2010. július 2.
Izland … több szempontból is rendhagyó ez az utazás, különösen az érkezés Reykjavikba.
Egyrészt Európán belül még soha nem tartott 22 óra hosszat elrepülni A-ból B-be, most viszont ráment az utazásra az egész nap. Másrészt eddig nem utaztam a nyárból télbe – inkább fordítva szoktam. Bár korábban rém snassz dolognak tartottam amikor emberek decemberben elrepültek egy trópusi szigetre, elég volt egyszer megtapasztalni, milyen a zimankós hidegből átrepülni a napsütésbe, azóta nem telhet el úgy tél, hogy ne ruccanjak át az egyenlítő környékére. Most viszont elindultam a 36 fokos hőségből és megérkeztem szemerkélő esőben, 6 fokba. A hosszú utazás, a gyökeresen eltérő klíma és a repülőgépről megpillantott nem e világi táj miatt úgy éreztem, valami egészen távoli földrészre érkeztem – furcsa volt belegondolni, hogy Izland is Európa.
Londonban kellett átszállnom, ahol volt szinte egy egész nap, mivel a hajnali Malév járattal érkeztem, de az Iceland Express csak késő este repült tovább. Így remek alkalom volt összefutni régi barátokkal – ebéd az orosz-francia származású, de Londonban élő Helene-nel, akit 8 éve Java szigetén ismertem meg, majd kávézás egy múzeum udvarán Steve-vel, akit egy évvel korábban, Tibetben. Ők a kedvenc útitársaim, akikkel egy rugóra jár az agyunk, ha világjárásról van szó, bejártunk négy kontinenst Indiától Venezueláig.
Az Iceland Express járatán igen érdekes szomszédom akadt: egy izlandi nő, akinek a fia Dunaújvárosba nősült. Sajnos nem volt túl hízelgő a történet honfitársaimra nézve. A lány Izlandon rúdtáncosként dolgozott, így ismerte meg a fiút, aki mérhetetlenül beleszeretett. Követte hazánkba, felépített maguknak egy házat, nyaralót, tervezte a családalapítást. Az esküvő előtt a lány elutazott egy barátnőjével nyaralni. Onnan küldött egy SMS-t, hogy mire hazaér, húzzon a srác szépen vissza Izlandra. Szegény fiú hazakullogott, többé nem szeretett bele senkibe és a család azóta siratja a fiú elveszett életkedvét és az odalett vagyont.
A reptéren kiderült, hogy az angol csoport is az én járatommal utazott, a futószalagon feltűnt néhány Explore címkés csomag. Így hát megkerestem a kijáratnál a leendő csoportkísérőnket, és megállítottam, hogy nem lesznek túl izgalmasak az útitársak. No, sebaj. A szállodáig tartó 40 perces úton már le- lebicsaklott a fejem, hosszú nap volt.
2010. július 3.
Sok idő nem volt aludni, sok a látnivaló, indulni kell. Gyors reggeli – remek büfé, friss péksütemények, hagymás hering, müzli, kávé. Bár az Internet egész hétre esőt jósolt, hétágra sütött a nap.
Izland – Arany háromszög
Thingvellir
Az első megállónk Thingvellir volt, ahol 930-ban az őslakos vikingek létrehozták az ország első parlamentjét. A nemzeti park fel is került az UNESCO világörökségi listájára. Csodálatos környék, patakokkal, hegyekkel, békésen megbúvó házikókkal, templomokkal.
Gullfoss vízesés
A helyi „arany háromszög” második csúcsa a Gullfoss vízesés, amely olyan robajjal zubog, mintha egy Boeing szállna fel az ember füle mellett. A víz minden irányból jött. Felülről szemerkélt az eső és az erős szél a vízesés permetével is bespriccelt minket. Szerencsére abszolút vihar-biztos öltözetet vittem, így magamat nem, csak a fényképezőgépet kellett félteni. Most először utazok filmes gép nélkül, csak az új digitális SLR kamerával és folyamatos stresszben vagyok. Hátborzongató belegondolni, hogy az utazás összes képe egy 2×3 cm-es kis műanyag kártyán lesz. Fotótémából mindenesetre nem lesz hiány, az biztos.
