Grúzia 5/2: Ősi őrtornyok a Kaukázusban – Svaneti

Kutaisiből észak felé indultam. Egész Grúziából a hegyek vonzottak a leginkább, ráadásul itt egy világörökség régió van.

A turistainformációban úgy tájékoztattak, 9-kor indul a marsrutka Kutaisi buszpályaudvaráról. Ismerve a helyi viszonyokat – minden járat akkor indul, amikor megtelik – inkább erőt vettem magamon, felkeltem korán és már valamivel nyolc előtt ott voltam. Kérdeztem a sofőrt, mit saccol, mikor indulunk. Talán 10 -felelte. Nem volt valami biztató a zuhogó esőben két órát ott dekkolni, ráadásul a magát 24 órásnak hirdető Meki se nyitott még ki. Szerencsére nyolckor hozzájutottam kávéhoz és reggelihez, és mire visszamentem a buszhoz, lassan meg is telt. Fél kilenckor már indulásra készen álltunk, két utasnak azonban csak a csomagja volt fent, ők sehol. Pontban kilenckor előkerültek, mert ők is ezt az indulási infót tudták és addig nyugodtan vásárolgattak. Úgyhogy a végén tényleg 9 órás indulás lett.

Bő öt órát mentünk végig zuhogó esőben, nyomorult egy utazás volt. A sofőrt nem zavarta, hogy 20 ember élete van rábízva, folyamatosan mobilozott, matatott a szerpentineken őrült sebességgel vezetve. Nem csodáltam, hogy pár utastárs bőszen hányta a kereszteket.

Mestia volt a végállomás, a Kaukázus csúcsai közt megbúvó kis település, eddig lehet feljutni kisbuszokkal.Kedvesen lepukkant hely, pár furcsa középülettel.

Délutánra azt terveztem, felmegyek a sílifttel egy csúcsra, de az a rossz idő miatt nem járt. Úgyhogy az ottani marsrutka állomással szemben levő Svaneti étteremben vacsoráztam. Itt próbáltam ki először a dióval töltött padlizsánt, amibe totál beleszerettem.

Sajnos benéztem a Kate’s cukrászdába is, ahol igazi házias sütik voltak. Olyanok, amiket egy vidéki lagziban látni, oldalukon-tetejükön egyenetlen késnyomokkal. A kókuszos próbáltam ki, Raffaello fantázianéven és ezerszer finomabb volt, mint amiről nevét kapta.

Másnap aztán hétágra sütött a nap. Úgy voltam vele, ha valamikor esni kellett, pont jó volt előző napra, amikor nem maradtam le semmi fontosról. A fotók alapján ezt a napot vártam a  leginkább az egész utazásról, a dzsiptúrát Ushguliba. 2100 méteren ez Európa egyik legmagasabb fekvő, folyamatosan lakott falva. Relatív elszigeteltségének “köszönhetően” még jobban megőrizte autentikus, időtlen hangulatát, mint a fejlettebb Mestia. Az év havas felében gyakorlatilag megközelíthetetlen.

A 9-12. században minden család épített egy-egy őrtornyot, ez ugyanis egyszerűbb volt, mint a szétszórt házakból falu köré falat húzni. A szvánok elég harcias népség, és hiába vannak a világ végén, számos ellenséggel gyúlt meg a bajuk. A tornyok ma már üresen, funkció nélkül állnak, de a látogatók örömére. No és védettek is, mert a Svaneti régió északi fele, ahol járunk, kompletten felkerült az UNESCO világörökségi listájára.

A dzsipek 10-kor indulnak Mestiából felfelé, a retúrjegy 30 lari. Az az első 50 méteren kiderült, nagy hiba volt, hogy elfelejtettem felvenni a sportmelltartót – rázott az út rendesen. Szerencsére kanyarogtunk még egy csomót a városkában összehalászni elég utast, úgyhogy ki tudtam ugrani a vendégháznál, hogy pótoljam.

