Ősi emlékhelyek: San Agustín és Tierradentro

2017. február 6 – 10. Izgalmasra sikeredett az indulásom Salentóból, mert reggel még átéltem eddig legérezhetőbb földrengésem (utólag kiderült 5.6-os volt). Inkább izgalmas volt, mint ijesztő, mert nem esett senkiben és semmiben kár. Először csak azt hittem, valaki meglökte a széket, amin ülök, hátranéztem, de sehol senki. Aztán amikor ismét lökést éreztem, felnéztem és összetalálkozott a tekintetem a többi meglepve nézelődő vendéggel a lobbiban – a következő pillanatban mindannyian felpattantunk és kifutottunk a kertbe. Nekem mondjuk az rémlett, hogy ajtókeretbe kell állni, de mivel pár lépés volt a kert, inkább afelé menekültem.

Popayan

Aztán egy hosszú buszozás következett, három járattal Popayanba. Először Armeniába kellett eljutni (másfél óra, 4.200 COP), onnan Caliba (úgy négy óra, 21.000  COP), végül a célba (újabb 2.5 óra, 16.000 COP).

Popayant elég érdekesnek írja le a Lonely Planet, de nem volt akkora durranás, mint Salento. Itt nem színesek a házak, hanem épp fordítva, mind hófehér.

A főtér láttán elszorult kicsit a szívem. Ez is, mint minden kolumbiai város főtere, tele van fákkal, padokkal, élettel. Ilyenkor felrémlenek bennem a mi tereink, ahonnan kivágták a fákat, ahol a silány térkő pár hét alatt feljön, és ahol senkinek nincs kedve ücsörögni. Meg nincs is min.

Szállás

A Popayan Inn-ben szálltam meg, helyes kis családi hotel. Saját fürdőszobás, csendes szoba (az első, ahol nem kellett füldugó az utazás során) 58.000 COP. Reggeli nincs, de van ingyen kávé és tea és jó wifi.

Étkezés

A hoteltől két sarokra levő jó kis vegetáriánus étteremben (Carrera 9 és Calle 7 sarkánál) vacsoráztam, ahol szuper háromfogásos vacsi volt 10.000 COP-ért. Reggelire pedig a helyi specialitást, az empanadas de pipián-t ettem, krumpliból készült kis sült táskákat erős mogyorószósszal, aminek a fő beszerzési helye a La Fresa (Carrera 9 és Calle 5 sarkánál).

San Agustín

Másnap újabb fájdalmas buszozás San Agustinba, azaz a tőle pár kilométerre levő Pitalitoba, mert csak oda volt járat (az elméleti négy óra helyett gyakorlatban közel hat, 32.000 COP). Elég rosszul indult az egész. Először a kerékkel volt valami baj, azt ki kellett cserélni. Aztán amikor már majdnem elindultunk, az utolsó percben felszállt még egy utas – egy kutyával. Nekem általában zárt tértben 10-20 perc alatt előjön az allergiám, de most nem volt hova menekülnöm. És csodák csodája, nem lett semmi bajom. Ez mondjuk az utazások során már jó párszor előfordult, hogy ami otthon beteggé tesz, vakáció során meg se kottyan. Utána egy mosószerügynök félórás előadását kellett végighallgatni, amit nem értettem, de így is fájdalmas volt. Az út csak felerészben volt aszfaltos, a földutas helyeken rengeteg port nyeltünk, és ha ez nem lenne elég, egy testes asszonyság a fele ülésemre átlógott, így nyomorogtam végig.

A buszok egyébként a személyautótól a nagy légkondicionált luxusbuszokig terjednek, soha nem lehet tudni, épp mit fog ki az ember:-)

Pitalitótól még pár kilométer San Agustin, de ott várt a taxi, ahol megállt a busz és 5000 COP-ért felkapaszkodott velünk az emelkedőn. Elég rendes tőlük, hogy nem kértek többet, mert más választásunk nem nagyon volt eljutni a faluba. Ráadásul én nem is ott foglaltam szállást, hanem a faluközponton túl, még pár kilométerre, de azért se kértek többet.

Másnap reggel aztán irány San Agustin régészeti parkja (belépő: 25.000 COP), amiért két napig buszoztam – világörökségi helyszín. A szállásról úgy 3 kilométerre van, más lehetőség nem lévén, gyalog. Nem hosszú táv, de meredeken felfele a hőségben mégis az, átkoztam is magam, mit facebookoztam annyit reggel és miért nem indultam el korábban.

