Ha már elrepültem a világ másik felére, a Fülöp-szigetekre, gondoltam, hozzácsapok az utazáshoz még egy országot – így kerültem Tajvanra.
Ezzel csak magamnak csináltam a gondot, mert nem tudtam eldönteni, megvan-e a 120. országom vagy sem. Az internet tele van ellentmondó számokkal, mégis hány ország van a földön, de a konszenzus valahol 193 és 197 közt van. Előbbi az ENSZ-tagországok számát jelenti, sokan ehhez hozzáadják Vatikánt és Palesztinát, a két megfigyelő státuszban levő államot, megint mások pedig Koszovót és Tajvant is, melyeket sok állam elismer – de nem mind.
Első éjszaka – Tajpej, repülőtér környéke
Mivel az éjszaka közepén érkeztem Manilából, hajnali kettő körül, mindenképp valahol a reptér környékén igyekeztem első éjszakára szállást keresni. A cél az volt, minél hamarabb ágyba kerüljek és ne kelljen éjjel sokat taxizni, mert fogalmam nem volt még, mennyire megbízhatóak. Tömegközlekedés ilyenkor már nincs, és azt is szomorúan konstatáltam, a hotelek zöme nem tart fent 24 órás recepciót, úgyhogy simán visszamondták a foglalásom, amikor kiderült, mikor érkezem.
Így kerültem a reptér szomszédságában levő Novotel Airport hotelbe, ahova azért kell egy kis taxizás, de minimális (150 TWD alatt van az ára). A Novotel egy középkategóriás hotel, 100 euróért lehet megcsípni egy szobát. Ez keleten viszonylag soknak számít, de ezért az árért Nyugat-Európában vagy az USA-ban messze nem kapni ilyen színvonalat. A szoba tágas volt, patyolattiszta, és még egy óriási pandamaci is járt hozzá. Ez utóbbinak gyakorlati haszna nem sok van, de engem rögtön mosolyra fakasztott, és már ezért is jó ötlet. A reggeli meg egyszerűen fenomenális, a keleti és nyugati felhozatal kombinációja, azaz a müzlitől a sushin át az amerikai palacsintáig minden elképzelhető felsorakozott a büféasztalon.
Második és harmadik éjszaka – Hualien
Úgy-ahogy kialudtam magam, és már indultam is a pályaudvarra (a hotelnél van egy metróállomás, úgyhogy egyszerű dolgom volt). A terv az volt, hogy egyből elutazok a Taroko nemzeti parkba, majd a hét további részét töltöm a fővárosban. A park bejáratához ugyan van egész közel egy kisebb település, de a látogatók zöme a félórával arrébb levő Hualienben száll meg, mert itt sokkal nagyobb választék van hotelekből és éttermekből – ide igyekeztem én is.
Az interneten meglehetősen ijesztő képet rajzoltak a Hualienbe vásárolható jegyekről, miszerint két héttel lehet előre foglalni, de azonnal elfogynak és esélytelen az ügy. Valóban, amikor otthonról próbáltam neten foglalni, egy napra sem volt egyetlen járatra sem jegy. Ezzel együtt elég valószínűtlennek tűnt nekem ez a történet, úgyhogy csak kimentem a pályaudvarra. És igazam lett: beálltam a sorba, és perceken belül a kezemben volt a 20 perccel később induló következő vonatra a jegy. A B-terv egyébként busz és helyi, lassabb vonat kombinációja lett volna, de így azért egyszerűbb. A közvetlen vonat három óra alatt ér le Hualienbe, a retúr vonatjegy ára 880 TWD.
Itt a Cozy House Hostelben szálltam meg, nagyon barátságos, kedves hely. Emeletenként három szoba van közös fürdővel, de ebből nem volt gond. Két éjszakára 1.350 TWC-t (11.500 Ft) fizettem.
Az érkezésem délutánján csak a városban bóklásztam és végigettem a helyi streetfood kedvenceket – a zöldhagymás-tojásos palacsintát, a gőzölt rizsbatyut és az éjszakai piacon egy levest.
Másnap aztán irány a nemzeti park.
Taroko Nemzeti Park
Ezt háromféleképpen lehet bejárni. A legdrágább a saját autó bérlés, de nekem egy tűnt, ezzel senki nem él, csak motort béreltek páran (bár csepergett az eső). A második opció befizetni egy egész napos szervezett túrára. Erre a pályaudvarhoz közeli turistainformációnál vagy a hotelben is lehetőség van, a túrák ára 700-1000 TWD közt szóródik. Végül lehet venni egy napijegyet a körülbelül óránként közlekedő ingajáratra, ez csak 250 TWD, úgyhogy emellett döntöttem.