Geyser
A vízeséshez közeli étteremben ebédeltünk, és indultunk tovább Geyserbe, amelyről minden egyéb gejzír kapta a nevét. A szúrós kénes szagú terület fő attrakciója Strokkur, egy igazán turistabarát gejzír volt. Ez néhány percenként megbízható biztonsággal fellövellt, így csak készenlétben kellett állni a kamerával. A környékre sem lehetett panasz. Sárga és lila virágos mezőkön mindenféle színű hegyek magasodtak, és a 15-30 méterre fellövő gejzírek között kis bugyogó tavacskák csillogtak. Kicsit ugyan furcsállottam, hogy néhány turista mindezt figyelmen kívül hagyva a buszparkolóban maradt és meredten bámulta az ottani büfé TV képernyőjét, de hát foci VB van, és van, akinek az volt látványosabb.
További egy órás utazás után megérkeztünk Hellába, egy álmos kisvárosba, itt szálltunk meg. Izland nem egy olcsó ország. Ebben a semmi különös városka teljesen átlag moteljében 180 dollár egy szoba. De itt legalább van fürdőszoba. Később ugyanis olyan kollégiumokban fogunk lakni, melyek csak nyáron üzemelnek hotelként és ott már közös zuhanyzó lesz a folyosón, szintén aranyárban. Az izlandi szállást csak 8-10 ágyas ifjúsági szállásokon lehet olcsóbban megúszni. Mi viszont végig 2 ágyas szobákban leszünk (ráadásul én egyáras felárral, mert nekem egy szobatárs is túl sok). Vacsora egy közeli étteremben volt, paradicsomleves, sült hal salátával és „skyr”, egy sűrű joghurtszerű édesség.
2010. július 4.
Ma is büféreggeli volt, ezt szeretni fogom, ha végig így lesz.
Seljalandsfoss vízesés
9-kor indultunk a Seljalandsfoss vízeséséhez, aminek a különlegessége, hogy be lehet sétálni a vízfüggöny mögé.
Skogafoss vízesés
A következő vízesés a 62 magas Skogafoss volt. A csoportkísérő szinte bocsánatkérően figyelmeztetett minket, hogy egy idő után már látni sem bírjuk majd a vízeséseket. Az előző csoportja konkrétan sztrájkba lépett, mikor újabb és újabb vízeséseket kellett volna megnézniük. Én azért még megbirkózom a kihívásokkal.
Skogar múzeum
Akadt azért másfajta látnivaló is: a Skogar múzeum. Ennek anyagát egy ma már öreg bácsi gyűjtötte össze 14 korától kezdve. Kezdetben a falubeliek nem tudták mire vélni, miért szedi össze a kis csodabogár kamasz fiúcska a környék régi, selejtezésre ítélt kacatjait, de egy idő után ők is besegítettek a régiségek megmentésébe. A család pincéjét hamar kinőtte a gyűjtemény. Az iskola alagsorában helyezték el a régi tárgyakat, majd egy saját múzeumi épületet húztak fel. Ennek kertjébe komplett régi házakat és egy templomot is átköltöztettek.
A gyűjtemény régi Bibliáktól kezdve konyhai eszközön át ruhákig, hangszerekig terjed. Gyakorlatilag minden érdekelte a fiút, ami a falvakban fellelhető volt. A ma már 88 éves bácsika lelkesen üdvözölte kis csapatunkat. Néhány becses darabját a gyűjteménynek maga mutatta be és meg is szólaltatott ősi hangszereket.
Vik fekete salakos tengerpart
Kicsit továbbutazva Vik városkába érkeztünk, mely fekete salakos tengerpartjáról nevezetes. Csobbanásra nemigen volt alkalmas az idő. A szemerkélő esőben és az erős szélben még a kapucni is elkelt..
Útközben elhaladtunk a pár hete kitört, világhírnévre szert tett Eyjafjallajökull vulkán mellett, de sajnos nem sikerült lefotózni, ködfelhő mögé bújt. Döbbenetes egyébként, hogy milyen pici ez a vulkán Izland térképén – mint a kisujjamon a köröm. Mellette van viszont a tenyérnyi nagyságú Vatna, el nem tudom képzelni, az milyen fennakadást fog okozni a légi közlekedésben, ha kitör. Márpedig esedékes a kitörése.
Ebéd után a földgolyónk legnagyobb lávamezője mellett haladt az utunk, a „fekete sivatagban”, mely egy 1783-as vulkánkitörés során keletkezett. Ameddig csak a szem ellátott, fekete kőtömbök mindenhol. Majd néhány kilométerrel arrébb, mindez zöldben: itt a lávamezőt benőtte a puha, nedves moha.
