Santiago, Zöld-foki szigetek 5/1

“Állandóan fúj a szél és nincs ott semmi” – próbált lebeszélni egy ismerős a Zöld-foki szigetekről, aki korábban Sal szigetén nyaralt. Szerencsére nem hallgattam rá, mert biztos voltam benne, VALAMI azért csak van ott:-)

Miért pont ide?

Az idei év meglehetősen gazdag volt utazásokban, megjártam Észak- és Dél-Amerikát, Új-Zélandot, Ázsiát (ha Grúziát oda soroljuk) és volt pár európai út is. Csak Afrika maradt ki a kontinensek közül (na meg Antarktisz, de arra még gyűjteni kell:-), pedig pont a fekete kontinens “lefedettségével” állok a legrosszabbul – aminek nagyrészt az az oka, hogy itt van a legtöbb olyan ország, ahova nem javasolt az utazás.

Így a télhez közeledve valami meleg helyre vágytam, hogy még feltöltsem kicsit a napelemeimet. Bár a Kanári szigetek is jók erre, plusz két óra repüléssel nemcsak késő tavaszi, de garantáltan nyári klímában van részünk. Fontos szempont volt az is, hogy lehetőleg ne olyan ország legyen, ahol kismillió nevezetesség van, mert az idei sűrű év miatt nem lett volna időm egy olyan utat alaposan összerakni. Így esett a választás a Zöld-foki szigetekre. Ezzel kipipálhatom Afrikát is, nyár van, és nem kell hónapokig bújni az útikönyveket, annyira nem bonyolult hely. Ráadásul az időeltolódás sem jelentős és ez fontos szempont volt, mivel még az előző út (Új-Zéland) okozta jetleggel is hadilábon állok.

Utazás

Kis kihagyás után nemrég indították el ismét Budapestről a TAP járatokat a sokak (sőt, szerintem mindenki:-) által imádott Portugáliába. A Zöld-foki szigetekre a legegyszerűbben velük juthatunk el, lisszaboni átszállással. Elég szép naplemente fogadott félúton:

Odafele elég jól jön ki a csatlakozás, hazafelé egy éjszakát a portugál fővárosban kell töltenem. Előnyös, hogy több szigetre is repülnek, én például Santiagora érkezem és Salról utazok haza, így máris megvan két sziget.

Tervezés

A Zöld-foki Köztársaság 10 nagyobb (ebből 9 lakott) és 5 kisebb szigetből áll. A turisták túlnyomó többsége Sal szigetére érkezik, itt a legszebb a tengerpart, itt vannak az all-inclusive resortok és ide érkezik a legtöbb nemzetközi járat. Én is innen repülök haza, de úgy döntöttem, megnézek még előtte pár szigetet, mert az útikönyv alapján nagyon más a karakterük. A szerencsés nyertesek az alábbiak lettek: Santiago (mert itt van az egyetlen világörökség), Fogo (a vulkán miatt), Sao Vicente (Cesaria Evora szűkebb hazája), Santo Antao (legszebb túraútvonalak) és Sal (a “siófokos”, ahogy egy haverom fogalmazott, azaz itt érdemes strandolni).

Belső közlekedés

A szigetek közt leginkább repcsivel lehet közlekedni, kivétel a Sao Vicente – Santo Antao átkelés, amit meg lehet tenni komppal. Nekem a négy belső repjegy (Santiagóból Fogóra és vissza, aztán Santiagóból Sao Vicentére és onnan Salra) 144 ezer forint volt összesen, mind a Bintercanarias regionális légitársasággal.