Magába a nemzeti parkba nincs belépő, csak a közlekedést kell megoldani.
A park tele van jobbnál jobb túraútvonalakkal. Ezek közül egyre, a Zhuilu Old Trail-re előre kell regisztrálni és naponta csak meghatározott számú látogatót fogadnak – ez a keret általában jó előre betelik. Ez a túra úgy indul, hogy át kell sétálni egy függőhídon – sajnos erre nem léphet rá, aki nem iratkozott fel a túrára (lakattal védett kapu zárja, amit csak akkor nyitnak ki, amikor indul a csoport). Pedig ez a függőhíd igazán szelfikre született:-)))
Én végül két ösvényt néztem ki magamnak. A Shakadang Trail egy valószínűtlenül kék patak mellett kanyarog, melynek a színe a tavaly nyáron látott kanadai tavakra emlékeztetett.
A másik felkeresett ösvény a Yanzikou Trail lett, amelynek egész más a hangulata. Itt jóval a patak szinte felett vezet az út, és a szemben levő sziklákon hatalmas lukak tátonganak. Ez azt mutatja, mennyire magasabban volt régen a vízszint, a kis barlangokat ugyanis vízmosások okozták.
Negyedik – hatodik éjszaka: Tajpej
Visszavonatoztam a fővárosba és elfoglaltam a szobám a csodálatos Eclat Hotelben. Ez egy egész kicsike, mindössze három taggal bíró luxus-szállodalánc (a másik két egység Pekingben és Hongkongban található. A kínai tulajdonos szenvedélyes műgyűjtő és a a három szállodájában felváltja állítja ki kedvenc festményeit, szobrait.
A tajpeji hotel 60 szobájának ágya fölé ugyanaz a művész, a kínai Tang Yuen Hei készített hasonló hangulat, de mégis egyedi festményeket.
És hogy mit tud még ez a szálloda? Ingyenes minibár, szofisztikált reggeli, Nespresso-gép, elegáns, retro telefon, Montblanc asztali írószer-szett, bio tisztálkodószerek, high-tech WC (mint Japánban), és ami talán a legnagyobb erősség: családias hangulat. Mivel nincs sok vendég, a személyzet ismer mindenkit és nagyon-nagyon kedvesek. Jár a szobához egy grátisz mobiltelefon is, amit ki lehet vinni a városba – korlátlan adatforgalommal és helyi híváslehetőséggel. Rendszerető énem imádta, hogy az íróasztal fiókjában kis fakkokba rendezve sorakozott egy rakás hasznos cucc, a tűzőgéptől a celluxig, a hűtőt magába foglaló szekrénykében pedig szintén fakkos fiókban lapultak a kávékapszulák, cukrok, kiskanalak. A fürdőszobában ugyanígy, semmi rendetlenség, hanem a mosdó alá pakolva mindennek megvolt a maga helye: fültisztítók, zuhanysapka, fésű, stb.
Ami jópofa még, és még sehol máshol nem láttam, hogy az íróasztalon van egy QR kód. Ha ezt beolvassa az ember a telefonjával, megkapja napi híreket.
No, és azt is megtanultam, mit kell tenni földrengés során: fejünk felé tenni egy párnát vagy paplant és bebújni az asztal alá:-)
Nem véletlen, hogy ez minden íróasztalon ott díszelgett – az itt töltött egy hét alatt két földrengésben is részem volt.
A szobák ára 160-240 euró közt mozog, én a hotel vendégszeretetét élveztem.
A fenti hotelben töltöttem két éjszakát, a harmadikon pedig kipróbáltam egy jóval alacsonyabb árfekvésű helyet, a Star Hostelt. Ezt az ország legjobb hostelének választották és több blogger-kolléga is ajánlotta, tényleg jó hely a maga nemében. Közel van a főpályaudvarhoz, és bár picik a szobák, tiszták, csendesek és van egy szuper közösségi helység. Aki azért jár hostelbe, hogy nagyokat sörözzön és bulizzon a többi utazóval, az ne ide jöjjön – kifejezetten zen-chill hangulat van, még este is nagyon csendes. Itt egy saját fürdős kis szoba 1.512 TWD.
Maokong gondola
Szép időben bizonyára csodálatos látvány felmenni a félórás felvonóval a város szélén álló hegyre. Nekem nem volt szerencsém ezt megtapasztalni, mert szürke, szottyos idő volt. Ezzel együtt nekivágtam az útnak és érdekes volt a panoráma, csak épp értékelhető fotót nem lehetett készíteni róla.