Fjadrargljufur kanyon
Egy rövid sétára megálltunk a Fjadrargljufur kanyonnál, melynek pereméről teljes eksztázisban kattintgattam a fényképezőgépet. Most hálát adtam a sorsnak, hogy digitális gép van nálam, nem kell a kockaszámra figyelni és folyamatosan lehet fotózni. Normális esetben napi 1 tekercs film az átlag, de itt Izlandon már a második nap vagy 10 tekercsnél tartanék és teljes anyagi romlásba döntene azok előhívása.
Mintha egy mesekönyv lapjain bóklásztunk volna, olyan elvarázsolt volt a táj. Nem csoda, hogy a helyiek a mai napig hisznek a tündérekben, manókban, szellemi lényekben. Ilyen kőalakzatokat, mohás vidéket, fortyogó gejzíreket és haragos vulkánokat látva én is hinnék. Bár kicsit szégyellik a dolgot, ezért nem vallják be egyenesen a mesebeli alakok létezését, biztos, ami biztos, az izlandiak kertjében mindig akad néhány apró házikó, hátha arra járnak a törpék.
De milyenek az izlandiak?
Ezen kívül is irtó szimpatikusak az izlandiak. Kimagaslóan műveltek (100%-os írástudás, magas egyetemi végzettség arány, kiváló idegen-nyelv ismeret), imádják a művészeteket (szinte mindenki fest vagy zenél vagy épp ékszereket tervez), büszkék, de összetartóak és nagyon közvetlenek. Ez utóbbi abban is megnyilvánul, hogy mindenki a keresztnevén szólítja a másikat, még az idegeneket és magas elöljárókat (pl. a parlament elnökét vagy a püspököt) is. A német kollégáimnak lenne itt mit tanulni.
A turistákkal végtelenül toleránsak, gyakorlatilag csak két dologgal lehet őket kihozni a sodrukból: 1. ha nem vesszük le a cipőt, amikor belépünk valaki házába (ez a szállodákra is gyakran igaz, ahol az előtérben kell hagyni a sáros túrabakancsokat); valamint 2. ha nem mosdunk le alaposan meztelenül, mielőtt belecsobbanunk egy közös medencébe (uszodában vagy termálvizes fürdőkben). Itt ugyanis mindennapos időtöltés a lubickolás és a természetbarát izlandiak nem használnak klórt, inkább tisztán tartják közös vizeiket. És ha már víz: az országban annyi geotermikus energia van, hogy bár minden más drága, az áram és a víz nevetségesen olcsó. Eleinte meglehetősen szokatlan, hogy a csapot megnyitva, abból először forró víz jön, és a hideg vízre kell várni, pont fordítva, mint otthon.
A magas életszínvonalat, szociális ellátottságot és barátságos hangulatot érzékelve érhető, miért szeretnék annyira itt élni a zord idő ellenére. Ez utóbbira jellemző a helyi mondás: „Ha most nem tetszik az idő, várj öt percet – valószínűleg még rosszabb lesz”.
2010. július 5.
Éjszaka egy farmon szálltunk meg, ahol egy nagyobb épületben és néhány kisebb házikóban helyeztek el minket. A szokásos bőséges reggeli után az Ingólfshöfdi fokra indultunk. A szigetnek ez a csücske történelmi szempontból is izgalmas, de minket sokkal jobban érdekelt a holdbéli táj és az ott fészkelő lundacsapat.
Ingólfshöfdi fok
A fokra normál járművel lehetetlen eljutni, még a terepjárók sem birkóznak meg a tereppel, így speciális traktorral vittek ki minket.
Valahogy így képzeli el az ember a holdat – furcsa, kísérteties, fekete homokos táj, sehol nincsenek házak vagy emberek, szinte félelmetes. A csendet csak a madarak törték meg – a két honos fajta a rablósirály és a lunda. Szerencsénk volt, egy egész pici rablósirály bébit is láttunk, akkor kelt ki a tojásból. A szülők igencsak zokon vették a látogatásunkat. Képesek lettek volna minket is megtámadni, de a vezetőnk egy bottal ügyesen megvédett minket. Az apró lundák teljesen belopták magukat a szívembe – a pandák, pingvinek és oroszlánok után ők is feliratkoztak a kedvenc állatok listájára.
Skaftafell nemzeti park
A délután a Skaftafell nemzeti parkban töltöttük. A park legnépszerűbb opcionális programja a jégmászás, de a nyugdíjas útitársakat ez nem hozta lázba, én meg sétáltam már gleccseren Argentínában, így én se nagyon kapkodtam a méregdrága programért. Inkább feltúráztunk a Svartifoss-hoz, a fekete bazaltoszlopokról alázúduló vízeséshez.
