2016. március 14-17. Nem ment simán az érkezés St. Vincent szigetére. Az eleve késő estére kiírt járat Grenadáról természetesen késett, mint itt eddig minden gép. Amikor a kapunál érdeklődni próbáltam az ott álló alkalmazottnál, mégis vajon mikorra várható az indulás, tanácstalanul kinézett az ablakon és bizonytalanul közölte: „Nem tudom, úgy látom, még nem jön a gép…”
Ez nem az első ilyen közjáték volt, de mindig elképedek, hogy totál úgy viselkednek, mintha még nem találták volna fel a telefont, meg úgy általában semmilyen kommunikációs eszközt. Jobb bele se gondolni, hogy a gépek hogyan tudnak egyáltalán kapcsolatot tartani az irányítótoronnyal.
Aztán végre csak felszálltunk.
Az érkezés St. Vincent fő szigetére
Az érkezéskor hiába nyújtogattam a nyakam, hogy meglássam a beígért taxist, senki nem tartott a nevemet vagy a szállás nevét jelző táblát. Kénytelen voltam alkuba kezdeni egy taxissal, szerencsére volt egy másik szóló lány utazó, aki csatlakozott hozzám, így feleztük a fuvardíjat.
St. Vincent fővárosában csak egy éjszakára szálltam meg, és ezt is csak azért, mert késő este már nem volt komp a kicsi szigetre, amire igazán kíváncsi voltam: Bequiara. St. Vincent szigetcsoportjából ugyanis nem a fő sziget az érdekes, hanem a körülötte levő kicsik, a Grenadinok, melyek igazi trópusi paradicsomok.
St. Vincent fő szigetén az egyetlen éjszakámat a Grenadine Houseban töltöttem, ami egy igazi gyarmati, történelmi épület. 1765-ben épült, és hosszú időn keresztül az angol kormányzó otthona volt. Ma kényelmes, modern szállodaként üzemel, úszómedencével, szökőkutas kis udvarral, gyönyörű panorámával.
Bequia
Másnap reggel aztán lesétáltam a kikötőbe, és irány Bequia. A komp elvileg 10.30-ra volt kiírva, és nem kevés fejetlenség meg káosz után délben már el is indultunk.
A kikötőben Judit várt, akinek a vendégeként két éjszakát tölthettem a kis sziget ékszerdobozában, a Sugar Reef butikhotelben. Véletlenek sorozata az is, ahogy Judit ide került, mint ahogy az is, ahogy én:-)
Az én történetem az egyszerűbb. Amikor szállást kerestem a St. Vincent csoporthoz tartozó Bequia szigetre, írtam egy vendégháznak, hogy egy magyar újságíró vagyok, van-e speciális tarifájuk (sokszor adnak ugyanis kedvezményt). Az a hely totál tele volt, de a tulajdonos elirányított Judithoz, mondván, van itt egy magyar hölgy, ő hátha tud segíteni. Mi az hogy:-) Meghívott az általa vezetett „eco-chic” hotelbe (ahogy ők találóan definiálják magukat), amelynek nem is mertem volna írni, annyira szuper. A szigeten ugyanis alig ötezren laknak, nagyjából mindenki ismer mindenkit, ráadásul az általam megkeresett vendégház vezetője Judit legjobb barátja.
Judit története
De akkor nézzük, hogy került ide Judit:-)
Ő pár éve még Budapesten dolgozott, egy olyan állásban, amit nagyon szeretett, mégis rettenetesen elfáradt. Érezte, hogy nagyon drasztikusan kellene változatni az életén, hogy új energiákat kapjon. Mindig is Afrikáról álmodozott, úgyhogy egy szép napon beütötte a keresőbe: „afrikai önkéntes munka”. Ehhez képest az első találat St. Vincent volt. Itt ugyanis működik egy olyan szervezet, amely 14 hónapos programra keres önkénteseket: hat hónap itteni kiképzés, hat hónap munka Afrikában, majd két hónap értékelés, visszacsatolás. Judit vett egy nagy levegőt, és belevágott.
Alig érkezett meg, pár hétre rá áthajózott néhány önkéntes társával Kingstownból az idilli Bequia szigetére, és megismerte a leendő férjét. Egyből érezte, hogy megtalálta az igazit. Még azért befejezte a programot, lehúzta a hat hónapot Mozambikban, de utána jött vissza egyből a szigetre.
Elég kilátástalannak tűnt az elején, hogy kap munkát, de aztán rámosolygott a szerencse. 2012-ben megnyílt a Sugar Reef, és a tulajdonos házaspár segítséget keresett magam mellé. A kicsi, nyolcszobás hotel csak öt alkalmazottal működött, amikor felvették Juditot. Három héttel később a tulajdonosoknak ezer más gondjuk lett, leginkább családi ügyek. Judit ott találta magát szinte egyedül, hogy felépítse a csapatot és üzemelje a szállodát, meg annak éttermét. Az elkövetkező három év során rengeteg munkával, gonddal, igyekezettel kialakította a mostani gárdát és üzletmenetet, idén van először, hogy kicsit fellélegezhet. Az élete még most sem csupa csillogás: egy egész picike házban lakik a férjével, és mivel kevés az alkalmazott, néha ő is beáll ilyen-olyan feladatokat ellátni. De látszik rajta, hogy boldog, kiegyensúlyozott, megtalálta a helyét.