Taipei 101 – kilátó és bevásárlóközpont
Egykor a világ legmagasabb épülete még ma is turistamágnes. Én se hagytam ki, de fel már nem mentem – nemcsak a 600 TWD-s belépő riasztott el, sokkal inkább a kígyózó sor. A tripadvisoros vélemények szerint nem ritka a 4-6 órás sorban állás, nekem meg annyit nem ért meg a dolog.
Inkább csak bóklásztam a környéken, bepillantottam a meglepően kihalt plázába (csupa luxusmárka, de sehol egy vevő), aztán lementem az alagsori kajás részre, ahol aztán pezsgett az élet. A legmenőbb hely a Din Tai Fung, ami egy xiao long bao (dumpling) mennyország. Persze itt is sor állt, sorszámosztással, de én elvitelre kértem, úgy aránylag gyorsan ment. Mondjuk kissé zavarban voltam, amikor a kezembe nyomták az étlapot, de valahogy elmagyaráztam, hogy úgyis csak a dumpling érdekel. És hát nem véletlen, hogy messze földön híres, gyönyörű is és finom is. (Bár elvitelre kértem, nyilván azonnal leültem az első székre és betoltam – a gőzölt tésztabatyu csak abszolút frissen jó).
Longshan templom
A város legnevesebb templomában csak úgy pezsgett az élet – aminek az is oka lehetett, hogy hétvégén jártam ott. Kántáltak, folyamatosan gyújtották a füstölőket, adományokat (gyümölcsöt és édességeket)hoztak-vittek.
Qingshan templom
A közeli Qingshan templom szintén nevezetes, sok szép kő- és fafaragással, de itt szinte egy lélek sem volt.
Bao’an Templom
Az összes felkeresett közül egyértelműen ez a templom volt a kedvencem. Nemzetközi díjat is kapott hallatlanul igényes felújításáért, amikor csak a legjobb anyagokat és mestereket használták és az egész folyamatot egyetemi tanárokból álló igazgatóság felügyelte. A végeredmény magáért beszél: a fa- és kőfaragásokkal, festményekkel és szobrokkal gazdagon díszített templom minden négyzetmillimétere egyszerűen lenyűgöző. Bár nem nagy a templom, érdemes sok időt hagyni rá és elmerülni a részletekben.
National Palace Museum
Tajpej első számú múzeuma a világ legnagyobb kínai gyűjteménye. Anyagának jelentős része évszázadokig Pekingben, a Tiltott Városban volt, így a nagyközönség számára elérhetetlen. A kínai polgárháború mozdította ki a felbecsülhetetlen értékű gyűjteményt a helyéről és került az pár vargabetű után Tajvanra. Mintegy 700.000 (!) tételből áll a kollekció, de szerencsére ebből teljesen emészthető mennyiség van csak egyszerre kiállítva. A közel 250.000 könyvritkaságból például csak egy szobányi. Így nyugodtan nézelődve is normálisan végigjárható az egész pár órás látogatás során.
Nagyon szimpatikus volt, hogy egyes tárgyakat Braille-írással vakok számára is „láthatóvá” tettek.
Huashan 1914 Creative Park
Nagyon szeretem az olyan történeteket, amikor egy hanyatlásnak induló város vagy városrész egyszer csak összeszedi magát és egy jó ötletnek köszönhetően újra virágzásnak indul. Erre jó példa ez a gyártelep, mely egy évtizedig üresen állt, amikor művészek vették birtokba. Felfedezték, milyen jó kis előadásokat lehet tartani a hatalmas ablakokkal megáldott termekben és hirtelen divatba jött a környék. Ma már tele van az egész telep hipster kávézókkal, egyedi kézműves termékeket árusító ajándékboltokkal, menő bisztrókkal.
Huotong
Hasonló történet nyomába eredtem, amikor felültem a főpályaudvaron egy Huotongba tartó vonatra. Ez az egykori virágzó bányásztelepülés a bányák bezárásával rohamos hanyatlásnak indult. Az egérirtásra tartott cicák gazdátlanul kóboroltak a környéken, csak néhány lelkes önkéntes járt ki néha etetni őket. Egyszer kitalálták, hogy a japán macska-sziget mintájára ők is bevezetik a cicaturizmust és meghirdették magukat, mint macskadesztinációt.
A történetet olvasva nem volt kérdés, hogy ezt én is beleillesztem a programba. Arról álmodoztam, hogy amint leszállok a vonatról, farkincájukat égnek emelő tündéri cicák tucatjai futnak elém lelkesen üdvözölve.