A hatalmas, ősi szobrok mind el voltak kerítve, és kis tető alatt álltak. Ez teljesen lehetetlenné tette a jó szelfiket, nem csoda, hogy egy ázsiai se jár erre. Meg úgy általában a fotózás is nehéz volt, mivel a szobrok árnyékban voltak, miközben a környékükön élesen tűzött a nap. A legmagasabb szobor hét méter magas, egészen eltörpültem mellette:-)

Több fotó: ITT

A netet böngészve nem lettem igazán okosabb – teljesen ellentmondó adatok vannak arról, hány szobor van, mikor keletkeztek és milyen célokat szolgáltak. Ráadásul angolul beszélő idegenvezető se volt – úgyhogy inkább csak élveztem a látványukat…

Jó három óra volt körbesétálni a terepet, aztán begyalogoltam a faluba. Nagyon tetszett, hogy itt mindenki köszön mindenkinek, és ha már másodszor találkozol ugyanazzal, akkor kitörő örömmel üdvözöl.

Akkor jutott eszembe elővenni a Lonely Planetet, hogy hol egyek, amikor beértem a központba, persze a legérdekesebbnek tűnő helyhez még két kilométert kellett kutyagolni a tűző napon. Délután aztán csak ejtőzés volt a szálláson, a két kutya és a két cica társaságában. Az egyik macsek teljesen magáénak érez – reggel, ahogy kiléptem a szobából, ráfeküdt a lábamra, ne menjek sehova, és mindkét este az ölemben aludt, amíg dolgoztam.

Szállás

Casa De Nelly
Különös, nagyon hangulatos szállás, de eléggé kiesik a faluból. Reggeli van, ebéd nincs, vacsora mikor hogy (első este volt, második este nem, ilyenkor elég macerás besétálni a faluba). Függőágyak, kutyák, cicák, kedves közönség. 110.000 COP/éjszaka, közös fürdőszobás szobákban.

Több fotó: ITT

Étkezés

Donde Richard
Isteni finom pisztrángot ettem salátával, sült főzőbanánnal, egy liter limonádéval (28.000 COP).

Tierradentro

A következő napra privát transzfert rendeltem Tierradentroba. Tömegközlekedéssel ismét 3-4 busszal jutottam volna oda, és sokkal nem jöttem volna ki olcsóbban: a Columbia on the Road cégtől rendelt járgány sofőrrel ugyanis 60.000 COP-ért vitt el az öt órányira levő másik világörökségbe. Ennyiért (kb. 6000 Ft) otthon a reptérre se jutnék ki a belvárosból taxival…

A kolumbiai körút utolsó három éjszakájára nem foglaltam szállást, képtelenség volt ugyanis felmérni a neten, mennyi idő alatt jutok el a következő helyre (most például, ha nem jött volna a transzfer, kétséges lett volna, hogy egyáltalán egy nap alatt ideérek). A faluban azzal a helyzettel szembesültem, hogy a régészeti parkhoz közeli szállások egyikében sincs net. Az csak egy helyen fogható, a falutól 3 kilométerre, a hegytetőn levő La Portada vendégházban. Itt vettem ki egy szobát, kétségek közt – az még hagyján, hogy lesétálok a látnivalókhoz, de hogy jutok vissza? Tűző napon meredeken felkapaszkodni nem leányálom, itt meg nem rohangálnak taxik. De persze mint mindig, szépen megoldódott minden.

A transzferes fickó megvárta, míg kipakolok és átöltözök, és levitt a nemzeti parkba. Sőt, miután megvettem a jegyet (25.000 COP), még az első sírcsoportig is elkísért. Ott átadott egy német-kolumbiai párnak, és velük folytattam a túrát.

A régészeti parkban földalatti üregek találhatóak Kr. u. 6-9. századból. Ezek temetkezési helyül szolgáltak, a falakat pedig piros, fekete és fehér színű geometrikus ábrákkal, ember- és állatalakokkal díszítették.

Az üregek a hegytetőn vannak, ahova elég meredek úton kell felkapaszkodni, magukhoz a sírokhoz pedig pár lépéses csigalépcsőn kell lemenni – de ezek hatalmas lépések, nekem speciel combközépig értek a lépcsőfokok.

Visszatérve a faluba a múzeummal szemben levő kisboltban kérdeztem meg, hogy jutok fel a szállodámhoz. Nem volt gond, a fickó mondta, hogy 3000 COP-ért felvisz motorral – így is lett. Mondjuk se bukósisak, semmi, de szerencsére nem lett bajom.

A többi, már napok óta itt csellengő külfölditől megtudtam, hogy pont a szállásomon van a legjobb vacsora, úgyhogy legalább ezért nem kellett messze menni.

Szállás

La Portada
A régészeti parktól kb. 3 km, egyszerű szobák, csak hideg víz.

Étkezés

Vacsora a szálláson (három fogás, nagyon finom, 10.000 COP), isteni finom friss gyümölcslevek a park bejáratával szembeni kisboltban (2000 COP, nem fukar a néni, minimum fél liter).