Bár a japán utazásom során eddig is igyekeztem eljutni kevésbé látogatott helyekre, a Kii félsziget, különösen Koyasan mindent felülmúlt. Hatalmas, égig érő cédrusok, 200.000, mohával belepett sírkő, csúcsgasztronómiát nyújtó buddhista kolostorok, szeretteikre emlékező zarándokok földje ez a vidék – ahol bepillantást nyerhetünk az igazi, régi vidéki Japánba. Íme, egy négynapos útiterv:
1. nap – Koyasan
Oszakából nem túl bonyolult eljutni Koyasanba, de elég nehéz ahhoz, hogy a csak legegyszerűbb megoldásokat kereső tömeg legyintve lemondjon róla. Ráadásul itt egyáltalán nincsenek nagy bevásárlóközpontok, így a kínai csoportok azonnal kiesnek. Akik itt vannak, azok mind egyéni utazók, elsősorban Európából és Ausztráliából, no meg japán zarándokok.
Koyasan 800 méter magasan fekszik, kissé hűvös és rengeteget esik az eső. Ennek köszönhetően viszont csodálatos erdők borítják, nem csoda, hogy a lakosság elsősorban fakitermelésből él. Ezek után meglepő, hogy a másik fő gazdasági ág a gyümölcstermesztés, ugyanis remekül megterem a narancs, az őszibarack és a datolyaszilva.
A Koyasan templomegyüttes a singon buddhizmus központja, ahol évszázadok óta aktív hitélet folyik. Az ezoterikus buddhizmus ezen ágát egy Kukai nevű pap hozta létre, aki 819-ben telepedett le ezen a vidéken. A nyolc hegycsúcs által körbevett völgyben azóta mintegy 120 templom épült.
Bár régen ezek kifejezetten olcsó szállások voltak nagyon egyszerű étkekkel, mára fordult a kocka és igényes vendégkört céloznak meg. Az ok prózai – kell a pénz. A régióban ugyanis talán a legmagasabb az egy főre jutó templomok száma, azaz sok az eltartani való templom és egyre kevesebb és szegényebb a lakosság. Ráadásul ez a vidék eléggé kitett tájfunoknak és földrengéseknek, így a fenntartási költségek is magasabbak. A szerzetesek így kitanulták a magas színvonalú vendéglátást és megkérik a szobák árát – végül is igazuk van.
Oku-no-in (temető)
Itt található Japán legnagyobb temetője is. Az 1200 éves (!), hatalmas sírkertben 200.000, mohával belepett sírkő található, no és számtalan kis szobor.
A hívők szerint a mai napig a számára emelt mauzóleumban él és meditál Kukai – erre a területre rövid híd vezet, ahol illik meghajolni, és itt szigorúan tilos a fotózás, telefonálás is. A sírhoz minden nap rituálisan ételt is visznek – mint vezetőm elmondta, néha olyan különlegességekkel kedveskednek neki, mint a pizza. A mauzóleum épületében és az a körüli pavilonokban lámpások ezrei lógnak, melyeket különböző méltóságok (például az uralkodó család tagjai) adományoztak.
A temető másik érdekessége az új rész, ahova a helybélieken kívül nem emelhet akárki sírkövet, csak a híresek és gazdagok – Japánban amolyan státusz szimbólum, ha valakinek itt is van sírköve (mert hogy magát a temetést nem itt tartják, hanem a lakóhelyen). Ami még furcsább, hogy cégek körében is sikk lett emlékhelyet építtetni. Nem egyes alkalmazottaknak, hanem a kollektívának jelképesen. Autószerelő üzemektől kávégyártó cégeken át mindenféle vállalkozások képviseltetik magukat egy-egy érdekes emlékművel.
Különösen hangulatos a temető este, amikor felgyúlnak a lámpások. Éjszaka vezetett túra is van, méghozzá akár angolul is, de ez nekem elmaradt, mert eleredt az eső (nem én voltam kényeske, hanem akkor nem tartják meg).
Kongobu-ji (templomegyüttes)
A hatalmas, sok épületből álló templomegyüttes legérdekesebb része számomra az ország legnagyobb sziklakertje volt. A kövek szerepe itt kivételesen nem az, hogy azokat nézegetve meditáljunk az élet nagy dolgain. A 140 gránitkövet két sárkány alakzatban rendezték el a vendégház körül, hogy megvédje az ott elszállásolt magas rangú vallási vezetőket – itt lakott például a dalai láma is.
Közlekedés
Oszakából a Gokurakubasi megállóig lehet vonatozni, onnan felvonó visz fel a hegyre. A felvonó felső állomásától busszal lehet eljutni a városba. Érdemes leszállni a nagy kapunál (Daimon) és onnan gyalog menni be a belvárosba (hacsak nincs nagy csomag).