Innen a csapat nagy része visszafordult, de néhányan tovább gyalogoltunk néhány órát egy remek kilátóponthoz, ahonnan beláttuk az egész gleccsert. A klíma percenként változott – hol ragyogott a nap, hol szakadt az eső, alig győztem le-fel venni a polárt és az esőkabátot..
A park központi épületébe visszatérve megnéztünk egy videót egy 1996-os vulkánkitöréstől. Mit ne mondjak, tátva maradt a szám a természet iszonyú erejét látva. Úgy vitte el a szökőár a hidakat, mintha kis gyufaszálak lettek volna és háztömbnyi jégtömbök sodródtak a vidéken, mindent letarolva.
A szálló felé hajtva megálltunk még egy kicsit a gleccser lábánál, hogy közelebbről is megszemléljük a jégmezőt. Ilyen érzés még soha nem fogott el a turista pályafutásom során: egyszerűen nem volt kedvem kiszállni a buszból, hogy ismét lássak valami csodálatosat. Úgy éreztem, már nem tudok befogadni több élményt. Nagyon furcsa volt. De azért persze megerőltettem magam és kiszálltam. A fotók meg magukért beszélnek…
Jokulsarlon lagúna
2010. július 6.
Ma nagyrészt csak buszoztunk, de az egyetlen megállónk meglehetősen különleges volt, ugyanis a Jokulsarlon lagúnában hajókáztunk nagy jégtömbök között. Az egyik úszó jégtáblán egy fóka sütkérezett – volna, ha sütött volna a nap. Úgyhogy inkább csak fetrengett. Érdekes kétéltű járművel hajtottunk be a vízbe, mindannyian úszómellényben.
Egilsstadir
Kora délután megérkeztünk Egilsstadirba, ahol volt pár óra szabadidő. Sok látnivaló nem volt, a társaság nagy része az uszodában ütötte agyon az időt, én pedig a könyvtárba mentem. Izlandon meglehetősen drága az Internet a szállodákban, de a könyvtárakban mindig van néhány ingyenes terminál. Aztán bevásároltunk holnap ebédre némi elemózsiát a helyi szupermarketben. Feltűnt, hogy sehol nincsenek hatos csomagolású nagy ásványvizes palackok. Maximum kis félliteres flaskák vannak a hűtőben a turisták részére. Izland kifejezetten óvja a környeztet. A helyiek egyáltalán nem isznak palackos vizet, joggal büszkék az egészséges csapvízre.
A szállásunk innen néhány kilométerre volt egy egyszerű diákszálláson, ahol 11-ig olvastam az izgalmas regényemet – napfényben. Meglehetősen szokatlan, hogy soha nincs sötét – így nyáron csak éjjel van pár óra szürkület, de sokáig teljesen napvilág van. Télen bezzeg pont fordítva: csak dél és délután 3 óra között van egy kis derengés, egyébként meg kibírhatatlanul hosszúak az éjszakák.
2010. július 7.
Esőben, szélben indultunk útnak. A szél erőssége itt még épp elviselhető volt, de a hírekben hallotta a sofőr, hogy délen olyan vihar van, hogy az autók egyáltalán nem tudnak útnak indulni. A sziget északi partján haladunk, nem e világi tájakon. Ez itt annyira igaz, hogy Armstrong és társai a Holdra szállás előtt itt gyakoroltak és a Holdjáró kis járművet is errefelé tesztelték. A legenda szerint amikor Armstrongot megkérdezték, milyen volt fent a Holdon, csak megvonta a vállát: Hát, olyan, mint Izland:-)
Dettifoss vízesés
A nap fő attrakciója a Dettifoss vízesés volt, amely „csak” 44 méter magas, de a kontinens legerősebbje. Rettenetes idő volt, de ennyi utazás után már megtanultam, hogy nincs olyan, hogy rossz idő, csak nem megfelelő túraöltözet. Így hát belebújtam a tökéletesen vízhatlan esőkabátba, vízhatlan nadrágba, fejembe nyomtam a sapkát, felhúztam a kesztyűt (mindezt kissé fejcsóválva, elvégre július van), és nekiindultam. Ma még az izlandi túravezető is kesztyűt húzott. A vízszintesen eső esőben nem volt egyszerű fotózni, de valahogy megbirkóztam a feladattal.
