Panama City – felhőkarcolók és esőerdők

2017. február 13-17.  Adta magát, hogy ha már elrepültem ilyen messze, összekössem Kolumbiát még egy országgal. Mivel a többi szomszédjában már voltam, Panamára esett a választás.

Bogotából alig egy óra repülővel Panama City. Másképp elég nehéz is megközelíteni az országot – szárazföldön gyakorlatilag lehetetlen a határátkelés Kolumbiából, hajóval pedig hosszadalmas. A repülőtérről a városba vezető úton nem is lehetett volna nagyobb a kontraszt Kolumbiához képest: szinte mintha Amerikába érkeztem volna, vadonatúj felhőkarcolók fogadtak, ameddig szem ellátott. A taxis viszont kevésbé volt kedves, mint amit a szomszédban megszoktam, ráadásul itt komoly kartell van, 30 dollár a viteldíj a városba és punktum. Szerencsére épp kifogtam még két utast, akik ugyanarra tartottak, amerre én, így valamivel olcsóbban megúsztam.

Ha valaki nagyon szeretne spórolni, nem lehetetlen tömegközlekedéssel se bejutni a városba. Eléggé el van dugva a busz, de találtam róla a neten egy részletes leírást.

Otthon sok kutakodás után úgy döntöttem, a modern pénzügyi negyedben keresek szállást. Itt egy rakás négycsillagos szálloda érhető el 60 dollár körüli áron, míg az óvárosban ennek a dupláját kellene kicsengetni. A metróval innen könnyedén eljuthat az ember bárhova és étteremből is rengeteg van.

Az első nap az óváros felé indultam. A metróhoz egy kártyát kell kiváltani, majd arra tölteni fel a leutazni kívánt összeget. Én nagy svunggal öt dollárt tettem rá, ami teljesen felesleges volt, mert egy menet díja mindössze 25 cent.

Casco Viejo

A becélzott óváros nem a legrégibb település itt, az ugyanis, a tűzvészben megsemmisült Panama Viejo pár kilométerre innen teljesen romokban hever. (Később, amikor az országot bejárva visszatértem Panamavárosba, azt is megnéztem, de különösebben nem izgalmas).

A turisták kedvence most  Casco Viejo nevű városrész, ami a második városmag, hangulatos, régi gyarmati hangulattal. A két régi városrész alkot együtt egy világörökséget az UNESCO listáján.

Casco Viejo alig pár utcányi, így lassan andalogva és fotózva is pár óra alatt bejárható. Sok épület már szépen felújítva pompázik, de a legtöbbet épp szétverik és renoválják. Nem nehéz megjósolni, hogy itt hamarosan minden csilivili butikokkal és éttermekkel lesz tele.

Több fotó: ITT

Biomuseo

Megebédeltem egy ceviche-t is kínáló étteremben, majd eltaxiztam a pár kilométerre levő Biomuseo nevű, Frank Gehry tervezte pompás épülethez. Azt hittem, ebben a drága városban milyen jól megúsztam öt dollárból az utat – egészen addig, míg visszafele csak egy dollárt kért a sofőr (igaz, az úgynevezett colectivo volt, azaz többen utaztunk a taxiban).

Több fotó: ITT

Panama csatorna

Másnap a Panama csatornánál kezdtem. Tudtam, hogy reggel érdemes jönni, de valahogy elszöszmötöltem a reggelt (a facebook óta ez sajnos gyakran előfordul), így majdnem lemaradtam a mutatványról. Egy hatalmas hajó épp elhagyta a dokkot és a jegyszedő azt mondta, véget is ért a reggeli műszak, majd csak délután 3-kor folytatják a zsilipelést. Szerencsére nem lett igaza, mert még jött két hajó, akiket átmanővereztek a másik oldalra, így végignézhettem a folyamatot. Hát nem egy akciófilm, maradjunk annyiban, elég sziszifuszi dolog, de azért így is meg voltam hatódva, hogy megláttam az emberi teljesítménynek ezt a hatalmas alkotását. Jelentőségét mutatja, hogy világszerte a nagy hajók építésénél észben tartják a csatorna zsilipeinek méretét (305 méter hosszú és 33.5 méter széles).