Bár nem volt tele a dzsip, pár helyi asszonyság odanyomult mellém az utolsó sorba. Teljesen mások, mint az amerikaiak, akiknél szent a “personal space”. Itt úgy látom, jobb szeretik a kuckós elrendezést, mindenki egy kupacba tömörül.

Az út egy része aszfaltozott már, de érdekes módon itt-ott, teljesen véletlenszerű szakaszokon. Ahol nem, ott hatalmas gödrökön, vízátfolyásokon haladtunk keresztül, persze az úthoz illő sebességnél jóval gyorsabban. Az két óra múlva, érkezéskor derült ki, milyen görcsösen kapaszkodtam a táskám fülébe – mert másba nem tudtam.

Megérkezve minden külföldinek tátva maradt a szája, mert elég ütős volt a látvány. Több tucat ősi torony, összevissza dülöngélő régi házak, és körbe hófödte hegycsúcsok.

Nekiindultam, átsétálva a kis településen, a hegyek felé – mágnesként vonzott a látványuk. A sáros “utcákon” (gurulós bőrönd nem jó ötlet!) lovagló gyerekek, kóbor kutyák és összevissza mászkáló malacok között haladtam.

A falu turizmusa most még abban a nagyon szerethető fázisban van, amikor kissé csodálkozva figyelik a helyiek, amikor megérkeznek a látogatókkal a dzsipek. Akinek van szabad szobája, kibiggyeszt egy “guesthouse” faliratot, akinek két műanyag széke, az éttermet nyit. Ha még épp üzemképes egy autó, kinevezik taxinak, és a lovakat is bérbe adják, ha épp lovagolni szottyan kedve a turistának. Semmi nyomulás, semmi lehúzás, de ami kell, az van. Elvileg wifi is, de épp áramszünet volt, úgyhogy legalább nem csesztem el facebookozásra egy percet sem. Egy kicsit olyan, mintha az ember átlépne egy másik idősíkba, minden lassabb, nyugodtabb.

Attól félek, ha elkészül az út, jóval többen jönnek majd fel ide, és elveszti ezt a varázsát. Érdemes sietni.

Délután négykor indultak vissza a járgányok Mestiába. Megint ment egy rakás kavarás, ki melyik autóba és hova üljön, én megcsíptem egy helyet az első ülésen. Egy cseh sráccal szorongtunk közösen a sofőr mellett. Jó társaságnak bizonyult, megjárta a transzszibériai vasutat, úgyhogy kikérdeztem alaposan, legalább nem az útra figyeltem.

Mestiába visszaérve a nagy izgalmakra és a kiadós sétára tekintettel megengedtem magamnak egy kubdarit. Ez hasonló a hacsapurihoz, csak nem sajttal van töltve, hanem hússal, kifejezetten ennek a régiónak a specialitása.

Másnap aztán búcsút intettem a kis falunak és a reggel fél 8-kor induló marsrutkával indultam Tbiliszibe. Jó ötlet volt előző nap megvenni a jegyet, mert megtelt a kisbusz. (Egy útra a jegy 30 lari). Páran nem fértek fel, de gondolom, azért később nekik is indult egy járat. Hét órásra ígérték az utat, tíz lett belőle, defektnek és két hosszú ebédszünetnek köszönhetően. Az utolsó pár órában már egyáltalán nem volt levegő a buszon, rettenetesen szenvedett mindenki. Elvileg van Mestiaból kis repcsi is, de csak 15 fős. Csak úgy esélyes feljutni rá, hogy jó előre megveszi az ember a jegyet, az viszont rizikós, mert rossz időben (ami itt gyakori) nem indul. Hasonlóképp macerás a vonat is, azt is jó előre kell intézni, de az meg éjfél körül ér csak Tbiliszibe. Nehéz okosnak lenni.

No de a rettenetes utazást félretéve, a Svaneti régió elképesztően szép. Még nem tudom, mi vár rám Grúziában, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez a csúcspont – nem a kanyonok, nem a városok, nem a templomok… hanem a hegyek.