A Dettifoss-tól másfél kilométerre van egy másik igen látványos vízesés, a Selfoss, amely csak 11 méter, de nagy patkó alakú, így az is igen látványos. Az volt a terv, hogy a vízesés mellett piknik ebéd lesz, de jobbnak láttuk a buszon fogyasztani el a szendvicseket.
Krafla vulkanikus mező
Ebéd után továbbutaztunk, majd a Krafla vulkanikus régióban álltunk meg. A Krafla utoljára 1984-ben tört ki, de még a mai napig aktív, mindenfelé füstölgött, bugyogott a föld. Annyira különleges ilyen színes, fortyogó, érzékelhetően élő környezetben sétálni – a szemünk előtt alakul ki a táj..
A közelben található a Namafjall Hverir geotermikus mező, ahol szerencsére szép napsütésben tudtam a mini-vulkánokat és forró vizes kis tavakat fotózni.
Ma is az Edda szállodalánc egyik hoteljében szállunk meg, ezekből van mindenhol az országban. Kétágyas, nagyon egyszerű, de tiszta szobák, zuhany és WC közös a folyosón, egyenruhás személyzet, remek három fogásos vacsora, minden szabványos.
Hverfell vulkán
2010. július 8.
Ma nagyon csúnya időben nagyon szép helyeken kirándulgattunk. A Myvatn tó környékén először a „pszeudo” krátereket néztük meg, vagy 50 kis szigetet a tavon, melyeket gázkitörések hoztak létre. Majd felkapaszkodtunk a Hverfell vulkán peremére. Bár a 463 méter emelkedő nem volt egy nagy kihívás, a jegesen metsző szél miatt úgy éreztem, mintha legalábbis egy 8 ezres csúcsot készülnék meghódítani.
A perem másik oldalán leereszkedve a Dimmubergir lávamezőhöz érkeztünk, ahol a láva mindenféle érdekes kőalakzatba merevedett – csak épp az eső miatt nem akartam tovább kínozni a fényképezőgépet. A tó déli partján levő apró településen, Skutustadirban álltunk meg ebédelni, ahol szenzációs, fekete kenyérrel felszolgált füstölt pisztráng a helyi specialitás. Nem is csalódtam.
Godafoss vízesés
Hazafele egy amolyan „futottak még” vízesésnél álltunk meg (Godafoss) amely minden más országban első számú látványosság lenne, itt viszont elhalványodik a többi mellett.
Akureyri
2010. július 9.
Reggel rövid buszozás után érkeztünk meg Akureyribe, az ország második legnagyobb városába. No azért nem egy metropoliszt kell elképzelni, mindössze 16 ezer lakos él a fjordparti kis településen. Szabad program volt. Én először a városka 1912-ben alapított botanikus kertjét néztem meg, aztán csak bóklásztam a központban kávézók, könyvesboltok, ajándékboltok között.
Glaumbaer múzeum
Innen a Glaumbaer múzeumba utaztunk tovább, amely egy 18. századi farm. Annyiban tér el a Skógarban látott múzeumtól, hogy ide nem máshonnan hozták a házakat, hanem az itt álló néhány épület teljesen az eredeti helyén, eredeti állapotban maradt fent. Igazi „zöld” házak ezek, tetejükön fűvel, amely remekül szigetelt a hideg és az eső ellen. A kékre festett hálószoba amolyan státusz szimbólum volt, mint manapság a BMW, ugyanis akkoriban a kék festék volt az egyetlen, amit nem lehetett valamilyen természetben fellelhető anyagból kinyerni, hanem importálni kellett, így csak az igazán gazdagok engedhették meg maguknak.
A régi házaktól nem messze egy különálló épületben tündéri kis kávéház is volt, ott sütiztünk-teáztunk virágos porceláncsészékből, hímzett függönyök mögött.
A szállásunk egy farm mellett levő, ismét az EDDA lánchoz tartozó vendégházban volt. A közelben legelésztek a farmon nevelt lovak, gyorsan kattintottam is róluk néhány képkockát. Az izlandiak teljesen odavannak a lovaikért és annyira védik a fajtát, hogy idegen lovat egyáltalán nem lehet behozni az országba. Hasonlóképpen, ha egy izlandi lovat kivisznek külföldre kiállításra vagy bármi egyéb célból, az bizony soha többé nem térhet vissza.
2010. július 10.