Szállás
Amikor elindultam Japánba, feltett szándékom volt, hogy kipróbáljak minél többféle szálláslehetőséget és nem volt kérdés, hogy a templomszállásra Koyasan lesz az ideális terep.
Koyasan 117 templomából 52 nyújt szállást külsősöknek, ezeket tartják nyilván templomszállásokként (shukubo) és van egy weblapjuk, ahol foglalni lehet.
A Jimyo-in lett a kiválasztott (bevallom, egy instagram fotó alapján szerettem bele) és valami elképesztően jó volt. A környezet, a kert, a vacsora, a reggeli, a vendéglátás, egyszerűen lenyűgöző az egész. Először ugyan kicsit megszeppentem, hogy meg fogok fagyni, este nagyon lehűlt az idő és nem voltam erre felkészülve, de kár volt izgulni. Volt fűtés a szobában, ráadásul olyan asztallal egybeépített lábmelegítő is, melyről korábban csak olvastam. De ezzel véget is ér a luxus. A szoba semmiben nem különbözik a többi tatamis szállástól, a fürdőszoba is közös, külön női és férfi részleggel. Este 9-kor takarodó van, reggel fél héttől hétig pedig közös imádkozás (nem kötelező, de persze érdemes menni, különleges). 18 ezer jen egy éjszakára, ami nem kevés, de páratlan élmény.
A sok aprócska fogásból álló vegetáriánus vacsora (shojin-ryori) talán egyeseknek furcsa lehet, de szerintem mindenkinek ízlik – nincs benne semmi olyan tücsök-bogár (hiszen vegetáriánus:-), ami bárkinél ellenérzést válthatna ki. Zöldségek és szójafélék különféle ízesítéssel, csodaszépen tálalva.
Étkezés
A vacsorám és a reggelim a szálláson volt, ebédelni pedig egy remek vegán étterembe mentem – ez a Bon on shya, külföldi látogatók nagy kedvence.
A város specialitása a szezámos tofu. A templomszálláson ez a vacsora része, de ha valaki nem ott lakik, feltétlen kutassa fel valahol.
2. nap – A legszentebb japán zarándokút, a Kumano Kodo
Wakayama térsége nemcsak a buddhista Koyasan miatt spirituális központ, de a shinto vallás hívőinek is különleges hely. Itt található ugyanis a Kumano Kodo, a legfontosabb zarándokútvonal. Ez nem is egy útvonal, hanem útvonalak összessége a számos nagyszerű szentély közt.
Kezdetben csak az uralkodók zarándokoltak el erre a földre, aztán a nemesek, papok, majd az egyszerű emberek. Ma pedig a turisták:-) A zarándoklat központjában három szentély áll (Hongu Taisha, Hayatama Taisha és Nachi Taisha), melyeket különböző útvonalakon lehet körbelátogatni.
A legjobb az, ha a Kumano Hongu Heritage Center-ben indul a nap, mert itt át lehet tekinteni, mi ez az egész és merre indulnak a séták.
Akik nem akarnak napokig és hetekig gyalogolni, de bele akarnak kóstolni, milyen az útvonal hangulata, azoknak van egy remek 7 kilométeres rész erre. Én is ezt jártam végig. Busszal fel lehet menni a hegyre, a Hossinmon-oji szentélyhez és onnan visszagyalogolni a kiindulópontra.
Kumano Hongu Taisha szentély
A célnál áll a Kumano Hongu Taisha szentély, a három legfontosabb egyike. A mai szentély viszonylag új, a korábbi nem messze, a Kumano és Otonashi folyók találkozásánál állt. Ez már rég megsemmisült, de a helyét a világ legnagyobb szentélykapuja (torii) jelöli. Az Otorii jelentése „nagy” és ennek megfelelőek a méretei: 33.9 méter magas és 42 méter széles.
Ezeréves fürdő: Yunomine
Délután a komoly túrát:-) fürdőzéssel lehet levezetni. Buszjárat visz a Yunomine Onsen fürdőbe, amely az ezeréves zarándokút integráns része, a világörökség jelölésben is szerepel. A zarándokok forró vizes tisztítófürdőt vettek a fortyogó folyóban a hosszú út után, hogy felkészítsék magukat a Kumano Hongu Taisha szentélyben való imádkozásra.
Magát a forróvizes forrást 1800 éve fedezték fel. Manapság a kis völgybe néhány vendégház épült, de nem valami luxus wellnessre kell gondolni. A fürdő általában csak egy kis zárt vagy nyitott térben levő betonmedence.