A szigeteken háromféleképpen lehet közlekedni. Van a helyi tömegközlekedés, ami előre meghatározott útvonalon járó minibuszokat (alugueres) jelent. Nincs fix menetidejük, akkor indulnak, amikor megtelnek. A “megtelnek” nem a mi fogalmaink szerint értendő, amikor minden ülésen ül egy utas, hanem helyi viszonylatban, azaz kb. 150% kihasználtságon vannak. Itt jöttem  rá, hogy tud tágulni a tér: a két üléssor közti kicsike, kb. 20 centis folyosón is elfér egy 90 cm széles csípőjű utas (erre a célra bőrrel bevont deszkalapot helyeznek a két ülés közé). Csak hát össze kell kicsit húzódni:-) Fix megállók sincsenek, hanem le lehet őket inteni, illetve kurjantani kell a vezetőnek, ha le akarunk szállni. Nagyon tömöttek, nagyon olcsók és élmény velük közlekedni. Ha több kisbusz sofőrje invitál minket, abba kell beszállni, amelyben már a legtöbben ülnek, jó eséllyel ugyanis az fog elsőként elindulni. Volt, hogy 40 percet köröztük a környéken utasokra vadászva, mire végre elindultunk.

A turisták nagy része inkább taxit bérel, bár ez jóval drágább – nem tudom, pontosan mennyivel, mert én nem éltem velük

Végül van lehetőség klasszikus autóbérlésre is, ez a limitált autókészlet miatt meglehetősen drága, napi 50-70 euró, így ezt is elvetettem.

Mivel a szigeteken nincsenek olyan kihagyhatatlan látnivalók, amikbe belepusztultam volna, ha nem látom meg, úgy döntöttem, épp eleget költöttem a belső repjegyekre, innentől kezdve a spórolás az első, és csak oda megyek el, ahova eljutok a minibuszokkal. Egyetlen kivételt tettem, Fogó vulkánjánál, de azt szerencsésen megúsztam baráti áron (bővebben abban a részben).

Praia

A szigetcsoport lakosságának (540.000) körülbelül a fele (270.000) Santiago szigetén él és ebből mintegy 140 ezren Praiaban, azaz ez a régió “metropolisza”. Ehhez képest nem tartogat sok izgalmas látnivalót, de egy kis sétát megér a belváros, a Plateua. Itt is, mint mindenütt a harmadik világban soha nem vallanák be a helyiek, ha nem tudnak valamit. Amikor útbaigazítást kérünk, inkább véletlenszerűen valamilyen irányba mutatnak. Jobb letölteni a maps.me offline is használható térképét és az alapján tájékozódni.

A legjobb dolog a fővárosban talán a piac, ami zajos és tarka, mint mindig.

Szállás

Praiaban két helyen is laktam (a Fogora tett kirándulás előtt az egyik, utána a másik helyen).

Az első egy egyszerű fogadó volt, a Hotel Cesaria. Itt egy egyágyas szoba 4.000, a kétágyas 6.000 CVE (40, illetve 60 euró). Tiszta, barátságos, tetőteraszon jó kis reggeli, közel a piachoz, ahonnan az iránytaxik mennek. Az egyetlen bibi az volt, hogy bár egyágyast foglaltam, kétágyasba tettek és a végén azt is akarták rajtam behajtani – mondtam nekik, hogy ha maguktól tettek oda, anélkül, hogy beleegyeztem volna a  magasabb árba, nem terhelhetik rám. Azonnal visszakoztak és maradt az eredeti tarifa.

A második szállásom egy butikhotel volt, elegánsabb az előzőnél – és nyilván drágább is. A Hotel Pescador közelebb van a tengerparthoz, 2-3 perc séta a strand. Ez is tiszta, kedves, és van egy nagyszerű tetőterasza is – itt szolgálták fel a reggelit.

Cidade Velha

A szigetcsoport egyetlen világöröksége a régi főváros, Cidade Velha. Az öt évszázados település az első európai város volt a trópusokon, a Szaharától délre. Jelentőségét az is mutatja, hogy 2009-ben a világörökségi listára is felvették. Amikor 1462-ben a portugálok felfedezték az akkor még lakatlan szigetet, néhány telepes megalapította az első várost, és a Ribeira Grande (nagy folyó) nevet adták neki – és ezzel megkezdődött a szigetvilág szomorú történelme. 1975-ös függetlenné válásáig gyakorlatilag csak kifacsarták belőle, amit csak lehetett – rabszolgáktól kezdve cukornádon át szénbányákig.

