Sao Vicente, Zöld-foki szigetek 5/3

Sao Vicente nincs igazán rajta a turisták térképén, és lássuk be, joggal. Leginkább két dolog miatt érdemes felkeresni: egyrészt innen lehet áthajózni San Antao szigetére, ahova nem járnak repcsik, másrészt itt élt Cesaria Evora.

A sziget egyetlen jelentősebb települése Mindelo. Egy-két óra alatt körbe lehet járni, mivel különösen sok látnivalót nem tartogat, bár a rózsaszín elnöki palota elég sajátos látvány. Ezzel együtt nagyon kellemes hely, rendezett, tiszta tereivel és a már megszokott színes házaival.

Cesaria Evora múzeum

A legnagyobb élmény azonban egyértelműen a Cesaria Evora múzeum felkeresése volt.

Arra speciel nem számítottam, hogy a belépést követő második percben már a könnyeimet törülgetem a szemem sarkából, de nem is tudtam, milyen elképesztően nehezen indul az élete. Így azonnal érthetővé vált az a mindig ott bujkáló szomorúság a hangjában.

A fali tablón ismertetett életrajzából kiderül, hogy Cize, ahogy mindenki becézte, hegedűs édesapjától tanult meg énekelni. Az imádott apuka azonban hétéves korában meghalt, így az akkor másodikos kislány az iskolából is kimaradt és árvaházba került. Édesanyja ugyanis szegény körülmények közt élt, nem tudta ellátni hat gyermekét. Cize nem tudta elviselni a szabályokat, így a problémás gyereket a nagymama vette magához. 16 évesen kikötői kocsmákban kezdett énekelni. Itt ismerte meg még szinte kamaszként első szerelmét, egy tengerészt, akivel számtalan éjszakát átmulatott – de a portugál zenész felszállt egy hajóra és eltűnt. 18 évesen újabb tengerész szerelme lett, akitől gyereke is született, de a férfi soha többé nem tért vissza. Később még kétszer járt így, azaz két további gyerekének édesapja hagyta el.

A szerény körülmények közt élő énekest soha senki nem látta sírni. Minden nehézség dacára erős hölgy volt. Arról is nevezetes, hogy amikor még rendkívül nehezen élt, akkor se távozhatott senki a házából anélkül, hogy ne kínálja meg lekváros kenyérrel, cukorkával. Kedvenc köténye mindig rajta volt, és a zsebekből cigarettát, cukorkát, aprópénzt varázsolt elő, bárkivel találkozott.

Akkor is megmaradt egyszerű hölgynek, amikor már világszerte ismerték és szerették. Nem voltak sztárallűrjei. Mindössze annyit kért, legyen mindig konyak és cigaretta, a kávét pedig forrón szereti.

A múzeumban – egy kedves gesztusként – külön cigarettázósarkot alakítottak ki az erkélyen, emlékezvén a sokat dohányzó énekesre.

Már a negyvenes évei közepén járt, amikor végre felívelt a karrierje. A nemzetközi ismertséget az első Franciaországban megjelent lemeze hozta meg számára, melynek címe “A mezítlábas díva” volt – arra utalva, hogy fellépésein soha nem vett fel cipőt. Később Grammy díjat kapott és világszerte koncertezett – néhányszor Budapesten is, a MÜPA-ban, illetve a Szigeten. 70 évesen, tíz évnyi visszavonult élet után hunyt el szülővárosában, Mindeloban.

Ha az életrajzot olvasva kibírtam volna pityergés nélkül, az utolsó teremben szakadt volna el a cérna. Itt ugyanis felvételeket játszottak le a temetéséről, ami az ország történetének legnagyobb megmozdulása volt. A rózsaszín elnöki palotában ravatalozták fel, és mindenki ott volt – az elnöktől talán az ország összes lakosáig. Az utcákon végeláthatatlan tömeg kísérte utolsó útjára, koporsóját katonák vitték és zenészek kísérték. Beleborzongtam, ahogy hallgattam a tömeget, amint Cesaria Evora egyik kedvenc dalát, a Sodadet énekelte.

A Zöld-foki szigeteken élők annyira büszkék énekesükre – aki sokaknál feltette az országot a térképre – hogy Sao Vicente repülőterét is róla nevezték el. A reptér előtt álló hatalmas – természetesen mezítlábas –  szoborral én is készítettem egy közös képet.

Jól fejbe kólintva jöttem ki a múzeumból. Kicsit jobb kedvre derített, hogy összefutottam egy svájci nővel, akivel pár nappal korábban jót beszélgettünk egy reptéren a járatunkra várva. Életében először utazik egyedül és imádja minden percét.

Elsétáltam ahhoz a házhoz is, ahol Evora már befutott művészként élt – itt jelenleg az unokája lakik, mivel mindhárom gyermeke elhunyt már.

Piac

Kisétáltam a város piacára, ahol először találkoztam annak a jelével, hogy az ország portugál gyarmat volt – néhány bódén ugyanis tipikus kék-fehér csempék virítottak.

Egy furcsa menettel is találkoztam – egy közelgő színházi előadásra hívták fel a figyelmet.

Baia das Gatas

Még mindig csak 11 körül járt, úgyhogy eldöntöttem, kirándulok valahova. Innen, a piacról indulnak minden irányba az iránytaxik.

Én, a művészi tervezés és az excel-táblák császárnője úgy döntöttem, oda megyek, ahova elsőként megy busz. Végül is csak három út van a szigeten, mindhárom egy álmos kis faluba vezet, nagyjából mindegy, merre tartok.

Találtam egy minibuszt, amiről úgy ítéltem meg, tele van. Még felfurakodtam és tényleg indultunk is. De haha, mekkorát tévedtem. Hamarosan megálltunk és egy közepes bolt kínálatát még bepakoltuk. Lábam alá egy tucat dobozos tej, ölembe egy tízkilós margarinos bödön került, szerencsére utóbbi üresen.

Csak 20 perc volt az út Baiaba, ami egy üdülőváros. Hétköznap szinte teljesen kihalt, hétvégén telik meg inkább élettel.

A délutánt aztán Mindelo strandján töltöttem.

Szállás

A Basic Hotelben laktam két éjszakát, a nevével nem is vitatkoznék. A központtól úgy 20-25 perc séta, de tiszta, egyszerű kis fürdőszobás szobák vannak itt, meglehetősen jó áron (2000 CVE, kb. 5500 forint).

Étterem

Mindkét nap a Nautilius étteremben ebédeltem, úgy megörültem, hogy találtam itt párolt zöldséget. Az egész szigeten nehéz egészségesen enni, meglehetősen szénhidrát-túlsúlyos minden étkezés.

Összességében Sao Vicente nem egy nagy durranás, ha valaki nem Cesaria Evora rajongó, nyugodtan kihagyható és a reptérről egyenesen lehet menni a kikötőbe a jóval izgalmasabb San Antao felé.

De ha nem siet az ember és marad pár napot, akkor se fog csalódni. Mindelo tipikusan az a kisváros, ahol jól hozzá lehet lassulni a helyi élethez és egyszer csak úgy érezni – ide tartozunk…