Shiraz és környéke

2018. április 5.

Reggel a hostelből kitaxiztam a buszpályaudvarra, ahol tanácstalanul ácsorogtam, vajon melyik busz megy Shirazba. Ahány embert megkérdeztem, annyi járgányra mutogattak. Egy idő után kialakult egyféle konszenzus, és reménykedve álltam a kijelölt busz mellett, de a kiírt indulás (10.30) idején nyoma nem volt a sofőrnek. Gyorsan körbenyargaltam ismét, van-e más tipp, és szerencsére épp elcsíptem a megfelelő járatot. Még jó, hogy a biztonság kedvéért indulás előtt egy órával kint voltam.

Busszal Shirazba

A busz nagyon kényelmes volt, rengeteg hellyel és pöpec lábtartóval, és én azon kivételek közé tartoztam, akik hét órán át a helyükön maradtak. Az utazóközönséget ugyanis minden megállónál átrendezték kicsit, hogy egy nőnek soha ne kelljen idegen férfi mellé ülni. Ha kellett, párokat vagy épp szülőket választottak szét gyerektől, de mindenekfelett való prioritásnak tűnt a ne kényszerítsenek nőt pasi mellé. Tulajdonképpen ez nem is rossz dolog, ha belegondolunk.

Rajtam kívül csak három francia turista utazott a buszon, őket egyből meg is kérdeztem Shirazba érkezvén, nem az  én hotelembe mennek-e, hogy osztozzunk a taxin. Ugyan nem, de abba az irányba igyekeztek, úgyhogy sikerült is potom árért a lefoglalt hotelembe hajtani – igaz, négyünk csomagja csak úgy fért el a csomagtartóban, hogy azt nem lehetett lezárni és minden kanyarnál imádkoztunk, ne dőljön a rakás ki az útra.

Becsekkolás után nekivágtam, hogy megkeressem a turistainformációt, vajon találok-e túrát másnapra Persepolisba. A hotel szervez ugyan ilyet, de húzósnak találtam az 55 dollárt érte. Milyen hamar megszokja az ember a helyi árakat. Nyugat-Európában vagy az USA-ban kiugranék a bőrömből örömömben ilyen árakat látván, de a yazdi kb. 10 dolláros kirándulás után itt rettentő drágának tűnt az 55. Igaz, az előzőben nem voltak benne a belépőjegyek, itt viszont igen, és azok (három jegy) plusz az ebéd 15-20 dollárt tesznek ki a díjból. Se a turistainformációt nem találtam már este nyitva, se hasonló kirándulást nem láttam hirdetve sehol, úgyhogy beadtam a derekam és befizettem. Nem akartam tovább halogatni a dolgot, holnap a legjobb ezt letudni, mert úgyis péntek lesz, amikor Shirazban sok minden zárva.

Szállás 4 éjszakára

Niayesh Hotel, 35 USD per éjszaka, saját fürdőszobás szobában, reggelivel
Web: Niayesh Hotel
Az ágy elég kemény, a párna még inkább, azzal szerintem falat lehetne törni. Én az összehajtogatott törülközőt használtam inkább párnaként. A személyzet viszont nagyon kedves, bármit pikk-pakk elintéznek.

Nagyon jókat hallottam még a Friendly Hostelről is, ami egy minihostel, konkrétan csak egy darab négyágyas szobája van és a vendéglátó házaspár finom reggelit készít. Itt egy pár 30 eurót fizetett a szobáért, a fürdő közös a családdal.
Web: friendlyhostelshiraz.com, WhatsApp: +98 919 840 2291

2018. április 6.

6-kor vekker, 7-kor reggeli, 7.30 indulás, nem lustálkodhat az utazó.A Persepolis-Pasargadae kirándulás van ma, amit 55 dollárról csak 50-re sikerült lealkudni. Nem világörökség-mániákusoknak általában elég Persepolis is, az csak 30 dollár (félnapos túra).

Persepolis

Jó egy órát utaztunk a minibusszal Persepolisig, közben mindenki szunyókált még egy kicsit.

Ott aztán hűvös idő és szemerkélő eső fogadott, még jó, hogy az utolsó pillanatban – a légkonditól tartva – magamhoz vettem a polárfelsőt, különben megfagytam volna.:-)

Sajnos elég kevés volt a vezetett túra után a szabadidő, de azért felkapaszkodtam a legmagasabb pontra, hogy minél nagyobb területet tudjak egy képkockára sűríteni. Persze a fele se fért bele.

Naqsh-e Rostam

Innen Naqsh-e Rostam síremlék-együtteshez hajtottunk, amely négy pompás sírkamra a szinte függőleges sziklafalban.  Szemben velük egy érdekes kőház, melyről eleinte azt gondolták, tűztemplom, de a tudósok mostanában inkább kincseskamrának vélik.