Hát nem egészen így történt. Vízszintesen esett az eső és nyomorúságosabb hangulatot elképzelni se lehetett, mint ami fogadott. Macska persze sehol, ők is meghúzták magukat, ahol csak tudták. Nagy nehezen sikerült párat felkutatni a macskaszuveníreket árusító boltok eldugott dobozaiban, de ezzel együtt elég sikertelennek kellett elkönyvelnem a délutánt. Mindenesetre a helyieknek bejött az ötlet, mert még egy ilyen esős hétköznapon is legalább egy tucat lelkes látogató érkezett.
Éjszakai piac
Nagyjából az összes látnivalót übereli az éjszakai piacok sokasága Tajvanban, méghozzá azok gasztronómiai felhozatala. Nyilván ízlés dolga, ki vállalja be, de én imádom ezek hangulatát. Száll a gőz, serceg az olaj, teljes hangzavar, keverednek az illatok, folyamatosan kóstol az ember – hol sétálva, hol megosztva egy nagy közös asztalt idegenekkel. Bár látszólag semmi nem higiénikus, én ilyentől még soha nem betegedtem meg, szerintem egyszerűen azért, mert minden frissen, forrón készül.
Tajvanikumok és gyakorlati tanácsok
Nagyon sok tajvani visel maszkot letakarva az orrát és száját. Elsőre azt gondolná az ember, hogy magukat védik, de általában pont fordítva: a környezetüket. Hualienből visszavonatozva a fővárosba egy helybéli ült mellettem. Amint egyet tüsszentett, előkapott egy maszkot és az út hátralevő részét így tette meg.
Tajvanon – legalábbis ha a fővárosban van az ember és vonattal közlekedik vidékre – kár helyi SIM kártyát venni, ugyanis minden metróállomáson, nagyobb vonatállomáson és minden szálláson van wifi.
Egyszerűbb hostelekben nem lehet kártyával fizetni, úgyhogy jól jön a készpénz.
A metróra lehet venni egy feltölthető kártyát, de ennek 100 TWD-s ára van (nem visszatéríthető). Mivel egy utazás 25-35 TWC közt van, ilyet szerintem csak akkor érdemes kiváltani, ha minimum egy teljes hetet Tajpejben tölt az ember. A buszon a sofőrnek kell fizetni, és pontosan (nincs visszajárója), úgyhogy mindig legyen a pénztárcában apró.
A metró budapesti szemmel egy álom. Tiszták a kocsik és az állomások, minden megállóban van ingyenes és patyolattiszta WC, sokszor szoptató-szoba is. A wifi ingyenes, feliratok angolul is vannak, könnyen el lehet igazodni.
Nagyon rendesek egymáshoz. A metrón szépen felsorakoznak a vonalak közé, mely pont úgy van felfestve, hogy az ajtók két széléhez vezessen. Amikor beérkezik a szerelvény, először szépen kiengedik a leszállókat, majd sorban (nem egymást letaposva!) beszállnak. A pirosnál nem hajtanak be az autók a kereszteződésbe, még akkor sem, ha csak a kocsijuk egyharmada lógna bele. Mindig átadják a helyet az időseknek és kisgyerekeseknek.
Nagyon biztonságos. Bár a fővárosban ez nem jellemző, Hualienben simán ott hagyta mindenki a motorján a bukósisakját és esőkabátját. Valaki mesélte, hogy még kisebb településeken az indítót is ott hagyják a motor zárjában.
A tajvaniak nem szegeznek az embernek olyan privát kérdéseket, mint amikkel előtte a Fülöp-szigeteken bombáztak. Mintha észre sem vennének. Egész addig a pillanatig, amíg az ember tanácstalanul nem néz egy térképet vagy utcatáblát. Akkor azonnal ott terem egy tajvani és megkérdezi, mit segíthet. MINDIG.
Összességében Tajvan egy kellemes úti cél, szép természeti és kulturális látnivalókkal. Bár egy hét alatt nyilván nem lehet rendesen felmérni az életminőséget, hiszen gőzöm nincs, milyenek a lakbérek vagy az óvodák helyzete, de látogatóként egy nagyon élhető és könnyű város. Leszámítva persze, hogy semmilyen feliratot nem lehet elolvasni:-) Akit ez nem riaszt el, annak – akár kezdőknek is – nyugodtan ajánlom.
Az utazáshoz a jegyet az Air France / KLM csoporttól kaptam, amit ezúttal is nagyon köszönök!:-)