Sugar Reef
Maga a szálloda három részből áll. Közvetlenül a tengerparton áll egy központi nagy épület, az étterem, amely nemcsak a szállóvendégek, de az itt élő expat-ek körében is népszerű.
Egy mellette levő épületben három szoba van, melyek előtt gyakorlatilag saját strandjuk van az ott lakóknak. Nincs TV, nincs légkondi és nincs szobaszervíz – csak könnyed, légies minimál berendezés, de elmondhatatlanul csodálatos, ahogy egész éjjel hallja az ember a tenger morajlását a szúnyogháló alatt az ágyában. A szálloda honlapján egyébként van egy szuper listaarról, kinek való ez a szállás, amivel totál egyetértek.
A hegyoldalon áll a harmadik ház, a régi ültetvény központi épülete, az úgynevezett French House. Itt egészen más a berendezés: súlyos, gyarmati stílusú mahagóni bútorok, de itt is csodálatos tágas terasz van, ahol függőágyból bámulhatjuk a tengert.
Mindkét házban 300 USD főszezonban egy éjszakára egy szoba (+ 10% adó és 10% szervízdíj). Egy hétnél hosszabb foglalás esetén, illetve holtszezonban alacsonyabbak az árak.
Miután kiujjongtam magam és belaktam a kis partszakaszomat, Judittal, a férjével és két angol barátjukkal átmentünk a szigetnek arra az oldalára, ahol legszebb a naplemente. Láttam már pár naplementét, de még ilyet soha, ahogy a lemenő nap fénye csillogott a vizes homokon. Elképesztő szép volt.
Baba, a start-up éttermes
Itt találkoztunk Babával, aki egy jelenség. A raszta srác pár éve egy hűtőládával kezdte meg a vállalkozását a strandon, amit aztán később néhány helyi fogással egészített ki. Ma már előrendelés esetén komplett vacsorát tud kínálni a sátra elé telepített asztalon, mi is ezt próbáltuk ki. Kaptunk tradicionális helyi levest (egy helyi spenótszerű zöldség, lencse, répa összeturmixolva), aztán párolt halat rengeteg féle zöldséggel, majd grillezett homárt. Mindezt ott, a strandon elkészítve, valami zseniális finomra (90 karibi dollárért, ami kb. 30 USD).
A vacsora után kicsit ejtőztünk a „lounge-ban”, azaz az asztal mellé telepített nyugágyakban, majd irány a helyi éjszakai élet, egy bár, ahol épp aznap volt DJ.
Itt aztán megértettem, mi St. Vincent, illetve Bequia a varázsa. Valami egész különleges harmóniában élnek itt együtt a helyiek, a turisták, a 10-20 éve visszatérő törzsvendégek, és a teljesen ideköltözött expat-ek. Talán itt maradt meg leginkább az a hangulat, ahogy az ember elképzel egy karibi szigetet. Totál békés és laza minden, és pont annyira fejlett, ami kényelmessé teszi (van melegvíz meg wifi), de sehol nem rohanják le, nem zaklatják a turistákat. A helyiek a maguk kissé ötletszerű módján dolgoznak. Ha délután szunyókálni vagy épp pár pohárka rumot bedobni van kedvük, bezárnak. De az itt élő fehérek megszokták ezt a tempót és nem idegeskednek rajta.
Jóleső semmittevés
Másnap aztán jóleső semmittevéssel töltöttem a napot, egyszerűen nem volt kedvem kimozdulni a kis paradicsomból. Hajnalban felkeltem megnézni a napfelkeltét, csak ki kellett lépnem a szobámból pár lépést, és úgy, ahogy voltam, hálóingben, mezítláb, kócosan kényelembe helyezhettem magam – nem volt más a parton rajtam kívül. De ha a másik két szobából kijöttek volna, ők se szóltak volna semmit, itt valahogy totál jó fej vendégek vannak.
Olvasgattam, napozgattam, úszkáltam, és bámultam ki a fejemből.
Este azért átmentünk a naplementés oldalra, hogy újra megnézhessem az esti műsort.
Sajnos két éjszaka után tovább kellett állni, várt az új sziget. A 9.30-as kompot néztem ki, ami lerobbant, úgyhogy elég reménytelennek tűnt, hogy fogom elérni a repülőgépem. A hajó személyzete azonban nyugtatgatott, hogy jön egy felmentő járat, amivel pont oda fogok érni a reptérre. Így is lett.
Kicsit szomorúan intettem búcsút Bequia-nak, mert egy igazi paradicsomba kukkanthattam be, ha csak kis időre is. Nagyon örülök, hogy megismertem Juditot, akivel be nem állt a szánk, annyira egy hullámhosszon voltunk, és szorítok, hogy továbbra is jól alakuljon az élete. És remélem, Bequia megmarad mindig ilyennek, mint ahogy most megismertem, nem özönlik el hatalmas tengerjáró hajók és óriási szállodák – kellenek ilyen helyek a világban, ahol egy kicsit megáll az idő…
Hasznos linkek
Olvasd el a többi szigetről szóló útleírást is a Karib-szigetek bejegyzésemben.
Nézd meg a foglaltságokat, hasonlítsd össze az árakat és foglalj szállást a Sugar Reef hotelben a Booking-on!