Pasargadae

Utolsó megállónk Pasargadae volt, ami Persepolis után antiklimax, nem sok minden maradt meg belőle. De egy UNESCO-bolond nem hagyhatja ki, mert ez is világörökség. Egyébként bár ide jöttünk utoljára, történelmileg ez volt az első perzsa királyi város, amíg le nem cserélték Persepolisra.

2018. április 7.

Ma végre kialudtam magam, és reggeli után kipihenve indultam a Citadella felé. Ennek kertjében kellemes kis kert van és valami egészen varázslatos illat.

Utána bevetettem magam a Vakil bazárba, bár nem terveztem vásárolni semmit. Nagyon élveztem itt kószálni, egyrészt mert az égvilágon senki nem nyaggatja az embert, nyugodtan lehet csendben nézelődni, másrészt mert itt főleg helybéliek vásárolnak – nincs is hűtőmágnes, hanem csak szép szőnyegek és kelmék.

Betértem a Vakil mecsetbe is, amely maga az időtlen nyugalom, szerencsére kevés látogató volt, így csak 5-6 szelfiző párt/családot kellett kerülgetni. Különösen hangulatos az imaterem, melynek boltozatát 48 faragott kőoszlop tartja.

Kis szieszta után késő délután egy parkba indultam – szerencsére a hostelből teljesen véletlenül két srác is, úgyhogy tudtunk osztozni a taxiköltségen.

Shirazban a fiatalok nem beerbike-on múlatják hétvégén az időt – és nem csak azért, mert tiltott az alkohol. Talán sehol a világon nem szeretik annyira a költészetet, mint Iránban, és itt, Shirazban van kedvenc költőjük, Hafez sírja. A csodálatos kertben emelt sírhelyhez megállás nélkül érkeztek a fiatalok, volt, aki virágot hozott, volt aki szeretettel érintette meg a sírkövet, és voltak, akik imádkoztak. De egy dolgot senki nem hagyott ki: a sírral közös fotót!:-)

 

Az egésznek nagyon elvarázsolt hangulata van, kedves kis medencékkel és bódítóan illatozó virágokkal a kertben, hatalmas hegyekkel a távolban, miközben a hangszórókból folyamatosan játsszák a megzenésített verseket. Mivel hétvégén mindenki itt van, aki számít, én is boldogan töltöttem el a kertben pár órát. Hiszen az utazás nemcsak a híres látnivalókról szól, hanem pontosan az ilyen élményekről is:-)

 

Készítettem néhány portrét is és utólag visszanézve elég elgondolkodtató lett az eredmény. Nem arról volt szó ugyanis, hogy három napig castingoltam volna a szereplőket, hanem találomra odamentem vagy egy tucat emberhez és lekattintottam őket. Kivétel nélkül mindenki igent mondott, kb. a fele megkért, hogy ő is hadd készítsen velem közös fotót. Mindenkinek nyílt, kedves, mosolygós tekintete van. Attól félek, ugyanezt az eredményt nem sikerülne reprodukálnom a Margitszigeten…

2018. április 8.

Kicsit szomorkodtam, hogy nem tudok szavazni, de csak magamra vethetek, én szerveztem ezt az utat…. csak sajnos annyi más dátumhoz kellett alkalmazkodni és nem tudtam úgy bűvészkedni, hogy meg tudjam oldani. No de talán azzal is tudok tenni valamit az ügyért, ha megmutatom “élőben” ezt a világot…

Masjed-e Nasir-al-Molk

Vannak képek, amik “beakadnak” nálam, bevésődnek az agyamba és addig nem nyugszom, amíg nem látom azokat élőben, és amíg én is el nem tudom kattintani a saját fotómat. Ilyen az a kép is, ami a színes üvegablakokon át beszűrődő fényről készült, ahogy táncot lejt a nemkülönben színes perzsaszőnyeg mintáján. Sikerült kideríteni, hogy ez Shirazban készült, méghozzá a Nasir-al-Molk mecsetben, úgyhogy csak ki kellett várnom, hogy eljussak ide – és most végre ez az álmom is teljesült.

Az útikönyv és a net azt ajánlja, hogy a reggel 8 órás nyitáskor kell ott toporogni az ajtóban, mert akkor még talán nincs tömeg. Én arra saccoltam, ha mindenki ezt olvassa, pont akkor lesznek a legtöbben. Ráadásul a végtelenül aranyos és segítőkész recepciós kislány is azt javasolta, menjek kicsit később, ilyenkor 9-10 közt jó a fény. Úgyhogy kényelmesen megreggeliztem és 9 körül léptem be a kapun.

