Egyszer már megjártam Hirosimát és tudtam, hogy nem lesz könnyű viszontlátni… de mégse hagyhattam ki egy japán körútból, úgyhogy ismét útba ejtettem. De előtte még eltöltöttem pár napot két másik városkában.
Kurashiki
Matsuéből Okayama felé tartva csak pár órára álltam meg a régi feudális városban, Kurashikiben. A csatorna két partján fekvő óvárosban (Bikan negyed) pedánsan helyreállított fekete-fehér házak sorakoznak. Szinte mindegyik ház a turistákat szolgálja, éttermek, cukrászdák és ajándékboltok váltják egymást. Ettől kissé kevésbé hangulatos, mint azok a városok, ahol elsősorban privát házak, lakások közt bújnak meg a minket kiszolgáló intézmények – szép, szép, de valahogy mégis az egész túl kommersz volt nekem, nem ejtette rabul a szívemet.
Okayama
Délután már meg is érkeztem Okayamába, ahol ismét airbnb-s szállásom van. Takaaki úr küldött egy kissé furcsa, láthatóan google fordítóval készített leírást a tudnivalókról, egy hevenyészett térképet, meg egy fotót a redőnyről, amit keresni kell. Meg is találtam, az instrukciók alapján felhúztam, mögötte lépcsőház, felmentem a lakáshoz. A neten küldött számkód alapján kinyitottam a kulcsszéfet és már bent is voltam egy vadidegen kecóban, ahol két éjszakát töltök. Néha azért rádöbbenek, mekkorát fordult a világ pár évtized alatt – az első utazásom előtt még bélyeggel ellátott levelek segítségével próbáltam szállást találni:-)
Délután elsétáltam a városi parkba (Koraku-en), ahonnan a várra is kicsit rá lehetett látni. Csodálatos idő volt, ki is használta mindenki. Nem csak a kertben gyönyörködhettem, de néhány helyiben is, akik épp ott fotózkodtak.
Másnap aztán felkerekedtem, hogy megnézzek egy közeli szigetet, Naoshimát. Itt is, mint annyi más helyen Japánban, erősen megcsappant a lakosok száma. Eleve fogy az egész országban, de vidéken, ahol a modernizáció miatt gyorsan szűkülnek a munkalehetőségek, még inkább. A 60-és években még nyolcezren éltek itt, ma már csak háromezren.
De a hanyatlás hirtelen megtorpant pár éve, amikor a Benesse Corporation, amely egy oktatási cég (például hozzájuk tartozik a Berlitz nyelviskola), úgy döntött, itt épít pár kisebb modern múzeumot egyre bővülő kortárs műgyűjteményének.
Az idilli sziget az elegáns múzeumokkal hirtelen elkezdte vonzani a japán és külföldi látogatókat, úgyhogy a helyiek is felvették a fonalat. Néhány régi, kiürült házat átalakítottak galériákká, sorba nyíltak az éttermek. Ma már nemhogy leállt volna a népességelvándorlás, de egy pici növekedést is megfigyelhetünk.
Mindez nagyon biztatóan hangzott és a nap is ragyogott, ideálisnak tűnt a helyzet. Vonattal Uno állomásig kell menni (JR Pass érvényes), onnan pedig egy rövid kompozással érhető el a sziget (290 jen egy útra). A látnivalók szanaszét vannak, de jár egy városi busz, amivel mindent elérni.
A vonaton döbbentem csak rá, hogy elvileg hétfőn minden zárva, és hát pont hétfő volt. No de nem hiába töltöttem az istenek földjén az elmúlt napokat, kiderült, ezen a héten ez borul, ugyanis a hétfő ünnep (a sport és rekreáció napja), amikor minden nyitva van, és majd kedden zárnak be helyette. Hurrá.
Az öröm mégse lett teljes, az ugyanis váratlanul ért, milyen magasak a belépők. A legnépszerűbb, Chichu művészeti múzeumba például 2060 jen, amiért elég limitált számú alkotást lehet megnézni. De a többi intézménybe is húzós árak voltak és hirtelen úgy éreztem, az egész szigetet nagyon sznob légkör lepi be.