Körbeértük Izland peremén húzódó autóutat, 2000 km megtétele után visszaértünk a fővárosba.
Reykjavik
Láttunk mindent, ami busszal megközelíthető – csak az északnyugati fjordvidéken és az ország belsejében nem jártunk, de oda minimum terepjárók kellettek volna. Reykjavikban szabad program volt.
Bóklásztam a városban, bekukkantottam az ócskapiacra és jót falatoztam a kikötőben.
Kék Lagúna
Délután a legtöbben cápalesre indultak kirándulóhajókkal, de engem az nem különösebben izgatott. A csoportból egyedüliként szimpatikus kanadai házaspárral a Kék Lagúnába utaztunk, jó egyórányira a fővárostól. Itt a komor lávamező közepén fantasztikus forró vizes tó van. Nagyon profi épület fogadta a látogatókat, csuklóra erősíthető mágneses zárakkal, rengeteg zuhanyzóval, tiszta öltözőkkel és panorámás kávézóval. Órákig áztattuk magunkat az enyhén sós ízű vízben, gyönyörködve a panorámában. Igazi levezető program így a túra végén.
Izland megközelíthetetlen világöröksége: Surtsey
2010. július 11.
A csoport ma visszarepült Londonba, de én maradtam még egy napot. Eredetileg az volt a tervem, hogy elhajózom Surtsey felé, hogy megnézzem ezt a fiatal szigetet, ahol a tudósok az élet kialakulását tanulmányozzák. Rajta van ugyanis a világörökségi listán, aminek végigjárása az egyik magamnak kitűzött feladat. Azt tudtam, hogy a szigetre semmiképp nem lehet bejutni, hiszen csak tudományos kutatóknak szabad a belépés. Az Interneten ugyanakkor azt olvastam, időnként indítanak arrafelé hajókat, melyek megkerülik a szigetet. Sajnos már ezek sem járnak, így a sziget megtekintésére csak a helikopter bérlés lett volna megoldás. Több száz eurót azért mégsem ért meg a dolog.
Így lett egy teljesen szabad napom és az időjárás is megkönyörült rajtam. Végre úgy igazán kisütött a nap és 15 fokig is felkúszott a hőmérő higanyszála. A helyiek felszabadultan, vietnámi strandpapucsban, sortban-pólóban álltak sorba fagylaltér. Én is óvatosan levettem a kesztyűt és kicsit lejjebb engedtem a cipzárt a kabátomon.
Különösebb előírt, kihagyhatatlan látnivaló nem lévén, csak hagytam magam bóklászni, amerre a lábam vitt, tengerparton, kis utcákon, tereken, a kikötőben. A tripadvisor.com kommentjei alapján jutottam el a Fish Company étterembe. Teljesen levett a lábamról mind az ételek minőségét, mind pedig az ötletes apróságokat tekintve. A presszókávét kotyogós kávéfőzőben, a hosszú kávét színes termoszokban szolgálták fel, a számlát pedig hímzett, buggyos pénztárcában hozták ki. Egyszerűen imádtam mindent.
Hazautazás
2010. július 12.
Már csak a hazautazás maradt hátra. Hajnali 4-kor ébresztő, és akárcsak idefele, most is hajnali járattal mentem Londonba, ahonnan csak este indultam tovább. Ismét volt egy teljes napom ott, de szerencsére ismét akadt ebédpartner: Annabella, akit egy laoszi út során ismertem meg. Utána még végigjártam a kedvenc londoni üzleteket, ha már az égbeszökő árak miatt Izlandon nem tudtam vásárolgatni. Este pedig az utolsó járattal haza.
Mindent összevetve lenyűgöző volt ez az utazás. Izland minden idők legdrágább utazása volt, ha a napi átlagos költséget nézem, de minden pénzt megért. Sehol a világon nem tudja így érzékelni az ember a természet erejét. Még soha nem éreztem magam ilyen icipici pontnak a földön. De azt is megtanultam, hogy nem kell félni a természeti erőktől, hiszen az izlandiak is kiválóan megtanultak együtt élni a vulkánokkal, zord időjárással, árvizekkel. Odafigyelnek rá, vigyáznak a környezetükre és tisztelettel bánnak vele. Csak ennyi a titkuk, amit érdemes lenne ellesni tőlük.
Ha tetszett ez az írás, egy hasonló vidékre kalauzollak el a Feröer-szigeteken.
Szálláskereséshez használd a Booking.com weblapját, Reykjavikban például közel 500 hotelt listáz!