A csatorna használati díja hajómérettől és még sok minden mástól függ, átlagosan 50 ezer dollár (14.5 millió forint). A legnagyobb díj rekordját sokáig a Norwegian Pearl luxus-utasszállító tartotta, melynek egyik 2010-es átkeléséért 375 ezer dollár (108 millió forint) volt a számla. Ezt 2016-ban egy teherszállító múlta felül, amelynek 819 ezer dollárt (238 millió forintot) kellett kicsengetni.

A belépő 15 dollár (kilátó, film és múzeum).

Több fotó: ITT

Soberania nemzeti park

Itt egy taxit fogtam, és megalkudtam 10 dollárra, hogy vigyen el a Soberania nemzeti parkba, ahol sétáltam egyet az esőerdőben. Ragyogó napsütés volt, és talán életemben először gondoltam azt, hogy jobb lenne valami borús, esős idő, az esőerdő úgy izgalmas igazán. A séta nem nyúlt hosszúra, több okból. Egyrészt semmilyen leírásból nem volt világos, hogy ahol a jegyet kell venni, ott csak egy rövid ösvény van – a komolyabbak jó 40 percnyi vezetésre vannak, én meg szélnek eresztettem a taximat, amikor kiszálltam. Másrészt nem hoztam vizet, mert eszembe se jutott, hogy egy nemzeti park bejáratánál ne legyen. De most akkor ti tudjátok, mire készüljetek:-)

Több fotó : ITT

Visszafelé Panama Citybe elcsíptem egy buszt, olyan igazi régi csotrogányt, ami egy dollárért visszavitt a városszéli buszpályaudvarra. Ez az Albrook terminál egybe van építve egy hatalmas bevásárlóközponttal, az Albrook Mall-lal, úgyhogy ott meg is vacsoráztam. Az étkező rész két emeleten több tucat gyorséttermet foglal magába, a méretekről elég annyi, hogy egy komplett kis körhintát vesznek körbe az asztalok.

Portobelo

A harmadik nap nagy dilemma volt: elmenjek-e a fővárostól 3 órányira levő világörökséghez, amihez oda-vissza összesen hat órát kell buszozni, pedig nem akkora nagy durranás, vagy maradjak a szálloda úszómedencéje mellett. Végül győzött a kötelességtudat és nekivágtam!

Két busszal kellett utazni. Először Sabanitas nevű városba mentünk a Panama-Colón expresszel, amiben megvolt a szentháromság, amit a helyiek imádnak: dönthető ülés, rohadt erős légkondi, üvöltő TV. Én ezeket becseréltem volna wifi-re, de az nem volt opció. Innen helyi, agyonfestett csotrogánnyal tovább Portobeloba. Az egész út egy irányba kijött öt dollárból.

Portobelo erődje valóban nem nagy szám, de legalább a környezet festői. Az aprócska településről ma már nehéz elképzelni, hogy egykor Közép-Amerika egyik legjelentősebb spanyol kikötője volt. A nevét még Kolumbusztól kapta, aki szép kikötőnek (Puerto Bello) nevezte el – ez rövidült le a mai elnevezésre.

Mindenesetre a buszozás miatt nem bántam meg, az igazi latin-amerikai hangulat volt. Imádom ezeket a járgányokat:-)

Szállás

A felhőkarcolós negyedben egymást érik a négycsillagos hotelek. Mivel négy éjszakát voltam, beneveztem egyre, kicsengetve a 60 dolláros díjat. Előtte-utána sok kis porfészek vendégház volt és lesz, néha kell az ember lelkének egy kis nyugi, forró vizes, nagy víznyomásos zuhannyal, finom büféreggelivel, kényelmes nagy ággyal. A Tryp Panama Centrora esett a választás, de gondolom, a többi is hasonló (azért ez lett nálam a befutó, mert tetszett a tetőteraszon a medence)

Az országjáró körút végén is töltöttem két éjszakát a fővárosban, akkor a Best Western Zen lett a szerencsés nyertes, szintén medencével a tetőteraszon és sokkal csendesebb szobával.

Étkezés

Egy kiemelkedő kajás élményem nem volt, úgyhogy ezt a témát most átugrom. Az egyetlen, amit említenék, hogy nem érdemes a drága éttermekben enni cevichét, mert a halpiacon fillérekért is lehet.

Panamavárosra bőven elég így három nap. Aki nem világörökség-mániákus, a harmadikat töltheti egy város környéki kis szigeten (például Isla Taboga), ahova a helyiek előszeretettel járnak strandolni.