A leghíresebb mind közül a városka forrása fölé eszkábált kunyhó, a Tsuboyu. 770 jenes belépőért vagy a városi nyilvános fürdőkbe lehet napijegyet venni, vagy ugyanennyiért egyedül lehetünk fél órát a leghíresebb kabinban. Én az utóbbit választottam, és nagyon izgi volt az apró medence, de megint úgy jártam, mint pár napja, hogy olyan forró volt, hogy nem bírtam. Ezt még szoknom kell, hogy igazi japán legyek:-)
A kis patakon van egy kút is, ahol felbugyog a víz, itt időnként a helyiek tojást főznek vagy zöldséget párolnak:-)
Szállás
A második este a szállásom a Yunominesou hotelben volt, egy kissé már megkopott fényű nagy szálloda, de kiváló szolgáltatásokkal. Egy éjszakára kaiseki vacsorával és reggelivel 16.500 jen a szoba ára.
3. nap – Hajókirándulás és a másik két legfontosabb templom
Kumano-gawa hajókirándulás
A Kumano-gawa folyó ugyanúgy a világörökségi zarándokutak egyike, mint a sétaösvények. A hajókirándulás sem egy újkeletű turistalátványosság, hanem egy régi tradíció bemutatása. Míg a köznép ezen a szakaszon nagy nehézségek árán a hegyen vágta át magát, az uralkodó család tagjait hajók szállították a folyón.
A hajók régi, fából készült szerkezetek, és egy angolul is tudó idegenvezető mesél egész úton. Szalmakalap kötelező:-) A kirándulás naponta kétszer indul, reggel 10-kor és délután 14.30-kor, az ára 3900 jen és másfél órát tart.
Kumano Hayatama Taisha
A három kiemelt szentély egyike, amely a Kumano-gawa folyó torkolatánál áll. A precízen karbantartott narancs pavilonok csak úgy ragyognak a zöld erdők előtt.
Egyik altemploma a Kamikura-Jinja szentély, ahova 538 lépcsőn kell felmászni. Vagyis hát kellett volna, mert elég volt ránéznem a nagyon meredek lépcsőkre, hogy feladjam a mászást. Inkább megkértem egy kedves bácsit, aki épp visszatért fentről, mutassa meg a fotóit, mit látni a csúcson. Szakadt szegényről a víz, de szívesen megmutogatta a képeket. Igazán csak egy óriási kő van fent, ami számukra szent, de bevallom, én annak látványáért nem voltam hajlandó ennyit kaptatni. Az egyébként annyira japán volt, hogy amikor a bácsika visszatette a túrabotot egy erre rendszeresített dobozba, kicsit meghajolt, és halkan azt mondta: köszönöm. A botnak. Vagy azoknak, akik kitalálták és odahelyezték a botgyűjteményt.
Daimon-zaka lépcsősor
A Kumano Kodo zarándokút talán legfestőibb része ez a cédrusfákkal övezett lépcsősor. Itt egy jó érzékkel nyitott üzletben kimonót is lehet bérelni, illetve annak egy ősi, tradicionális változatát, melyet az uralkodó család tagjai és nemesek viseltek a Heian korszakban (794-1185 közt). Bár eddig csak morogtam a többieken, most egy helyi ismerős rábeszélésre én is beadtam a derekam és felvettem egyet:-)
Kumano Nachi Taisha szentély
A három kiemelt szentély közül az utolsó, így végére értem a körnek. Érdesség, hogy itt egymás mellett áll ez a jelentős sintó szentély, illetve a buddhisták egyik fontos temploma, a Sanseiganto-ji, ahol Japán legnagyobb gongját szólaltathatjuk meg. A két vallás remekül megvan egymás mellett, kicsit össze is folyva, soha nem volt a különböző hitűek közt is semmiféle feszültség.
Egy igen fotogén pagoda is tartozik a komplexumhoz, illetve Japán legmagasabb (133 méter) és legszentebb vízesése.
Szállás
Katsuura városában a Sunrise Katsuura hotelben szálltam meg. Katsuura a halpiacáról és az onsenjéről nevezetes tengerparti városka. A hotelnek nagyszerű fürdője volt, szabadtéri és zárt egyaránt, közvetlenül a tengerparton. A szobámból is csodás kilátás nyílt a tengerre, szuper volt a naplemente!
Vacsora
Egy tonhalra specializálódott étteremben (Katsuragi) vacsoráztunk, ahol hatalmas mázlinkra épp elfogyott a hal. A séf hozatott gyorsan egyet és rögtönzött félórás bemutatót tartott a hal szakszerű felbontásáról.
4. nap: halpiac, ősi mesterségek
Tonhal árverés
Kora reggel irány a Katsuura piac, ahol a tonhal árverés a program! Ennél frissebb hal nincs sehol, ugyanis még a tokiói halpiacra is innen szállítanak. Az árverés reggel 7-kor kezdődik és itt nincs a Tokióra jellemző tömeg. A turisták az emeletről nézhetik az eseményeket, talán ha egy tucatnyian lehettünk, kényelmesen elfértünk a karzaton. (Szombatonként zárva).