Pedig ez nem feltétlen velejárója a magas áraknak, hiszen az Iwami Ginzan területén levő, általam imádott fogadó is drága, vagy például ott van Bhután a maga 250 dolláros napi belépőjével. Gondolkodtam is egy darabig, itt miért nem azt érzem, hogy minőségi turizmusról van szó, és miért azt, hogy inkább sznobizmusról és lehúzásról, de hamar meglett a válasz. Japántól annyira szokatlanul itt sok mufurc és barátságtalan alkalmazott volt mindenhol, ettől lett idegen az egész.
Egy múzeumba végül bementem, a Benesse házba, de nem nyűgözött le. Lefotóztam a színes tököt a tóparton, ami kvázi a sziget jelképe és tényleg nagyon látványos – bár egy kis zavart okoztam a rendszerben, hogy nem álltam mellé szelfihez – , aztán inkább visszaindultam Okamayába.
Másnap aztán irány Hirosima, méghozzá nem is akárhogy- a Hello Kitty vonattal! Már amikor először hallottam róla, reménykedtem abban, hogy ki tudom próbálni, és sikerült addig csűrni-csavarni a tervezgetést, hogy beleférjen. Cuki a vonat, de a többi sinkanszenhez képest azért elég fapados – pottyantós, kicsi WC (legalábbis az első két kocsiban), nem volt a kocsiban elektromos csatlakozó, szóval le van eléggé butítva. De azért nem bántam meg:-)
Hirosima
Még emlékeztem, hogy megviselt 15 éve, az első japán látogatásom során a hirosimai múzeum, még az is átfutott az agyamon, hogy most kihagyom. De nem lehet, igenis szembe kell nézni a fájdalmas dolgokkal is – ha másért nem, hogy tanuljon belőle az ember, és hogy még jobban értékelje az életet… 130.000 ember vesztette az életét 1945. augusztus 6-án, az atomrobbantáskor és az azt követő hatalmas tűzben. A városban akkoriban szinte csak faházak álltak, így minden égett. További közel 200.000 túlélő szenvedett súlyos testi és lelki betegséget. Döbbenetes számok…
Messze a leginkább szívet szorító tárgy az a kis háromkerekű kerékpár volt, melyet egy gyászoló apa eltemetett a hároméves kisfia holttestével együtt a háza kertjébe. Évtizedekkel később aztán mégis kiásta, hogy a gyermekét a temetőben helyezze el. Az atomrobbanásban megroncsolódott triciklit pedig a múzeumnak adományozta.
Az egyetlen épület, amely túlélte a pusztítást, ma is áll – méghozzá renoválatlanul, mementónak. Arra már tényleg nem tudok mit mondani, hogy a hajukat és a pózokat gondosan beállítva ez előtt is vidáman fotózkodtak az emberek …
És arra is emlékeztem, hogy a döbbenetes múlt ellenére mennyire energikusnak, élettel telinek tűnt a város – és ez sem változott. Eszembe jutott, hogy Ruandában is pont ez lepett meg. Mintha a nagy katasztrófák kihoznák a dacos elszántságot az élni akarásra.
Szállás, étkezés
Hirosimában két éjszakát airbnb szálláson töltöttem, remek volt, mint mindig. Bár egy friss szabályozás miatt kevés airbnb házigazda van az országban, azok nagyon profik. Itt például ki volt készítve egy tablet, több nyelvű menüvel, hogy töltsem ki a személyes adatokat, fotózzam le vele az útlevelem, aztán magam, és valami software elvégezte a hitelesítést, hogy én vagyok-e. Még életemben nem láttam ilyet.
Kaja ügyben a legfontosabb tudnivaló, hogy Hirosima az okonomiyaki szülővárosa, úgyhogy azt feltétlen meg kell kóstolni. Az internetről kiböngésztem, hogy állítólag hol a legjobb, és nem is kellett messze menni, pár perc sétányira volt a kecómtól.