A hegyvidékről leereszkedve nagyszerű kilátás nyílik a városra.

Itt található a trópusok legrégebbi gyarmati temploma és egy impozáns katedrálisrom is. Ez utóbbi 1693-ban készült el, de igen rövid élete volt, 1712-ben ugyanis francia kalózok szinte porig rombolták.

Míg a katedrális a falu központjában van, a kiszáradt folyómeder mellett sétálva pár további templomra bukkanni. Már csak azért is érdemes felkaptatni ide, mert jobban meg lehet figyelni a helyi életet.

A városka kis főterén elragadó színes házak közt kis piacot találunk.

A tengerparton van egy picike fürdőzésre is alkalmas fekete-homokos strand és pár halétterem.

Az iránytaxi a fővárosból 100 CV (egy euró), a menetidő körülbelül fél óra.

Tarrafal

Santiago strandjai nem veszik fel a versenyt Sal tengerpartjaival, de azért akad pár fürdésre alkalmas szakasz. Ezek közül a legnépszerűbb Tarrafal. Az iránytaxi a fővárosból 500 CV (öt euró), a menetidő körülbelül két óra. A térképet nézegetve nyilvánvaló volt, hogy a fővárosból (Praia) két út vezet a sziget túlsó csücskében fekvő Tarrafalba: az egyik a sziget közepén vezet át, hegyek-dombok között, a másik pedig a tengerparton kanyarog. Mázlim volt, hogy odafele az elsőt, visszafele a másikat tapasztalhattam meg, mert az iránytaxiba beszállva fogalmam nem volt, melyiken megyünk majd.

A városközpont itt is elbűvölően színes házakból áll.

Találtam egy remek éttermet is az egyik félreeső utcában. A tengerparton sorakozó, turisták által látogatott éttermek egyike se fogott meg, de szerencsére rábukkantam a Buzio étteremre, ahol épp Cesaria Evora muzsikája szólt. Angolul ugyan nem beszélt senki (az étlap fordítása úgy hangzott, hogy fish, fish, fish, fish, fish, fish, fish, fish, no fish, no fish, no fish, no fish), de a kiválasztott tonhal isteni volt.

Iránytaxik

A sziget fontosabb útvonalain egész nap iránytaxik (elvileg 12 fős minibuszok) cikáznak fel-alá. Praia-ban ezeket a Sucupira piacon lehet elcsípni. Maga a piac is nagy élmény, a szokásos felhozatalon (ruhák, cipők, ajándéktárgyak) van minden – a pedikűröstől az autómosóig.

Az iránytaxikban nagy élmény az utazás. No nem a hagyományos értelemben. Iszonyú meleg volt, izzadt karom szorosan hozzásimult a két szomszédoméhoz, zötyögtünk a nem igazán tükörsima úton, kerülgetve teheneket és szamarakat. A szerpentineket teljes sebességgel vettük be, a hangszóróból olyan hangosan üvöltött a zene, hogy azt hittem, nem lehet túlkiabálni, de útitársaim bebizonyították, hogy bizony lehet. A sofőr persze végig mobilozott – bár én már akkor félnék, ha letenné a telefont, hiszen ahhoz van szokva, hogy így vezet. Tulajdonképpen minden szempontból rémálom volt az egész, én mégis nyugalmat és boldogságot éreztem, aztán egyszer csak elcsodálkoztam, hogy miért is vigyorgok? Mégis minek örülök? Aztán rájöttem. Annak, hogy a busz utasai alig fértek a bőrükbe a jókedvtől. Akárhányszor megálltunk, hogy még egy embert betuszkoljunk, senki nem morgott, panaszkodott, fenyegetőzött vagy dühöngött volna, mint ahogy nekem “normális” lett volna (hiszen én ilyen környezetben nőttem fel). Helyette újra és újra átrendezték magukat, hogy helyet szorítsanak az új jövevénynek, ha kellett, a fél utazóközönség kiszállt és új alakzatba rendeződött. Közben rengeteget nevettek. Én pedig boldogan töltekeztem a jókedvükből…