcég üzemel, azaz jobban felkészültek a turistákra. Én azonban nem akartam a kelleténél többet repülni (ezen az utamon így is 25 csak a belső repjegyek száma, azaz a budapesti retúrt leszámítva), de szerencsére itt is akad elég látnivaló.
Van egyébként arra is lehetőség, hogy valaki egyből a szép nyugati szigetcsoportra repüljön: Brisbane és Munda közt ugyanis létezik közvetlen járat, de csak egyszer egy héten, szombatonként.
Az országba egyébként tavaly mintegy 27 ezren érkeztek, nagyjából a fele külföldi turista, a többi üzletember (tanácsadó, befektető, itt dolgozó külföldi), illetve rokonlátogató.
Világháborús emlékek
A legfontosabb, legegyedibb program a második világháborús roncsok felfedezése – ezek mindenütt tömegével hevernek: erdőkben, mezőkön, víz alatt (búvárok nagy örömére), sőt föld alatt is (sokat ugyanis elástak). Nem kell azonban egy túrabottal nekivágni a keresésnek, mert van néhány szabadtéri múzeum, ahol számos roncsot összegyűjtöttek. Ilyen például a Vilu War Museum, ahol Sylvia, a területért felelős hölgy és négy kutyája vezeti körbe a látogatókat. Ide taxival, de akár tömegközlekedéssel is el lehet jutni.
Ha a fővárostól nem nyugatra, hanem keletre indulunk el, akkor egy másfajta roncshalmazra bukkanhatunk. Itt nem repülők, hanem tankok hevernek szerteszét, és az elmúlt évtizedekben fák nőttek ki a rozsdás járgányokból – rendkívül szürreális látvány.
Mbonege strand
Világháborús roncsok szép számmal találhatóak a tengerben is. Ha valakinek nincs kedve ezért búvárruhát vagy snorkeling maszkot ölteni, akkor egyet a partról is meg lehet nézni, méghozzá a Mbonege strandon.
Világháborús emlékművek
A fővárosban két emlékművet is emeltek – egyet a háborúban meghalt japán katonáknak, egy másikat pedig az amerikai háborús hősöknek. Mindkettő magaslatra épült, így a megemlékezésen túl a panoráma miatt is érdemes felkeresni.
Ősi mesterségek
Bár a fővárosban már többé-kevésbé modern az élet, a külső szigeteken még nagyon hagyományos módon élnek az emberek. Nekem sajnos nem fért bele, hogy átrepüljek egy távoli tartományba, de szerencsére van megoldás arra, hogy a villámlátogatók is megnézhessék, hogyan készül a fűszoknya vagy épp hogy zajlik a tradicionális főzés.
A turistainformációs irodában szervezhető le a „Cultural Village Tour”, ami valamelyest persze turistás program, de korántsem annyira, mint ahogy máshol megszokott. Egy kedves család, nagypapa, nagymama és a három unoka mutatja meg azt, ami a várostól távol még ma is élő hagyomány.
Megnézhettem, méghozzá az egyik kis unoka által, hogyan készül a fűszoknya. Egy ilyen „ruhadarab”összeállítása több hetet vesz igénybe, de a késztermék olyan tartós, hogy akár tíz évig is hordható.
A nagypapa mutatta meg, miképp fonják a nádat a háztetőkre.
A nagymama pedig vacsorát készített. Egy erős fateknő aljára kókusztejet öntött, abba egyenesen a tűzről forró köveket tett, így melegítette azt fel. A tejbe zöldségek kerültek, majd letakarta a szinte rotyogó ételt néhány pálmalevéllel. Következtek a megtisztított édesburgonyák, majd újabb néhány pálmalevél. Ezekre újabb adag forró kő került, majd a rakást alaposan bebugyolálta még néhány pálmalevéllel. Elég egy óra dunsztolás, és el is készül az étel.
Búvárkodás, snorkeling
Bár nekem a lenti programokra nem jutott idő, néhány ötlet azoknak, akik több időre jönnek:
Ha inkább búvárkodna valaki egy hajóroncs környékén, arra is van lehetőség. A szigeten a Tulagi Dive szervez búvároknak és snorkelingezőknek túrákat. Ha valaki nem akar hajós túráért fizetni, csak út besétálna maszkkal a vízbe (van roncs parthoz nagyon közel), akkor snorkeling felszerelést a turistainformációs iroda mögött lehet bérelni.
A Guadalcanal szigetről rövid hajókázással elérhető Savo szigete, ahol egy vulkán magasodik, így hegymászóknak jó kirándulóterep. Egy-másfél órás hajóúttal elérhető a régi főváros, Tulagi. Szintén úgy egy-két óra hajóval Maravagi, ami kiváló terep snorkelingezni és búvárkodni, mert mind korallban, mind hajóroncsokban gazdag.
Árak
Hostel nincs az országban. A legegyszerűbb szállásokon a szobák ára 5-10 ezer Ft/éjtől indul, a középkategóriás szállásokban 20-25 ezer Ft/éj.
A Mendana Hotel: 50 ezer Ft/éj, a Heritage Park Hotel: 90-100 ezer Ft/éj.
Étkezés nagyon egyszerű étteremben: 2 ezer Ft, egy főfogás ára valamelyik magasabb kategóriás szállodában: 6 ezer Ft.
Taxi egy órára (kirándulások során jobban megéri így, mint kilométer alapján): 100 SBD (3600 Ft), ugyanennyi a transzfer a reptérről a városba. Egy buszjegy: 3 SBD (100 Ft).
Belépő a Vilu War Museumba: 100 SBD (3600 Ft), hozzájárulás a tradicionális mesterségek bemutatásához 300 SBD (10.800 Ft).
Egyéb praktikumok
Magyar látogatóknak nincs szükség vízumra, de beutazáshoz fel kell mutatni a kifelé szóló repjegyet.
Az időjárás egész évben nyárias, úgy 26-27 fokos átlag hőmérséklettel, és mindig magas páratartalommal. Érdemes ezért a programokat kora délelőttre és késő délutánra tervezni.
Évszakok gyakorlatilag nincsenek, de november és április közt valamivel több eső esik és nagyobb az esély ciklonokra.
Az erdőkben-mezőkön sok a szúnyog, úgyhogy háborús roncsok felkutatásához szúnyogriasztóval érdemes elindulni.
A helyiek nagyrészt pidzsin-angolt beszélnek, de azért az angollal is el lehet boldogulni.
Internet-elérés általában van a szállásokon, illetve wifihez a turisztikai hivatalban is hozzá lehet jutni.
A bal oldalon vezetnek.
A vakáció során érdemes mentálisan átállni a helyi ráérős, lassú ritmusra. Volt, hogy nyolc órára beszéltünk meg egy találkozót, de csak délben sikerült elindulni. Nem kell stresszelni, előbb-utóbb minden megoldódik!
Köszönet a Solomon Islands Visitors Bureau-nak a sok segítségért.
A fotókon szereplő gyerekek esetén nemcsak tőlük, de a szülőktől is engedélyt kértem a fotózásra.
Olvass a többi szigetről is: Csendes-óceáni szigetek