Hiába láttam már rengeteg fotót róla, azért mellbe vágott, mennyire csodálatos volt a látvány. Még úgy is, hogy MINDENKI itt szelfizett. Vagyis mindenki IS. De egy idő után oszlani kezdett a tömeg, és leülhettem egy kicsit békében, hogy magamba szívjam ezt a varázslatos hangulatot. Már csak ezért a pár óráért megérte eljönni Iránba…

Naranjestan

Innen úgy negyedóra séta volt a következő nevezetesség, Naranjestan. A pálma- és narancsfákkal ékesített kertben álló gazdagon díszített pavilon egy helyi hatalmasság fogadóirodája volt az 1800-as évek végén. A csodásan díszített termek egy része tükörrel van kirakva – még az egyébként nem szelfimániákus blogger sem tudott ellenállni nekik:-)

Khan-e Zinat ol-Molk

Innen pár lépés csak a fenti, Qavam ol Molk család otthona, hasonlóképp csodás festett famennyezetekkel, pompás stukkókkal, tükörmozaikokkal díszítve. Ki kellett bekkelnem, míg nemcsak a látótérből, de a tükrökből is eltűnnek a családi fotókat mániákusan készítő irániak, de nem siettem sehova, sikerült kivárnom.

Aramgah-e Shah-e Cheragh

Gyakorlatilag kivégeztem a Lonely Planetben felsorolt látnivalókat, már csak egy maradt hátra, amit a legfontosabbnak tartanak. Itt gyilkolták meg a tizenkét imám egyikének, Rezának testvérét i.e. 835-ben. Két dologban is eltért az eddigi látnivalóktól. Egyrészt abban, hogy ez külföldieknek is ingyenes (mindenhol máshol 50-200 ezer rial belépő van külföldieknek, míg az irániak ingyen mehetnek be kertekbe, múzeumokba, stb.). Másrészt a grandiózus mauzóleum kertjébe ugyan beléphettem (külön nagy kendőbe bugyolálva), de magába a mecsetbe nem, pedig eddig senkit nem érdekelt, ki muzulmán, ki turista. Valamennyire sikerült bekukucskálni a mecsetbe, az is nagyon gazdagon díszített.

Gasztronómia

Shiraz egyik specialitása a dizi, ami egy krumpliból, húsból, hagymából álló egytálétel, kicsit hasonlít a gulyáslevesünkhöz. A fogyasztása viszont eltér: a dizit egy speciális edényben hozzák ki, és először leszűrik a levét egy külön tálkába. Aztán egy célszerszámmal összenyomkodják az egészet szinte püré állagúra. Mindezt úgy kell enni, hogy letör az ember egy kis darabka kenyeret, először beletunkolja  a forró lébe, aztán csippent egy kicsit a püréből és úgy veszi a falatot a szájába. A bazárban megbúvó Seray-e Mehr Teahouse and Restaurant étlapján megtalálható, itt van egyébként finom narancsvirág-tea is.

Ugyancsak shirazi specialitás a hideg uborkás joghurtleves, az Ab-doogh-khiar. A helyiek úgy eszik, hogy beletörik a vékony, ropogós kenyérfélét és ha már elázott, kikanalazzák. Forró nyári napokon nagyon hűsítő!

Egy másik helyi finomság a kalam polo Shirazi, ami aprócska húsgolyók zöldséges sült rizzsel. Ezt a hotelben kóstoltam, ahol egyébként nagyon praktikus az étlap, mert minden fogást fotóval és az összetevők felsorolásával mutatnak be.

Messze a legjobb ebédemet egy véletlenszerűen talált étteremben ettem. Ez nem volt se útikönyvben, sehol, egy fickó ajánlotta, akihez egy kávéra tértem be. A Nasir-al-Molk mecsettel szemben, a forgalmas Zand sugárút túloldalán van egy tábla, amely mutatja, merre van a Parhami ház – ott kell elindulni és kicsit kanyarogni a sikátorokban. Egy zárt ajtóhoz értem, kicsit csalódott is voltam, hogy zárva, de egy iráni pár is akkor ért oda, és magabiztosan csengettek. Kitárult az ajtó és egy csodás kis udvarban találtam magam, jóízűen ebédelő és vidáman csicsergő irániak közt. Olyan laza volt a hangulat, hogy néhány lány még a kendőt is levette! Fűszeres padlizsánpörköltet ettem (Khoresh Bademjan), isteni volt!

Nagy kedvenc utcai csemege a pohárban árult, fűszerezett főtt kukorica – van például Hafez sírjának kertjében.

Ugyancsak kihagyhatatlan a faludeh, a fagylalt helyi verziója, melyet vékony rizstésztával készítenek el. Legjobb lelőhelye a Mahdi Faludeh nem messze a Citadellától. Érdemes a sáfrányosat kipróbálni!