A Mitchan Sohonten Hatchobori vacsorára fél 6-kor nyit, és én ott toporogtam már kicsit korábban, másodikként a sorban, hogy tuti bejussak. Sikerült is, de hatkor már totál telt ház volt, és az utcán kanyargott a sor. Rendkívül népszerű a helyiek körében az étterem, a legenda szerint ugyanis itt született meg az okonomiyaki.
Míg az ország többi részén a sütőlapra összevissza odaraknak mindent, itt precíz rétegtervvel készülnek a fogások. Alulra egy palacsinta kerül, arra halmozzák a reszelt káposztát, a mungóbabot, majd a tetejére jönnek a kért húsok. Amikor a palacsinta barnulni kezd, megfordítják a kupacot (ha valaki kér hozzá tojást, akkor először kicsit azt megsütik és arra fordítják rá). Ekkor pirul egy kicsit a hús vagy tengeri herkentyű, közben pedig a palacsinta alatt párolódik a zöldség. Közben egy másik területen készülnek a tésztahegyek is, melyekre aztán rápakolják a zöldség- és húskupacot, majd alaposan meglocsolják az okonomi szósszal. A séfek elképesztő gyorsasággal és precizitással dolgoztak, a pultnál ülve úgy éreztem magam, mintha egy autószerelő műhely gépsorát látnám.
És tényleg isteni finom volt!
Miyajima
Egy bő fél napra átruccantam Miyajima szigetére, ahol a képekről mindenki által jól ismert vörös kapus Itsukushima sintó szentély UNESCO világörökség. Dagálykor szinte úszik a kapu a vízen, apálykor viszont alá lehet sétálni. Én nem akartam tömeget a fotómon, úgyhogy inkább kinéztem előre (ITT lehet), hogy délelőtt tízre oda kell érjek, ha maximális vízállásnál akarom látni. Bár esett az eső, így azért elfogadhatóbb képet tudtam róla kattintani.
Magát a szentélyt (amihez a kapu tartozik) dagálykor szintén elönti részben víz, de így kifejezetten hangulatos volt.
A népek – eső ide, eső oda – hosszú sorban álltak egy, a vízbe kissé beljebb nyúló mólónál szelfikért. Nem értettem egyáltalán a dologt, mert a vízpartról szinte bárhonnan hasonló jó fotókat lehetett lőni. De gondolom, a csordaszellem. Nekem mondjuk ez pont jó volt, mert így rajtam kívül csak néhány elszánt látogatót érdekelt a közeli Daishoin templom, ami számomra ezerszer nagyobb élmény volt, mint a kapu. 500 kis rakan (buddhista tanítvány) szobor sorakozik a lépcsősor mellett, mind más karakter és legtöbb sapkát is kapott. De még egy csomó érdekesség van ebben a templomban, ráadásul ingyenes!:-)
Egyébként ezen a szigeten is van egy kis szelíd szarvasállomány, egy szülő a csemetéjével épp egy üzlet lábtörlőjét nézte ki alkalmas pihenőhelynek.
Utazás Miyajima szigetére
A szigetre Hirosimából először a Miyajima-guchi állomásra kell vonatozni (fél óra), onnan pedig gyakran járnak kompok (10 perc). A kompra érvényes a JR Pass, ha valakinek nincs, jegy 180 jen. Odafele előre, jobb oldalra érdemes a legfelső dekken ülni a jó fotókért.
Gasztronómia
Miyajima is hozzájárul a rendkívül színes japán gasztronómiához. Az itteni specialitás az anago meshi (párolt tengeri angolna). Zseniális! A JR állomással szinte szemben van az Ueno étterem, ott a legjobb, a szigeten pedig a Fujitaya étteremben. Én mindkettőben ettem, annyira ízlett.
Az Ueno egyébként 120 éves étterem. Anno kitalálták ezt a halreceptet, és bento dobozokba csomagolták, hogy az állomásról a hajóra siető zarándokok fel tudjanak kapni egyet. Hihetetlen, de ugyanott, ugyanúgy készül bő egy évszázaddal később is a hal, csak most már inkább turisták fogyasztják.