Sziklák
Ahogy haladtunk vissza Wakayama felé a Kii-félsziget délnyugati részén, útba esett a Hashiguiiwa, festői sziklák láncolata.
Nitama, az állomásfőnök macska
Az egész egy ártatlan levéllel kezdődött. Láttam egy fotót egy gyönyörű cicáról, vasutas egyenruhában feszítve, és olvastam a történetét, miszerint kinevezték egy állomás élére és ezzel megmentett egy felszámolásra ítélt kis vidéki vonalat. Megfogott a sztori, no meg a csodaszép cica, de nem volt egészen világos, merre is van pontosan. Írtam a helyi turisztikai hivatalnak, megemlítve, hogy újságíró vagyok, és ezzel mozgásba lendült a gépezet.
A nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető leosztotta az ügyemet egy munkatársnak, aki azonnal felvette a kapcsolatot a vasúttársasággal. Ők eleinte húzódoztak, féltek, hogy külföldiként nem érzem át a helyzetet és nem mutatok majd elég tiszteletet a cica iránt (netalántán rosszat írok róla), úgyhogy referenciamunkákat kértek. Kicsit felszaladt a szemöldököm, de nem fogtak ki rajtam, mert volt két cicás cikk is a tarsolyomban (a floridai Hemingway házban élő hatujjú macskákról, no meg a nemrég publikált írás Achillesről, az Ermitázs jósbajnokáról).
Kigyulladt a zöld lámpa, úgyhogy már csak az útitervemet kellett hozzáigazítani Nitama munkaidejéhez, ugyanis az állomásfőnök a munka törvénykönyvének megfelelően hetente két napot szabadságon van.
Eljött a látogatás napja, úgyhogy a Wakayama-i állomáson gyülekeztünk. Kiderült ugyanis, hogy a vasúttársaság sajtókapcsolatokért felelős vezetője személyesen akarja felügyelni, milyen fotók készülnek. Így viszont nem volt elég, hogy az a munkatárs kísérjen el a turistahivatalból, akivel kapcsolatban voltam, hanem jött a főnöke is, hogy a rendkívül bonyolult és kényes japán etikettnek megfelelően legyen az ő oldalukról is a vasutasnak megfelelő hierarchiájú munkatárs (ezzel három ember vasárnapját tettem tönkre, de a japánok annál sokkal fegyelmezettebbek és munkamániákusabbak, hogy ez náluk probléma legyen).
Így hát népes delegáció, négy fő szállt fel a vonatra Wakayamában, hogy aztán fél óra múlva megérkezzünk a kis eldugott Kishi állomásra a tetőtől talpig macska tematikájú vonaton és végre lefotózhassam és meginterjúvolhassam Nitamát.
Hogy pontosan miket is tudtam meg, majd egy cikk témája lesz:-)
Yuasa
Yuasa a szójaszósz szülőhazája. 750 éve „találták fel” a szójababból készült szószt, és a mai napig kézműves módon készítik. Közben persze megjelentek a gyári termékek, de az itteni szójaszósz a mai napig kimagasló minőségű.
De nem csak a szójaszósz miatt érdemes elutazni a városkába, hanem az évszázadok óta változatlan utcakép is igen látványos.
Kuroe – lakkműhelyek
Japánban három régió híres a lakkozott faárukról, ezek egyike a Wakayama megyében található Kuroe. Bár a fa, aminek a kérgéből a lakkot nyerik, nem terem meg a környéken, a mesterek itt verődtek össze és tették a várost lakkozott tálkákról, edényekről híressé.
Vacsora
Utolsó estére összejött a fugu vacsora is Wakayama egyik éttermében. Ez az a hal, amit ha rosszul készítenek el, akár halálos is lehet. Ezzel együtt elvileg nincs nagy rizikó, mert csak olyan éttermek étlapján szerepel, ahol a séf engedélyt szerzett ennek feldolgozására. Sok íze nincs, és inkább a csirkére, mint a halra hasonlít – de legalább ezt is kipipáltam:-)
A Ganko Rokusanen egyébként a város talán legcsodálatosabb étterme, ugyanis egy gyönyörű, hatalmas kert tartozik hozzá. Ezt nem tudtam jól lefotózni, mert már sötét volt, de az étterem teljes falat elfoglaló ablakaiból is ráláttunk – napközben olyan lehet, mintha a természetben ücsörögne az ember.
Koyasan a japán körút legnyugisabb, legspirituálisabb része volt, igazi megkoronázása az egész utamnak. Végtelenül hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam ennek a térségnek a hangulatát is, bár nem tette könnyebbé a hazautazást… az itt töltök napok hatására túlságosan is megszerettem az országot és nagyon nehéz volt felszállni a hazafelé tartó repülőre…
